2010. július 14., szerda

Néha egyedül, nagyon egyedül éreztem magam


Csaknem közvetlenül az apátságba való beiratkozásom után felvettek a Szent Angyalok egyesületébe; nagyon szerettem azokat az erénygyakorlatokat, melyeket előírt, mivel különös vonzalmat éreztem az iránt, hogy az Üdvözült Égi Szentekhez imádkozzam s különösen ahhoz, akit a Jó Isten nekem adott, hogy száműzetésem társa legyen. Kevéssel Első Áldozásom után a Mária gyermekei közé folyamodók családjával cseréltem fel a Szent Angyalokét, de eljöttem az Apátságból úgy, hogy nem vettek fel a Szent Szűz társulatába. Miután tanulmányaim befejezése előtt jöttem el, nem volt engedélyem rá, hogy mint végzett növendék lépjek be; bevallom, nem irigyeltem ezt a kiváltságot, de arra gondolva, hogy mindegyik nővérem „Mária-gyermek” volt, akartam én is olyan gyermeke lenni égi Édesanyámnak, mint ők és igen alázatosan (annak ellenére, hogy keservesen ment) engedélyt kértem rá, hogy beléphessek az apátságban a Szent Szűz társulatába. A vezető tanítónő nem akart elküldeni, de ezt a feltételt szabta: járjak be kétszer egy héten délután, hogy megmutassam, méltó vagyok-e a tagságra. Ez az engedély, mely távolról sem szolgált örömömre, rendkívül nagy teher volt számomra; nekem a többi növendékkel ellentétben, nem volt tanítónő barátnőm, akivel több órát együtt tölthettem volna, éppen ezért, megelégedtem azzal, hogy üdvözöltem a tanítónőt s azután csendben dolgoztam a kézimunkaóra végéig. Senki nem törődött velem, én azután felmentem a kápolna karzatára s az Oltáriszentség előtt maradtam, míg csak Papa értem nem jött, ez volt az egyetlen vigasztalásom, - nem volt-e Jézus egyetlen barátom?... Csak hozzá tudtam beszélni, a teremtményekkel való társalgás, még a vallásos tárgyú beszélgetés is, fárasztotta a lelkemet... Éreztem, hogy inkább kell Istenhez, mint Istenről beszélni, hiszen annyi önszeretet vegyül a lelki beszélgetésekbe!... Ó, igazán, egyedül csak a Szent Szűzért jöttem az apátságba... Néha egyedül, nagyon egyedül éreztem magam; s mint internátusi növendék koromban, mikor szomorúan és betegen sétáltam a nagy udvaron, most is ezeket a szavakat ismételgettem, melyektől mindig újjászületett a szívemben a béke és az erő: „Az élet hajód s nem lakóhelyed!...”[1] Ez a pár kis szó visszaadta a bátorságomat; annak ellenére, hogy a gyermekes vallásosság oly sok benyomását mosták el már az évek, a hajó képe még ma is magával ragadja a lelkemet és segítségére van a száműzetés elviselésében... Nem mondja-e a Bölcsesség is, hogy „Az élet olyan, mint háborgó hullámokat hasító hajó, amely sebes útjában semmilyen nyomot nem hagy maga után?...” Mikor ezekre a dolgokra gondolok, lelkem a végtelenbe merül, mintha súrolnám már az örök partot... mintha átölelne Jézus... Szinte látom, amint jön Égi Édesanyám, hogy ott legyen, mikor találkozom a Papával... Mamával... a négy kis angyallal... S végül szinte már élvezem az igazi, az örök családi életet...

_________________________________________________
[1] Teréz itt emlékezetből idézi Lamartine egyik verssorát. A költemény címe: Réflexion, Recueillements poétiques, 1884.

Nincsenek megjegyzések: