Beöltözésem napján havazott...

      Úgy mondtam, hogy Jézus volt az „Igazgatóm”. - A Kármelbe lépve megismerkedtem azzal, akinek igazgatómmá kellett volna lennie, de alighogy gyermekei közé fogadott, száműzetésbe kellett mennie[1]... Így éppen csak hogy megismertem s máris megfosztottak tőle... Miután be kellett érnem azzal, hogy évente egy levelet kapjak tőle a 12-ért, melyet én írtam neki, szívem igen gyorsan fordult az igazgatók Igazgatója felé; Ő azután megtanított engem arra a tudományra, amely el van rejtve a tudósok és a bölcsek elől, s melyet Ő a legkisebbeknek nyilatkoztat ki.[2]

      A Kármel hegyére átültetett apró virágnak ki kellett nyílnia a Kereszt árnyékában; Jézus könnyei és vére lettek harmatcseppjeivé, Napjává pedig könnyfátyolos, Imádandó Arca... Idáig még nem mértem fel a Szent Arc rejtett kincseinek a mélységét, ön tanított megismerésükre, drága Anyám. Mint ahogy mindnyájunkat megelőzött a Kármelen, úgy hatolt be elsőnek a szeretetnek abba a misztériumába, melyet Jegyesünk Arca rejt magában. Ön hívott engem s én megértettem... Megértettem, hogy mi az igazi dicsőség. Az, akinek országa nem ebből a világból való,[3] megmutatta nekem, hogy az igazi bölcsesség abban áll, hogy „ismeretlenek legyünk és semmibe vegyenek bennünket[4]” - hogy „önmagunk megvetésében leljük örömünket[5]”... Ó, azt akartam, hogy mint Jézus Arca: „Az én arcom valóban el legyen rejtve, hogy a földön senki se ismerjen fel [6]”. Szomjaztam arra, hogy szenvedjek s hogy megfeledkezzenek rólam... 

      Mennyire az irgalom útján vezetett mindig a Jó Isten, soha nem adott kívánnom olyan dolgot, amit ne kaptam volna meg tőle; gyönyörűséges is volt számomra az ő keserű kelyhe...

      Május havának sugárzó ünnepein, a mi drága Máriánk fogadalomtételének és fátyolfelvételének ünnepein: menyegzőjének napján boldogan koszorúzta meg a család legifjabbja az elsőszülöttet.[7] De ezután már megpróbáltatásnak kellett következnie... Az előző év májusában Papa lábait hűdéses bénulás érte, akkor igen nyugtalanok voltunk, de az én drága Királyom erős természete hamarosan legyőzte a bajt s félelmünk eloszlott; azonban a római utazás alatt nemegyszer észrevettük, hogy fáradékony, hogy nem olyan vidám, mint máskor... Mindenekfelett azt vettem észre, hogy mennyit haladt a tökéletesség terén; Szalézi Szent Ferenc példájára elérkezett oda, hogy természetes hevességén is úrrá legyen, odáig, hogy a világ legszelídebb természetű emberének látszott... A földi dolgok láthatóan alig érintették, könnyen felülemelkedett az élet bosszúságain, a Jó Isten végül elárasztotta vigasztalással; napi szentséglátogatásai alatt szeme gyakran könnyekkel telt meg s arcáról égi boldogság sugárzott... Mikor Léonie eljött a Vizitációból, nem bánkódott; nem tett szemrehányást a Jó Istennek, amiért nem hallgatta meg imáit, melyekkel hivatást kért drága leánya számára, még valamiféle örömmel is ment érte, hogy hazahozza... 

      Milyen hittel is fogadta el Papa, hogy el kell szakadnia kis királynőjétől! Ilyen szavakkal értesítette alenconi barátait: - „Drága Barátaim, Teréz, az én kis királynőm, tegnap belépett a Kármelbe!... Egyedül Isten kívánhat ekkora áldozatot... Ne sajnáljatok, mert szívem örömtől árad...”

A főoltár a Lisieux-i Szent Péter templomban

      Ideje volt, hogy egy ilyen hűséges szolga megkapja bérét, s igazságos volt, hogy ez a bér hasonlítson ahhoz, amelyet Isten az Egek Királyának, egyszülött Fiának adott... Papa nemrég ajánlott fel Istennek egy oltárt,[8] az volt a számára kiszemelt áldozat, hogy ott a szeplőtlen Báránnyal együtt feláldoztassék ő is... Ismeri, drága Anyám, júniusi keserűségeinket s főleg a 24.-eit 1888-ban,[9] ezek az emlékek éppen elég mélyen vannak a szívünkbe vésve, szükségtelen leírnom őket... Ó, Anyám! mit szenvedtünk!... S ez még csak kezdete volt a megpróbáltatásainknak... Közben pedig elérkezett beöltözésem ideje; a kapitulum elfogadott, de hogy is gondolhattunk volna arra, hogy ünnepséget rendezzünk? Már arról is beszéltek, hogy megkapom a szent habitust anélkül, hogy kimennék a kolostorból,[10] de azután úgy határoztak, hogy még várunk.[11] Minden remény ellenére drága Atyánk felépült második rohama után[12] és a Püspök Úr január 10.-re tűzte ki a szertartást. Hosszú volt a várakozás, de utána milyen szépséges volt az ünnep... semmi sem hiányzott belőle, semmi, még a hó sem... Nem tudom, beszéltem-e már arról, hogy mennyire szeretem a havat? Már egészen kiskoromban is elbűvölt a fehérsége; legnagyobb örömeim közé tartozott, ha hóesésben sétálhattam... Vajon miért volt ilyen az ízlésem?... Talán, mert téli kis virág voltam s a legelső, amit gyermekszemeim láttak, a megszépült természet fehér köntöse volt... Egyszóval, mindig vágytam arra, hogy beöltözésem idején a természet, hozzám hasonlóan, fehér díszben legyen. A szép nap előestéjén szomorúan néztem a szürke égre; időnként szitált az eső s az időjárás oly enyhe volt, hogy már nem remélhettem havat. Másnap reggel az Ég nem változott, azonban az ünnep ragyogó volt s a legszebb, legragyogóbb virág az én drága Királyom volt, soha szebb, soha méltóságteljesebb nem volt... Mindenki csak csodálta, ez a nap volt az ő győzelme s utolsó ünnepe itt lent a földön. Összes gyermekét odaadta a Jó Istennek, mert mikor Céline bevallotta neki, hogy hivatást érez, sírt örömében s elment vele, hogy köszönetet mondjon Annak, aki „abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy kiválasztotta magának mindegyik gyermekét.”

      A szertartás végén a Püspök Úr a Te Deumot intonálta, valamelyik pap megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy ezt a himnuszt csak fogadalomtétel alkalmával szokás énekelni, de az ének már szárnyalt s a hálaadó himnusz elhangzott végig. Nem kellett-e, hogy ez az ünnep teljes legyen, mikor az összes többit is magába foglalta?... Még egyszer utoljára megcsókoltam drága Királyomat, visszamentem a klauzurába és az első, amit észrevettem a keresztfolyosón, az „én kis rózsaszínű Jézusom” volt, aki virágok és égő gyertyák közül mosolygott rám, de azután rögtön a hópelyheket pillantottam meg... A kolostor udvara fehérben volt, akárcsak én... Micsoda gyöngédség volt ez Jézustól! Elébe jött kis jegyesének, havat adott neki... havat, hol van hát az a halandó, legyen bármilyen hatalmas is, aki havat tud hullatni az égből, hogy elbűvölje kedvesét?... A világiak talán tettek is fel maguknak ilyen kérdést, mert bizonyos, hogy a beöltözésnapi hó kisebb csodaszámba ment előttük s hogy az egész város álmélkodott rajta. Szerintük furcsa ízlésem van, hogy szeretem a havat... Annál jobb! ez még nyilvánvalóbbá teszi a szüzek Jegyesének felfoghatatlan leereszkedését... azét, aki gyöngéden szereti a HÓfehér Liliomokat!... A Püspök Úr bejött a szertartás után, jósága irányomban igazán atyai volt. El is hiszem, hogy büszkén látta: boldogultam itt, mindenkinek azt mondta, hogy „az ő kislánya” vagyok. Valahányszor csak visszatért ezután a szép ünnep után, mindig jóságos volt irányomban, főleg Keresztes Szent János Atyánk centenáriuma alkalmából tett látogatása emlékezetes a számomra. Két kezébe fogta a fejemet, ezerfajta módon becézett, soha engem még ilyen megtiszteltetés nem ért! Ugyanakkor a Jó Isten gondolatomat arra a gyöngédségre irányította, melyet Ő fog majd rám pazarolni az angyalok és a Szentek jelenlétében s melynek halovány mását nyújtotta nekem ebben a világban; éppen ezért örömöm igen nagy volt.

____________________________

[1]      Pichon atyát az elöljárói missziósnak küldték el Kanadába 1888. november 5-án.
[2]      Vö. Mt 11,25
[3]      Vö. Jn 18,36
[4]      Krisztus Követése I./2
[5]      Krisztus Követése III./49
[6]      Iz 53,3
[7]      A kármelitákat virággal koszorúzták meg fogadalomtételük napján.
[8]      A Lisieux-i Szent Péter templom főoltára.

[9]     Louis Martin, aki ekkor már súlyos agyérelmeszesedésben szenvedett, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, 1888. jún. 23-án eltávozott hazulról. Le Havre-ban találták meg jún. 27-én.

[10]     Az akkori szokás szerint a jelölt beöltözése napján menyasszonyi ruhában kimegy a kolostorból és otthon is családi ünnepségen vesz részt.

[11]      A jelöltidő rendes körülmények között 6 hónap volt, Teréznek 1888 októberében kellett volna beöltöznie.

[12]      1888. november 3-án volt ez a második roham.