2011. március 15., kedd

Olaszországban értettem meg a hivatásomat

      (...)Papa többféle felvilágosítást kért tőle a zarándokútra vonatkozóan a Püspök úrtól, többek között azt is, hogyan kell öltözni ahhoz, hogy a Szentatya előtt megjelenhessünk. Még most is látom, amint megfordult Révérony főtisztelendő úr előtt, ezt mondva: „Elég jól vagyok így?...” Azt is mondta a Püspök Atyának, hogy ha nem engedné meg, hogy belépjek a Kármelbe, a Szentatyától fogom kérni ezt a kegyet. Szavaiban és magatartásában nagyon egyszerű volt az én drága Királyom, de olyan szép volt... valami egészen természetes előkelőség volt benne, amely bizonyára nagyon tetszett a Püspök úrnak, aki hozzá volt szokva, hogy olyan személyek vegyék körül, akik ismerik a szalonok összes illemszabályát, de nem ismerik Franciaország és Navarra királyát, személyesen, az ő kis királynőjével...
      Mikor az utcán voltam, újra folyni kezdtek a könnyeim, nem annyira bánatom miatt, hanem, mert láttam, hogy drága kis Apám utazása kárbaveszett... Neki, aki ünnepélyesen készült arra, hogy sürgönyözzön a Kármelbe, tudatva a Püspök úr igenlő válaszát, minden válasz nélkül kellett hazatérnie... Ó, mennyire fájt!... Úgy látszott, hogy a jövőm egyszer s mindenkorra kettétörött, minél inkább közeledem a határidőhöz, annál inkább összekuszálódik. Lelkem elmerült a keserűségben, de a békességben is, hiszen csak Isten akaratát kerestem.
      Mihelyt megérkeztem Lisieux-be, a Kármelben kerestem vigasztalást s meg is találtam, ön mellett, drága Anyám. Ó, nem! soha nem fogom elfelejteni, hogy mit szenvedett miattam. Ha nem félnék, hogy megszentségtelenítem azzal, ha felhasználom, elmondhatnám azokat a szavakat, melyeket Jézus intézett apostolaihoz Szenvedésének estéjén: „Ti vagytok azok, akik kitartottak mellettem megpróbáltatásaimban.” [1] Szeretett nővéreim is igen édesen vigasztaltak engem... Három nappal Bayeux-i utazásom után egy sokkal hosszabb utazást kellett tennem, mégpedig az Örök Városba...[2] Ó, micsoda utazás volt ez!... Ebből egymagából többet tanultam, mint sok hosszú iskolaév alatt, megmutatta nekem minden mulandó dolog hiúságát és azt, hogy minden csak búbánat a nap alatt...[3] Emellett gyönyörű dolgokat láttam, megcsodáltam a művészet és a vallás minden nagyszerűségét s főleg ugyanazt a földet tapostam, mint a Szent Apostolok, azt a Mártírok vérével öntözött földet s a lelkem megnőtt a szent dolgokkal való érintkezéstől...
      Boldog vagyok, hogy voltam Rómában, de megértem azokat a világi embereket, akik azt hitték, hogy Papa azért tetette meg velem ezt a nagy utat, hogy megváltoztassa gondolkodásomat a szerzetesi élet felől; valóban volt valami, amivel megrendíthetett volna egy kevésbé szilárd hivatásérzetet. Mi, akik sohasem éltünk a nagyvilágban, Céline és én, a nemesség köreibe kerültünk, csaknem belőlük állt a zarándoklat. Ó, távol állt tőlünk, hogy megszédüljünk, ezek a címek és ezek az előnevek csak levegő voltak a számunkra . . . Messziről mindez egy kevés port hintett ugyan néha a szemembe, de közelről láttam, hogy „nem mind arany, ami fénylik” és megértettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ne kergessétek azt az árnyat, amelyet nagy névnek neveznek, ne kívánjatok sem sok összeköttetést, sem egyetlen ember különleges barátságát”.[4]
      Megértettem, hogy az igazi nagyság a lélekben lakik és nem a névben, mint ahogy Izajás mondja: „az Úr MÁS NEVET fog adni választottainak[5] és Szent János is mondja: „A győztes egy fehér követ fog kapni, amelyre ÚJ NÉV van írva, amelyet senki sem ismer, csak aki kapja”.[6] Tehát a Mennyekben fogjuk megtudni, hogy milyenek a mi nemesi előneveink. Akkor mindenki megkapja Istentől a dicséretet, melyet megérdemel[7] és az, aki a földön, Jézus iránti szeretetből, a legszegényebb, a legelfelejtettebb akart lenni, az lesz a legelső, a legnemesebb és a leggazdagabb!...
      A második tapasztalat, amelyre szert tettem, a papokra vonatkozik. Miután soha nem éltem a közelükben, nem tudtam megérteni a kármeli reform főcélját. A bűnösökért imádkozni elragadó volt számomra, de imádkozni a papok lelkéért, amelyet a kristálynál is tisztábbnak hittem, megdöbbentőnek látszott...
      Ó, Olaszországban megértettem a hivatásomat, nem kellett messzire menni ezért az annyira hasznos megismerésért...
      Egy hónapon át éltem sok szent pap társaságában és láttam, hogy ha magasztos méltóságuk az angyalok fölé emeli is őket, azzal még nem válnak kevésbé gyenge és gyarló emberekké... Ha a szent papok, akiket Jézus Evangéliumában „a föld sójának” nevez, azt mutatják magatartásukkal, hogy végtelen nagy szükségük van imára, mit mondjunk a langyosakról? Nem mondotta-e Jézus azt is: „Ha a só ízét veszti, mivel fognak sózni?[8]
      Ó, Anyám! milyen szép az a hivatás, amelynek a lelkek számára rendelt só megőrzése a célja! Ez a Kármel hivatása, mivel imáinak és áldozatainak egyetlen szándéka az, hogy az apostolok apostolai legyünk, imádkozva értük, amíg ők evangélizálják a lelkeket szavaikkal és mindenekfelett példaadásukkal... Meg kell állnom, ha még tovább beszélnék erről a tárgyról, sohasem jutnék a végére!

_______________________________________________
[1]      Lukács 22,28.
[2]      A zarándoklatot a Coutances-i egyházmegye szervezte, XIII. Leó aranymiséje alkalmából.
[3]      Préd 2,11
[4]      III. Könyv, 24. fej. 2.
[5]      Iz 65, 15
[6]      Jel 2,17
[7]      1Kor 4,5
[8]      Mt 5,13

2011. március 7., hétfő

Látogatás a Bayeux-i Püspök Úrnál

Teréz 15 évesen
      Kármelbe-lépésem előtt még jó sok tapasztalatra tettem szert a világ életét és nyomorúságát illetően, de ezek a részletek igen messzire vinnének, folytatom hivatásom történetét. - Október 31-ére volt kitűzve bayeux-i utazásom. Egyedül mentem Papával, a szívem telve volt reménnyel, de nagyon meg is volt hatva arra a gondolatra, hogy a püspökségen fogok bemutatkozni. Életemben először fogok nővéreim kísérete nélkül látogatást tenni s ez a látogatás egy Püspöknek fog szólni![1] Soha nem éreztem szükségét annak, hogy beszéljek, csupán a hozzám intézett kérdésekre feleltem, s most nekem magamnak kell megmagyaráznom látogatásom célját, kifejtenem az okokat, melyek Kármelbe-lépésemet sürgetik, egyszóval: meg kell mutatnom, hogy milyen szilárd a hivatásom. Ó, milyen nehezemre esett ez az utazás! A Jó Istennek egészen különös kegyelme kellett ahhoz, hogy nagy félénkségemet le tudjam győzni... Az is igaz, hogy „A szeretet számára semmi sem lehetetlen, mert úgy gondolja, hogy neki minden lehetséges és minden meg van engedve”[2] . Valóban, egyedül Jézus szeretete győzethette le velem ezeket a nehézségeket s azokat, amik meg ezután jöttek, mert úgy tetszett Neki, hogy hivatásomért igen nagy megpróbáltatásokkal fizettessen velem...
      Ma, mikor a Kármel magányát élvezem (megpihenve annak árnyékában, akit oly forrón kivántam[3]) úgy találom, hogy boldogságomat igen olcsón vettem s kész volnék sokkal nagyobb fájdalmakat is elviselni azért, hogy megszerezzem, ha még nem volna az enyém!
      Csak úgy szakadt az eső, mikor megérkeztünk Bayeux-be, Papa, nem akarván, hogy kis királynőjének lucskos legyen a szép ruhája, mikor a Püspöki Palotába belép, omnibuszra ültette és úgy vitte el a katedrálisba. Ott kezdődött a nyomorúságom; a Püspök Úr és egész papi kísérete nagy temetésen vett részt. A Templom tele volt gyászruhás hölggyel, mindenki világos ruhámat, fehér kalapomat nézte, ki szerettem volna menni a templomból, de gondolni sem lehetett rá az eső miatt, s hogy még jobban megalázzon, a Jó Isten megengedte, hogy Papa, pátriárkai egyszerűségében, egészen magasra felvigyen a katedrálisban; nem akarván őt megbántani, jó szívvel rászántam magam, s megszereztem ezt a szórakozást a jó bayeuxi lakosoknak, akiket bár soha ne ismertem volna... Végre fellélegezhettem egy kápolnában, amely a főoltár mögött volt és sokáig ottmaradtam, forrón imádkozva s várva, hogy elálljon az eső és mi elmehessünk onnan. Visszafelé menet megcsodáltuk Papával a szépséges épületet, amely jóval nagyobbnak tűnt most, hogy üres volt, de engem egyetlen gondolat töltött el és semminek sem tudtam örülni. Egyenesen Révérony főtisztelendő úrhoz siettünk[4] , aki tudott érkezésünkről, miután ő maga jelölte ki utazásunk időpontját, de nem találtuk meg; bolyonganunk kellett tehát az utcákon, melyek szememben igen szomorúak voltak; végre visszajöttünk a püspökség mellé és Papa egy szép szállodába vitt, ahol nem váltam az ügyes szakács dicséretére. Apácskám szinte hihetetlenül gyöngéd volt hozzám: hogy ne okozzon fájdalmat, azt mondta, hogy a Püspök Úr egészen biztosan teljesíteni fogja kérésemet. Miután pihentünk egyet, visszamentünk Révérony főtisztelendő úrhoz; ugyanekkor egy úr is jött, de a nagy vikárius udvariasan arra kérte, hogy várjon s minket hívott be elsőnck a szobájába (a szegény ember elunhatta magát, mert a látogatás sokáig tartott). Révérony főtisztelendő úr igen szeretetreméltó volt hozzám, de azt hiszem, hogy utazásunk indítékán nagyon csodálkozott, mosolyogva nézett rám, néhány kérdést tett fel, majd ezt mondta nekünk: „Bemutatom önöket a Püspök Úrnak, szíveskedjenek velem jönni.” Látva, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, hozzáfűzte: „Ó, gyémántokat látok... nem kell a Püspök Úrnak megmutatni őket!...” Átvezetett bennünket több hatalmas szobán, melyeket püspökök portréi díszítettek, úgy festettem ezekben a nagy szalonokban, mint valami szegény kis hangya s azt kérdeztem magamtól, hogy mit is merészelek majd mondani a Püspök Úrnak. Ő ott sétált egy oszlopos csarnokban két pap között, láttam, hogy Révérony főtisztelendő úr valamit mond neki s visszajön vele együtt, mi a szobájában vártunk rá; ott három óriási karosszék állt a kandalló előtt, melyben jókora tűz ropogott. Mikor Őeminenciája belépett, Papa letérdelt mellém s úgy fogadta áldását, azután a Püspök úr leültette Papát az egyik karosszékbe, és szembeült vele. Engem a középső karosszékbe akart ültetni Révérony főtisztelendő úr; udvariasan szabadkoztam, de ő csak erősködött, azt mondva, mutassam meg: tudok-e engedelmeskedni, erre azonnal, szó nélkül leültem, de zavarba jöttem, mert széket hozott magának, mialatt én egy akkora karosszékbe süppedtem, amekkorában négy ember, akkorák mint én, kényelmesen elfért volna (kényelmesebben, mint én, mert én ettől ugyancsak távol voltam!...). Azt reméltem, hogy Papa beszélni fog, de ő azt mondta, magyarázzam meg én magam látogatásunk célját; én ezt a lehető legékesszólóbban tettem meg; Őeminenciáját, aki hozzá volt szokva az ékesszóláshoz, láthatóan nem nagyon hatották meg az érveim, ezek helyett az Elöljáró Atya egyetlen szava többet tehetett volna értem, sajnos, nem kaptam meg ezt s az ő ellenállása egyáltalán nem kedvezett nekem...
      - A Püspök Úr azt kérdezte, hogy régóta akarok-e a Kármelbe lépni: - „Ó, igen Püspök Úr, nagyon régóta...” - Nono, mondta nevetve Révérony főtisztelendő úr, még azt sem mondhatja, hogy 15 éve vágyódik erre.” - „Az igaz, feleltem mosolyogva én is, de nem sok évet kell levenni, mert értelmem ébredése óta vágytam arra, hogy szerzetes legyek és vágytam a Kármel után is, mihelyt csak megismertem, mert úgy találtam, hogy ebben a rendben megvalósulhat minden, amire a lelkem törekszik.” Nem tudom, Anyám, hogy teljesen ugyanezek voltak-e szavaim, azt hiszem, hogy még rosszabbul fogalmaztam meg őket, de végülis ez volt az értelmük.
      A Püspök úr, azt híve, hogy Papa kedve szerint beszél, megpróbált rábírni, hogy maradjak még mellette néhány évig; nem kis meglepetésére és épülésére szolgált látnia, hogy ő az én pártomon van, közbenjárva az engedélyért, hogy 15 éves koromban kirepülhessek a szülői házból. De minden hiábavaló volt, azt mondta, hogy mielőtt határozna, feltétlenül beszélnie kell a Kármel Elöljárójával. Nagyobb fájdalmamra semmi sem szolgálhatott volna, hiszen tudtam, hogy Atyánk kimondottan ellenzi a dolgot, így azután nem törődve Révérony főtisztelendő úr figyelmeztetésével, nemcsak, hogy megmutattam a gyémántokat a Püspök úrnak, hanem adtam is neki belőlük!... Láttam, hogy meg van hatva; megfogta a nyakamat és fejemet a vállára hajtotta. Megsimogatott, azt hiszem, így nem tett még senkivel, soha. Azt mondta, hogy semmi nincs veszve, s hogy ő nagyon örül, hogy Rómába fogok utazni, hogy hivatásomban megerősödjek, s hogy sírás helyett örülnöm kellene; hozzátette, hogy a következő héten, mielőtt Lisieux-be megy, beszélni fog rólam a Szent Jakab templom plébánosával s hogy Olaszországban bizonyosan meg fogom kapni a válaszát. Megértettem, hogy céltalan lenne újabb kérésekkel előjönni, egyébként sem tudtam már mit mondani, mert ékesszólásom minden erőforrását kimerítettem.
      A Püspök úr egészen a kertig kísért ki bennünket. Jót mulatott, mikor Papa megmondta neki, hogy azért fésültem kontyba a hajamat, hogy idősebbnek gondoljanak. (Ez nem ment még feledésbe, mert a Püspök úr ma sem beszél úgy a „kislányáról”, hogy a hajhistóriát el ne mondaná...) Révérony főtisztelendő úr egészen a püspöki kert végéig kísért ki bennünket, azt mondta Papának, hogy sohasem látott még ilyet: „Egy atya, aki ugyanolyan készséggel adja oda gyermekét a Jó Istennek, mint amilyennel az önmagát feláldozza!”

_________________________________________________

[1]      Flavien-Antoine Hugonin 1867-től volt Bayeux és Liseux püspöke. 1898-ban halt meg, röviddel azután, hogy engedélyt adott az „Egy lélek története” kinyomtatására.
[2]      Krisztus Követése III. k. V. fej. 4.
[3]      Énekek Éneke 2,3.
[4]      Hugonin püspök generális vikáriusa 1879 óta.

2011. március 4., péntek

A gyermekek is megtanulják az erények tudományát

      Mielőtt elhagytam volna a világot, a Jó Isten megadta azt az örömöt, hogy közelről figyelhettem meg gyermeklelkeket; szomorú körülmények juttattak ehhez a boldogsághoz, melyben, miután a legkisebb voltam a családban, idáig nem részesülhettem: Egy szegény asszony, a szolgálóleányunk rokona, élete virágjában halt meg, három apró gyermeket hagyva hátra; betegsége alatt magunkhoz vettük a két kisleányt, akik közül az idősebbik még 6 éves sem volt, én naphosszat velük foglalkoztam és nagy öröm volt látnom, hogy milyen gyermeki bizalommal hittek mindabban, amit mondtam nekik. Kell, hogy a szent Keresztség a lelkekben a teológiai erények mélységes csíráját vesse el, mert már a gyermekkortól kezdve mutatkoznak azok s hogy az eljövendő javak reménye már elegendő legyen az áldozatok elfogadtatásához. Mikor azt akartam, hogy az én két kislányom békességben legyen egymással, ahelyett, hogy játékot és bonbont ígértem volna annak, aki enged a testvérének, arról az örök jutalomról beszéltem nekik, amit a kicsi Jézus ad majd az Égben a jó gyermekeknek; az idősebbik, akinek az értelme már bontakozott, örömtől csillogó szemmel nézett rám, ezer kedves kérdést tett fel a kis Jézusról, az ő szép Mennyországáról, lelkesen ígérte, hogy mindig ő fog engedni a húgának, azt mondta, soha életében nem fogja elfelejteni, amit a „nagy kisasszony” mondott, mert így hívott...
      Közelről látva ezeket az ártatlan lelkeket, megértettem, hogy micsoda szerencsétlenség lenne rosszul formálni őket ilyen zsenge korban, mikor lágy viaszhoz hasonlítanak, melyre rá lehet nyomni az erények bélyegét, de rá a bűnét is ... megértettem azt, amit Jézus az Evangéliumban mond: „Jobb, ha valakit inkább a tengerbe vetnek, mintsem, hogy megbotránkoztasson egyetlen egyet is e kicsinyek közül”. Ó, mennyi lélek jutna életszentségre, ha jól vezetnék őket! ...
      Tudom, hogy a Jó Istennek nincs senkire szüksége ahhoz, hogy művét megalkossa, de mint ahogy megengedi az ügyes kertésznek, hogy ritka és kényes növényeket neveljen, mint ahogy megadja neki az ehhez szükséges tudományt, fenntartva a Maga részére a megtermékenyítés gondját, úgy akarja Jézus, hogy segítsünk neki az ő Isteni munkájában, mikor a lelkeket műveli.
      Mi történne, ha az ügyetlen kertész rosszul oltaná be kis cserjéit? ha nem tudná felismerni a természetüket és rózsákat akarna fakasztani egy barackfán? ... Megölné a fát, amely pedig jó volt és képes lett volna gyümölcsöket hozni.
      Így kell felismerni tudni a gyermek kiskorától kezdve azt, amit a Jó Isten kér a lelkek számára és segíteni az ő kegyelmének a működését anélkül, hogy valaha is elébe vágnánk, vagy lassítanánk azt.
      Mint ahogy a kis madarak úgy tanulnak énekelni, hogy szüleiket hallgatják, úgy a gyermekek is megtanulják az erények tudományát, az Isteni Szeretet fenséges énekét azok mellett a lelkek mellett, akiknek feladatuk, hogy életre neveljék őket. Emlékszem, hogy a madaraim közt volt egy zöldhátú kanári, amely elragadóan énekelt s volt egy kis kenderice is, amelyet elhalmoztam „anyai” gondoskodásommal, örökbe fogadva őt, mielőtt még a szabadság boldogságát élvezhette volna. Ennek a kis rabnak nem voltak szülei, akiktől énekelni tanulhatott volna, de kanári-társa reggeltől estig tartó vidám trillázását hallva, utánozni akarta őt... Nehéz vállalkozás volt ez egy kenderice számára, halk hangja is nehezen illeszkedett zenemesterének csengő hangjához. Bájosak voltak a szegény kicsike erőfeszítései, melyeket végül is siker koronázott, mert éneke, jóllehet mindig sokkal halkabb volt, ugyanolyan lett, mint a kanárié.
      Ó, drága Anyám, ön tanított engem énekelni... az ön hangja bűvölt el engem gyermekkorom óta és most, örömömre, ezt mondják: hasonlítok önhöz!!! Tudom, hogy mennyire messze vagyok még tőle, de remélem, hogy gyengeségem dacára is örökké ugyanazt a himnuszt visszhangozhatom, amelyet ön énekel!