Oldalak

2009. november 29., vasárnap

Mama halála

Drága Édesanyánk betegségének minden részlete él még a szívemben, főleg utolsó földi heteire emlékszem: Céline és én olyanok voltunk, mint két szegény kis száműzött, Leriche néni[1] minden reggel értünk jött s egész nap nála voltunk. Egyszer nem volt időnk rá, hogy elindulásunk előtt elvégezzük az imánkat, s útközben Céline halkan odaszólt nekem: „Meg kell mondani, hogy nem imádkoztunk még? ...” - „Ó, igen” feleltem s ő akkor nagy félénken meg is mondta Leriche néninek, az pedig így felelt: „Jól van, kislányaim, majd imádkoztok”, betett kettőnket egy nagy szobába és elment... Akkor Céline csak nézett engem és ezt mondtuk: „Ó, nem olyan, mint Mama ...ő mindig imádkozott velünk!...” Játszottunk a gyerekekkel és közben egyre csak drága Anyánk járt az eszünkben; Céline egy szer kapott egy szép sárgabarackot, hozzám hajolt és odasúgta: „Nem esszük meg, Mamának adom”. Jaj, nagyon beteg volt már ez a szegény kicsi Anya ahhoz, hogy a föld gyümölcséből egyék, ő már csak az Égben telhetett be Isten dicsőségével s ihatta Jézussal azt a titokzatos bort, amelyről Ő utolsó Vacsoráján beszél, mondván, hogy meg fogja azt osztani velünk Atyja országában.[2]

Az utolsó kenet megható szertartása[3] is lelkembe vésődött; ma is látom még a helyemet, ott, Céline mellett, születési rang szerint sorakoztunk mind az öten és szegény Édesapánk is ott volt, zokogott...

Mama halálának a napján vagy másodnapján[4] karjára vett és így szólt: - „Gyere, csókold meg még utoljára szegény kis Anyádat.” S én szó nélkül érintettem meg ajkammal drága Anyám homlokát... Nem emlékszem arra, hogy sokat sírtam volna, senkinek sem beszéltem azokról a mélységes érzésekről, amelyek eltöltöttek ...Csak néztem és figyeltem, csendben ... senkinek sem volt arra ideje, hogy velem foglalkozzék, ezért sok olyan dolgot láttam meg, amit szívesen elrejtettek volna előlem; egyszerre csak ott voltam a koporsófedél előtt... sokáig álldogáltam, nézegettem, soha nem láttam még ilyet, mégis megértettem ...Mama alacsony termetére volt szabva, de én oly kicsi voltam, hogy magasra kellett emelnem a fejem, hogy a tetejét is lássam és nagyon nagynak... nagyon szomorúnak láttam...

Tizenöt évvel később egy másik koporsó, Genovéva anya[5] koporsója előtt álltam; ugyanakkora volt, mint a Mamáé s megelevenedett a gyermekkorom! ...Reám zúdult minden régi emlék, ugyanannak a kis Teréznek nyíltak tágra a szemei, de ő nagy lett és a koporsó kicsivé lett előtte, nem kellett már magasra emelnie a fejét, hogy láthassa; ő most már csak ahhoz emelte magasra, hogy az Eget nézze, amely örömteli a számára, mert minden megpróbáltatása véget ért és lelkének a tele elmúlt, örökre...

Aznap, mikor az Egyház megáldotta a mi égbe-költözött kis Anyánk földi maradványait, a jó Isten itt a földön egy másikat akart adni nekem, és úgy, hogy magam válasszam őt. Együtt voltunk, mind az öten, szomorúan néztünk egymásra, Lujza is ott volt és Céline-re s reám tekintve így szólt: „Szegény kicsikéim, nincs már anyátok!” Akkor Céline Mária karjába vetette magát ezt mondva: - „Akkor hát te leszel Mama.” Én hozzá voltam szokva, hogy mindig őt utánozzam, de most mégis ön felé fordultam, Anyám, s mintha a jövő fátyola már lehullott volna, az ön karjába vetettem magam s így kiáltottam: „Nekem pedig Pauline lesz a Mamám!”...


_________________________________

[1] Louis Martin unokaöccsének a felesége.
[2] Vö. Mt 26,29
[3] 1877. aug. 26-án.
[4] Boldog Zelie Martinné aug. 28-án éjjel 1 órakor halt meg, temetése aug. 29-én volt.
[5] Szent Teréziáról nevezett Genovéva anya, egyike a lisieuxi Kármel alapítónőinek.


2009. november 28., szombat

Minden a földön csak mosolygott rám

Ó, Anyám! Mennyire boldog voltam ebben az időben! Kezdtem már örülni az életnek, az erénynek vonzóereje volt a számomra, s azt hiszem, ugyanolyan beállítottságú voltam, mint most, mert ura voltam már tetteimnek. - Ó, milyen gyorsan eltűntek pici gyermekkorom napsugaras évei, de milyen édes nyomot hagytak a lelkemben! Boldogan emlékszem vissza azokra a napokra, mikor papa elvitt bennünket a pavillonba,[1] a legapróbb részletek is szívembe vésődtek...

A Vasárnapi sétákra pláne emlékszem, ilyenkor Mama mindig velünk jött... Még élnek bennem a mély ltői benyomások, amelyek a búzavirágokkal és mezei virágokkal teleszórt búzamezők láttára születtek meg a lelkemben. Már szerettem a távolt...A tér és a gigászi fenyők, melyeknek ágai a földet verdesték, ugyanolyan benyomást hagytak a szívemben, mint amilyent ma is érzek a szabad természet láttán... Az ilyen hosszú séták alatt gyakran találkoztunk szegényekkel s mindig a kicsi Teréz tiszte volt, hogy odavigye nekik az alamizsnát, ez nagyon boldoggá tette őt; de gyakran esett meg az is, hogy Papa úgy találta: hosszú az út az ő kis királynője számára s hamarabb hazavitte, mint a többit (ez nagyon nem tetszett neki). Ekkor Céline, hogy megvigasztalja, tele szedte szép kis kosarát margarétával, s otthon neki adta, sajnos azonban, nagymama[2] úgy gondolta, hogy sok ez az ő kis unokájának, el is vitte tetemes részét a szent Szűz elé... Ez már nem tetszett a kicsi Teréznek, de vigyázott arra, hogy egy szót se szóljon; elsajátította már azt a jó szokást, hogy soha ne panaszkodjék, még akkor sem, ha elveszik azt, ami az övé, vagy ha igazságtalanul okolják valamiért. Jobban szeretett hallgatni, és nem mentegetőzni; nem volt ez érdeme, csupán természetes erénye... Milyen kár, hogy ez a jó adottság elenyészett!...

Ó, igazán, minden a földön csak mosolygott rám: mindig csak virágra léptem és szerencsés természetem is kellemessé tette az életemet, új korszak vette azonban kezdetét a lelkem számára, tűzpróbán kellett átmennem s gyermekkoromtól fogva szenvednem azért, hogy korábban lehessek Jézusnak-adott. Mint ahogyan a tavasz virágai hó alatt kezdenek csírázni és a Nap első sugaraira nyílnak ki, így annak az apró virágnak is, melynek az emlékeit írom le, át kellett élnie a megpróbáltatások telét...


_________________________

[1] A „pavillon” kis ingatlan volt, melyet Louis Martin még házassága előtt szerzett a rue des Lavoirs-ban (ma rue du Pavillon Sainte-Thérese).
[2] Louis Martin édesanyja vasárnap esténként szokta meglátogatni őket.

2009. november 25., szerda

Nem hazudna a világ kincséért sem

Itt van még egy részlet mama leveleiből. Érezte már szegény kicsi Anyánk, hogy száműzetése végetér.[1] „A két kicsi miatt nem nyugtalankodom, oly helyes mind a kettő, kiváltságos természetűek, egészen biztosan jók lesznek. Mária és te szépen fel tudjátok majd nevelni őket. Céline szándékkal a legkisebb hibát sem követi el soha. A pici is jó lesz, nem hazudna a világ kincséért sem, olyan a lelkülete, amilyent soha nem láttam, egyikőtöknél sem.”

Egyik nap a fűszeresnél volt Céline-nel és Lujzával, erénygyakorlatairól beszélt s nagyban vitázott Céline-nel; a hölgy ezt mondja Lujzának: „Mikor a kertben játszik, másról sem lehet hallani, mint gyakorlatokról, mi a csodát akar ezzel mondani? Lám, Gaucherinné kidugja a fejét az ablakon s úgy igyekszik megérteni: mit jelent ez a gyakorlatokról való vitatkozás.” Ez a csöppség a boldogságunk, hogy ő jó lesz, annak a csírája már látható; egyre csak a jó Istenről beszél, imádságait a világért el nem mulasztaná. Bár láthatnád, ahogy apró meséket mond, ilyen bájost még soha nem láttam, magától eltalálja a szükséges kifejezést és a hangot, különösen akkor, amikor ezt mondja: - „Szőkefürtű kicsi gyermek, mit gondolsz hol a jó Isten?” Mikor itt tart: - „Oda fenn van a kék Égben”, angyali kifejezéssel néz fölfelé; az ember újra és újra csak mondatná vele, oly szép, van valami a tekintetében, ami annyira égi, hogy el vagyunk ragadtatva tőle!...”

___________________________

[1] Martinnénak már 1865-ben voltak panaszai, de csak 1876 októberében állapította meg az orvos, hogy operálhatatlan rákja van: állapota ettől fogva reménytelen volt.

2009. november 21., szombat

A gonosz lelkek gyávasága

Meg kell állnom, most még nem ifjúkoromról kell beszélnem, hanem a négyéves kis Huncutról. Emlékszem egy álmomra, amely körülbelül ebből az időből való s amely mélyen megragadta a fantáziámat. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy kijöttem a házból és egyedül akartam sétálni a kertben. Mikor az oda felvezető lépcsők lábához értem, ijedten megálltam. Előttem a lugas mellett egy meszeshordó állt, s ezen a hordón két csúf ördögfióka táncolt a lábukon lévő vasalók dacára is meglepő fürgeséggel; hirtelen rám szegezték lángoló szemüket s még abban a szempillantásban, mialatt láthatóan jobban meg voltak ijedve, mint én, leugrottak a hordó aljára és elbújtak, szemben, a mosókonyhában. Látva, hogy ilyen kevéssé vitézek, tudni akartam, hogy mit csinálnak és az ablakhoz mentem. Az ördögfiókák ott voltak, az asztalokon szaladgáltak s nem tudták, mitévők legyenek, hogyan meneküljenek a tekintetem elől; néha az ablakhoz futottak, nyugtalan arccal lesték: itt vagyok-e még, s látva, hogy igen, újra kétségbeesetten szaladgálni kezdtek. - Bizonyára semmi rendkívüli nincs ebben az álomban, de mégis hiszem, hogy a Jó Isten engedte, hogy emlékezzem rá, bebizonyítva számomra, hogy a kegyelem állapotában levő léleknek nincs mit félnie a gonosz lelkektől, gyávák azok, megfutamodhatnak egy gyermek tekintete elől is...

2009. november 20., péntek

Én az egészet választom!


Egyszer Léonie, úgy gondolva, hogy nagy ő már a babázáshoz, odahozott nekünk egy kosarat, amely tele volt babaruhával, ruhának való szép anyagdarabokkal, a tetején feküdt a babája. - „Nesztek, testvérkéim, mondta, válasszatok, ezt mind nektek adom. Céline nyújtotta a kezét s elvett egy kedvére való kis csomag pántlikát. Pillanatnyi gondolkodás után én is nyújtottam a kezem s ezt mondva: - „Én az egészet választom!”, teketória nélkül hatalmamba kerítettem a kosarat; a jelenlévők nagyon igazságosnak találták a dolgot s Céline-nek sem jutott eszébe, hogy panaszkodjék, (neki egyébként elég sok játéka volt, a keresztapja elhalmozta ajándékokkal és Louise is megtalálta a módját, hogy mindennel ellássa, amit csak kívánt).
Gyermekkoromnak ez a kis mozzanata egybefoglalja egész életemet; később, mikor már elém rajzolódott a tökéletesség eszménye, megértettem, hogy szentté lennünk nagyon sok szenvedéssel jár, keresnünk kell mindig a legtökéletesebbet, önmagunkat pedig el kell felejtenünk; megértettem, hogy a tökéletesedésnek sok lépcsőfoka van s hogy minden lélek szabadon feleli a mi Urunk közeledésére, hogy keveset vagy sokat tesz-e érte, egyszóval: választ az Általa megkívánt áldozatok között. S akkor, mint kisgyermekkoromban, így kiáltottam fel: „Istenem, „az egészet választom”. Nem akarok félig-szent lenni, nem ijesztő számomra szenvedni érted, csak egyetlen dologtól félek, attól, hogy megtartsam magamnak akaratomat, vedd tőlem, mert „Egészében választom” azt, amit Te akarsz!...

2009. november 19., csütörtök

Ez volt az „én misém”


Emlékszem, hogy valóban nem tudtam megmaradni Céline nélkül, elmentem inkább az asztaltól, otthagyva csemegémet is, mintsem hogy ne menjek utána rögtön, mihelyt ő felkelt. Megfordultam magas székemben, kérve, hogy emeljenek le s azután együtt mentünk játszani. Néha elmentünk a kis „prefektus-lányhoz”; ez igen kedvemre való volt ugyan a park és a sok szép játék miatt, amit nekünk mutogatott, de mégis inkább azért mentem oda, hogy Céline-nek örömet szerezzek, mert jobban szerettem ottmaradni a mi kis kertünkben s kaparni a falat; leszedtük ugyanis onnan az összes kis csillogó pikkelylemezt, ami csak volt s mentünk, hogy eladjuk Papának, aki igen komolyan meg is vásárolta tőlünk.

Vasárnap, mivel kicsi voltam ahhoz, hogy istentiszteletre menjek, Mama otthonmaradt s vigyázott rám; jó voltam s csak lábujjhegyen jártam a mise alatt; de mihelyt láttam, - oly kitörő örömmel, melynek párja nincs - hogy nyílik az ajtó, az én szép nővérkém elé futottam, aki ilyenkor „fel volt ékesítve, mint egy kápolna”[1] . .. s azt mondtam: „Ó, kis Céline-em, gyorsan adj szentelt kenyeret!” Néha nem volt neki, mert későn érkezett...Mit tegyünk most? Erről lehetetlen lemondanom, ez volt az „én misém” ... Hamarosan segítettünk magunkon. - „Nincs szentelt kenyered, hát csinálj magadnak!” A szót tett követte, Céline hoz egy széket, kinyitja a faliszekrényt, kiveszi a kenyeret, levág egy falatot belőle, és igen komolyan elmond felette egy Ave Máriát, azután odanyújtja nekem, én pedig leírom vele a kereszt jelét s nagy áhítattal megeszem, úgy érezve, hogy teljesen olyan az íze, mint a szentelt kenyérnek...Gyakran tartottunk lelki megbeszéléseket, íme egy példa, Mama leveleiből veszem: - „A mi édes két kicsink, Céline és Teréz áldott kis angyal, angyali természet. Teréz Mária öröme, boldogsága és dicsősége, hihetetlenül büszke rá. Igaz, hogy olyan feleletei vannak, ami ritkaság az ő korában, fölényben van Céline-nel szemben, aki kétszer annyi idős, mint ő. Céline ezt mondta egyik nap: „Hogy lehet az, hogy a jó Isten jelen tud lenni egy olyan pici ostyában?” A kicsi ezt mondta: „Ez nem olyan bámulatos, miután a jó Isten mindenható.” - Mit jelent az, hogy mindenható?” - „Hát azt, hogy mindent megtesz, amit csak akar!”...

________________________________

[1] Louis Martin tréfás szólásmondása.

2009. november 18., szerda

Olyan természettel, mint amilyen az enyém


Olyan természettel, mint amilyen az enyém is, nagyon elromlottam s talán el is kallódtam volna, ha erkölcstelen szülők nevelnek, vagy akár csak Louise[1] is úgy kényeztet, mint Céline-t... De Jézus vigyázott kis jegyesére, úgy akarta, hogy minden a javára váljék, még hibái is, amelyek, miután idejében nyesegették őket, arra szolgáltak, hogy gyarapítsák a tökéletesedésben ...Miután volt önszeretetem és szerettem a jót is, mihelyt komolyan kezdtem gondolkozni (s ezt már egész kiskoromban megtettem) elég volt, hogy valamire azt mondják nekem, hogy nem jó s elment a kedvem attól, hogy ezt kétszer mondassam magamnak... Örömmel látom Mama leveleiből, hogy mikor nagyobb lettem, már több öröme telt bennem. Miután csupa jó példát láttam magam körül, természetesen követni akartam azokat. 1876-ban ezt írta: „Meg Teréz is próbálkozik néha „gyakorlatokkal.”[2] Édes egy gyermek, szemfüles, nagyon élénk, de a szíve érzékeny. Céline-nel nagyon szeretik egymást, ők elegek egymásnak, elszórakoznak ketten; amint megebédelnek, Céline veszi a kis kakasát, egyetlen fogással elkapja Teréz tyúkját, nekem nem sikerülne, de ő annyira eleven, hogy az első ugrásra megvan neki. Végül azután mind a ketten ott ülhetnek állataikkal a kandalló sarkánál és jó sokáig elszórakoznak így. (A kis Rose hozta nekem ajándékba a tyúkot és a kakast, a kakast Céline-nek adtam.) A minap Céline mellém feküdt, Teréz pedig Céline ágyába; rimánkodott Lujzának, hogy vigye le és öltöztesse fel. Lujza felmegy érte s üresen találja az ágyát. Teréz figyelte Céline-t s vele együtt jött le. Lujza ezt mondja neki: „Hát te nem jössz öltözködni?” - „Ó, nem, édes Lujzám, mi olyanok vagyunk, mint a két tyúkocska, nem tudunk elválni egymástól!” Erre mind a ketten átölelték és megcsókolták egymást... Este azután Lujza, Céline és Léonie elment a katolikus körbe s otthon hagyta szegény Terézt, aki megértve, hogy túl kicsi ahhoz, hogy ő is elmenjen, ezt mondta: „Ha legalább Céline ágyába akarnának lefektetni!...” De nem, nem akarták... nem szólt semmit, s egyedül maradt kis lámpájával, egy negyedóra múlva már mélyen aludt...”

Mama ezt írja egy más alkalommal: „Céline és Teréz elválaszthatatlanok, jobban már nem szeretheti két gyerek egymást; ha Mária Céline-ért jön, hogy órát adjon neki, szegény Teréz csupa könny. Jaj, mi lesz vele, elmegy a kis pajtása!... Mária megsajnálja, magával viszi őt is és a szegény kicsike két-három óra hosszat is ott ül egy széken; felfűzni való gyöngyöt adunk neki, vagy vászondarabot, hogy varrjon, moccanni sem mer és gyakran sóhajt hatalmasakat. Ha a tűjéből kifűződik a cérna, megpróbálja újra befűzni, érdekes, mikor azzal sem boldogul, de Máriát sem meri zavarni; hamarosan két kövér könnycsepp gördül le az arcán... Mária gyorsan megcsókolja, befűzi a tűt és a szegény kicsi angyal könnyein keresztül is mosolyog...”

_________________________________

[1] Martinék háztartási alkalmazottja.
[2] Kisebb önmegtagadások.

2009. november 16., hétfő

Mama leveleiből, amelyekben Céline-ről és rólam beszél

Most visszatérek azokra a levelekre, melyekben Mama Céline-ről és rólam beszél, ez a lehető legjobb eszköz arra, hogy jól megismertessem Önnel a karakteremet; itt van egy olyan rész, melyben a hibáim élénken tündökölnek: „Céline a picivel együtt kockákkal játszik, időnkint összekoccannak, Céline enged, hogy érdemeket gyűjtsön. Kénytelen vagyok ráncba szedni szegény babát, olyan tomboló méreg van benne, ha nem az ő elképzelése szerint mennek a dolgok, a földön hempereg, mint valami kétségbeesett, aki azt hiszi, hogy már mindennek vége; van, mikor felindulása erősebb, mint ő, csak úgy fojtogatja. Nagyon ideges ez a gyermek, de azért nagyon aranyos és igen értelmes, mindenre vissza tud emlékezni.” Látja Anyám, milyen távol álltam attól, hogy hiba nélküli kislány legyek! Még azt sem lehetett rólam mondani, hogy „akkor voltam jó, mikor aludtam”, mert éjjel még többet fészkelődtem, mint nappal, pokolba küldtem az összes takarókat s azután (alva) odavertem magam a kis ágyam fájához; a fájdalomra felébredtem, s ilyenkor azt mondtam: „Mama, odakoppantam!...” Szegény kis Mamának fel kellett kelnie; megállapította, hogy valóban púpok vannak a homlokomon, s hogy odakoppantam; jól betakart, aztán visszafeküdt, de egy perc múlva már újra kezdtem, hogy odakoppanjak, oly sikerrel, hogy kénytelenek voltak az ágyamhoz kötözni. Esténként a kis Céline kötözgette össze a sok övet, melyek arra szolgáltak, hogy megakadályozzák a kis huncutot abban, hogy odakoppanjon és felköltse Mamát; miután ez a módszer bevált, azontúl voltam, mikor aludtam... Volt még egy másik hibám, (de ébrenlétben) amelyről Mama nem beszél leveleiben, s ez a nagy önszeretet volt. Csak két példát fogok felhozni erre, hogy ne legyen túl hosszú a mondókám. Mama egyszer igy szól hozzám: „Kis Terézem, ha megcsókolod a földet, kapsz egy sous-t!” Egy sous kész vagyon volt a számomra, s hogy megszerezzem, nem kellett nagyságomnak leereszkednie, mert pici termetem számára nem volt nagy a távolság köztem és az anyaföld között, büszkeségem azonban fellázadt a gondolatra: „földet csókolni” s kihúzva magam azt mondtam Mamának: - „Ó, nem, Anyácskám, inkább ne legyen sous-m!”...

Egy más alkalommal Grognyba kellett mennünk Mme Monnierhez. Mama azt mondta Máriának, hogy adja rám szép, csipkével díszített égszínkék ruhámat, de ne hagyja csupaszon a karjaimat, nehogy a Nap megbarnítsa őket. Én oly közömbösen hagytam, hogy öltöztessenek, mint bármilyen más korombeli gyerek, de magamban azt gondoltam, hogy kis meztelen karjaimmal sokkal csinosabb lettem volna.

2009. november 14., szombat

Először vonaton a Mamával


  • Most már csak az van hátra, hogy gyermekkorom kis pajtásáról, drága Céline-emről beszéljek, de úgy rajzanak az emlékeim, hogy nem is tudom, melyiket válasszam. Néhány részletet kivonatolok azokból a levelekből, melyeket mama a Vizitációba írt Önnek, de nem másolok le mindent, túlságosan hosszú lenne...

1873. júl. 10-én (születésem évében) ezt mondta: „A dajka[1] csütörtökön elhozta a kis Terézt. Mindig csak nevet, különösen a kis Céline tetszik neki, hangosan kacagott vele; azt mondaná az ember, hogy játszani akar már, - meg is lesz az hamar, oly mereven tartja magát kis lábain, mint egy kis cölöp. Azt hiszem, korán fog járni, jó természete lesz, nagyon értelmesnek látszik és az embernek az a benyomása, hogy született valamire...”

De főleg a dajkaságból való hazatérésem után tanúsítottam szeretetet drága kis Céline-em iránt. Nagyon jól megértettük egymást, csakhogy én sokkal élénkebb voltam s jóval kevésbé gyermekded, mint ő; három és fél évvel fiatalabb voltam nála és úgy éreztem, mintha egyidősek lennénk.

Most következik Mama levelének egy részlete, amely meg fogja mutatni, hogy Céline milyen szelíd volt s én milyen haszontalan. - „Az én kis Céline-em egész lényével hajlik a jóra, ez létének legbensőbb érzése, tiszta a lelke és borzad a rossztól. Ami a kis szemfülest illeti, az ember nem tudhatja, mire fogja vinni, amilyen pici, olyan szeleburdi! Értelmesebb mint Céline, de távolról sem oly szelíd, makacssága szinte megtörhetetlen, ha egyszer „nem”-et mond, abból nem enged, akár az egész napra pincébe zárhatná az ember, inkább ott feküdne le, mintsem hogy „igen”-t mondjon”...

„Emellett arany szíve van, nagyon gyöngéd és nagyon őszinte; érdekes, amint fut utánam, hogy bevallja: - Mama, egyszer meglöktem Célinet, egyszer megütöttem, de többet nem csinálom. - (Ez így van mindennel, amit tesz.) Csütörtökön este az állomás oldalán sétáltunk, mindenáron be akart menni a váróterembe, hogy elmenjen Pauline-ért, előre futott, olyan örömmel, hogy jó volt reánézni, de mikor látta, hogy vissza kell fordulni, s nem ülünk vonatra, nincs Pauline, az egész úton sírt.”

A levélnek ez az utolsó része azt a boldogságot idézi, melyet akkor éreztem, mikor hazajött a Vizitációból; ön, anyám, engem vett karjára és Mária Célinet; nem győztem önt simoggatni és hátrahajoltam, hogy megbámuljam nagy hajfonatát...- ezután egy táblácska csokoládét adott, amit három hónapon át nekem tartogatott. Képzelheti, micsoda ereklye volt ez számomra! Mansba tett utazásomra is emlékszem, ekkor ültem először vonaton. Micsoda öröm volt kettesben utazni Mamával!... De nem tudom már, hogy miért, sírni kezdtem és szegény kis Mamám Mansban[2] nagynénémnek csak egy hitvány kis csúfságot tudott bemutatni, aki útközben vörösre sírta magát... A társalgóban tett látogatásból semmi más emlékem nem maradt, csak az az egyetlen pillanat, mikor nagynéném odaadott egy kis fehér egeret és egy kartonpapír-kosárkát, tele bonbonnal, a tetejében éppen az én ujjamra való két szép cukorgyűrű díszelgett, rögtön ezt kiáltottam: — „Micsoda boldogság! Lesz gyűrű Céline-nek.” De ó, fájdalom! megfogom kosaram fülét, a másik kezemet Mamának adom s elindulunk; néhány lépés múlva megnézem kosaramat s látom, hogy csaknem minden cukrom elszóródott az utcán, mint Hüvelyk Matyi kavicsai...Közelebbről is megnézem s látom, hogy az értékes gyűrűk egyikét is utolérte a bonbonok végzetes sorsa... Nem volt mit adnom Céline-nek! ...Erre már kitör a fájdalmam, s kérem, hogy menjünk visszafelé, mama szemmelláthatóan ügyet sem vet rám. Ez már több volt a soknál, a könnyeket bőgés követte. Nem tudtam megérteni, hogy miért nem osztozott keserveimben s ez nagyban növelte fájdalmamat...

___________________________

[1] Teréz kéthónapos korában megbetegedett, ezért egy Alencon környéki faluba adták ki dajkaságba.

[2] Mária-Dosithea nővér Martinné nővére volt. 29 éves korában lépett a mansi Vizitációba 1858 -ban; 1877. febr. 24-én halt meg. A két testvér bensőségesen szerette egymást.

2009. november 9., hétfő

Legelső emlékeim...

Nagyon szerettem drága keresztanyámat.[1] Anélkül, hogy ez meglátszott volna rajtam, igen figyeltem mindenre, ami körülöttem történt és elhangzott s azt hiszem, ugyanúgy ítéltem meg a dolgokat, mint most. Figyelmesen hallgattam, amint Mária Céline-t tanította, hogy ugyanazt tehessem, amit ő. A Vizitációból való hazatérése után, azért hogy kiváltságos módon bent lehessek a szobájában a Céline-nek adott leckéken, nagyon jó voltam s mindent akarata szerint tettem; ezért azután elhalmozott ajándékokkal, melyek csekélyke értékük dacára is sok örömet szereztek nekem.
Mind a két nagylány nővéremre igen büszke voltam, de gyermek ideálom Pauline volt. Mikor beszélni kezdtem és Mama azt kérdezte: - „Mire gondolsz?” a felelet mindig ugyanaz volt: - „Pauline-ra!” Más alkalommal pici ujjamat az ablaküvegen húzogattam és azt mondtam: - „Azt írom: Pauline!...” Gyakran hallottam, amint mondták, hogy Pauline biztosan szerzetes lesz; így tehát, anélkül, hogy túlságosan tudtam volna, hogy miben áll ez, azt gondoltam: „Én is szerzetes leszek.” Ez legelső emlékeim közül való és azóta soha nem változtattam szándékomon! ... Drága Anyám, Önt választotta ki Jézus, hogy eljegyezzen engem Vele, nem volt akkor mellettem, mégis kötelék jött már létre a lelkünk között... ideálom volt, hasonlítani szerettem volna Önhöz, példája vonzott két éves korom óta a szüzek Jegyeséhez... Ó, mennyi édes gondolatot szeretnék bizalmasan elmondani Önnek! - De folytatnom kell az apró kis virág történetét, teljes és áttekintett történetét, mert ha részleteiben beszélnék „Pauline”-hoz fűződő kapcsolataimról, el kellene hagynom minden egyebet! ...
Az én drága kis Léonie-m is nagyon a szívemhez nőtt. Nagyon szeretett engem, esténként ő vigyázott rám, mikor sétálni ment az egész család ... Mintha még most is hallanám azokat a kedves kis nótákat, melyeket énekelt, hogy elaltasson, - mindenben arra törekedett, hogy örömet szerezzen nekem, éppen ezért igen bántott, ha fájdalmat okoztam neki.
Nagyon jól emlékszem első áldozására,[2] különösen arra, mikor karjára vett, hogy magával vigyen a plébániára; annyira tetszett nekem, hogy egy nagylány-testvérem visz engem, aki tetőtől-talpig fehérben van, akárcsak én!... Este korán lefektettek, mert túl kicsi voltam ahhoz, hogy ott maradjak a nagy vacsorán, de még most is látom Papát, ahogy az utolsó fogásnál jön és darabkákat hoz kis királynőjének az emeletes tortából...
Másnap, vagy pár nap múlva, mamával Léonie kis társához mentünk; azt hiszem, ezen a napon vitt bennünket jóságos kis Anyánk egy fal mögé, hogy bort adjon innunk az ebéd után (melyet a szegény Dagorauné tálalt nekünk)[3], mert nem akarta megbántani a jó asszonyt, de azt sem akarta, hogy valamiben is hiányt szenvedjünk... Ó! milyen finom az anyai szív, mennyire kifejezi gyengédségét abban az ezer előrelátó gondoskodásban, amely senkinek sem jutna eszébe!

__________________________________

[1] Teréz keresztanyja legidősebb nővére, Mária volt.

[2] 1875. máj. 25. Teréz ekkor két és fél éves volt.

[3] Dagorauné volt „Léonie kis társának” az édesanyja. Alenconi szokás szerint Martin és Martinné viselték ennek a szegénysorsú kislánynak első szentáldozásával kapcsolatos költségeit.

2009. november 4., szerda

Nagyon szerettem Papát és Mamát

A lelkem történetében, egészen Kármelbe-lépésemig három elhatároló korszakot különböztetek meg; az első, ha rövid is, emlékekben gazdag s értelmem nyiladozásától a mi drága Édesanyánk égbe-költözéséig terjed.
A jó Isten kegyelme igen korán nyitotta meg értelmemet s oly mélyen emlékezetembe véste gyermekkori emlékeimet, hogy úgy érzem, mintha csak tegnap történtek volna azok a dolgok, amelyeket el fogok mondani. Kétségtelen, hogy Jézus, szeretetében, meg akarta ismertetni velem azt a páratlan Édesanyát, akit nekem adott, s akit azután Isteni keze oly hamar megkoronázott az Égben!...
A jó Istennek tetszett, hogy szeretettel vegyen körül, gyengéd mosolyok és becézgetések nyomait őrzik legelső emlékeim! ...de ha sok szeretetet adott mellém, telt abból az én kicsi szívembe is, mert szeretőnek és fogékonynak teremtette, így nagyon szerettem Papát és Mamát és ezer módon fejeztem ki gyöngédségemet, mert igen közlékeny voltam. Csak az eszközeim voltak néha különösek, amint ezt Mamának egy levele is bizonyítja:
  • „Nincs még egy ilyen huncut, mint ez a baba, megsimogat s közben a halálomat kívánja: Ó, milyen jó volna ha meghalnál, kis Anyám!” ... erre megpirongatják, s így felel: „Csak azért, hogy az Égbe menj, hiszen azt mondtad, hogy meg kell halni ahhoz, hogy oda jussunk”. Túláradó szeretetében ugyanígy kívánja apja halálát is.”

1874. jún. 25-én, mikor alig 18 hónapos voltam, ezt mondta rólam mama:
  • „Édesapátok hintát szerelt fel, Céline nem tud hová lenni az örömtől, de ahogy a pici hintázik, azt látni kell, kacagtató, ahogy nagylány módjára tartja magát, el nem eresztené a kötelet, s ha nem száll eléggé, sírni kezd. Elölről megkötjük egy másik kötéllel, de még így sem vagyok nyugodt, mikor olyan magasan repül!”
  • „Legutóbb furcsa kalandom volt a kicsikével. A fél 6-os misére szoktam menni, az első napokban nem mertem otthagyni, de látva, hogy sohasem ébred fel, végül is elhatároztam, hogy elmegyek. Az ágyamba fektetem s úgy odahúzom melléje a bölcsőt, hogy lehetetlenség leesnie. Egyszer elfelejtettem odahúzni a bölcsőt. Hazaérkezem s a kicsi nincs az ágyamban; kiáltást hallok, látom, hogy ott ül egy széken, szemben az ágyam fejével, kis feje a támlán feküdt, ott aludt s kényelmetlen helyzetében rosszat álmodott. El nem tudtam képzelni, hogy kerülhetett ülőhelyzetben arra a székre, hiszen feküdt azelőtt. Megköszöntem a jó Istennek, hogy semmi baja sem történt, igazán gondviselésszerű volt, hiszen a földre kellett volna esnie, jó Angyala őrködött felette és a tisztítótűzben szenvedő lelkek, akikhez naponta imádkozom a kicsiért, vigyáztak rá; én így magyarázom... ti magyarázzátok, ahogy akarjátok!...”
A levél végén mama hozzáfűzi:
  • „A kisbaba most arcomra tette a kezét és megcsókolt. Ez a csepp jószág el nem maradna mellőlem, mindig a sarkamban van; nagyon szeret a kertben lenni, de ha nem vagyok ott, ő sem marad, s addig sír, amíg csak vissza nem hozzák hozzám...” (Íme egy másik levélrészlet): „A kis Teréz egyik nap azt kérdezte tőlem, hogy az Égbe fog-e menni. Azt mondtam, hogy ha jó lesz: igen, erre ezt felelte: „Igen, de ha nem leszek jó kislány, a pokolba megyek ...tudom ám, hogy mit csinálok akkor... Te az Égben leszel, veled repülök... hogy is tudna a Jó Isten megfogni engem? ... ugye jó erősen tartanál a karodban?” A szeméből láttam, hogy meg van győződve róla, a jó Isten is tehetetlen vele szemben, ha az anyja karjában van...
  • Mária nagyon szereti a kis húgát, aranyosnak mondja, de nehezen tudná kezelni, mert ez a csöppség borzasztóan fél attól, hogy megbántja őt. Tegnap egy szál rózsát akartam adni neki, mert tudtam, hogy boldoggá teszem vele, ő azonban könyörögni kezdett, hogy ne tépjem le, Mária megtiltotta; izgalmában egészen kipirult; mégis adtam neki, kettőt, erre azután már nem mert szem elé kerülni a házban. Hiába mondtam neki, hogy a rózsák az enyémek, „de nem, Máriáéi”. Ez a gyermek igen könnyen felindul. Ha valami kis kárt csinál, arról mindenkinek tudnia kell. Tegnap, hogy véletlenül letépett egy darabot a tapétából, szánalmas lelkiállapotban volt, azután gyorsan meg kellett az egészet az édesapjának mondani, aki négy órával ezután érkezett haza; mi már el is felejtettük az egészet, ő azonban nagy sietve szólt Máriának: „Gyorsan mondd: meg Papának, hogy eltéptem a papirost”. Úgy állt ott, mint az ítéletére váró bűnös, de az motoszkált a kis fejében, hogy jobban megbocsátanak neki, ha vádolja magát.”

2009. november 1., vasárnap

Fehér Liliom

(Céline és Teréz sárga liliomnak nevezték maguk között a házasságot, fehér liliomnak pedig a szűzi, szerzetesi állapotot. 1888 április 9-én megkérték Céline kezét, ami elbizonytalanította szerzetesi hivatását illetően, de továbbra is édesapjával marad. Martin úr zavarodott állapotában június 23-án eltűnik otthonról, Le Havre-ban találják meg Guérin úrral, négy nappal később. Teréznek Céline rendszeresen beszámol, Teréz válaszában a liliomokhoz hasonlítja a tisztaságot.)

1888.július23.
J.M.J.T.
Egyedül Jézus †
Drága Nővérem,

A te Thérése-ed egészen megértette lelkedet, többet is kiolvasott belőle, mint amit leírtál. Megértettem a vasárnapi szomorúságot, éreztem mindent... Ahogy olvastam, úgy tűnt föl előttem, hogy egyazon lélek éltet bennünket. A te lelked s az enyém annyira hasonló, van valami nagyon érezhető kapocs közöttük. Mindig együtt voltunk; örömök, fájdalmak, minden közös volt. Ó, érzem, hogy a Kármelben is folytatódik ez, sohasem választanak el bennünket. Tudod, csak a sárga liliom növelhette volna egy kissé a távolságot köztünk, most már mondhatom ezt, mert biztos vagyok benne, hogy a fehér Liliom lesz az osztályrészed, mivel Őt választottad, de Ő előbb választott téged... Ugye, érted a liliomokat...

Többször elgondolkodtam azon, vajon miért engem hívott előbb Jézus; most megértettem... Tudod, a te lelked halhatatlan liliom, Jézus tehet vele bármit, amit akar, nem számít, hogy az egyik helyen vagy a másikon, mindenképpen halhatatlan; a vihar sem szennyezheti be illatos fehér kelyhét a porzók sárga porával. Jézus alkotta ilyennek, szabad elhatározásából, és senkinek nincs joga kérdőre vonni őt, hogy miért adja kegyelmeit az egyik léleknek, s nem a másiknak. E mellé a Liliom mellé Jézus egy másikat is ültetett hűséges társul. Együtt nőttek, de az egyik halhatatlan volt, a másik nem. Jézusnak el kellett vinnie liliomát, még mielőtt kinyílt volna, hogy mindkettő az övé legyen... Az egyik gyönge volt, a másik erős, Jézus elvitte a gyöngét, a másikat viszont ott hagyta, hogy még egy árnyalatnyit szépüljön... Jézus azt kívánja, hogy két lilioma MINDENT neki adjon, semmit sem akar meghagyni nekik fehér ruhájukon kívül. MINDENT, a halhatatlan liliom, ugye, megérti húgát?...

Az élet gyakran nyomasztó, keserű... mégis milyen édes! Igen, az élet gyötrelmes, nehezen fogunk neki egy-egy fáradságos napnak – a gyönge bimbó éppúgy tudja ezt, mint a szép liliom. Ha legalább éreznénk Jézust! Ó, mindent szívesen megtennénk érte. De nem, mintha ezer mérföldre volna, egyedül maradunk magunkkal, ó, de unalmas társaság Jézus híján! De hát mit tesz közben ez az édes barát, nem látja gyötrődésünket, a ránk nehezedő súlyt? Hol van, miért nem vigasztal meg, hiszen ő az egyetlen barátunk? Nincs messze, egészen közel van, ránk néz, koldulja szomorúságunkat, vergődésünket, szüksége van rá a lelkek, a lelkünk megmentéséhez. Csodálatos jutalmat készít nekünk, nagy tervei vannak velünk! De hogyan mondhatja: „most rajtam a sor”, ha mi nem tettük meg a magunkét, nem adtunk neki semmit? Nehezére esik, hogy a szomorúság kelyhéből itasson minket, de csak így készíthet fel, hogy „úgy ismerjük, amint Ő magát ismeri, és magunk is Istenekké váljunk” (1Kor 13,12) Ó, milyen nagyszerű sors, milyen hatalmas a lelkünk!...

Emelkedjünk fölül azon, ami mulandó, maradjunk távol a földtől, odafent tiszta a levegő. Jézus rejtőzködik, de sejtjük, hogy itt van. Amikor könnyeket hullatunk, az övéit letöröljük, a Szent Szűz pedig mosolyog. Szegény Édesanyánk, sok fájdalmat okoztunk neki, illő, hogy vigasztaljuk egy kicsit azzal, hogy vele együtt sírunk és szenvedünk...

Ma reggel azt a részt olvastam az Evangéliumból, ahol ez áll: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot” (Mt 10,34). Nincs más hátra: harcolnunk kell; amikor nincs hozzá erőnk, akkor harcol Jézus helyettünk... Tegyük együtt a fejszét a fa gyökerére (Lk3,9)...
Szegény irka-firka ez Thérése-től, micsoda levél, milyen összevisszaság... Ó, ha el tudtam volna mondani mindazt, ami a fejemben jár, sok olvasnivalója lenne Céline-nek...

Jó hozzánk Jézus, hogy olyan anyát adott nekünk, amilyen a mostani. Mekkora kincs, nővérkém! Ha láttad volna ma reggel hat órakor, ahogy leveledet hozta nekem, meghatódtam tőle...

Jézus MINDENT, MINDENT, MINDENT kér tőled, annyit, amennyit a legnagyobb szentektől kérhet.

Szegény húgod,
Thérése de l'Enfant Jésus
m.k.j.