2011. október 4., kedd

Belépésem a Kármelbe

      Belépésem napja április 9-ére, hétfőre esett, arra a napra, amelyen a Kármel - a Nagyböjt miatt késve - a Szeplőtelen Fogantatást ünnepelte. Az előestén az egész család összegyűlt az asztal körül, amelynél én utoljára ültem. Ó, milyen szívettépőek ezek a bensőséges együttlétek!.. Akkor, mikor az ember azt szeretné, hogy megfeledkezzenek róla, elhalmozzák simogatással s a leggyengédebb szavakkal és éreztetik az elválás áldozatát... Papa szinte semmit sem mondott, de tekintete szeretettel pihent rajtam . . . Nagynéném időnként sírt és Nagybátyám ezer szerető bókot mondott. Jeanne és Mária is csupa gyengédség volt, különösen Mária, aki félrevont és bocsánatot kért a fájdalmakért, melyeket okozni vélt nekem. Drága kis Léonie-m, aki néhány hónapja jött vissza a Vizitációból[1], még inkább elhalmozott csókokkal és simogatásokkal. Csak Céline-ről nem beszéltem, de kitalálhatja, drága Anyám, hogyan telt el az utolsó éjszaka, mikor együtt aludtunk... A nagy nap reggelén még egy utolsó pillantást vetettem a Cserjésre, gyermekkoromnak erre a kedves kis fészkére, melyet már nem láthatok többé és elindultam drága Királyom karján, hogy felmenjek Kármel hegyére... Mint az előző napon is, az egész család együtt hallgatott Szentmisét és együtt áldozott. Amikor Jézus leszállt az én drága rokonaim szívébe, csupa zokogást hallottam magam körül, csak én nem könnyeztem. A szívem azonban oly hevesen vert, hogy mikor intettek nekünk, hogy menjünk a konventajtóhoz, úgy éreztem, lépni sem tudok; előrementem, azt kérdezve magamtól, vajon nem halok-e bele ebbe az erős szívdobogásba... Ó, micsoda pillanat! Csak, ha átéltük, tudhatjuk meg, hogy mit jelent...
      Megindultságomnak nem volt külső jele: miután megcsókoltam drága családom minden tagját, az én páratlan Atyám elé térdeltem, áldását kérve; erre ő maga is letérdelt és sírva áldott meg... Amint az aggastyán még élete tavaszában lévő gyermekét az Úrnak ajándékozza: ez olyan látvány volt, amely bizonyára mosolyra fakasztotta az angyalokat... Pár pillanattal később becsukódtak mögöttem a szent hajlék kapui s itt azoknak a drága nővéreknek a csókja várt, akik anyáim voltak s akik ezentúl példaképeim lesznek... Végre teljesültek vágyaim; a lelkem olyan édes és mély BÉKÉT érzett, amelyet kifejeznem lehetetlenség s ez a bensőséges béke immár 7 és fél év óta osztályrészem, a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem hagyott el.
      Mint minden jelöltet, engem is a kórusba vittek fel belépésem után azonnal; sötét volt a kitett Oltáriszentség miatt[2] és az, ami a legelőször megkapott, a mi szent Genovéva anyánk[3] szeme volt. Engem nézett; egy percre letérdeltem a lábaihoz, megköszönve a Jó Istennek azt a kegyelmet, hogy ismerhetek egy szentet s azután követtem Gonzagáról nevezett Mária Anyát a közösség különböző helyiségeibe. Mindent nagyszerűnek találtam, úgy éreztem, mintha valami pusztaságba kerültem volna, kis cellánktól különösen el voltam ragadtatva, de az öröm, amit éreztem, békés volt, a legkisebb szellő sem vert hullámot azokon a nyugalmas vizeken, melyeken a hajócskám ringatózott, egyetlen felhő sem homályosította el az én egem kékjét... ó, teljes kárpótlást kaptam minden megpróbáltatásért... Milyen mélységes örömmel mondogattam ezeket a szavakat: „Örökre, örökre itt vagyok!...”

____________________________

[1]      Léonie 1887 július 16-án belépett caeni Vizitációba, de egészségi okokból 1888. január 6-án visszatért a szülői házba.
[2]      A kórusban szokás szerint félhomály volt ilyenkor, hogy a kármelitákat ne lehessen látni a kápolnából.
[3]      Szent Teréziáról nevezett Genoveva anya a lisieuxi Kármel alapítója volt (1858). Többször is volt perjelnő. 1884-ben megbetegedett s szent halállal halt meg 1891. dec. 5-én.