Oldalak

2010. július 29., csütörtök

Már csak az utolsó két gyermek maradt meg...

      Egy hónappal (Mária) a Kármelbe való belépése előtt Papa elvitt bennünket Alenconba, de ez az utazás távolról sem hasonlított az előzőhöz, számomra csupa szomorúság és keserűség volt. El sem mondhatom, mennyi könnyet hullattam Mama sírjára, mivel otthon felejtettem azt a csokor búzavirágot, amelyet neki szedtem. Valóban bajt csináltam magamnak mindenből! Most éppen fordítva van, mert a Jó Isten megadja számomra azt a kegyelmet, hogy semmiféle múló dolog nem tud leverni. Ha visszaemlékszem az elmúlt időkre, elönti a lelkemet a hála, látva, hogyan kedvezett nekem az Ég: olyan változás ment végbe bennem, hogy nem lehet rám ismerni... Az igaz, hogy vágyódtam egy olyan kegyelem után, hogy „egészen ura legyek tetteimnek, hogy parancsolója legyek s ne rabszolgája”. Ezek a Krisztus Követéséből vett szavak mélyen megindítottak, de úgyszólván meg kellett vásárolnom vágyaimmal ezt a felbecsülhetetlen kegyelmet; még csak gyermek voltam, akinek szemmel láthatóan nem volt külön akarata, ezért mondták többen Alenconban, hogy gyenge egyéniség vagyok... Ennek az utazásnak az alkalmával tett Léonie kísérletet a klarisszáknál[1]; bántott különös belépése, mert nagyon szerettem s nem tudtam megcsókolni távozása előtt.
      Soha el nem felejtem, hogy szegény kis Apám milyen jóságos volt s milyen zavarban volt, mikor tudtomra adta, hogy Léonie már a klarisszák ruháját viseli... Mi is, ő is nagyon furcsának találtuk ezt; de látva, hogy Mária mennyire elégedetlen, nem akart szólni semmit. Elvitt minket a zárdába s ott úgy összeszorult a szívem, mint soha máskor, mikor kolostort pillantottam meg, éppen az ellenkező hatást tette rám, mint a Kármel, ahol mindentől csak megkönnyebbült a lelkem... Akkor sem voltam jobban elragadtatva, mikor a szerzetesnőket megláttam, semmi sem csábított, hogy köztük maradjak, de Léonie, szegényke, nagyon helyes volt új öltözetében, azt mondta, jól nézzük meg a szemét, mert nem láthatjuk többé (a klarisszáknak csak lesütött szemmel szabad mutatkozniuk), a jó Isten azonban megelégedett két hónapi áldozattal és Léonie visszajött, hogy megmutassa nekünk kék szemét, melyet gyakran áztatott a könny... Alenconból eljőve, úgy hittem, hogy a klarisszáknál marad, nehéz szívvel is jöttem el a félhold szomorú utcájából. Már csak hárman voltunk s a mi drága kis Máriánknak is rövidesen el kellett hagynia bennünket... Október 15-e volt az elválás napja! A Cserjés vidám és népes családjából már csak az utolsó két gyermek maradt meg... Kirepültek a galambok az apai fészekből s az otthon maradottak szerettek volna utánuk repülni, de szárnyaik túlságosan gyengék voltak még ahhoz, hogy felfelé ívelhessenek ...

_____________________________
[1] l886. okt. 7-én Léonie édesapjával kettesben tett látogatást a klarisszáknál, akiket gyermekkora óta ismert. Olyan vágy öntötte el a szerzetesi élet után, hogy az apácák ott tartották. A szabályzat szigorúságát azonban nem bírta elviselni, ugyanez év dec. 1-én hazament.

2010. július 21., szerda

„Séta a szobám körül”



A következő év drága Keresztanyám eltávozásának éve volt, Nagynéném megint meghívott, de ez alkalommal egyedül s én annyira nem leltem a helyemet, hogy két vagy három nap múlva beteg lettem s kényszerűségből visszavittek Lisieux-be; a betegségem, melyet aggasztóan súlyosnak gondoltak, nem volt egyéb, mint a Cserjés utáni nosztalgia, alighogy betettem oda a lábamat, visszatért az egészségem... És ettől a gyermektől készült elvenni a Jó Isten egyetlen támaszát, amely az élethez kötötte!...
Mihelyt megtudtam Mária döntését, elhatároztam, hogy a földkerekség semmiféle örömét nem fogom kívánni többé... Az intézetből való távozásom óta Pauline régi festő-szobájába fészkeltem be magam és saját ízlésem szerint rendeztem azt be. Valóságos bazár volt, áhítat és furcsaságok keveréke, virágoskert és madárház ... Tehát, a falon egy Krisztus nélküli nagy fekete fakereszt vált ki a háttérből, mellette néhány rajz, melyet szerettem; egy másik falon egy muszlinnal és rózsaszínű szalagokkal díszített lapos gyékénykosár, finom füvekkel és virágokkal; végül az utolsó falon egymagában trónolt Pauline portréja 10 éves korából: ez alatt a kép alatt volt egy asztalom, amelyen nagy kalitka állt, nagyszámú madarat zárva magába, melyeknek dallamos csicsergése majd szétrepesztette a látogatók fejét, nem úgy kis gazdaasszonyukét, aki gyöngéden szerette őket... Ott volt még a „kis fehér bútor”, melyet iskolakönyveim, füzeteim stb. töltöttek meg...ezen a bútoron volt egy Szűz Mária szobor, vázákkal, melyekben mindig élő virág állt, mécsesekkel; köröskörül pedig Szenteket ábrázoló, egész csomó apró szobor, kagyló-kosárkák, kartonpapír-dobozok stb.! Végül pedig a kertem az ablak előtt függött, cserepes virágokat gondoztam ott (a legritkábbakat, melyeket csak fellelhettem); volt még egy kis kertem a „múzeumom” belsejében is, oda tettem kiváltságos növényemet... Az ablak előtt állt az asztalom, zöld szőnyeggel borítottan, erre a szőnyegre, a középre egy homokórát tettem, egy kis Szent József szobrot, egy óratartót, virágkosarakat, egy tintatartót stb. ... Néhány billegő szék és Pauline elragadó baba-ágya egészítette ki bútorzatomat. Valóban, ez a szegény manzárd egy világ volt a számomra és mint Maistre, én is írhatnék könyvet egy ilyen címmel: „Séta a szobám körül”. Szerettem egyedül lenni ebben a szobában, órák hosszat tanultam vagy elmélkedtem a szép kilátás előtt, amely a szemem elé tárult... Ahogy megtudtam: Mária el fog menni, a szobám minden vonzóerejét elvesztette a számomra, egy pillanatra sem akartam otthagyni a drága testvért, aki hamarosan elrepül tőlünk... Mennyit kellett gyakorolnia miattam a türelem erényét!... Ahányszor csak elmentem a szobája ajtaja előtt, addig kopogtam, míg csak ki nem nyitotta s tiszta szívemből megcsókoltam, nekem tartalék-csókok kellettek arra az egész időre, amíg meg leszek fosztva tőlük.

2010. július 16., péntek

„A szamár és a kiskutya”

      Mielőtt az Egek Családi tűzhelye köré gyűlt családomat megláthatom, még jó egypár elváláson kell keresztülmennem. Abban az évben, amelyben felvettek a Szent Szűz gyermekei közé, a Szent Szűz elvitte tőlem drága Máriámat, lelkem egyetlen támaszát... Mária vezetett, vigasztalt, segítségemre volt az erények gyakorlásában; ő volt egyedüli orákulomom. Kétségtelen, hogy Pauline jóval előkelőbb helyet foglalt el a szívemben, de Pauline messze, nagyon messze volt tőlem!... Kínlódtam, hogy megszokjak nélküle élni, hogy áttörhetetlen falakat lássak kettőnk között; de végül is beláttam a szomorú igazságot: Pauline számomra elveszett, majdnem ugyanolyan módon, mintha meghalt volna. Továbbra is szeretett engem, imádkozott értem, de az én szememben az én drága Pauline-omból egy Szent lett, akinek a földi dolgokat már nem kell megértenie; szegény Terézének a nyomorúságai, ha tudott volna róluk, megdöbbentették volna s gátolták volna abban, hogy ennyire szeressen... Egyébkent, még ha el is akartam volna árulni neki bizalmasan gondolataimat, úgy mint a Cserjésben, nem tudtam volna megtenni, mert: beszélgetések csak Mária számara voltak. Céline-nek és nekem csak a végére volt szabad megérkeznünk, éppen csak annyi időre, amíg összeszorul a szívünk... Így valójában csak Mária volt az enyém, s úgyszólván nélkülözhetetlen volt a számomra, csak neki mondhattam el aggályaimat, s annyira szót fogadtam neki, hogy gyóntatóm soha nem szerzett tudomást hitvány betegségemről; éppen csak annyi bűnt mondtam el neki, amennyit Mária meggyónnom engedett, egyetlen eggyel se többet, - a földkerekség legkevésbé aggályos lelkeként szerepelhettem volna, annak ellenére, hogy a legalantasabb fokon álltam... Mária tudott tehát mindent, ami a lelkemben végbement, tudott a Kármel utáni vágyamról is, s annyira szerettem őt, hogy nem tudtam élni nélküle. Nagynéném minden évben meghívott minket magához Trouville-ba, egyikünket a másikunk után, szívesen mentem volna el oda, de Máriával! Ha ő nem volt velem, nagyon bánatos voltam. Egyszer azonban mégis örömmel voltam Trouville-ban, ez Papa konstantinápolyi utazásának[1] az évében volt; hogy kicsit szórakozhassunk, (mert sokat búsultunk, hogy Papa olyan messze van) Mária elküldött bennünket, Célinet és engem, két hétre a tenger mellé. Jól mulattam, mert ott volt Celine-em. Nagynéném minden lehető gyönyörűségről gondoskodott számunkra: séták szamárháton, angolna-halászat, stb... 12 és fél éves korom ellenére még nagyon is gyermek voltam; emlékszem, hogy örültem, mikor a hajamba kötöttem azokat a szép égszínkék szalagokat, melyeket Nagynénémtől kaptam s arra is emlékszem, hogy meggyóntam Trouville-ban még ezt a gyermekes örömet is, amiről azt hittem, hogy bűn... Egyik este olyan tapasztalatra tettem szert, ami igen megdöbbentett. Mária (Guérin), akinek csaknem állandóan volt valami baja, gyakran sírdogált, Nagynéném pedig cirógatta, a leggyengédebb neveken szólítgatta s az én kedves kis unokatestvérem csak mondogatta, folyvást pityeregve, hogy fáj a feje. Én, akinek csaknem naponta volt fejfájásom s nem panaszoltam, egyik este utánozni akartam Máriát s pityergésre készen leültem egy fotelbe a szalon sarkában. Jeanne s a Nagynéném csakhamar körülöttem sürgött-forgott, kérdezgetve, hogy mi bajom van. Úgy feleltem, mint Mária: „Fáj a fejem”. Úgy vélték, hogy e miatt nem panaszkodnék; soha nem tudtam őket meggyőzni arról, hogy fejfájásom ríkatott meg, cirógatás helyett úgy beszéltek velem, mint valami felnőttel és Jeanne szemrehányást tett, amiért nem vagyok bizalommal Nagynénémhez, mert úgy hitte, hogy valami lelkiismereti problémám van... egyszóval megkaptam a magamét, s azt a szilárd elhatározást tettem, hogy többé nem utánozok másokat s megértettem „A szamár és a kiskutya” meséjét [2]. Én voltam a szamár, aki látva, amint a kiskutyát becézik, bejött s az asztalra tette nehéz patáját, hogy ő is megkapja a maga csókjait, de sajnos, csak botütéseket kaptam, mint a szegény állat, valóban megkaptam, amit kerestem, s ez egy életre kigyógyított abból, hogy magamra akarjam terelni a figyelmet; az egyetlen ebbéli próbálkozásom jó sokba került nekem!...

_________________________________________________
[1] Louis Martin 1885 augusztusának a végén utazott Konstantinápolyba, Teréz és Céline Trouville-i tartózkodása szeptemberre esett.

[2] La Fontaine, Fables, IV., 5.

2010. július 14., szerda

Néha egyedül, nagyon egyedül éreztem magam


Csaknem közvetlenül az apátságba való beiratkozásom után felvettek a Szent Angyalok egyesületébe; nagyon szerettem azokat az erénygyakorlatokat, melyeket előírt, mivel különös vonzalmat éreztem az iránt, hogy az Üdvözült Égi Szentekhez imádkozzam s különösen ahhoz, akit a Jó Isten nekem adott, hogy száműzetésem társa legyen. Kevéssel Első Áldozásom után a Mária gyermekei közé folyamodók családjával cseréltem fel a Szent Angyalokét, de eljöttem az Apátságból úgy, hogy nem vettek fel a Szent Szűz társulatába. Miután tanulmányaim befejezése előtt jöttem el, nem volt engedélyem rá, hogy mint végzett növendék lépjek be; bevallom, nem irigyeltem ezt a kiváltságot, de arra gondolva, hogy mindegyik nővérem „Mária-gyermek” volt, akartam én is olyan gyermeke lenni égi Édesanyámnak, mint ők és igen alázatosan (annak ellenére, hogy keservesen ment) engedélyt kértem rá, hogy beléphessek az apátságban a Szent Szűz társulatába. A vezető tanítónő nem akart elküldeni, de ezt a feltételt szabta: járjak be kétszer egy héten délután, hogy megmutassam, méltó vagyok-e a tagságra. Ez az engedély, mely távolról sem szolgált örömömre, rendkívül nagy teher volt számomra; nekem a többi növendékkel ellentétben, nem volt tanítónő barátnőm, akivel több órát együtt tölthettem volna, éppen ezért, megelégedtem azzal, hogy üdvözöltem a tanítónőt s azután csendben dolgoztam a kézimunkaóra végéig. Senki nem törődött velem, én azután felmentem a kápolna karzatára s az Oltáriszentség előtt maradtam, míg csak Papa értem nem jött, ez volt az egyetlen vigasztalásom, - nem volt-e Jézus egyetlen barátom?... Csak hozzá tudtam beszélni, a teremtményekkel való társalgás, még a vallásos tárgyú beszélgetés is, fárasztotta a lelkemet... Éreztem, hogy inkább kell Istenhez, mint Istenről beszélni, hiszen annyi önszeretet vegyül a lelki beszélgetésekbe!... Ó, igazán, egyedül csak a Szent Szűzért jöttem az apátságba... Néha egyedül, nagyon egyedül éreztem magam; s mint internátusi növendék koromban, mikor szomorúan és betegen sétáltam a nagy udvaron, most is ezeket a szavakat ismételgettem, melyektől mindig újjászületett a szívemben a béke és az erő: „Az élet hajód s nem lakóhelyed!...”[1] Ez a pár kis szó visszaadta a bátorságomat; annak ellenére, hogy a gyermekes vallásosság oly sok benyomását mosták el már az évek, a hajó képe még ma is magával ragadja a lelkemet és segítségére van a száműzetés elviselésében... Nem mondja-e a Bölcsesség is, hogy „Az élet olyan, mint háborgó hullámokat hasító hajó, amely sebes útjában semmilyen nyomot nem hagy maga után?...” Mikor ezekre a dolgokra gondolok, lelkem a végtelenbe merül, mintha súrolnám már az örök partot... mintha átölelne Jézus... Szinte látom, amint jön Égi Édesanyám, hogy ott legyen, mikor találkozom a Papával... Mamával... a négy kis angyallal... S végül szinte már élvezem az igazi, az örök családi életet...

_________________________________________________
[1] Teréz itt emlékezetből idézi Lamartine egyik verssorát. A költemény címe: Réflexion, Recueillements poétiques, 1884.