2011. február 8., kedd

Semmi sem választhat el az isteni céltól

      Nagybátyám, ez az Őskeresztény lelkületű ember immár harmadszor engedte meg, hogy szívének fogadott leánya eltemetkezzék, messze a világtól. Nagynéném is csodálatraméltóan gyöngéd és okos volt, nem emlékszem rá, hogy megpróbáltatásom alatt csak egyetlen nehézséget okozó szót is mondott volna. Láttam, hogy nagyon szánja szegény kis Terézét s ezért, mikor megkaptam kedves Nagybátyám beleegyezését, megadta az övét is, emellett azonban ezer módon kifejezte, hogy távozásom szomorúságot fog okozni neki... Sajnos, drága rokonaink akkor még távolról sem gondolták, hogy kétszer meg kell majd újítaniuk ugyanezt az áldozatot, de mivel kinyújtották a kezüket és mindig csak kértek, a Jó Isten sem nyújtotta üresen az övét, legdrágább barátai bőségesen megkapták onnan azt az erőt és azt a bátorságot, amire olyan nagy szükségük volt... De szívem nagyon messze visz tárgyamtól, szinte sajnálom, hogy vissza kell térnem hozzá. - Megérti, ugye, Anyám, hogy Nagybátyám felelete után milyen örömujjongva mentem hazafelé a Cserjésbe, „a szép Ég alatt, melynek a felhői teljesen szertefoszlottak”!... Lelkem éjszakája is végetért. Jézus felébredt s visszaadta számomra az örömöt, a hullámok zaja elült; a megpróbáltatás szélvihara helyett könnyű szellő hajtotta előre vitorlámat s én úgy hittem, hamarosan megérkeztem az áldott partra, mely már, úgy láttam, egészen közel van hozzám. Valóban jó közel volt az már a sajkámhoz, de még nem egy viharnak kellett kerekednie, hogy eltakarja előle a fényes világítótornyot s azzal ijesztgesse, hogy nincs már visszatérés az oly forrón óhajtott parthoz...
      Pár nappal azután, hogy nagybátyám beleegyezését megkaptam, elmentem önhöz, drága Anyám, s elmondtam örömömet afelett, hogy minden megpróbáltatásom végetért, de mekkora volt a meglepetésem és a bánatom, mikor ön azt mondta, hogy az Elöljáró Atya nem engedélyezi belépésemet 21 éves korom előtt... Senki nem gondolt erre az ellenállásra, az összesek közt a leglegyőzhetetlenebbre, mindamellett csüggedés nélkül, magam mentem Papával és Céline-el Atyánkhoz , hogy megpróbáljam megindítani őt, megmutatva, hogy igenis, van kármelita hivatásom. Nagyon hidegen fogadott bennünket, az én páratlan kis Apám hiába fűzte nyomatékos kérését az enyémhez, semmi sem tudott a hozzáállásán változtatni. Azt mondta, hogy abban, ha várunk, semmi veszély nincs, hogy otthon is tudok kármelita módjára élni s hogyha nem teszek fogadalmat a szabályzatra, azzal meg nincs minden elveszve... stb... stb... a végén pedig hozzáfűzte, hogy ő csak megbízottja a Püspök Atyának s hogyha az megengedné, hogy a Kármelbe lépjek, ő semmit sem szólhatna ... Könnyek közt jöttem el presbitériumból, szerencsére, eltakart az esernyőm, mert az eső csak úgy szakadt. Papa azt sem tudta, hogy vigasztaljon... Megígérte, hogy mihelyt úgy kívánom, rögtön elvisz Bayeux-be, mert el voltam szánva arra, hogy eljutok célomhoz, még azt is mondtam, hogy a Szentatyáig megyek, ha a Püspök úr nem akarja majd megengedni, hogy 15 éves koromban a Kármelbe lépjek... Sok esemény történt bayeux-i utazásom előtt, életem külsőleg ugyanolyannak látszott, mint azelőtt, tanultam, rajzleckéket vettem Céline-el együtt, s ügyes tanárnőm sok művészi készséget talált bennem. Különösen a Jó Isten szeretetében növekedtem, szívemben eddig ismeretlen lendületet éreztem, néha valósággal elragadtatásba estem. Egyik este, azt sem tudva, hogy mondjam el Jézusnak, hogy szeretem s hogy mennyire vágyódom az után, hogy őt mindenhol szeressék és dicsőítsék, fájdalommal gondoltam arra, hogy a pokolból soha nem fakad a számára szeretet; ekkor azt mondtam a Jó Istennek, hogy azért, hogy neki örömet szerezzek, szívesen elmennék a pokol legmélyére, hogy a káromlásnak ezen a helyén is legyen valaki, aki örökké szereti őt... Tudom, hogy ilyesmi nem szolgálna dicsőségére, miután Ő csak boldogságunkat óhajtja, de hogyha az ember szeret, szükségét érzi, hogy ezer csacsiságot mondjon; ha emígy beszéltem, az nem azért volt, mintha az Ég nem keltene vágyat bennem, de akkor az én Egem maga a szeretet volt s úgy éreztem, mint Szent Pál, hogy semmi sem választhat el ettől az isteni céltól, amely elbűvölt engem...