Váratlan kiváltság...

      A nevezetes nap másnapján már reggel el kellett indulnunk Nápolyba és Pompeibe. A Vezúv egész nap dörgött a tiszteletünkre, ágyúlövéseivel keskeny füstoszlopot eresztett ki magából. Azok a nyomok, melyeket Pompei romjain hagyott, ijesztők, Isten hatalmát mutatják, „Aki nézi a földet és megremegteti azt, aki megérinti a hegyeket és füstté változtatja azokat...”[1]

      Szerettem volna egyedül sétálni a romok között s eltűnődni az emberi dolgok mulandóságán, de az utasok nagy száma sokat elvett a romba dőlt város mélabús bájából... Nápolyban, éppen ellenkezőleg, a kétlovas kocsik nagy száma tette nagyszerűvé sétánkat a San Martino monostorba, amely az egész város fölé nyúló, magas dombon áll; a lovak, amelyek vittek bennünket, sajnos, minden pillanatban megbokrosodtak és nem egyszer azt hittem, ütött az utolsó órám. A kocsis hiába mondogatta állhatatosan az olasz vezetők varázsigéjét: „Appipó, appipó...”, a szegény lovak fel akarták borítani a kocsit, végül is, hála őrangyalaink segítségének, megérkeztünk nagyszerű szállodánkba. Egész utazásunk alatt elsőosztályú szállodákban szállásoltak el bennünket, soha nem vett körül ekkora fényűzés, most igazán ideillik, hogy nem a gazdagság teszi a boldogságot, mert sokkal boldogabb lettem volna egy zsúpfedél alatt a Kármel reményében, mint az aranyozott falborítások, a fehér márványlépcsők, a selyemszőnyegek közelében, keserűséggel a szívemben... Ó, jól éreztem azt, hogy az öröm nem a bennünket környező tárgyakban, hanem a szív legbelsejében van, ugyanúgy birtokosai lehetünk a börtönben, mint a palotában; bizonysága ennek, hogy boldogabb vagyok a Kármelen, még külső és belső megpróbáltatások közt is, mint a világban, az élet kényelmeivel és főleg az atyai tűzhely gyöngédségeitől körülvéve!...

      A lelkem elmerült a szomorúságban, de látszatra a régi maradtam, mert úgy hittem, hogy kérésem, mellyel a Szentatyához fordultam, titok; hamarosan az ellenkezőjéről győződhettem meg, Céline-nel egyedül maradva a vasúti kocsiban (a többi zarándok leszállt a párpercnyi állomásozás alatt s a büfébe ment); Legoux főtisztelendő úr, a coutancesi általános helytartó ránknyitotta az ajtót és miközben mosolyogva nézett rám, így szólt: „Nos, hogy van a mi kis kármelitánk?” Ekkor megértettem, hogy az egész zarándoktársaság tudja a titkomat; szerencsére senki sem beszélt nekem róla, de a rokonszenvből, amellyel rám néztek, láttam, hogy kérésem nem keltett rossz benyomást, ellenkezőleg... Assisi kis városában[2] alkalmam nyílt arra, hogy felszálljak Révérony főtisztelendő úr kocsijába, ez a kegy az egész utazás alatt egyetlen nőnek sem jutott osztályrészül. A következő módon részesültem ebben a kiváltságban. Miután sorra látogattuk a Szent Ferenc és Szent Klára erényeitől illatozó helyeket, Szent Ágnesnek, Szent Klára testvérének a monostoránál állapodtunk meg. Kedvemre nézegettem a Szent fejét s mikor az utolsók közt elmentem onnan, észrevettem, hogy elvesztettem az övemet. Kerestem ott a tömegben, egy pap megszánt és segített nekem, de mikor megtalálta, elment s én egyedül maradtam, és újra csak kerestem, mert az övem ugyan megvolt, de nem lehetett felvenni, hiányzott a gombja... végre megláttam, ott fénylett egy sarokban, nem került sok időbe felkapni és visszaerősíteni a szalagra, de annál több időt vett igénybe az, ami mindezt megelőzte; egyszerre csak, nagy csodálkozásomra, egyedül találtam magam a templomnál, az a sok kocsi mind eltűnt, kivéve a Révérony főtisztelendő úrét. Most mitévő legyek? Fussak a kocsik után, jóllehet nem is látom már őket s kitegyem magam annak, hogy lekésem a vonatról és nyugtalanságba taszítom drága Papámat, vagy pedig kérjek helyet Révérony főtisztelendő úr hintójában?... Az utóbbira határoztam el magam. Annak ellenére, hogy rendkívül nagy zavarban voltam, legszívélyesebb és legkevésbé zavart arckifejezésemmel tártam fel előtte kritikus helyzetemet s ezzel őt magát is zavarbaejtettem, mert kocsija tömve volt a zarándoklat legelőkelőbb tagjaival, lehetetlen volt még eggyel több helyet szorítani, de egy igen gáláns úr sietve leszállt, felsegített a helyére és szerényen a kocsis mellé ült. Én egy kelepcébe esett mókushoz hasonlítottam és távoltól sem éreztem kellemesen magam csupa ilyen nagy kiválósággal körülvéve s mi több, a legfélelmesebb közülük éppen szemben ült velem... Ő azonban igen szeretetreméltó volt, időről időre abbahagyta a társalgást a férfiakkal, hogy a Kármelről beszéljen nekem. Mielőtt a pályaudvarra értünk volna, ezek a nagy személyiségek mind előhúzták nagy pénztárcájukat, hogy pénzt adjanak a (már kifizetett) kocsisnak, én is úgy tettem, mint ők s elővettem az én csepp pénztárcámat, de Révérony főtisztelendő úr nem egyezett bele, hogy szép apró darabokat szedjek ki onnan, inkább egy nagyot adott mindkettőnk nevében.

      Egy más alkalommal mellette voltam az omnibuszon, még kedvesebb volt és megígérte, hogy mindent megtesz, ami csak tőle telik, hogy beléphessek a Kármelbe... Ezek a kis találkozások hintettek ugyan egy kevés balzsamot az én sebeimre, de azért nem tudtak változtatni azon, hogy a visszatérés sokkal kevésbé legyen kellemes, mint az odautazás volt, mert már nem reménykedhettem „a Szentatyában”, semmiféle segítségem nem volt a földön, amely sivár és vizetlen pusztaság volt a szememben,[3] egyedül a Jó Istenbe vetettem minden reménységemet... ekkor szereztem azt a tapasztalatot, hogy többet ér Hozzá folyamodnunk, mint a szentjeihez...

_________________________________

[1]      Zsolt 103,32

[1]      November 24.-én, csütörtökön.

[1]      Zsolt 62,2

Gyermek Jézus kis labdája

      Az én drága Papámnak sok fáradságába került, amíg a kihallgatásról eljövet megtalált engem, minden tőle telhetőt megtett, hogy megvigasztaljon engem, de hiába... A szívem mélyén nagy békét éreztem, mert tökéletesen mindent megtettem, ami csak módomban volt, hogy megfeleljek annak, amit a Jó Isten tőlem kívánt, de ez a béke a mélyben volt s a lelkemet keserűség töltötte el, mert Jézus hallgatott... Úgy látszott, hogy messze van tőlem, semmi jelét nem éreztem a jelenlétének... Ezen a napon még a Nap sem mert kisütni és Itália szép kék ege, sötét felhőktől terhesen, szakadatlanul együtt sírt velem... Ó, mindennek vége volt, az utazásomnak nem volt már varázsa, hiszen a célja hiányzott. Ezzel szemben a Szentatya utolsó szavai mintha vigasztalók lennének: s valóban, nem voltak valósággal prófétaiak? Minden akadály ellenére, az, amit a Jó Isten akart, beteljesedett. Nem engedte meg a teremtményeknek, hogy azt tegyenek, amit akarnak, hanem az Ő és csakis az Ő akaratát... Egy idő óta felajánlottam magam a Gyermek Jézus kis játékszerének, azt mondtam Neki, hogy ne úgy bánjék velem, mint valami drága játékkal, melynek a nézésével is beérik a gyerekek, hozzányúlni pedig nem mernek, hanem úgy, mint egy teljesen értéktelen kis labdával, melyet ledobhat a földre, a lábával rúghat, felhasíthat, otthagyhat egy sarokban vagy a szívére szoríthat, ha ebben örömét találja; egyszóval, szórakoztatni akartam a kicsi Jézust, kiszolgáltatni magam gyermeki szeszélyeinek... Meghallgatta imádságomat.

      Rómában Jézus felhasította kicsi játékszerét, látni akarta, hogy mi van benne, s mikor meglátta, a felfedezésével elégedetten leejtette kis labdáját és elaludt... Mit tesz Ő, amíg édesen alszik és mivé lesz az elhagyott kicsi labda?... Jézus azt álmodta, hogy még mindig játékával szórakozik, hol elereszti, hol felveszi és azután, mikor egyszer már jó messzire gurította, a szívére szorítja s nem engedi el többé az ő kis keze ügyéből...

      Bizonyára megérti, drága Anyám, hogy mennyire szomorú volt a kis labda, mikor a földön találta magát... Mindezek mellett tovább reméltem, minden remény ellenére[1]. Pár nappal a Szentatya audenciája után Papa meglátogatta a jó Simeon testvért[2] s ott találta nála Révérony főtisztelendő urat, aki igen kedves volt. Papa tréfásan zsörtölődött vele, hogy nem segített nekem nehéz vállalkozásomban, majd elmesélte Királynője történetét Simeon testvérnek. A tiszteletreméltó aggastyán nagy érdeklődéssel hallgatta szavait, még jegyzeteket is készített és megindultan mondta: „Ilyesmit nem lehet látni Olaszországban!” Úgy hiszem, ez a találkozás igen jó hatást gyakorolt Révérony főtisztelendő úrra, a későbbiek folyamán állandóan bizonygatta, hogy végre meg van győződve a hivatásom felől.

______________________________

[1]      Róm 4,18
[2]      Keresztény iskolatestvér, a Szent József kollégium igazgatója volt, aki igen nagy megbecsülésnek örvendett a római körökben.

Kihallgatáson XIII. Leónál

      Hat napot töltöttünk el azzal, hogy sorra tátogattuk Róma főbb csodáit, s a hetediken láttam közülük a legnagyobbat: „XIII. LEÓT”... Óhajtottam is ezt a napot és ugyanakkor féltem is tőle, mert tőle függött a hivatásom, miután a válasz, amelyet a Püspök Úrtól kellett volna kapnom, nem érkezett meg s önnek egyik leveléből tudtam meg, Anyám, hogy már nem nagyon készséges irányomban, így egyetlen mentődeszkám a Szentatya volt... de ahhoz, hogy azt elnyerjem, kérni is kellett, s az egész világ előtt merni kellett beszélni: „a Pápával”, ettól a gondolattól megremegtem; hogy mit szenvedtem a kihallgatás előtt, azt egyedül csak a Jó Isten tudja, meg az én drága Céline-em. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire részt kért minden megpróbáltatásomból, mintha csak az én hivatásom az övé lett volna. (Kölcsönös szeretetünket a zarándoklat papjai is észrevették; egyik este, miután annyian voltunk egy társaságban, hogy kevés volt az ülőhely, Céline az ölébe vett engem s oly kedvesen néztünk egymásra, hogy egy pap felkiáltott: „Hogy szeretik egymást! Ó, ez a két nővér sohasem fog tudni elválni egymástól!” Igen, szerettük egymást, de szeretetünk oly tiszta és erős volt, hogy az elválás gondolata nem zavart meg bennünket, mert éreztük, hogy semmi de semmi, még az óceán sem tudna elszakítani bennünket egymástól... Céline nyugalommal nézte, amint az én kis sajkám a Kármel partjához közeledik, belenyugodott abba, hogy olyan sokáig marad e világ viharos tengerén, ameddig csak a Jó Isten akarja, biztos lévén afelől, hogy ha rákerül a sor, ő is eléri majd vágyainak célját, a partot...)

November 20-án, vasárnap, miután felöltöztünk a Vatikán szertartásrendjének megfelelően (vagyis feketébe, a fejünkön vállra hulló csipkekendővel) s miután egy nagy, kék- fehér szalagon függő XIII. Leó- medalionnal ékesítettük fel magunkat, beléptünk a Vatikánba, az Első Főpap kápolnájába. 8-kor mély megindulás vett erőt rajtunk, látva, amint belép, hogy elmondja a Szentmisét... Miután megáldotta a köréje gyűlt sok zarándokot, felment a Szent Oltár lépcsőin és Krisztus Helytartójához méltó pietásával mutatta meg nekünk, hogy valóban „Szent Atya”. A szívem erősen vert és az imáim forróak voltak, mialatt Jézus leszállott Főpapjának a kezébe; e mellett telve voltam bizakodással, az enapi Evangélium ezeket az elragadó szavakat foglalta magában: „Ne félj, te kisded nyáj, mert az én Atyámnak tetszett, hogy neked adja a királyságát”.[1] Nem, nem féltem, reméltem, hogy hamarosan enyém lesz Kármel királysága, nem gondoltam akkor Jézusnak ezekre a másfajta szavaira: „Úgy készítem el nektek királyságomat, ahogyan Atyám nekem készítette el azt”.[2] Vagyis keresztet és megpróbáltatást tartogatok a számodra, - így leszel méltó arra, hogy birtokba vedd ezt a királyságot, amely után áhítozol; miután szükséges volt, hogy a Krisztus szenvedjen s ezáltal menjen be az ő dicsőségébe,[3] ha az ő oldalán akarsz helyet foglalni, idd ki a kelyhet, amit Ő maga is kiivott...[4] Ezt a kelyhet a Szentatya nyújtotta nekem és könnyeim összevegyültek a keserű itallal, amellyel megkínáltak. A hálaadó mise után, amely Őszentségéét követte, kezdődött a kihallgatás. XIII. Leó nagy karosszékben ült, egyszerű fehér reverendába s egy ugyanolyan színű camagliába öltözve és a fején csak egy kis pileolus volt. Körülötte voltak a kardinálisok, az érsekek és a püspökök, de csak úgy nagyjában láttam őket, mert a Szentatyával voltam elfoglalva; sorban elmentünk előtte, mindegyik zarándok letérdelt, mikor rákerült a sor, megcsókolta XIII. Leó lábát és kezét, áldást kapott tőle és két nemes testőr megérintette őt a szertartáshoz tartozóan, tudtára adva ezáltal, hogy felkelhet (mármint a zarándok, oly rosszul fejezem ki magam, hogy úgy hihetné valaki: a Pápáról mondtam ezt.) Mielőtt a főpásztori szobába léptem volna, feltett szándékom volt, hogy beszélek, de meglátva „Révérony főtisztelendő urat” a Szentatya jobbján, éreztem, hogy alábbhagy a bátorságom... Csaknem ugyanabban a pillanatban adták át nekünk az üzenetét, melyben megtiltja, hogy beszéljünk XIII. Leóhoz, mert már amúgy is túlságosan elhúzódik a kihallgatás... Drága Céline-emhez fordultam, hogy megtudjam véleményét: „Beszélj!”, mondta ő nekem. A következő pillanatban a Szentatya lábainál voltam; miután megcsókoltam a papucsát, a kezét nyújtotta nekem, de a helyett, hogy megcsókoltam volna, összekulcsoltam az enyémet és arcára emelve könnyben úszó szememet, így szóltam: „Szentatyám, nagy kegyet szeretnék kérni öntől!...”

      - Ekkor az Első Főpap fölém hajtotta fejét, olymódon, hogy az arcom csaknem arcához ért, s láttam, hogy fekete és mély szemei rám szegeződnek s mintha egészen a lelkem mélyéig hatolnának. - „Szentatyám, mondtam, jubileuma örömére engedje meg, hogy 15 éves koromba a Kármelbe lépjek!...”

      A hangom kétségtelenül remegett a felindulástól, a Szentatya pedig Révérony főtisztelendő úr felé fordulva, aki csodálkozással vegyes bosszúsággal nézett rám, ezt mondta: „Nem egészen értem.” - Ha a jó Isten megengedte volna, Révérony főtisztelendő úr könnyen elérhctte volna számomra, amire vágytam, de Ő keresztet és nem vigasztalást akart adni nekem. - „Szentatyám, mondta a Nagy Vikárius, egy gyermek akar a Kármelbe lépni 15 éves korában, az elöljárók éppen most vizsgálják meg a kérdést.” - „Nos, gyermekem, felelte jóságos pillantással a Szentatya, tedd azt, amit az elöljárók mondani fognak neked.” Kezeimet a térdére téve, erőm utolsó megfeszítésével, esdeklő hangon mondtam: „Ó, Szentatyám, ha ön igent mondana, mindenki úgy akarná!” Merően nézett rám, s minden szótagot külön hangsúlyozva, ezeket a szavakat mondta: „Ugyan... ugyan... Akkor fogsz belépni, ha a jó Isten is úgy akarja!...” (Hangjában volt valami magával ragadó és meggyőző, szinte még most is hallom.) Mivel a Szentatya jósága felbátorított, szerettem volna még beszélni, de a két nemes testőr udvariasan megérintett, hogy keljek fel; látva, hogy ez nem volt elég, karonragadtak és Révérony abbé segített nekik felemelni engem, mert én úgy maradtam, XIII. Leó térdére tett, összekulcsolt kézzel és erővel vittek el a lábaitól... Mikor a Szentatya látta, hogy elvisznek, kezét az ajkamhoz emelte, majd felemelte, hogy megáldjon, a szemem akkor megtelt könnyel és Révérony abbé legalább annyi gyémántot láthatott benne, mint akkor, Bayeux-ben... A két nemes testőr a szó szoros értelmében vitt az ajtóig, és ott egy harmadik közülük XIII. Leó-érmet adott nekem. Céline, aki utánam jött, tanúja volt az imént lejátszódott jelenetnek, majdnem annyira megindult volt, mint én, e mellett azonban volt bátorsága ahhoz, hogy a Szentatya áldását kérje a Kármel számára. Révérony főtisztelendő úr bosszús hangon mondta: „Hiszen már meg van áldva a Kármel.” A jó Szentatya szelíden felelte: „Ó, igen! meg van már áldva.” Mielőttünk a Papa járult XIII. Leó lábaihoz (a férfiakkal). Révérony főtisztelendő úr őhozzá kedves volt, úgy mutatta be, mint két kármelita édesapját.[5] Az Első Főpap különös jóindulata jeléül az én drága Királyom tisztes fejére tette a kezét, mintha valami misztikus jeggyel jelölné meg így, Annak a nevében, akinek valóban a helytartója... Ó, most, hogy a Mennyben van ez a négy Kármelita édesapja, már nem a Főpap keze nyugszik a homlokán, vértanúságot jósolva a számára... A Szüzek Jegyesének, a Dicsőség Királyának a keze vonja ragyogásba az ő hűséges szolgájának a fejét, és ez az imádott kéz most már mindig ott fog nyugodni azon a homlokon, amelyet megdicsőített!...

________________________

[1]      Lk 12,32
[2]      Lk 22,29
[3]      Lk 24,26
[4]      Mt 22,21-23

[5]      Teréz két legidősebb nővére, a Szent Szívről nevezett Mária nővér, (akihez a Szent a B kéziratot írta) és Jézusról nevezett Ágnes anya, (akihez ez az A kézirat szól) ekkor már beöltözött kármelita volt.

Róma, Róma...

Colosseum

      Most már csak Rómáról van mondanivalóm, Rómáról, utazásunk céljáról, ahol vigasztalást reméltem és keresztet találtam!... Éjjel érkeztünk meg, aludtunk, s a pályaudvar alkalmazottainak kiáltásai ébresztettek fel: „Roma, Roma.” Nem volt álom, Rómában voltam!...

     Az első napot a falakon kívül töltöttük s ez volt talán a leggyönyörűségesebb, mert a műemlékek mind megőrizték antikvitásuk bélyegét, ezzel szemben Róma központjában az ember Párizsban képzelhette magát, a szállodák és áruházak nagyszerűségét látva. Ez a rómakörnyéki séta nagyon édes emléket hagyott bennem. Nem beszélek azokról a helyekről, amelyeket végiglátogattunk, van elég könyv, amely széltében-hosszában leírja őket, csupán csak a fő benyomásokról, amelyek ott értek. Az egyik legédesebb érzés az volt, amely a Colosseum megpillantásakor remegtetett meg. Végre láthattam azt az arénát, ahol annyi mártír ontotta vérét Jézusért; már készültem, hogy megcsókoljam azt a földet, amelyet ők megszenteltek, de mekkora csalódás! a közép csupa romhalmaz, s a zarándokoknak meg kell elégedniük azzal, hogy ennyit látnak, mert korlát zárja el a bejáratot, de nincs is kedve senkinek ahhoz, hogy a romok közé behatolni próbáljon... Lehet Rómába jönni és nem lemenni a Colosseumba? ... Ez képtelenség volt számomra, nem hallgattam már az idegenvezető magyarázatait, egyetlen gondolat foglalkoztatott: leszállni az arénába... Láttam egy munkást, aki létrával ment arra s már azon a ponton voltam, hogy elkérem tőle a létrát, szerencsére, nem valósítottam meg a szándékomat, mert bolondnak tarthatott volna... Az Evangéliumban az áll, hogy Magdolna, aki állandóan a sír mellett marad és többször fölébe hajol, hogy megnézhesse a belsejét, végül is két angyalt lát.[1] Hozzá hasonlóan, annak ellenére, hogy beláttam: vágyaim nem teljesülhetnek, lehetetlenség -továbbra is a romok fölé hajoltam, oda, ahová le szerettem volna menni, a végén nem angyalt láttam, hanem azt, amit kerestem: felkiáltottam örömömben és mondtam Céline-nek: „Gyere gyorsan, oda tudunk menni!...” Gyorsan átbújtunk a korláton egy olyan helyen, ahol az a romokkal érintkezett és már másztunk is lefelé a romtörmelékeken, amelyek omladoztak a lábunk alatt.

      Papa nézett minket, megdöbbenve merészségünkön és hamarosan szólt, hogy jöjjünk vissza, de a két szökevény már se látott, se hallott; mint ahogy a katonák növekedni érzik bátorságukat a veszély közepette, úgy a mi örömünk is arányosan nőtt a vesződséggel, amellyel vágyaink teljesülését elérhettük. Céline, aki szemfülesebb volt, mint én, hallgatta az idegenvezetőt, s emlékezett rá, hogy az beszélt egy bizonyos kis kereszt alakú kövezetről, amelyen a mártírok küzdöttek, keresni kezdte, hamarosan rá is talált, és letérdelve erre a megszentelt földre, lelkünk ugyanabban az imában egyesült... A szívem igen erősen vert, mikor az ajkam az első keresztények vérétől bíboros porhoz közeledett; kértem a kegyelmet, hogy én is mártír lehessek Jézusért és a szívem mélyén éreztem, hogy meghallgatták az imámat!... Mindez igen kis idő alatt ment végbe, egypár kődarabot magunkhoz véve visszatértünk a romfalakhoz, hogy újrakezdjük veszélyes vállalkozásunkat.[2] Papa, boldogságunkat látva, nem tudott megszidni bennünket s jól láttam, hogy büszke volt bátorságunkra... A jó Isten szemmel láthatóan vigyázott ránk, mert a zarándokok nem vették észre távollétünket, miután messzebb voltak, mint mi, minden bizonnyal a remek árkádok nézegetésével voltak elfoglalva, ahol az idegenvezető felhívta figyelmüket „a kis PÁRKÁNYOKRA és a rájuk helyezett CUPIDÓKRA”,[3] így sem ő, sem az „abbé urak” nem ismerték meg azt az örömet, amely a mi szívünket eltöltötte...

Trastevere - templom

      A katakombák is nagyon édes emléket hagytak bennem: olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem őket, amikor olvastam leírásukat a mártírok életrajzában. A délután egy részét ott töltöttük, úgy rémlett, mégis, hogy csak pár pillanatig voltunk ott, az atmoszféra, amelyet magunkba szívtunk, annyira jó illatú volt a számomra... Kellett, hogy vigyünk magunkkal valamilyen emléket a katakombákból, ezért, hagyva, hogy a csoport eltávolodjék egy kissé, Céline és Teréz együtt osontak Szent Cecília egykori sírjához és magukhoz vettek valamit az ő jelenléte által megszentelt földből. Római utazásom előtt nem viseltettem e szent iránt különös tisztelettel, de mikor meglátogattam az ő templommá vált házát, mártíromságának színhelyét,[4] s megtudtam, hogy a harmónia királynőjének nyilvánították, nem szép hangjáért, sem zenei talentumáért, hanem arra a szűzi énekre emlékezve, amelyet a szíve mélyen rejtőző Mennyei Jegyesének zengett, tiszteletnél többet éreztem iránta: igazi baráti gyöngédséget... Legkedvesebb szentemmé lett, legbensőbb bizalmasommá... Minden tulajdonságától el voltam ragadtatva, főkent Istenre-hagyatkozásától, határtalan bizalmától, amely képessé tette őt arra, hogy olyan lelkeket tegyen szűziessé, akik a jelen élet örömein kívül soha nem vágytak még más örömökre...

Szent Cecília - kripta

      Szent Cecília hasonlatos az Énekek Énekének jegyeséhez, benne látom „A fegyverben álló tábor kórusát!...”[5] Élete egyetlen dallamos ének volt, még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is és ezen nem is csodálkozom, hiszen „a szent Evangélium pihent a szívén!” A szívében pedig a Szüzek Jegyese pihent!...

      A Szent Ágnes templom[6] meglátogatása is nagyon kedves volt a számomra, gyermekkori barátomat látogattam meg benne, sokáig beszéltem neki arról a valakiről, aki oly méltóan viseli a nevét s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valamilyen ereklyét szerezzek s hazavigyem az én drága Anyámnak Angyali pártfogójától, de nem sikerült semmi egyebet kapnom, mint egy kis piros követ, amely egy kis Szent Ágnes idejéből való gazdag mozaikból hullt ki, s amelyet ő minden bizonnyal gyakran nézegetett. Nem volt-e elragadó, hogy a kedves Szent maga adta oda, amit kerestünk, s amit elvennünk tilos lett volna?... Mindig úgy tekintettem ezt, mint valami gyöngédséget és annak a szeretetnek a bizonyságát, amellyel az édes Szent Ágnes tekint az én drága Anyámra, s amellyel pártfogolja őt.

_________________________________

[1]     Jn 22, 11-12

[2]    Nyolc méter mélységben voltak.

[3]    „Les petits cornichons et les cupides posés dessus.” Szószerint: „a fiatal uborkákra és a rájuk helyezett mohó emberekre”. Az idegenvezető, úgy látszik, nem tudott jól franciául és összetévesztette a corniche = párkány és a cornichon = fiatal uborka, valamint a Cupidon = Cupido, Ámor és a cupide = mohó szavakat. Helyesen így mondta volna: ,.les petites corniches et les Cupidons posés dessus”. Teréz humorára és utánzó kedvére vall, hogy szó szerint idézi az idegenvezető nyelvbotlásait.

[4]    A trasteverei Szent Cecilia templom.

[5]    Én 7,1

[6]   A Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika.

Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika belseje

Loretto

      Velence után Páduába mentünk, tisztelettel adóztunk Szent Antal nyelvének, majd Bolognába, ahol Szent Katalint láttuk, aki a Gyermek Jézus csókjának a nyomát őrzi. Sok érdekes részletet tudnék még elmondani minden városról és utazásunknak ezer jellegzetes kis körülményéről, de sohasem érnék a végére, így csak a legfontosabb részleteket írom le.

      Örömmel hagytam el Bolognát, ezt a várost kibírhatatlanná tette számomra a benne nyüzsgő sok diák, aki sorfalat állt, mikor szerencsétlenségünkre gyalog mentünk és főleg a kis kaland[1], amelyben egyikük miatt részem volt, boldog voltam, mikor Loretto felé vettük utunkat. Nem lep meg, hogy a Szent Szűz ezt a helyet választotta ki arra, hogy átvigye oda áldott hajlékát, a béke, az öröm, a szegénység uralkodik ott mindenek felett. Minden egyszerű és primitív, az asszonyok megtartották kedves olasz viseletüket, és nem honosították meg, mint a többi városbeliek is, a párizsi divatot, egyszóval Loretto elbájolt engem! Mit mondjak a szent hajlékról?... Ó, mélységes megindulás vett erőt rajtam, hogy ugyanazon fedél alatt vagyok, mint a Szent Család volt, azokat a falakat nézem, amelyekre Jézus emelte isteni tekintetét, azt a földet taposom, amelyet Szent József öntözött a verítékével, ott, ahol Mária hordozta a karjaiban Jézust, miután szűz méhében hordta... Láttam a kicsi szobát, ahol az angyal leszállott a Szent Szűz mellé... Beletettem a rózsafüzéremet a Gyermek Jézus lapos kis csészéjébe... Milyen elragadóak ezek az emlékek!...

      De legnagyobb örömünk az volt, hogy Jézust Magát vehettük magunkhoz az ő hajlékában és élő templomai lehettünk ugyanazon a helyen, amelyet ő a jelenlétével tüntetett ki. Olaszországi szokás szerint minden templomban csak egyetlen oltáron őriznek Szent cibóriumot és csak annál az egynél lehet szentáldozáshoz járulni, ez az oltár magában a bazilikában volt, ott, ahol a Szent Hajlék áll, úgy, mint egy értékes gyémánt, fehér márvány ékszerdobozba foglalva. Ez nem volt elég a boldogságunkhoz! Mi magában a gyémántban és nem az ékszerdobozban akartunk szentáldozáshoz járulni... Papa szokásos szelídségével úgy tett, mint a többiek, de Céline és én nekiindultunk és találtunk egy papot, aki mindenhová elkísért bennünket és kivételes előjog folytán éppen szentmiséhez készült a Santa Casa-ban. Kért két kis ostyát, ezeket az ő nagy ostyájával együtt tette a paténára, és megérti, ugye, drága Anyám, mekkora volt az elragadtatásunk, hogy mind a ketten áldozhattunk ebben az áldott hajlékban!... Ez egészen mennyei boldogság volt, amelyet képtelenség szavakkal kifejezni! Milyen lesz az, mikor majd az Ég Urának örök hajlékában járulunk szentáldozáshoz? Akkor majd nem lesz vége az örömünknek, nem lesz szomorú eltávozás és nem lesz szükségünk arra, hogy titokban emléket kaparjunk le magunknak az Isteni jelenlét által megszentelt falakról, mert az ő hajléka a miénk lesz, egy örökkévalóságon át... Nem ezt a földit szánta nekünk, ezt megmutatja csupán, hogy megszerettesse velünk a szegénységet és az elrejtett életet; ő dicsőségének a Palotáját tartogatja a számunkra, ahol többé már nem elrejtőzve, gyermek vagy fehér ostya színe alatt látjuk, hanem úgy, amilyen a valóságban, véghetetlen ragyogásának a fényében!!!

________________________

[1]     A bolognai vasútállomáson egész raj diák volt. Egyikük a kavarodásban s mielőtt az útitársak észrevehették volna, hirtelen a karjaiba kapta Terézt. Ő Szűz Mária segítségét kérve olyan pillantással nézett támadójára, hogy azt elfogta a félelem és azonnal szabadon eresztette.

Velencében

      Velencében teljesen megváltozott a színpad; a nagyvárosok zaja helyett, csend közepette, csak a gondolások kiáltásait és az evezőkverte hullámok morajlását hallja az ember... Velencének megvan a maga varázsa, én azonban szomorúnak találom ezt a várost. A Doge-palota ragyogó, de mégis, szomorú, roppant lakosztályaival, ahol az arany, a fa, a legértékesebb márványok és a legnagyobb mesterek festményei pompáznak. Visszhangzó bolthajtásai már régóta nem hallgatják azoknak az uralkodóknak a hangját, akik vagy életre, vagy halálra ítéltek embereket azokban a termekben, amelyeken áthaladtunk... Már nem szenvednek a szerencsétlen foglyok, akiket a dogék sötét zárkákba és földalatti börtönökbe zárattak... Ezeket a szörnyű fogházakat nézegetve úgy éreztem, mintha a mártírok idejében élnék és szinte szerettem volna ott maradni, hogy követhessem őket!... De sietni kellett kifelé, átmenni a „sóhajok hídján”, melyet így neveztek el azokról a megkönnyebbült sóhajokról, amelyekkel az elítéltek fogadták a halált, megszabadulva a földalatti börtönök borzalmaitól...

Milánóban

      Miután megcsodáltam a jó Isten hatalmát, megcsodálhattam azt a hatalmat is, melyet a teremtményeinek adott. Az első olaszországi város, melyet meglátogattunk, Milánó volt. A legapróbb részleteiben is megnéztük tiszta fehér márványból épített katedrálisát szépszámú szobrával, mely olyan volt, mint egy csaknem megszámlálhatatlan néptömeg. Céline és én rettenthetetlenek voltunk, mindig elsők és szorosan követtük az Érsek Urat, hogy mindent láthassunk a szentek ereklyéi-ből és jól halljuk a magyarázatokat; így, mialatt ő bemutatta a Szentáldozatot Szent Károly sírján, papával az oltár mögött voltunk, fejünket az ereklyetartóra hajtva, amely a főpapi ruháiba öltöztetett szent testet őrizte. Ez így volt mindenütt... (Kivéve, mikor olyan helyre kellett felmászni, ahová egy püspöki méltóság nem mehetett, mert akkor igen jól ott tudtuk hagyni Őnagyságát)... Hagytuk, hogy a félénk dámák kezükbe temessék az arcukat, miután felmentek a katedrálist koszorúzó első kis harangtornyokba, mi a legmerészebb zarándokokat követtük és feljutottunk az utolsó márványtorony csúcsáig, ahonnan örömünkre lábaink előtt láttuk Milánó városát, amelynek nagyszámú lakossága kis hangyabolyhoz hasonlított... Leszállva piedesztálunkról, megkezdtük sétakocsikázásainkat, melyek körülbelül egy hónapig tartottak s melyek egyszer s mindenkorra kielégítették a fáradság nélküli barangolás utáni vágyamat! A campo santótól még jobban el voltunk ragadtatva, mint a katedrálistól, minden fehér márványszobra, amelybe egy lángész vésője mintha csak lelket lehelt volna, egyfajta természetes hanyagsággal volt elhelyezve a halottak roppant mezején, ami számomra még növelte varázsát... Szinte kísértésbe esik az ember, hogy vigasztalja azokat az eszményi alakokat, akik körülveszik. Kifejezésük annyira természethű, a fájdalmuk oly csendes és megnyugodott, hogy az ember kénytelen felismerni rajtuk azokat a halhatatlan gondolatokat, amelyek eltöltötték a remekműveket létrehozó művészek szívét. Itt egy gyermek, amint virágot hint szülei sírjára, a márvány olyan, mintha súlytalanná vált volna és a finom szirmok szinte kihullanak a gyermek ujjai közül, a szél már mintha fújná is széjjel őket, mintha lebegtetné is az özvegyek könnyű fátyolát és a fiatal lányok haját díszítő szalagokat. Papa éppúgy el volt ragadtatva, mint mi, Svájcban fáradt volt, de most, hogy jókedve visszatért, gyönyörködött a szép látnivalóban; művészlelke a hitnek és a csodálatnak azokban a kifejezéseiben nyilatkozott meg, amelyek szép arcán tükröződtek. Egy öregúr (francia), aki bizonyára nem volt ilyen költői lelkületű, a szeme sarkából figyelt minket és miközben úgy látszott, sajnálja, hogy nem tud osztozni csodálatunkban, rosszkedvűen mondta: „Ó, ezek a franciák, de könnyen lelkesednek!” Azt hiszem, hogy ez a szegény öregúr jobban tette volna, ha otthon marad, mert szemmel láthatólag nem volt megelégedve utazásával, gyakran volt a közelünkben és egyre csak panasz hagyta el az ajkát, elégedetlen volt a kocsikkal, a szállodával, a személyekkel, a városokkal, egyszóval mindennel... Papa az ő szokott lelki nagyságával vigasztalni próbálta, felajánlotta neki a helyét, stb... egyszóval, ő mindenhol jól érezte magát, miután éppen ellentétes lelkületű volt, mint barátságtalan szomszédja... Ó, mennyire különböző egyéniségeket ismertünk meg, milyen érdekes tanulmány a világ, amikor elhagyni készülünk azt!...