Nagybátyámmal megtörtént a csoda!

      Elég hosszú idő telt el,[1] mielőtt újra mertem volna nagybátyámmal beszélni, rendkívül nehezemre esett, hogy elmenjek hozzá, ő pedig, úgy látszott, nem is gondol már hivatásomra, de később megtudtam, hogy nagy szomorúságom igen kedvezően befolyásolta irányomban. A Jó Isten, mielőtt lelkemet reménysugárral világította volna meg, nagyon fájó szenvedést akart rám bocsátani, ami három napig tartott. Ó, soha ilyen jól meg nem értettem, mint ezalatt a megpróbáltatás alatt, a Szent Szűz és Szent József fájdalmát, amint az isteni Gyermek Jézust keresték... Szomorú sivatagban voltam, vagy még inkább, ahhoz a törékeny csónakhoz hasonlított a lelkem, amely vezető nélkül a viharos hullámok kényének-kedvének van kiszolgáltatva... Tudom, hogy Jézus ott volt, ott aludt a sajkámban, de az éjszaka olyan fekete volt, hogy lehetetlenség volt őt látnom, semmi sem világított nekem, még egy villám sem hasított bele a sötét felhőkbe... Kétségtelen, hogy a villámfény igen szomorú világosság, de ha a vihar nyíltan kitört volna, legalább észrevehettem volna Jézust egy pillanatra... éjszaka volt, a lélek mélységes éjszakája... egyedül éreztem magam, mint Jézus a haláltusa kertjében, vigasztalást sem földön, sem égben nem találva, úgy látszott, hogy a Jó Isten elhagyott engem!!!... Láthatóan a természet is részt kért keserű lehangoltságomból, ezalatt a három nap alatt a Nap egyetlen sugarát sem csillogtatta meg, s az eső csak úgy szakadt. (Megfigyeltem, hogy életem minden komoly helyzetében a természet a lelkem képmása volt. Könnyes napokon az ég velem sírt, az öröm napjaiban a Nap csak úgy ontotta vidám sugarait s az eget egyetlen felhő sem homályosította el...)

      Végre a negyedik napon, amely szombatra, az édes Égi Királynőnek szentelt napra esett, elmentem nagybátyámhoz. Mennyire meglepett, mikor rámnézett és behívott a dolgozószobájába anélkül, hogy én ilyen kívánságnak tanújelét adtam volna!... Először szelíden a szememre vetette, hogy úgy látszik, félek tőle, s azután azt mondta, hogy nem szükséges csodát kérni, ő csak arra kérte a Jó Istent, hogy „egyszerű szívbéli hajlandóságot” adjon neki s hogy meghallgattatást nyert... Ó, nem jöttem kísértésbe, hogy csodát kérjek, mert számomra a csoda már megtörtént, nagybátyám nem volt már a régi. Nem emlegette „az emberi okosságot”, hanem azt mondta, hogy kicsi virág vagyok, akit a Jó Isten akar leszakítani, s hogy ő ennek többé nem fog ellene szegülni!...

      - Ez a végleges válasz valóban méltó volt hozzá. 

_______________________

[1]      Valójában két hét.

Nagybátyám tiltakozása

      Miután Papa beleegyezését megkaptam, azt hittem, hogy félelem nélkül repülhetek a Kármelbe, de nagyon is fájdalmas megpróbáltatásoknak kellett még hivatásomat próbára tenniük. Csak reszketve tudtam nagybátyámnak elhatározásomat elmondani. A gyengédség minden lehetséges jelével elhalmozott, de távozásomra nem adta meg az engedélyt, ellenkezőleg, megtiltotta, hogy 17 éves korom előtt hivatásomról neki még csak beszéljek is. Ez ellentmond az emberi okosságnak, Kármelbe vinni egy 15 éves gyermeket, miután a kármelita élet a világ szemében filozófus élet, nagyon ártana a vallásnak az, aki megengedné, hogy egy tapasztalatlan gyermek ilyet válasszon... Az egész világ erről beszélne, stb. stb. ... Sőt még azt is mondta, csoda kellene ahhoz, hogy ő elmenetelem mellett döntsön. Jól láttam, hogy minden érvelés felesleges, épp ezért visszavonultam, mélységes keserűségbe merült szívvel; egyetlen vigaszom az ima volt, könyörögtem Jézusnak, hogy tegye meg a kért csodát, mert csak ezen az áron tudok hívásának megfelelni.

A Papa beleegyezése

      Céline lett tehát küzdelmeim és szenvedéseim bizalmas letéteményese; olyan részt kért belőlük, mintha csak saját hivatásáról lett volna szó. Az ő részéről nem kellett ellenkezéstől tartani, de nem tudtam, mi módon mondjak el mindent Papának ... hogyan beszéljek neki arról, hogy váljék meg királynőjétől, ő, aki csak most áldozta fel három idősebb gyermekét? ... Ó, mennyi belső küzdelmen vergődtem át, mielőtt szólásra bátorságot éreztem volna!... Határozni kellett mégis, tizennégy és féléves elmúltam, már csak hat hónap választott el Karácsony szépséges Éjszakájától; úgy döntöttem, hogy akkor fogok belépni, még abban az, órában is, amelyben egy évvel azelőtt „az én kegyelmemet” kaptam. Pünkösd napját választottam nagy vallomásom megtételére, egész nap a Szent Apostolokhoz könyörögtem, hogy imádkozzanak értem, hogy ők adják majd számba a szavakat, amelyeket mondanom kell... Valóban, vajon nem ők gyámolíthatták a félénk gyermeket, akit Isten arra szánt, hogy imádságban és áldozatban az apostolok apostolává legyen? Csak délután, a vecsernyéről hazajőve kínálkozott alkalom arra, hogy drága kis Apámmal beszéljek; az esőmedence szélére ült le s ott egymásba kulcsolt kézzel figyelte a természet csodáit; a Nap, melynek ragyogása elvesztette már a tüzét, megaranyozta a nagy fák csúcsát, ahol a kis madarak vidáman énekelték esti imájukat. Papa szép arcának égi kifejezése volt, éreztem, hogy elönti szívét a béke; anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna, leültem melléje, s már könnybe is lábadt a szemem. Gyengéden nézett rám s fejemet keze közé véve, a szívére hajtotta, így szólva: „Mi van veled, kis királynőm?... Mondd el nekem ...” Azután felkelt s mintha csak saját meghatottságát akarta volna leplezni, sétálni kezdett lassan, fejemet még mindig szíve fölött tartva. Könnyek közt vallottam be neki, hogy be szeretnék lepni a Kármelbe s akkor könnyei elvegyültek az enyémmel, de egyetlen szót sem szólt azért, hogy hivatásomtól eltérítsen, beérte azzal az egyszerű megjegyzéssel, hogy nagyon fiatal vagyok még ilyen súlyos elhatározáshoz. De oly jól védtem ügyemet, hogy Papa az ő egyszerű és egyenes természetével csakhamar meg volt győződve arról, hogy az én óhajom egyúttal magáé a Jó Istené is és mélységes hitében felkiáltott: mennyire kitünteti őt a Jó Isten, hogy így kéri el gyermekeit. Sokáig sétáltunk és szívem megkönnyebbült attól a jóságtól, amellyel bizalmát fogadta az én páratlan Apám és szelíden kitárult az övé előtt. Papát láthatóan az a csendes öröm töltötte el, melyet az áldozat megvalósítása von maga után, úgy beszélt hozzám, mint egy szent s én szeretném megidézni szavait, hogy ide írhassam őket, de csak egy balzsamos emléket őrzök, melyet kifejezni lehetetlen. Az, amire tökéletesen emlékszem, az a szimbolikus cselekedet volt, melyet az én Királyom úgy vitt végbe, hogy nem is tudott róla. Egy alacsony fa közelében apró fehér virágokat mutatott nekem, melyek miniatűr liliomokhoz hasonlítottak. Kivett a földből egy ilyen virágot s odaadta nekem, elmagyarázva, hogy a Jó Isten milyen gonddal fakasztotta s őrizte meg mind a mai napig; ahogy szavait hallgattam, azt hittem, saját történetemet hallom, olyan nagy volt a hasonlóság a között, amit Jézus a kis virágért és a kis Terézért tett... Én úgy vettem ezt a virágocskát, mint egy ereklyét s láttam, hogy Papa, amint le akarta szakítani, az egész gyökerét is kihúzta, anélkül, hogy eltépte volna, úgy látszott, mintha arra való volna, hogy éljen még, egy más földben, ami termékenyebb, mint az a lágy moha, amelyben első hajnalait töltötte... Ugyanezt tette értem Papa pár perccel előbb, megengedve, hogy feljöhessek Kármel hegyére s elhagyhassam az édes völgyet, életem első lépéseinek tanúját.

Megízleltük az ideális boldogságot

      Mikor a kertész úgy gondoz egy gyümölcsöt, hogy az már idénye előtt megérjen, nem azért teszi, hogy a fán hagyja, hanem, hogy fényesen terített asztalon kínálhassa. Hasonló szándékkal pazarolta Jézus kegyelmeit apró kis virágjára... Ő, aki halandó életében örömujjongva így kiáltott: „Légy áldott Atyám, hogy elrejtetted ezeket a dolgokat a bölcsek és okosak elől és kinyilatkoztattad a legkisebbeknek”[1] , akarta, hogy irgalma nyilvánvalóvá legyen bennem; mivel kicsi és gyenge voltam, lehajolt hozzám és titkon megtanított arra, hogy mi az ő szeretete. Ő, ha a tudósok, akik tanulással töltik el életüket, eljöttek volna hozzám és kérdezgettek volna, bizonyára csodálkoztak volna azon, hogy egy tizennégyéves gyermek megérti a tökéletesség titkait, olyan titkokat, amilyeneket az ő tudományuk nem tud felfedezni, mert: ahhoz, hogy birtokukban legyünk, lélek szerinti szegénnyé kell lennünk!...

      Mint ahogyan Keresztes Szent János mondja himnuszában: „Nem volt sem kalauzom, sem világosságom, kivéve azt, amelyik a szívemben fénylett, ez a világosság biztosabban vezérelt engem, mint a déli napfény, arra a helyre, ahol Az várt rám, aki tökéletesen ismer.”[2] Ez a hely a Kármel volt; azonban, mielőtt „megpihentem volna Annak árnyékában, akit kívántam,”[3] sok megpróbáltatáson kellett keresztülmennem, de az Isteni hívás annyira sürgetett, hogy ha lángokon kellett volna átmennem, azt is megtettem volna, csakhogy Jézushoz hű legyek... Hivatásomban egyetlen lélek támogatott, ez az én drága Anyám lelke volt... szívem hű visszhangra talált az övében, nélküle bizonyosan nem érkeztem volna meg az áldott partra, amely őt már 5 éve befogadta mennyei harmattal behintett talajára. Igen, 5 éve voltam öntől távol drága Anyám, azt hittem, hogy elvesztettem önt, de a megpróbáltatás idején az ön keze mutatta meg az utat, amelyen járnom kell... Szükségem volt erre a könnyítésre, a kármeli fogadóórák egyre kínosabbakká váltak számomra, nem tudtam beszélni belépésem vágyáról úgy, hogy visszautasítást ne éreztem volna. Mária túl fiatalnak tartott s minden tőle telhetőt megtett, hogy belépésemet megakadályozza; s még ön is, Anyám, hogy próbára tegyen, néha azon igyekezett, hogy a lelkesedésemet lelohassza; nos, ha nem lett volna valóban hivatásom, már kezdetben megtorpantam volna, mert mihelyt Jézus hívására felelni kezdtem, azonnal akadályokba ütköztem. Vágyamat, hogy ilyen fiatalon a Kármelbe lépjek, nem akartam Céline-nek elmondani s ez különösen sok szenvedésembe került, mert igen nehezemre esett bármit is rejtegetnem előtte... Ez a szenvedés nem tartott sokáig, drága Nővérkém hamarosan megtudta elhatározásomat s távolról sem akarván attól eltántorítani, csodálatos bátorsággal fogadta el az áldozatot, melyet a Jó Isten kért tőle; annak megértéséhez, hogy mekkora volt ez, tudni kell, hogy mennyire egyek voltunk mi ketten... Úgyszólván ugyanaz a lélek éltetett minket, pár hónapja a legédesebb életet élveztük ketten, amelyről fiatal leányok csak álmodhatnak is; körülöttünk minden ízlésünk szerinti való volt, a legnagyobb szabadságot kaptuk, mondhatom, ideálisan boldog volt földi életünk... alig volt időnk rá, hogy megízleljük ezt az ideális boldogságot, szabad elhatározásunkból máris el kellett fordulni tőle s az én drága Céline-em egy pillanatra sem lázadt fel ezért. Emellett még nem is őt hívta Jézus elsőnek és ezért panaszkodhatott volna.... Miután ugyanaz volt a hivatása, mint nekem, neki kellett volna mennie!... De mint ahogy a mártírok idejében azok, akik a börtönben maradtak, örömmel adták a békecsókot testvéreiknek, akik elsőknek mentek harcolni az arénába, s azzal a gondolattal vigasztalták magukat, hogy őket talán még nagyobb harcokra tartogatják, így hagyta Céline, hogy csak menjen el Teréze s egyedül maradt a dicsőséges és véres küzdelemre,[4] melyre Jézus szánta őt, mint szeretetének kiváltságosát!...

___________________________________

[1]      Mt 11,25

[2]      Keresztes Szent János, A lélek sötét éjszakája, III.-IV. strófa.

[3]      Én 2,3

[4]      Utalás arra, hogy édesapjukat, Boldog Louis Martint életének utolsó nehéz esztendeiben Céline ápolta.

Gyakori Szentáldozás kegyelme

      Ilyen nagy kegyelmek nem maradhattak gyümölcsök nélkül s volt is bőven belőlük, az erény gyakorlása édes és természetes lett a számunkra; kezdetben az arcom gyakran elárulta a vívódásomat, de kicsinyenként eltűntek ezek a vonások és a lemondás könnyű lett a számomra még az első pillanatban is. Jézus ezt mondta: „Akinek van, annak adni fognak és bővelkedni fog”[1]. Egy kegyelem hűséges elfogadásáért újabbaknak egész özönét adta meg... s adta önmagát is, a Szentáldozásban gyakrabban, mint remélni mertem... Életszabályommá tettem, hogy annyiszor áldozom, ahányszor csak gyóntatóm megengedi, egyetlen alkalmat sem mulasztva el, de a szentáldozások számát rábízom és engedélyt soha nem kérek. Ebben az életszakaszomban még nem voltam oly merész, mint most, mert akkor másként tettem volna, bizonyos vagyok benne, hogy egy léleknek el kell mondania a gyóntatószékben, ha vonzást érez arra, hogy Istenét magához vegye; Ő nem azért száll le mindennap az Égből, hogy az arany cibóriumban maradjon, hanem azért, hogy egy másik Eget találjon magának, amely sokkal, de sokkal kedvesebb számára, mint az első volt: az Ő képére teremtett lelkünk Egét, az imádandó Szentháromság élő templomát!...

      Jézus, aki látta vágyamat s a szívem őszinteségét, megengedte, hogy május hónapjában gyóntatóm egy héten négyszeri Szentáldozást engedélyezzen, s ennek a szép hónapnak az elteltével egy ötödiket is jóváhagyott minden alkalomra, mikor ünnep van. Édes könnyek csordultak ki a szememből, mikor a gyóntatószékből kiléptem; úgy éreztem, hogy Maga Jézus az, aki nekem akarja adni magát, mert csak rövid időt töltöttem a gyóntatószékben, soha nem szóltam belső érzéseimről egyetlen szót sem, az út, amelyen haladtam, oly egyenes, oly tündöklő volt, hogy Jézus irányításán kívül másra nem volt szükségem... A lelki vezetőket hű tükrökhöz hasonlítottam, akik a lelkekbe vetítik Jézust és én azt mondtam, hogy számomra nem használ a jó Isten közvetítőt, hanem közvetlenül cselekszik!...

________________

[1]      Mt 13,12

Szeretni akartam Jézust, szenvedélyesen

      Igen, Jézus mindezt értem tette, sorra vehetnék újra minden szót, melyet eddig leírtam s bebizonyíthatnám, hogy ez mind megtörtént az én javamra, de a kegyelmek, melyeket az előbb említettem, elégséges bizonyítékok; én csupán a táplálékokról akarok írni, melyeket „nagy bőségben” ontott a számomra. Már régóta táplálkoztam Krisztus követésének a „tiszta lisztjével”, ez volt az egyetlen könyv, amely jót tett nekem, mert nem találtam még rá az Evangéliumban elrejtett kincsekre. Az én kedves Imitatio-m csaknem mindegyik fejezetét könyv nélkül tudtam, ez a kis könyv mindig velem volt, nyáron a zsebemben, télen a muffomban hordtam, hagyományossá is vált már; Nagynénémnél sokat mulattak ezen és fel-felütve a könyvet, elmondatták velem azt a fejezetet, amelynél kinyílt. Tizennégy éves koromban a Jó Isten úgy találta, hogy nagy tudásszomjam miatt „a tiszta liszthez” hozzá kell még adnia „mézet és olajat nagy bőségben”. Ezt a mézet és ezt az olajat ott találtatta meg velem Arminjon abbé konferenciabeszédeiben[1] az evilág végéről és a jövő élet misztériumairól. Ezt a könyvet az én kedvees kármelitáim kölcsönözték Papának; szokásommal ellentétben (mert nem szoktam Papa könyveit olvasni) elkértem tőle.

      Ez az olvasmány egyike volt életem legnagyobb kegyelmeinek, tanulószobám ablakában mentem rajta végig s a hatás, melyet rám gyakorolt, túlságosan mély és túlságosan édes ahhoz, hogy ki tudjam fejezni...

      A vallás nagy igazságai, az örökkévalóság misztériumai lelkemet olyan boldogságba merítették, amely nem volt a földről való... Már éreztem előre, hogy mit tartogat Isten azok számára, akik szeretik őt (nem emberi szemmel, hanem a szív szemével nézve[2]) s látva, hogy az örök jutalom mennyire nincs arányban az élet kis áldozataival[3], szeretni akartam, szeretni Jézust, szenvedélyesen, szeretetem ezer jelével halmozni el őt, addig, amíg lehet... Több lapot lemásoltam a tökéletes szeretetről s arról a fogadtatásról, melyet a Jó Isten tartogat választottainak, melynek pillanatában Ő maga lesz nagy és örök jutalmuk, s szünet nélkül újra és újra mondogattam a szeretet szavait, melyek lángra lobbantották a szívemet. Céline lett gondolataim titkos letéteményese, karácsony óta meg tudtuk érteni egymást, a korkülönbség megszűnt közöttünk, mert nagyra nőttem testben, de különösen kegyelemben... Ezt a korszakot megelőzően gyakran panaszkodtam, hogy Céline-nek egyetlen titkát sem tudom, azt mondta nekem, hogy túl kicsi vagyok, legalább „még egy zsámolynyival” kellene nagyobbnak lennem ahhoz, hogy bizalommal legyen hozzám... Előszeretettel álltam fel erre a becses zsámolyra, mikor mellette voltam, mondva, hogy most azután beszéljen őszintén hozzám, de hasztalan iparkodtam, még mindig távolság választott el bennünket egymástól!...

      Jézus, aki azt akarta, hogy együtt haladjunk, szívünkben a vérnél is erősebb kötelékeket teremtett. Lélek szerinti testvérekké tett bennünket, bennünk megvalósultak Keresztes Szent János Himnuszának a szavai (a Jegyesről szólva, a menyasszony így kiált): „Az ifjú leányok nyomaidat követve könnyű léptekkel futnak előre az úton, a tüzes szikra érintése, a fűszeres bors isteni illatú vágyakra gerjeszti őket.”[4] Igen, nagyon könnyű léptekkel követtük Jézus nyomdokait; a szeretet tüzes szikrája, melyet teli kézzel vetett el a lelkünkben, a gyönyörűséges és erős bor, melyet innunk adott, szétfoszlatták szemünk előtt a múló dolgokat és az ajkunkról szerető vágyakozás röppent el, melyet Ő sugallt nekünk. Milyen édesek voltak beszélgetéseink minden este a Belvedere-ben! Távolba merülő tekintettel figyeltük a fehér holdat, amint szelíden szállt felfelé a nagy fák mögött... az ezüst visszfényt, melyet az elalvó természetre hintett... a ragyogó csillagokat, melyek a mély azúrban pislákoltak, az esti szellő könnyű leheletét, amely a hófehér felhőket úsztatja, mindez az Ég felé emelte a lelkünket, a szép Ég felé, melynek még csak az „átlátszó fonákját” ismerjük...[5]

      Lehet, hogy tévedek, de úgy tűnik, lelkünk kiáradása hasonló volt Szent Monikáéhoz és fiáéhoz, mikor Ostia kikötőjében extázisba merültek a Teremtő csodáinak a láttán!... Ügy tűnik, hogy kaptunk mi is olyan magasrendű kegyelmeket, mint amilyeneket a nagy szentek szoktak kapni. Mint ahogy Krisztus Követése mondja, a Jó Isten néha eleven fény közepette közli magát, néha pedig „szelíden elfátyolozva, árnyak és jelképek alatt”[6] ezen a módon nyilvánult meg a lelkünk számára is, de milyen átlátszó és könnyű volt az a fátyol, amely Jézust tekintetünk elől elrejtette! A kételkedés lehetetlenségszámba ment, Hitre s Reményre nem volt már szükség; a szeretet megtaláltatta velünk itt a földön Azt, akit kerestünk. „Egyedül talált és nekünk adta csókját azért, hogy ezután senki se vethessen meg bennnünket”.[7]

___________________________________________

[1] „A jelen világ vége és az eljövendő élet misztériuma.” A chambéry-i katedrálisban elhangzott konferenciabeszédek. (Imprimeries-Libraires de l'Oeuvre Saint-Paul, 1882.)

[2] 1Kor 2,9

[3] Vö. Róm 8,18

[4] Keresztes Szent János, Szellemi páros ének, XXV. strófa.

[5] Utalás Alfred Besse De Larze (1848-1904) költeményére: Az ég fonákja.

[6] Krisztus követése III. k. XLIII. fej. 4.

[7] Én 8,1

Heves tudásvágyam volt

      A jó Isten ki tudott rövid idő alatt szabadítani abból a szűk körből, amelyben egyre csak keringtem, kiutat nem találva. Ha meggondolom, hogy mekkora utat tétetett meg velem, nagy az én hálám, azonban meg kell állapítanom, hogy ha a legnagyobb lépést meg is tettem, maradt még éppen elég olyan dolog, amit el kellett hagynom. Hogy megszabadultam aggályaimtól és határtalan érzékenységemtől, szellemileg fejlődni kezdtem. Mindig szerettem a nagyot és a szépet, de ebben a korszakomban a tudásnak rendkívüli vágya ragadott meg. Nem értem be azokkal a leckékkel és feladatokkal, melyeket tanárnőmtől kaptam, még külön is foglalkoztam történelemmel és természettudománnyal... A többi tárgy közömbös volt számomra, ez a kettő azonban teljesen lekötötte az érdeklődésemet; pár hónap alatt több ismeretre tettem szert, mint tanulókorom évei alatt. Ó, mindez csak hiúság és búbánat volt... Gyakran eszembe jutott a Krisztus követése tudományokról szóló fejezete[1], de mégis csak módját ejtettem, hogy folytassam a tanulást, azt gondolva, hogy miután a tanulás éveiben vagyok, nem helytelen ezt csinálni. Nem hiszem, hogy megbántottam volna a Jó Istent (bárha elismerem, hogy haszontalanul töltöttem el időmet) mert csak bizonyos számú órát fordítottam ilyesmire, amit nem akartam túllépni, hogy kordában tartsam túl heves tudásvágyamat... A legveszedelmesebb bakfiskorban voltam, de a jó Isten azt tette értem, amit Ezékiel mond jövendöléseiben: „Elhaladva mellettem, Jézus látta: itt van számomra az idő, hogy szeressenek, egyesült velem és én az övé lettem... Reám terítette köpenyét, drága illatokban fürdetett, hímzett ruhákba öltöztetett, nyakéket és ékszereket adott ajándékba... A legtisztább liszten, mézen és olajon tartott, nagy bőségben... s akkor széppé lettem a szemében s hatalmas királynévá tett engem!...” [2]

________________________________

[1]      Krisztus követése, III. K. 43 fej.

[2]      Ez 16, 8-13

Pranzini, „első gyermekem”

      Hogy buzgalmamat növelje a Jó Isten, megmutatta: vágyaim tetszenek neki. - Hallottam, amint beszéltek egy nagy gonosztevőről, akit borzalmas bűnökért ítéltek halálra, minden jel arra mutatott, hogy bűnbánat nélkül fog meghalni. Mindenáron meg akartam akadályozni, hogy elkárhozzék s hogy ez sikerüljön, arra felhasználtam minden elképzelhető eszközt; érezve, hogy én magam semmit sem tehetek, felajánlottam a jó Istennek Urunk összes végtelen érdemét és az Anyaszentegyház kincseit, végül pedig megkértem Céline-t, mondasson szentmisét a szándékomra, nem mertem magam elintézni, félve, hogy akkor be kell vallanom: ez Pranziniért, a nagy gonosztevőért van. Céline-nek sem akartam megmondani, de oly gyöngéden, oly unszolón kérdezgetett, hogy bevallottam neki titkomat; egyáltalán nem gúnyolt ki, hanem azon törte a fejét, hogyan segíthetne megtéríteni a bűnösömet, ezt hálával fogadtam, mert azt szerettem volna, hogy minden teremtmény egyesüljön velem, kegyelemért könyörögve a bűnös számára. Szívem mélyén éreztem azt a bizonyosságot, hogy vágyaink teljesülni fognak, de hogy a bűnösökért való további imádkozásra bátorítsam magam, azt mondtam a Jó Istennek: bizonyos vagyok benne, hogy meg fog bocsátani a szerencsétlen Pranzininak s hiszem ezt még akkor is, ha nem fog meggyónni s ha a bánatnak semmiféle jelét nem fogja mutatni, annyira bízom Jézus végtelen irgalmában, de mégis kérem tőle, egyszerűen csak vigaszomra, „egyetlen jelét” a bűnbánatnak... Imám betű szerint meghallgatásra talált! Papa tilalma ellenére, mely szerint semmiféle újságot nem volt szabad olvasnunk, úgy gondoltam, nem vagyok szófogadatlan, ha elolvasom a Pranziniról szóló részeket. Kivégzésének másnapján kezem ügyébe került a „Kereszt”[1] című napilap. Sietve fellapozom s mit látok?... Ó, a könnyeim elárulták a felindulásomat, el kellett bújnom... Pranzini nem gyónt, fellép a vérpadra s már-már a gyászos nyílásba hajtja a fejét, mikor egyszerre csak hirtelen sugallat ragadja meg, visszafordul, megfogja a Feszületet, melyet a pap nyújtott feléje és háromszor megcsókolja szent sebeit!... Azután Annak az irgalmas ítélete elé ment a lelke, aki megmondotta, hogy az Égben nagyobb az öröm egyetlen vétkeit bánó bűnösön, mint 99 olyan igazon, akinek nincs szüksége bűnbánatra!...

Megkaptam a kért „jelet” s ez a jel hű mása volt a kegyelmeknek, melyekkel Jézus késztetni akart arra, hogy a bűnösökért imádkozzam. Vajon nem Jézus sebei előtt, Isteni vére hullását látva hatolt szívemig a lelkek utáni szomjúság? Inniuk akartam adni ezt a szeplőtelen vért, hogy lemossa szennyfoltjaikat, s az én „első gyermekem” ajkai odatapadtak a szent sebekhez!!! . . . Milyen kimondhatatlanul édes felelet! Ó, ezóta a páratlan kegyelem óta minden nappal csak nőtt a vágyam, hogy lelkeket mentsek, mintha csak hallottam volna, amint Jézus mondja nekem, úgy, mint a szamaritánus asszonynak: „Adj innom!” Ez valóban cseréje volt a szeretetnek, a lelkeknek én Jézus vérét adtam s ugyanezeket az Isteni harmattal felüdített lelkeket Jézusnak ajánlottam fel; úgy éreztem, hogy csillapítom így a szomjúságát s minél többet adtam innia, annál inkább nőtt az én szegény kis lelkem szomjúsága s ez az égető szomjúság, melyet Ő adott nekem, szeretetének leggyönyörűségesebb itala volt...

A fotó bal felső sarkában Pranzini képe látható, és halála előtt ezt a feszületet csókolta meg háromszor.

________________________________

[1]      „La Croix”, ma is jelentős katolikus napilap.

Lelkek utáni szomjúság

      Egy vasárnapon egy olyan fényképet nézegetve, mely a kereszten függő Jézust ábrázolja, szíven ütött, hogyan folyik a vér az egyik kezéből, nagyon fájt arra gondolnom, hogy ez a vér a földre hull, anélkül, hogy bárki is fölfogni iparkodnék, és én elhatároztam, hogy lélekben ott fogok állni a Kereszt lábánál, hogy összegyűjtsem az onnan aláhulló isteni harmatot, megértve, hogy ezután a lelkekre kell széthintenem azt... Szünet nélkül visszhangzott a szívemben a kereszten függő Jézus kiáltása is: „Szomjúhozom!” Ezek a szavak eddig ismeretlen és lángoló lelkesedésre gyújtottak... Inni akartam adni Kedvesemnek s éreztem, hogy engemet magamat is elepeszt a lelkek utáni szomjúság... Ekkor még nem a papok, hanem a nagy bűnösök lelke vonzott, égtem a vágytól, hogy kiszabadítsam őket az örök lángok közül...

Ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem

      Nem is tudom, hogy ringathattam magam a Kármelbe-lépés édes gondolatában, hiszen még gyermekcipőkben jártam... Kellett, hogy a jó Isten egy apró csodát tegyen, amitől azután egy pillanat alatt megnövök s ezt a csodát Karácsony felejthetetlen napján tette; azon a fényességes éjszakán, amely megvilágítja a Szentháromság gyönyörűségét, Jézus, az édes, kicsi, egy órás Gyermek, lelkem éjszakáját fényözönné változtatta... Ezen az éjjelen, mikor gyengévé és szenvedővé vált irántam való szeretetből, engem erőssé és bátorrá tett, rám adta fegyverzetét s ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem, hanem ellenkezőleg: győzelemről-győzelemre lépkedtem, s úgyszólván „az óriás pályafutasát” [1] kezdtem meg! Könnyeim forrása elapadt, ezután már csak ritkán és nehezen fakadt fel s ez igazolta azokat a szavakat, amelyeket mondani szoktak nekem: „Te annyit sírsz gyermekkorodban, hogy később már nem is lesz elsírni való könnyed!...

      1886. dec. 25-én kaptam azt a kegyelmet, hogy kilépjek gyermekkoromból, egy szóban kifejezve, teljes megtérésem kegyelmét. - Az éjféli miséről jöttünk meg, ahol boldogságomra magamhoz vehettem az erős és hatalmas Istent. A Cserjésbe érve örömmel mentem a kandallóban lévő cipőimért, ez az öreg szokás annyi örömet okozott nekünk gyermekkorunkban, hogy Céline továbbra is kisbabaszámba akart venni, miután a legkisebb voltam a családban... Papa szerette boldogságomat látni, örömujjongásomat hallani, amint egyenkint szedegetem ki a meglepetéseket az elvarázsolt cipőkből és az én édes Királyom vidámsága nagyban fokozta boldogságomat, Jézus azonban, meg akarva mutatni, hogy le kell vetkőznöm gyermekkori hibáimat, a gyermekkor ártatlan örömeit is elvette tőlem; megengedte, hogy Papa, fáradtan az éjféli misétől, bosszúsan kifakadjon, mikor cipőimet a kandallóban meglátja, s hogy ezeket a szavakat mondja, melyek szívenszúrtak: „Még szerencse, hogy ez az év az utolsó!”... Éppen a lépcsőn mentem felfelé, hogy levessem a kalapomat, Céline, aki ismerte érzékenységemet s látta, hogy könnyek csillognak a szememben, már-már szintén elpityeredett, mert nagyon szeretett és megértette bánatomat: „Ó, Teréz, mondta, ne menj le, nagyon rosszul esnék most neked a cipőidet megnézni.” De Teréz nem volt már a régi, Jézus megváltoztatta a szívét! Lenyeltem könnyeimet, hirtelen lefutottam a lépcsőn s elnyomva szívem dobogását, vettem a cipőket s Papa elé téve vígan kiszedtem belőle minden ajándéktárgyat, oly boldog arccal, mint valami királynő. Papa nevetett, vidám lett újra ő is és Céline azt hitte, hogy álmodik!... Szerencsére édes valóság volt ez, a kis Teréz újra megtalálta lelkierejét, melyet 4 és fél éves korában elvesztett s most már egyszer s mindenkorra meg kellett azt őriznie!...

      Ezen a fényességes éjjelen kezdődött életem harmadik, s valamennyi közt a legszebb, az Ég kegyelmeivel legjobban telített korszaka. Azt a munkát, melyet én 10 év alatt nem tudtam elvégezni, Jézus, megelégedve jóakaratommal, amely sohasem hiányzott, egyetlen pillanat alatt elvégezte. Mint apostolai, én is elmondhattam: „Uram, egész éjjel halásztam és semmit sem fogtam.” Jézus hozzám még irgalmasabb volt, mint tanítványaihoz, Ő maga vette kézbe a hálót, kívetette s halakkal telten húzta vissza... A lelkek halászát alakította ki bennem, nagy vágyat éreztem, hogy a bűnösök megtérésén dolgozzam, ennyire mélységesen nem töltött még el vágy... Egyszóval: éreztem, hogy szívembe hatol a szeretet, annak a szüksége, hogy elfelejtsem önmagam, azért, hogy örömet szerezzek s ettől fogva boldog voltam!...

____________________
[1] Zsolt 19,6

Jézus Házassági szerződése Céline-nel

      Lisieux-i Szent Teréz levele: 1896. február 24. Geneviéve nővér fogadalma előestéjén a Szent Arc képével lepecsételt borítékot talált a cellájában. A borítékban Céline címerével és jelmondatával („Aki veszít, nyer.”) díszített pergamen volt, e szöveg kíséretében, az eredeti látható a képen:

Jézus Házassági szerződése Céline-nel

      ÉN, JÉZUS, az ÖRÖK IGE (Jn 1,1), ISTEN és SZŰZ MÁRIA EGYETLEN FIA a mai napon házasságra lépek CÉLINE-nel, a száműzött, szegény, rangjavesztett hercegnővel. A SZERETET, a SZENVEDÉS és a MEGVETTETÉS LOVAGJA néven neki adom magam.

      Egyelőre nem áll szándékomban visszaadni Kedvesemnek Hazáját, rangját és gazdagságát. Azt akarom, hogy osztozzon abban a sorsban, amelyet magamnak választottam a földön... Idelent elrejtem Arcomat (Iz 53,3), de ő rám ismer, ha a többiek megvetnek is; cserébe az üdvösség és kegyelem sisakját (Ef 6,l7) [1] helyezem ma a fejére, hogy az ő arca is rejtve maradjon, akár az enyém... Azt akarom, hogy elrejtse ajándékaimat, engedje úgy adnom és elvennem őket, ahogyan kedvem tartja, ne ragaszkodjék egyikhez sem, sőt feledkezzék meg mindarról, ami naggyá teheti a saját vagy a teremtmények szemében.

      Kedvesem neve ezentúl: GENEVIEVE DE SAINTE THÉRESE (a legdicsőségesebb címe, MARIE DE LA SAINTE FACE rejtve marad a földön, hogy annál fényesebben ragyogjon a mennyben). [2]Pásztorlány lesz Jegyese, az egyetlen Bárány mellett. Frigyünkből megszámlálhatatlan lélek születik, mint az égbolt csillagai, a szeráfi Terézia családja pedig örvend, mert új dicsőség adatik neki.

      Genevieve türelemmel viseli majd Lovagja távollétét, s engedi egyedül harcolni, hogy a győzelem dicsősége is egyedül az övé legyen; ő maga csupán a Szeretet pallosát forgatja. Hangja elbűvölő lágy dallamként hatol el hozzám a haditáborba (Én 7,1). Legkisebb Szeretet sóhaja is egészen új lelkesedést szít válogatott csapataim körében.

      Én, a Mezők Virága, a Völgyek Lilioma (Én 2,1), a Választottak Búzájával akarom táplálni Kedvesem, és a Borral, amely virágba borítja a szüzeket... (Zak 9,17) Annak az Alázatos és Dicsőséges Szűznek a kezéből kapja ezt a táplálékot, aki mindkettőnk Édesanyja...

      Kedvesemben akarok élni, és ennek zálogaként Nevemet adom neki, [3] ez a királyi pecsét jelzi korlátlan hatalmát Szívem fölött.

      HOLNAP, AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG NAPJÁN felemelem Sisakom... Kedvesem megpillantja Imádandó Arcom tündöklését... Meghallja az ÚJ NEVET (Jel 2,17), amelyet számára tartogattam... A BOLDOG SZENTHÁROMSÁG lesz Bőséges Jutalma! (Ter 15,1) Miután egyazon rejtett Életben osztoztunk, egyazon DICSÖSÉGNEK, egyazon TRÓNNAK (Jel 3,21), egyazon PÁLMÁNAK és egyazon KOSZORÚNAK örvendünk majd Országunkban... s örökre egyesült Szíveink egyazon ÖRÖK SZERETETTEL szeretik egymást!!!...

      Adatott a Kármel hegyén, kézjegyünkkel és pecsétünkkel ellátva, Agóniám ünnepén,[4] február huszonnegyedik napján, a kegyelem ezernyolcszázkilencvenhatodik évében.

Th. de l'Enfant Jésus, az Isteni Lovag kiadója

[1] A kármelita Regula fordítását idézi.

[2] Geneviéve nővér 1916-ban ismét felveszi a Szent Arc misztériumot.

[3] Az IHS monogramra utal.

[4] 1896. február 24-én, hétfőn Urunk Agóniáját ünnepelték, Szent Mátyás ünnepét pedig 25-re helyezték át a szökőév miatt.

Még jobban ki lehet nagyítani itt:

Túlérzékeny voltam

Ha az Ég kegyelmekkel halmozott el, az nem azért volt, mintha megérdemeltem volna, még nagyon tökéletlen voltam; nagyon vágytam az erények gyakorlása után, ez igaz, de furcsa módon fogtam hozzá. Íme egy példa: Miután a legkisebb voltam, nem voltam hozzászokva, hogy kiszolgáljam magam. Céline tette rendbe a szobát, ahol együtt aludtunk s én semmiféle háztartási munkát nem végeztem; Mária Kármelbe lépése után megtörtént néha, hogy örömet akartam szerezni a Jó Istennek, megpróbáltam, hogy beágyazzak vagy pedig, hogy Céline távollétében behordjam este a cserepes virágokat; mint mondtam, egyedül a Jó Istenért tettem ezeket, így nem kellett volna elvárnom a teremtmények köszönetét. ... Sajnos, egészen másként volt, ha Céline, szerencsétlenségére, nem fogadta boldog meglepetéssel apró szolgálataimat, elégedetlen voltam s ezt könnyeim bizonyították... Valóban kibírhatatlan voltam túlérzékenységem miatt; így, ha megesett, hogy akaratlanul is valami fájdalmat okoztam olyasvalakinek, akit szerettem, a helyett, hogy sírás nélkül felülemelkedtem volna rajta, úgy sírtam, mint valami bűnbánó Magdolna, ez pedig csak tetézte a hibámat, ahelyett, hogy csökkentette volna s mikor már kezdtem volna megvigasztalódni az eredeti dolog felől, azon sírtam, hogy miért is sírtam ... Minden meggondolás hiábavaló volt és sehogyan sem tudtam levetkőzni ezt a csúf hibát.

Az Egek felé fordultam, a négy kis angyalhoz

      A Jó Isten a mindnyájuk közt legkisebbet és leggyengébbet akarta maga felé hívni és sietve növelte szárnyait. Ő, akinek tetszésére van jóságát és hatalmát úgy mutatni meg, hogy a méltatlanabbik eszközt használja fel, hamarabb hívott engem, mint Céline-t, aki pedig kétségtelenül jobban megérdemelte volna ezt a kegyet; de tudta Jézus, hogy milyen gyenge vagyok s ezért elsőnek engem rejtett a sziklaüregbe. Mikor Mária belépett a Kármelbe, még nagyon aggályos voltam. Miután ő már nem lehetett bizalmasom, az Egek felé fordultam. A négy kis angyalhoz, aki megelőzött engem ott fenn, mert úgy gondoltam, hogy ezek az ártatlan lelkek, akik soha nem ismerték meg a vergődést vagy a félelmet, biztosan megszánják szegény kis húgukat, aki szenved a földön. Gyermeki egyszerűséggel szóltam hozzájuk, figyelmeztetve őket arra, hogy mint utolsót a családban mindig engem szerettek a legjobban, engem halmoztak el leginkább gyöngédséggel a nővéreim, s ha a földön maradtak volna, szeretetük minden bizonnyal felém is megnyilvánult volna... Az, hogy az Égbe távoztak, szerintem nem ok arra, hogy megfeledkezzenek rólam, ellenkezőleg, miután olyan helyzetben vannak, hogy magukból az Isteni kincsekből meríthetnek, szerezzék meg számomra onnan a békét. s mutassák meg így, hogy tudunk továbbszeretni az Égben! ... A felelet nem késett, csakhamar elöntötte a lelkemet gyönyörűséges hullámaival a béke s én megértettem, hogy ha a földön szeretnének, akkor hát az Égben is szeretnek ... Ettől kezdve megnőtt a tiszteletem kis fivéreim és nővéreim iránt, szeretek gyakran foglalkozni velük, beszélni velük a száműzetés szomorúságáról ... s a vágyamról, hogy mielőbb együtt legyek velük a Hazában!

Már csak az utolsó két gyermek maradt meg...

      Egy hónappal (Mária) a Kármelbe való belépése előtt Papa elvitt bennünket Alenconba, de ez az utazás távolról sem hasonlított az előzőhöz, számomra csupa szomorúság és keserűség volt. El sem mondhatom, mennyi könnyet hullattam Mama sírjára, mivel otthon felejtettem azt a csokor búzavirágot, amelyet neki szedtem. Valóban bajt csináltam magamnak mindenből! Most éppen fordítva van, mert a Jó Isten megadja számomra azt a kegyelmet, hogy semmiféle múló dolog nem tud leverni. Ha visszaemlékszem az elmúlt időkre, elönti a lelkemet a hála, látva, hogyan kedvezett nekem az Ég: olyan változás ment végbe bennem, hogy nem lehet rám ismerni... Az igaz, hogy vágyódtam egy olyan kegyelem után, hogy „egészen ura legyek tetteimnek, hogy parancsolója legyek s ne rabszolgája”. Ezek a Krisztus Követéséből vett szavak mélyen megindítottak, de úgyszólván meg kellett vásárolnom vágyaimmal ezt a felbecsülhetetlen kegyelmet; még csak gyermek voltam, akinek szemmel láthatóan nem volt külön akarata, ezért mondták többen Alenconban, hogy gyenge egyéniség vagyok... Ennek az utazásnak az alkalmával tett Léonie kísérletet a klarisszáknál[1]; bántott különös belépése, mert nagyon szerettem s nem tudtam megcsókolni távozása előtt.

      Soha el nem felejtem, hogy szegény kis Apám milyen jóságos volt s milyen zavarban volt, mikor tudtomra adta, hogy Léonie már a klarisszák ruháját viseli... Mi is, ő is nagyon furcsának találtuk ezt; de látva, hogy Mária mennyire elégedetlen, nem akart szólni semmit. Elvitt minket a zárdába s ott úgy összeszorult a szívem, mint soha máskor, mikor kolostort pillantottam meg, éppen az ellenkező hatást tette rám, mint a Kármel, ahol mindentől csak megkönnyebbült a lelkem... Akkor sem voltam jobban elragadtatva, mikor a szerzetesnőket megláttam, semmi sem csábított, hogy köztük maradjak, de Léonie, szegényke, nagyon helyes volt új öltözetében, azt mondta, jól nézzük meg a szemét, mert nem láthatjuk többé (a klarisszáknak csak lesütött szemmel szabad mutatkozniuk), a jó Isten azonban megelégedett két hónapi áldozattal és Léonie visszajött, hogy megmutassa nekünk kék szemét, melyet gyakran áztatott a könny... Alenconból eljőve, úgy hittem, hogy a klarisszáknál marad, nehéz szívvel is jöttem el a félhold szomorú utcájából. Már csak hárman voltunk s a mi drága kis Máriánknak is rövidesen el kellett hagynia bennünket... Október 15-e volt az elválás napja! A Cserjés vidám és népes családjából már csak az utolsó két gyermek maradt meg... Kirepültek a galambok az apai fészekből s az otthon maradottak szerettek volna utánuk repülni, de szárnyaik túlságosan gyengék voltak még ahhoz, hogy felfelé ívelhessenek ...

_____________________________

[1] l886. okt. 7-én Léonie édesapjával kettesben tett látogatást a klarisszáknál, akiket gyermekkora óta ismert. Olyan vágy öntötte el a szerzetesi élet után, hogy az apácák ott tartották. A szabályzat szigorúságát azonban nem bírta elviselni, ugyanez év dec. 1-én hazament.

„Séta a szobám körül”

A következő év drága Keresztanyám eltávozásának éve volt, Nagynéném megint meghívott, de ez alkalommal egyedül s én annyira nem leltem a helyemet, hogy két vagy három nap múlva beteg lettem s kényszerűségből visszavittek Lisieux-be; a betegségem, melyet aggasztóan súlyosnak gondoltak, nem volt egyéb, mint a Cserjés utáni nosztalgia, alighogy betettem oda a lábamat, visszatért az egészségem... És ettől a gyermektől készült elvenni a Jó Isten egyetlen támaszát, amely az élethez kötötte!...

Mihelyt megtudtam Mária döntését, elhatároztam, hogy a földkerekség semmiféle örömét nem fogom kívánni többé... Az intézetből való távozásom óta Pauline régi festő-szobájába fészkeltem be magam és saját ízlésem szerint rendeztem azt be. Valóságos bazár volt, áhítat és furcsaságok keveréke, virágoskert és madárház ... Tehát, a falon egy Krisztus nélküli nagy fekete fakereszt vált ki a háttérből, mellette néhány rajz, melyet szerettem; egy másik falon egy muszlinnal és rózsaszínű szalagokkal díszített lapos gyékénykosár, finom füvekkel és virágokkal; végül az utolsó falon egymagában trónolt Pauline portréja 10 éves korából: ez alatt a kép alatt volt egy asztalom, amelyen nagy kalitka állt, nagyszámú madarat zárva magába, melyeknek dallamos csicsergése majd szétrepesztette a látogatók fejét, nem úgy kis gazdaasszonyukét, aki gyöngéden szerette őket... Ott volt még a „kis fehér bútor”, melyet iskolakönyveim, füzeteim stb. töltöttek meg...ezen a bútoron volt egy Szűz Mária szobor, vázákkal, melyekben mindig élő virág állt, mécsesekkel; köröskörül pedig Szenteket ábrázoló, egész csomó apró szobor, kagyló-kosárkák, kartonpapír-dobozok stb.! Végül pedig a kertem az ablak előtt függött, cserepes virágokat gondoztam ott (a legritkábbakat, melyeket csak fellelhettem); volt még egy kis kertem a „múzeumom” belsejében is, oda tettem kiváltságos növényemet... Az ablak előtt állt az asztalom, zöld szőnyeggel borítottan, erre a szőnyegre, a középre egy homokórát tettem, egy kis Szent József szobrot, egy óratartót, virágkosarakat, egy tintatartót stb. ... Néhány billegő szék és Pauline elragadó baba-ágya egészítette ki bútorzatomat. Valóban, ez a szegény manzárd egy világ volt a számomra és mint Maistre, én is írhatnék könyvet egy ilyen címmel: „Séta a szobám körül”. Szerettem egyedül lenni ebben a szobában, órák hosszat tanultam vagy elmélkedtem a szép kilátás előtt, amely a szemem elé tárult... Ahogy megtudtam: Mária el fog menni, a szobám minden vonzóerejét elvesztette a számomra, egy pillanatra sem akartam otthagyni a drága testvért, aki hamarosan elrepül tőlünk... Mennyit kellett gyakorolnia miattam a türelem erényét!... Ahányszor csak elmentem a szobája ajtaja előtt, addig kopogtam, míg csak ki nem nyitotta s tiszta szívemből megcsókoltam, nekem tartalék-csókok kellettek arra az egész időre, amíg meg leszek fosztva tőlük.

„A szamár és a kiskutya”

      Mielőtt az Egek Családi tűzhelye köré gyűlt családomat megláthatom, még jó egypár elváláson kell keresztülmennem. Abban az évben, amelyben felvettek a Szent Szűz gyermekei közé, a Szent Szűz elvitte tőlem drága Máriámat, lelkem egyetlen támaszát... Mária vezetett, vigasztalt, segítségemre volt az erények gyakorlásában; ő volt egyedüli orákulomom. Kétségtelen, hogy Pauline jóval előkelőbb helyet foglalt el a szívemben, de Pauline messze, nagyon messze volt tőlem!... Kínlódtam, hogy megszokjak nélküle élni, hogy áttörhetetlen falakat lássak kettőnk között; de végül is beláttam a szomorú igazságot: Pauline számomra elveszett, majdnem ugyanolyan módon, mintha meghalt volna. Továbbra is szeretett engem, imádkozott értem, de az én szememben az én drága Pauline-omból egy Szent lett, akinek a földi dolgokat már nem kell megértenie; szegény Terézének a nyomorúságai, ha tudott volna róluk, megdöbbentették volna s gátolták volna abban, hogy ennyire szeressen... Egyébkent, még ha el is akartam volna árulni neki bizalmasan gondolataimat, úgy mint a Cserjésben, nem tudtam volna megtenni, mert: beszélgetések csak Mária számara voltak. Céline-nek és nekem csak a végére volt szabad megérkeznünk, éppen csak annyi időre, amíg összeszorul a szívünk... Így valójában csak Mária volt az enyém, s úgyszólván nélkülözhetetlen volt a számomra, csak neki mondhattam el aggályaimat, s annyira szót fogadtam neki, hogy gyóntatóm soha nem szerzett tudomást hitvány betegségemről; éppen csak annyi bűnt mondtam el neki, amennyit Mária meggyónnom engedett, egyetlen eggyel se többet, - a földkerekség legkevésbé aggályos lelkeként szerepelhettem volna, annak ellenére, hogy a legalantasabb fokon álltam... Mária tudott tehát mindent, ami a lelkemben végbement, tudott a Kármel utáni vágyamról is, s annyira szerettem őt, hogy nem tudtam élni nélküle. Nagynéném minden évben meghívott minket magához Trouville-ba, egyikünket a másikunk után, szívesen mentem volna el oda, de Máriával! Ha ő nem volt velem, nagyon bánatos voltam. Egyszer azonban mégis örömmel voltam Trouville-ban, ez Papa konstantinápolyi utazásának[1] az évében volt; hogy kicsit szórakozhassunk, (mert sokat búsultunk, hogy Papa olyan messze van) Mária elküldött bennünket, Célinet és engem, két hétre a tenger mellé. Jól mulattam, mert ott volt Celine-em. Nagynéném minden lehető gyönyörűségről gondoskodott számunkra: séták szamárháton, angolna-halászat, stb... 12 és fél éves korom ellenére még nagyon is gyermek voltam; emlékszem, hogy örültem, mikor a hajamba kötöttem azokat a szép égszínkék szalagokat, melyeket Nagynénémtől kaptam s arra is emlékszem, hogy meggyóntam Trouville-ban még ezt a gyermekes örömet is, amiről azt hittem, hogy bűn... Egyik este olyan tapasztalatra tettem szert, ami igen megdöbbentett. Mária (Guérin), akinek csaknem állandóan volt valami baja, gyakran sírdogált, Nagynéném pedig cirógatta, a leggyengédebb neveken szólítgatta s az én kedves kis unokatestvérem csak mondogatta, folyvást pityeregve, hogy fáj a feje. Én, akinek csaknem naponta volt fejfájásom s nem panaszoltam, egyik este utánozni akartam Máriát s pityergésre készen leültem egy fotelbe a szalon sarkában. Jeanne s a Nagynéném csakhamar körülöttem sürgött-forgott, kérdezgetve, hogy mi bajom van. Úgy feleltem, mint Mária: „Fáj a fejem”. Úgy vélték, hogy e miatt nem panaszkodnék; soha nem tudtam őket meggyőzni arról, hogy fejfájásom ríkatott meg, cirógatás helyett úgy beszéltek velem, mint valami felnőttel és Jeanne szemrehányást tett, amiért nem vagyok bizalommal Nagynénémhez, mert úgy hitte, hogy valami lelkiismereti problémám van... egyszóval megkaptam a magamét, s azt a szilárd elhatározást tettem, hogy többé nem utánozok másokat s megértettem „A szamár és a kiskutya” meséjét [2]. Én voltam a szamár, aki látva, amint a kiskutyát becézik, bejött s az asztalra tette nehéz patáját, hogy ő is megkapja a maga csókjait, de sajnos, csak botütéseket kaptam, mint a szegény állat, valóban megkaptam, amit kerestem, s ez egy életre kigyógyított abból, hogy magamra akarjam terelni a figyelmet; az egyetlen ebbéli próbálkozásom jó sokba került nekem!...

_________________________________________________

[1] Louis Martin 1885 augusztusának a végén utazott Konstantinápolyba, Teréz és Céline Trouville-i tartózkodása szeptemberre esett.

[2] La Fontaine, Fables, IV., 5.

Néha egyedül, nagyon egyedül éreztem magam

Csaknem közvetlenül az apátságba való beiratkozásom után felvettek a Szent Angyalok egyesületébe; nagyon szerettem azokat az erénygyakorlatokat, melyeket előírt, mivel különös vonzalmat éreztem az iránt, hogy az Üdvözült Égi Szentekhez imádkozzam s különösen ahhoz, akit a Jó Isten nekem adott, hogy száműzetésem társa legyen. Kevéssel Első Áldozásom után a Mária gyermekei közé folyamodók családjával cseréltem fel a Szent Angyalokét, de eljöttem az Apátságból úgy, hogy nem vettek fel a Szent Szűz társulatába. Miután tanulmányaim befejezése előtt jöttem el, nem volt engedélyem rá, hogy mint végzett növendék lépjek be; bevallom, nem irigyeltem ezt a kiváltságot, de arra gondolva, hogy mindegyik nővérem „Mária-gyermek” volt, akartam én is olyan gyermeke lenni égi Édesanyámnak, mint ők és igen alázatosan (annak ellenére, hogy keservesen ment) engedélyt kértem rá, hogy beléphessek az apátságban a Szent Szűz társulatába. A vezető tanítónő nem akart elküldeni, de ezt a feltételt szabta: járjak be kétszer egy héten délután, hogy megmutassam, méltó vagyok-e a tagságra. Ez az engedély, mely távolról sem szolgált örömömre, rendkívül nagy teher volt számomra; nekem a többi növendékkel ellentétben, nem volt tanítónő barátnőm, akivel több órát együtt tölthettem volna, éppen ezért, megelégedtem azzal, hogy üdvözöltem a tanítónőt s azután csendben dolgoztam a kézimunkaóra végéig. Senki nem törődött velem, én azután felmentem a kápolna karzatára s az Oltáriszentség előtt maradtam, míg csak Papa értem nem jött, ez volt az egyetlen vigasztalásom, - nem volt-e Jézus egyetlen barátom?... Csak hozzá tudtam beszélni, a teremtményekkel való társalgás, még a vallásos tárgyú beszélgetés is, fárasztotta a lelkemet... Éreztem, hogy inkább kell Istenhez, mint Istenről beszélni, hiszen annyi önszeretet vegyül a lelki beszélgetésekbe!... Ó, igazán, egyedül csak a Szent Szűzért jöttem az apátságba... Néha egyedül, nagyon egyedül éreztem magam; s mint internátusi növendék koromban, mikor szomorúan és betegen sétáltam a nagy udvaron, most is ezeket a szavakat ismételgettem, melyektől mindig újjászületett a szívemben a béke és az erő: „Az élet hajód s nem lakóhelyed!...”[1] Ez a pár kis szó visszaadta a bátorságomat; annak ellenére, hogy a gyermekes vallásosság oly sok benyomását mosták el már az évek, a hajó képe még ma is magával ragadja a lelkemet és segítségére van a száműzetés elviselésében... Nem mondja-e a Bölcsesség is, hogy „Az élet olyan, mint háborgó hullámokat hasító hajó, amely sebes útjában semmilyen nyomot nem hagy maga után?...” Mikor ezekre a dolgokra gondolok, lelkem a végtelenbe merül, mintha súrolnám már az örök partot... mintha átölelne Jézus... Szinte látom, amint jön Égi Édesanyám, hogy ott legyen, mikor találkozom a Papával... Mamával... a négy kis angyallal... S végül szinte már élvezem az igazi, az örök családi életet...

_________________________________________________

[1] Teréz itt emlékezetből idézi Lamartine egyik verssorát. A költemény címe: Réflexion, Recueillements poétiques, 1884.

Oly könnyen besurran a szívbe a hiúság!

      Úgy veszem észre, hogy eltértem a tárgyamtól, gyorsan visszakanyarodom hát hozzá. Az első Áldozásomat követő év a lelkem számára csaknem teljesen belső megpróbáltatások nélkül telt el, a második Szentáldozásomat megelőző lelkigyakorlatom alatt azonban megrohant az aggályoskodás szörnyű betegsége. Keresztül kell mennünk ezen a mártíriumon ahhoz, hogy jól megérthessük; hogy én mit szenvedtem másfél éven át, azt kimondani nem lehet... Minden gondolatom és tettem, még a legegyszerűbb is, szorongás tárgya lett; csak úgy nyugodtam meg, ha Máriának elmondtam őket s ez keserves volt a számomra, mert azt hittem, köteles vagyok neki elmondani a róla táplált extravagáns gondolataimat is. Mihelyt terhemet levetettem, egy pillanatra belekóstoltam a békébe, de ez a béke tovacikázott, mint a villám, s gyötrelmem hamarosan megkezdődött újra. Micsoda türelemre volt szüksége az én drága Máriámnak ahhoz, hogy az unalom legkisebb jele nélkül hallgasson végig engem!... Alig hogy hazaértem az apátságból, bodorítani kezdte a hajamat másnapra (mert, hogy a Papa öröme meglegyen, a kis királynőnek mindennap fürtökbe volt fésülve a haja, iskolatársainak, s főleg tanítónőinek nagy csodálkozására, akik ennyire gondozott gyermeket még édes szülőknél sem láttak) s míg keze alatt ültem, egyre csak sírtam, elmesélve minden aggályomat. Az év végével Celine, tanulmányait befejezve, hazajött és a szegény Teréz, hogy egyedül kellett visszamennie, tüstént beteggé lett; az egyetlen vonzerő, amely az intézetben tartotta, az volt, hogy egy fedél alatt élhetett elválhatatlan Céline-jével, nélküle soha meg nem tudott volna ott maradni ,,az ő kis lánya”... Eljöttem tehát az apátságból, 13 éves koromban, s neveltetésem úgy folytatódott tovább, hogy hetente több órát vettem ,,Madame Papinau-tól”. Ez egy igazán jó és nagyon művelt teremtés volt, szokásaiban azonban kissé vénkisasszonyos; anyjával lakott együtt és aranyos volt az a kis otthon, amelyben együtt voltak ők hárman (mert a macska is a családhoz tartozott s el kellett viselnem, hogy ott doromboljon az irkáimon, sőt, csinos mozdulatait is meg kellett csodálnom). Olyan kiváltságos voltam, hogy bekerülhettem a családba; a Cserjés túlságosan messze volt tanítónőm kissé öreg lábai számára, kérte, hogy én jöjjek házhoz a leckeórákra. Mikor megérkeztem, először rendszerint csak az öreg hölggyel, Cochain-néval találkoztam, aki csak nézett ,,nagy, világos szemeivel” s azután nyugodt, kimért hangon kiáltotta: „Madame Pápinau... Te... réz kis... asszony van itt.” Leánya azonnal válaszolt, gyermekes hangon: „Jövök, mama”. S a lecke hamarosan elkezdődött. Ezeknek a leckéknek (a kapott tanításon kívül) még megvolt az az előnyük, hogy megismertettek a világgal... Ki hitte volna!... Ebben az antik bútorokkal berendezett szobában könyvek s füzetek között, gyakran voltam különféle látogatások tanúja: jöttek papok, hölgyek, fiatal lányok stb. Madame Cochain, amennyire ez lehetséges volt, az egész társaságot szóval tartotta, hogy lánya megtarthassa nekem az órát, de ezeken a napokon alig tanultam valamit, a könyvembe temetkezve is hallottam mindent, amit mondtak, még azt is, amit jobb lett volna egyáltalán nem hallanom; oly könnyen besurran a szívbe a hiúság!... Az egyik hölgy azt mondta, hogy szép a hajam... a másik, elmenőben, azt gondolva, hogy nem hallom, megkérdezte, hogy ki ez a szépséges fiatal leány s ezek a szavak, melyek annál is inkább hízelegtek, mivelhogy nem a szemembe mondták őket, örömre hangolták a lelkemet, ami világosan megmutatta, hogy mennyire elölt az önszeretet... Ó, hogy szánom a lelkeket, akik elvesznek!... Oly könnyű eltévedni a világ virágos ösvényein... Kétségtelen, hogy egy kissé emelkedettebb lélek számára a világ kínálta édességbe keserűség vegyül s a vágyak roppant mélységét egy pillanatnyi dicséret nem töltheti be... de ha szívemet nem emelték volna már ébredésekor Isten felé, ha életbelépésemtől fogva mosolygott volna rám a világ, mivé lettem volna?... Ó, drága Anyám, milyen hálával énekelek az Úr irgalmáról!... „Nem ragadott-e ki a világból” - a Bölcsesség szavait idézve - ,,mielőtt gonoszsága megrontotta volna szellememet s mielőtt csalóka látszatai el nem csábították volna a lelkemet”?... (Bölcs 4,11) A Szent Szűz is vigyázott kis virágjára, nem akarta, hogy földi dolgokhoz kapcsolódva beszennyeződjék, felvitte az ő hegyére, még mielőtt kinyílt volna... Erre a boldog pillanatra várva növekedett a kis Teréz Mennyei Édesanyja szeretetében; s hogy bebizonyítsa ezt a szeretetet, tett valamit, ami igen nehezére esett s amit hosszúsága dacára is, pár szóval el fogok mondani...

A Jó Isten szerető szívet adott nekem

      Érzékeny és szerető szívem könnyen odaadta volna magát, ha olyan szívre talál, amely meg tudja érteni. . . Próbáltam korombeli kislányokkal barátkozni, kettővel különösen; szerettem őket és ők is, amennyire tőlük telt, szerettek engem, de jaj! milyen szűk és állhatatlan a teremtmények szíve!!! Csakhamar azt láttam, hogy nem értik meg a szeretetemet. Barátnőim egyikének haza kellett utaznia, pár hónap múlva jött vissza újra; én gondoltam rá távolléte alatt s becsben tartottam azt a kis gyűrűt, melyet tőle kaptam. Nagy volt az örömem, mikor pajtásomat viszontláttam, de ő, fájdalmamra, csak egy közömbös pillantást juttatott nekem... Nem talált megértésre a szeretetem, jól éreztem én s nem is koldultam ragaszkodást attól, aki az enyémet visszautasította, de a Jó Isten adott olyan hűséges szívet nekem, hogy az, ha egyszer már tisztán szeretett valakit, örökre szeretni fogja: továbbra is imádkoztam hát pajtásomért és szeretem őt még most is... Látva, hogy Céline szereti egyik tanítónőnket, utánozni akartam, de miután nem értettem ahhoz, hogy teremtmények kegyeibe férkőzzem, semmire sem mentem. Ó boldog tudatlanság! milyen nagy bajokat kerültem ki általa! Mennyire köszönöm Jézusnak, hogy ,,csak keserűséget találtatott velem a földi barátságokban”! Olyan szívvel, mint amilyen az enyém is, engedtem volna, hogy kézrekerítsenek s a szárnyamat szegjék, s akkor hogyan tudtam volna „elszállni és nyugalmat lelni?” Hogyan tudhat az olyan szív Istennel bensőségesen egyesülni, amely teremtmények szeretetének szolgáltatja ki magát?... Érzem, hogy lehetetlen. Pedig nem ittam a túl forró teremtmény-szeretet mérgezett poharából s mégis érzem, hogy nem tévedhetek; annyi ilyen hamis fénytől elcsábult lelket láttam, amint szegény pillangók módjára repkedtek s leperzselték a szárnyukat, s amint azután visszatértek a szeretet igazi, édes fényéhez, amely új, ragyogóbb és könnyedebb szárnyat adott nekik, hogy repülhessenek Jézus, az Isteni Tűz felé, „amely éget, anélkül, hogy elhamvasztana”. Ó, érzem én, Jézus túlságosan gyengének ismer engem ahhoz, hogy kísértésnek tegyen ki, teljesen összeégettem volna magam a csalóka fénynél, ha az szemem előtt csillogott volna... Nem így történt, én csak keserűséggel találkoztam ott, ahol az erős lelkek örömre találnak, hogy azután hűségből elszakadjanak tőle. Nem érdemem tehát, hogy nem szolgáltattam ki magam a teremtmények szeretetének, mert csak a Jó Isten nagy irgalma óvott meg attól! Beismerem, hogy Nélküle ugyanúgy lezuhantam volna, mint Mária Magdolna és Urunk Simon farizeushoz intézett mélységes szavai nagyon édesen visszhangzanak a lelkemben... Tudom: „akinek kevés bocsáttatik meg, kevéssé SZERET”, de azt is tudom, hogy Jézus nekem többet bocsátott meg, mint Szent Magdolnának, mert már előre megbocsátott, megakadályozva abban, hogy elessem. Ó, mennyire szeretném, ha meg tudnám magyarázni, amit érzek!... Íme egy példa, amely némileg ki fogja fejezni a gondolatomat. - Felteszem, hogy egy ügyes orvosnak a fia kőbe botlik az úton, elesik, s zuhanás közben kezét-lábát töri. Apja rögtön odamegy hozzá, szeretettel felemeli, minden művészetét latbavetve gyógyítja sebeit s a fiú tökéletesen meggyógyul; hamarosan már hálálkodik neki. Ennek a gyermeknek kétségtelenül van oka arra, hogy szeresse apját! De most valami mást tételezek fel. Az apa, tudva, hogy kő van a fia útjában, előresiet s észrevétlenül elviszi onnan. Ez a fiú, apja előrelátó gyengédségének a tárgya, nem TUDVA, hogy az milyen szerencsétlenségtől mentette meg, bizonyára nem fog hálálkodni neki és kevésbé fogja szeretni, mintha meggyógyította volna... de ha tudomást szerez róla, hogy micsoda veszélytől szabadult meg, vajon nem fogja-e sokkal jobban szeretni? Nos tehát, én vagyok ez a gyermek, egy olyan Atya előrelátó szeretetének a tárgya, aki nem az igazak, hanem a bűnösök megváltására küldte el Igéjét. Akarja, hogy szeressem, azért, mert megbocsátott nekem, nem sokat, hanem MINDENT. Nem várta meg, hogy nagyon szeressem, mint Mária Magdolna, hanem azt akarta, hogy TUDJAM, mennyire szeretett ő engem, kimondhatatlanul előrelátó szeretettel, avégből, hogy én most eszeveszetten szeressem őt!... Úgy hallottam, hogy nem volt még olyan tiszta lélek, aki tudna úgy szeretni, mint a bűnbánó, ó, mennyire szeretném meghazudtolni ezeket a szavakat!...

A koromhoz illő játékoknak nem tudtam átadni magam

      Ezek után a gyönyörűséges és felejthetetlen ünnepek után életem visszatért rendes kerékvágásába, vagyis folytatnom kellett intézeti életemet, amely oly keserves volt a számomra. Elsőáldozásom idején szerettem ezt az életmódot, velem egykorú gyerekek közt, akik mindnyájan el voltak telve jóakarattal, mert éppen úgy, mint én, elhatározták, hogy komolyan gyakorolják az erényeket, de most újra egészen más, szétszórt, szabályhoz alkalmazkodni nem akaró növendékekkel kerültem kapcsolatba s ez igen boldogtalanná tett. Vidám természetű voltam, de a koromhoz illő játékoknak nem tudtam átadni magam; tízpercek alatt gyakran támaszkodtam egy fának s szemlélődtem a pillanat fölött, komoly reflexióknak adva át magam! Kitaláltam egy játékot, amely kedvemre való volt, eltemettük a szegény kis madarakat, melyeket holtan találtunk a fák alatt; sok gyerek jött segíteni nekem, úgy hogy a temetőnk nagyon szép lett; kis tollasaink nagyságának megfelelő fákkal és virágokkal volt beültetve. Szerettem még mesélni, olyan történeteket, melyeket csak úgy rögtönözve, én találtam ki, ilyenkor körülrajzottak a társaim s néha nagylányok is csatlakoztak a hallgatóság csoportjához. Ugyanaz a történet több napig is tartott, mert kedvemet leltem abban, hogy egyre érdekesebbé és érdekesebbé tegyem, aszerint, hogy milyen hatást láttam tükröződni a társaim arcán, de tanítónőnk csakhamar megtiltotta, hogy szónoki mesterségemet folytassam, mert azt akarta, hogy diskurálás helyett inkább játsszunk és ugráljunk.

      Könnyen megjegyeztem a tanult dolgok értelmét, de keservesen tanultam szóról-szóra, éppen ezért az első Szentáldozásom előtti évben csaknem naponta kértem engedélyt arra, hogy tízperc alatt katekizmust tanulhassak; erőfeszítésemet siker koronázta s mindig a legelső voltam. Ha véletlenül, egyetlen elfelejtett szó miatt, elveszítettem a rangomat, fájdalmam keserű könnyekben tört utat; Domin főtisztelendő úr azt sem tudta, hogy nyugtasson meg. Nagyon meg volt elégedve velem (nem akkor, amikor sírtam) és kis doktorának hívott Teréz nevem miatt. Egyszer az utánam következő tanuló nem tudta társának feltenni a katekizmusi kérdést. A főtisztelendő úr hiába kérdezte sorra az összes növendékeket, visszaérkezett hozzám s azt mondta, hogy most majd meglátja, megérdemlem-e első helyemet. Mélységes alázatomban csak erre vártam; nagy biztosan álltam fel s egyetlen hiba nélkül mondtam meg, amit kérdeztek, mindnyájuk nagy csodálkozására ... Buzgalmam a katekizmus terén első áldozásom után is, egészen az intézetből való távozásomig kitartott. Nagyon jól tanultam, csaknem mindig az első voltam, a legnagyobb sikereket a történelem és a fogalmazás terén arattam. Minden tanítónőm nagyon értelmes tanulónak tartott, nem így Nagybátyám, akinek a szemében kis tudatlan voltam, jó és szelíd, helyesen gondolkodó, de munkaképtelen és ügyetlen...

      Nem meglepetés számomra az a vélemény, amelyet Nagybátyám és Nagynéném táplált s kétségkívül még ma is táplál rólam. Jóformán nem is beszéltem, oly félénk voltam; ha írtam, macskakaparásom, pallérozatlan helyesírásom nem hódíthatott... Kis kézimunkáim, a hímzések s egyebek jól sikerültek, az igaz, tetszettek is tanítónőimnek, de az a balkezesség és ügyetlenség, amellyel munkámat tartottam, igazolta a rólam kialakult kedvezőtlen véleményt. Kegyelemnek tartom ezt, a Jó Isten azt akarta, hogy szívem egyedül az Övé legyen, meghallgatta már imámat, „Keserűséggé változtatva a földi vigasztalásokat”. Erre annál is inkább szükségem volt, merthogy nem voltam érzékeden a dicséretekkel szemben. Gyakran dicsérték előttem mások intelligenciáját, de az enyémet soha, ebből azt következtettem, hogy én nem vagyok értelmes és ebbe bele is törődtem...

Nagy gonddal készültem a Szentlélek eljövetelére

      Kevéssel első Áldozásom után új lelkigyakorlatra mentem bérmálkozásom előkészületeként. Nagy gonddal készültem a Szentlélek eljövetelére, megfoghatatlan volt előttem, hogy lehetséges másként, mint odaadással fogadni a Szeretet szentségét. Rendes körülmények közt bérmálkozás előtt csak egy napos lelkigyakorlatot végeznek, de miután Püspök Atyánk nem tudott eljönni a kijelölt napon, magányunk - örömömre - két napig tartott. Tanítónőnk, hogy elszórakoztasson bennünket, felvitt a Mont Cassinre, itt én két kézzel szedtem Úrnapjára a nagy margarétát. Ó, milyen vidám volt a lelkem! Boldogan vártam a Szentlélek látogatását, mint az apostolok... Örültem annak a gondolatnak, hogy nemsokára tökéletesen kereszténnyé leszek s főleg annak, hogy örökre ott lesz a homlokomon a misztikus kereszt, melyet a szentséget kiszolgáltató Püspök rajzol rá... Végre elérkezett a boldog pillanat, a Szentlélek leszállásakor nem éreztem heves szélfúvást, inkább csak azt a könnyű szellőt, melynek a susogását Illés hallotta Hóreb hegyén... Ezen a napon megkaptam szenvedni-tudás erejét, mert lelkem mártíriumának nemsokára el kellett kezdődnie... Drága kis Léonie-m volt a bérmaanyám, úgy meg volt hatva, hogy nem tudta könnyeit visszafojtani, hullottak a szeméből az egész szertartás alatt. Velem együtt áldozott, mert az a boldogságom is megvolt, hogy egyesülhettem Jézussal ezen a szép napon.

A szenvedés vonzani kezdett

       Ennek a szép napnak az estéjén viszontláttam földi családomat; már reggel, mise után is megcsókoltam Papát és minden kedves rokonomat, de az igazi találkozás az volt, mikor Papa kézen fogva kis királynőjét, a Kármel felé vette útját... És láttam Pauline-omat, mint Jézus jegyesét, fehér fátylában, amely éppen olyan volt, mint az enyém, láttam rózsakoszorúját... Ó, az örömöm keserűség nélküli volt, reméltem, hogy hamarosan együtt leszek vele s együtt várjuk majd az Eget! Nem voltam érzéketlen az első Szentáldozásom estéjén rendezett családi ünnep iránt sem; a Királyomtól kapott szép óra nagy örömet szerzett, de csendes volt az örömem, semmi sem zavarta benső békémet. Mária magával vitt arra az éjszakára, amely ezt a szép napot követte, mert sötétség követi a legragyogóbb napokat is, egyedül csak az első, az egyetlen, az örök Mennyei Szentáldozásnak nem lesz naplementéje!...

      Első Áldozásom másnapja is szép nap volt még, de édesbús volt a hangulata. Sem a Mária-vásárolta szép ruha, sem az ajándékok, melyeket kaptam, nem töltötték be a szívemet, csak Jézussal tudtam volna megelégedett lenni, vágytam a pillanat után, mikor másodszor is magamhoz vehetem. Körülbelül egy hónappal első áldozásom után gyónni mentem Áldozócsütörtökön és bátorkodtam Szentáldozásra engedélyt kérni. Dacára annak, hogy sok reményem nem volt hozzá, megengedte a főtisztelendő úr s boldogságomra ott térdelhettem a Szent Asztalnál Papa és Mária között; milyen édes emlékem maradt Jézus második látogatásáról!... Megint patakzottak a könnyeim, kimondhatatlanul édesen; szüntelenül ismételtem magamban Szent Pálnak ezeket a szavait: „Már nem én élek, hanem Jézus él bennem!...” Ettől fogva egyre nagyobb és nagyobb lett a vágyam, hogy a Jó Istent magamba fogadjam, s megkaptam rá az engedélyt, hogy minden nagy ünnepen megtehessem. Ezeknek a boldog napoknak az előestéjén Mária a térdére szokott ültetni s úgy készített elő, mint ahogy első szentáldozásomra tette; emlékszem, hogy egyszer a szenvedésről beszélt, mondván, hogy én valószínűleg nem fogok ezen az úton járni, hanem a Jó Isten mindig vinni fog engem, mint a gyermeket...

      Áldozásom másnapján eszembe jutottak Mária szavai; éreztem, ahogy megszületett a szívemben a szenvedés nagy vágya s ugyanakkor egy benső bizonyossága annak, hogy Jézus sok keresztet tartogat a számomra. Oly nagy vigasztalások árasztottak el, hogy bennük látom életem egyik legnagyobb kegyelmét. A szenvedés vonzani kezdett, bűvös erővel ragadott meg, anélkül, hogy jól ismertem volna. Eddig úgy szenvedtem, hogy nem szerettem a szenvedést, mostantól fogva igazi szeretetet éreztem iránta. Azt a vágyat is éreztem, hogy egyedül a Jó Istent szeressem, egyedül Benne találjak örömet. Szentáldozásaim alatt gyakran ismételgettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ó Jézus! Kimondhatatlan édesség, változtass nekem keserűséggé minden földi vigasztalást!!! Ez az ima erőfeszítés nélkül röppent el az ajkamról, kényszer nélkül, úgy éreztem, hogy nem a saját akaratomból mondom újra meg újra, hanem mint egy gyermek, aki ismétli azokat a szavakat, melyeket a barátja sugallt neki... Majd el fogom mondani, drága Anyám, hogyan teljesítette Jézus vágyamat, hogy volt mindig egyesegyedül Ő kimondhatatlan édességem; ha most rögtön beszélnék róla, kénytelen lennék előre venni az eseményeket fiatal lányságom idejéből, viszont gyermek-életem sok részletéről kell még számot adnom Önnek.

Ó, milyen édes volt a lelkemnek Jézus első csókja!

      Végre elérkezett „a napok szépséges napja”, milyen elmondhatatlan emlékeket hagytak a lelkemben ennek az Égi napnak a legkisebb részletei is!... A vidám hajnali ébresztő, a tanítónők és a nagy növendéktársak tiszteletteljes és gyengéd csókjai... A nagy szoba, amely mintha hópelyhekkel lett volna tele; ezekbe a hópelyhekbe öltöztek sorra egymásután a gyerekek... És főképpen a bevonulás a kápolnába s a szép himnusz reggeli hangjai: „Szent oltár, körötted Angyalok!...” De nem akarok részletekbe bocsátkozni, vannak dolgok, amelyeknek elszáll az illata, ha levegő éri őket, vannak a léleknek olyan gondolatai, melyeket nem lehet földi nyelvre lefordítani anélkül, hogy el ne veszítenék benső és Égi értelmüket; olyanok, mint „A győztesnek adott fehér kő, amelyre egy olyan név van írva, amit senki sem ISMER, csak AZ, aki kapja”. Ó, milyen édes volt a lelkemnek Jézus első csókja!...

      Ez a szeretet csókja volt, éreztem, hogy szeretnek s én is ezt mondtam: „Szeretlek, neked adom magam mindörökre”. Nem voltak kérések, küzdelmek, áldozatok, Jézus és a szegény kis Teréz már régóta nézték és értették egymást... Ezen a napon pedig nem volt tekintet, csak eggyé olvadás, nem ketten voltak már, Teréz eltűnt, mint ahogy a vízcsepp elvész az óceánban. Jézus maradt meg egyedül, az úr, a Király. Vajon nem azt kérte-e tőle Teréz, hogy vegye el a szabadságát mert szabadsága félelemmel tölti el, oly gyengének, oly törékenynek érezte magát, hogy mindörökre egyesülni akart az Isteni Erővel!... Öröme túlságosan nagy, túlságosan mély volt ahhoz, hogy magába tudja zárni, szemét édes könnyek töltötték el, társainak nagy csodálkozására, akik később ezt beszélték egymás közt: „De hát miért sírt? Talán megzavarta valami? - Dehogy, inkább csak azért, mert nem volt mellette az Édesanyja, vagy a Nővére, akit annyira szeret és aki kármelita.” Nem értették, hogy ha a Menny egész boldogsága rászakad egy szívre, a száműzött szív nem tudja azt könnyek nélkül elviselni... Ó, nem! Mama távolléte nem okozott fájdalmat első áldozásom napján: nem volt-e a lelkemben ott a Mennyország s Mama nem volt-e már régóta a Mennyországban? Így tehát Jézust befogadva, befogadtam drága Anyámat is, ő pedig megáldott, örvendezve boldogságom felett... Nem sírtam Pauline távolléte miatt, kétségtelenül boldog lettem volna, ha magam mellett látom, de elfogadtam már régóta, hogy meg kell hoznom ezt az áldozatot; ezen a napon csak öröm töltötte el a szívemet s egy voltam vele, mert odaadta magát, visszavonhatatlanul, Annak, aki odaadta magát, oly nagyon szerető szívvel, énnekem!

      Délután én mondtam el fennhangon az imát, mellyel a Szent Szűznek ajánlottuk fel magunkat; helyénvaló volt, hogy én beszéljek társaim nevében is Égi Édesanyámhoz, aki oly fiatal voltam, mikor földi Édesanyámat elvesztettem... Teljes szívemből beszéltem hozzá, neki ajánlottam fel magam, mint a gyermek, aki Anyja karjába veti magát s kéri, hogy vigyázzon rá. Úgy érzem, a Szent Szűznek rá kellett néznie apró virágjára s mosolyognia kellett rá, vajon nem ő gyógyította meg látható mosolyával?... Vajon nem ő tette apró virágjának a kelyhébe Jézusát, a Mezők Virágát, a völgy Liliomát?...

Első háromnapos lelkigyakorlatom

      Az előkészület három hónapja gyorsan eltelt, hamarosan lelkigyakorlatra kellett mennem, ehhez nagy bentlakóvá kellett válnom, olyanná, aki bent alszik az Apátságban. El nem tudom mondani, milyen édes ennek a lelkigyakorlatnak az emléke, valóban, ha sokat szenvedtem is az intézetben, bőségesen kárpótolt ennek a Jézus-várásban eltöltött néhány napnak a kifejezhetetlen boldogsága ... Az hiszem, hogy ezt az örömet csak szerzetesi közösségekben lehet megízlelni. Miután kevés a gyermek, könnyű dolog mindegyikkel külön foglalkozni, s valóban, tanítónőink most elhalmoztak anyai gondoskodásukkal. Velem még többet foglalkoztak, mint másokkal, a vezető tanítónő minden este odajött az ágyamhoz kis lámpásával, hogy megcsókoljon s nagy szeretetet tanásított irányomban. Egyik este, meghatva jóságától, azt mondtam neki, hogy súgok egy titkot és titokzatosan kihúzva párnám alól az én becses kis könyvemet, örömtől csillogó szemekkel megmutogattam neki... Reggel illendőnek találtam, hogy minden növendék felkel az ébresztőre, s hogy én is úgy tegyek, mint ők, de nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egyedül öltözzem. Nem volt itt Mária, hogy megfésüljön, így hát oda kellett mennem az öltöző felügyelőnőjéhez, hogy nagy félénken átnyújtsam neki a fésűmet, ő pedig nevetett azon, hogy egy tizenegy éves nagylány nem tudja rendbehozni magát; azért mégis csak megfésült, de nem olyan finoman, mint Mária s én mégsem mertem kiabálni, ami nap mint nap megesett a keresztmamám finom keze alatt... Lelkigyakorlatom alatt tapasztalhattam, hogy olyan gonddal ápolt, dédelgetett gyermek vagyok, amilyen kevés van a földön, különösen az anyátlanok között... Mária és Léonie naponta látogatott Papával együtt, aki édességekkel halmozott el, így nem is szenvedtem attól, hogy messze vagyok a családtól és semmi sem homályosította el lelkigyakorlatom szép Egét.

      Figyelmesen hallgattam Donin tisztelendő úr tanításait, még jegyzeteket is készítettem; ami gondolataimat illeti, azokból egyet sem írtam fel, mondván, hogy jól fogok emlékezni rájuk, ez igaz is lett... Nagy boldogság volt részemre, hogy minden officiumra elmehettem a kedvesnővérekkel együtt; társaim közt egy nagy Feszülettel keltettem feltűnést, ezt Léonie adta s úgy tettem az övembe, mint ahogy a misszionáriusok szokták. A Feszület tetszett a kedvesnővéreknek, azt hitték, azért hordom, mert kármelita nővéremet akarom utánozni... Ó, valóban feléje szálltak a gondolataim, tudtam, hogy az én Pauline-om is lelkigyakorlaton van, akárcsak én, nem azért, hogy Jézus adhassa magát neki, hanem, hogy ő adhassa magát Jézusnak, így ez a várakozásban eltöltött magány kétszeresen drága volt nekem...

      Emlékszem, hogy egy reggelen a betegszobába küldtek, mert nagyon köhögtem (betegségem óta a tanítónőim nagyon vigyáztak rám, egy kis fejfájás miatt, vagy ha a szokottnál sápadtabbnak láttak, már küldtek levegőre vagy a betegszobába pihenni). Egyszer csak drága Céline-em jön be hozzám, engedélyt kapott rá, hogy a lelkigyakorlat dacára is meglátogasson s egy képet adjon át, mely nagy örömet okozott s ez „Az Isteni Fogoly kis virága” volt. Ó, milyen édes dolog volt, hogy Céline kezéből kaptam ezt az emléket! . . . Mennyi, de mennyi szerető gondolatot ébresztett bennem!...

      A nagy nap előestéjén megkaptam másodszor a feloldozást, életgyónásom nagy békét hagyott a lelkemben s a Jó Isten nem engedte, hogy akár a legcsekélyebb felhő is megzavarja azt. Délután bocsánatot kértem a családból mindenkitől, aki csak eljött hozzám, de csak könnyeimmel tudtam beszélni, túlságosan meg voltam hatva... Pauline nem volt itt, de éreztem, hogy lélekben mellettem van, Máriával szép képet küldött nekem, amelyet egyre csak csodáltam s mindenkivel csodáltattam! . . . Írtam a jó Pichon Atyának s imáiba ajánlottam magam, megvallva neki azt is, hogy hamarosan kármelita leszek s akkor majd igazgatóm lesz. (Valóban így történt négy év múlva, hiszen a Kármelen tártam ki előtte a lelkemet...) Mária levelet hozott tőle, valóban, túl boldog voltam! Egyszerre jött minden boldogság. A levélben ez a mondat szerezte számomra a legnagyobb örömet: „Holnap magáért és Pauline-jáért mutatom be a szentmisét!” Máj. 8-án Pauline és Teréz még jobban eggyé vált, mert Jézus forrasztotta őket egybe Kegyelmeinek az áradatával...

A jó Isten a rejtekben már tanított engem

      Azt mondhatnám, hogy alenconi tartózkodásom alatt tettem meg első lépésemet a világba. Minden csupa öröm és boldogság volt körülöttem, ünnepeltek, kényeztettek, csodáltak, egyszóval: az életem tizenöt napig virággal volt behintve... Bevallom, bűbájos volt ez az élet a számomra. Méltán mondja a Bölcsek könyve: „Mennyire elcsábítja a világ hiúságainak a varázslata még a rossztól eltávolodott lelket is.” (Bölcs 4,12) Tíz éves korban könnyen elkáprázik a szív, éppen azért nagy kegyelemnek tartom, hogy nem maradtunk Alenconban; ottani barátaink túlságosan világiasak voltak, túlságosan egybe tudták kapcsolni a jó Isten szolgálatával a földi örömöket. Nem gondoltak eléggé a halálra, a halál azonban jött; s egy egész csomó olyan emberhez látogatott el, akiket én fiatalnak, gazdagnak, boldognak ismertem!!! Szeretek gondolatban visszalátogatni azokra a varázslatos helyekre, ahol éltek, hogy megkérdezzem magamtól: hol vannak hát, mit használnak most nekik a kastélyok és a parkok, ahol láttam őket, amint az élet kellemes oldalait élvezik... S látom, hogy minden csak hiúság és búbánat a Nap alatt... (vö. Préd 2,11) hogy az egyetlen jó: szeretni Istent teljes szívünkből s szegénynek lenni lélekben itt a földön.

      Talán meg akarta Jézus mutatni a világot nekem első látogatása előtt, hogy még szabadabban válasszam azt az utat, melynek követését meg kellett ígérnem neki. Első Szentáldozásom korszaka felhőtlen emlékként vésődött a szívembe, úgy érzem, nem tudtam volna felkészültebb lenni, mint amilyen voltam s azonkívül lelki gyötrelmeim csaknem egy év óta békében hagytak. Jézus a legtökéletesebb örömöt akarta megízleltetni velem, ami a könnyek völgyében csak lehetséges...

      Emlékszik-e, drága Anyám, arra az elragadó kis könyvre, melyet három hónappal első Áldozásom előtt állított össze a számomra? Ez volt a segítségemre abban, hogy átgondoltan és gyorsan készítsem elő a szívemet, mert ha régóta készítettem is, most új lendületet kellett kapnia, friss virágokkal betelnie, hogy Jézus örömmel tudjon benne megpihenni... Minden nap nagyszámú erénygyakorlatot végeztem, melyekből mind virág lett s még nagyobb számban voltak jó feltételeim, melyeket Ön minden napra beleírt a kis könyvembe s a szeretetnek ezek a cselekedetei voltak a virágbimbók...

      Minden héten írt nekem egy szép kis levelet, amely mély gondolatokkal töltötte el a lelkemet és segítségemre volt az erény gyakorlásában; vigasztalás volt ez az ön szegény kislánya számára, ki oly nagy áldozatot hozott, mikor elfogadta, hogy nem ön készíti elő, térdére ültetve esténként, mint drága Céline-jével tette... Számomra Mária helyettesítette Pauline-t, az ő térdére ültem s mohón hallgattam, amit csak mondott, úgy érzem, hogy oly nagy, oly nemes szíve az enyém lett egészen. - Mint ahogy kiváló harcosok tanítják gyermekeiknek a fegyverforgatás mesterségét, úgy beszélt ő nekem az élet harcairól, a pálmáról, amit a győztesek kapnak... Beszélt még nekem Mária arról, hogy milyen könnyen gyűjthetünk nap mint nap halhatatlan értékeket, s milyen szerencsétlenség, ha úgy megyünk el ezek mellett, hogy nem veszünk magunknak fáradságot s nem nyújtjuk ki a kezünket értük, azután elmondta, hogyan lehet szentté lenni a kis dolgokban való hűség által; nekem adta a „Lemondásról”[1]  című kis lapot, amelyen gyönyörűséggel elmélkedtem...

      Ó, milyen ékesszóló volt az én drága keresztmamám! Szerettem volna, ha nemcsak egyedül én hallom mély tanításait, annyira meg voltam hatva, hogy naivul azt gondoltam: a legnagyobb bűnösök is ugyanúgy meg lennének hatva, mint én s hátat fordítva veszendő gazdagságuknak, ezután már csak az Égieket akarnák megszerezni... Ebben az időben még senki sem tanított elmélkedésre, pedig nagyon vágytam volna rá, de miután Mária elégségesnek találta imáimat, csak azokat mondatta el velem. Egyszer apátságbeli tanítónőim egyike kérdezte, hogy mit csinálok szabad napjaimon, ha egyedül vagyok. Azt feleltem, hogy az ágyam mögé megyek, ahol van egy hézag, melyet könnyen elfüggönyözhetek és ott „gondolkodom”. - De mire gondol? kérdezte. - A jó Istenre gondolok, az életre ... az ÖRÖKKÉVALÓSÁGRA, egyszóval: gondolkodom!... A jó apáca sokat nevetett rajtam, később is szeretett emlékeztetni arra az időre, mikor gondolkoztam, kérdezve, hogy gondolkodom-e még... Most értem meg, hogy elmélkedtem, anélkül, hogy tudtam volna s hogy a jó Isten a rejtekben már tanított engem.

____________________________________

[1] Pichon Atya munkája.