2011. május 23., hétfő

Útban az „örök város” felé...

      Drága Anyám, el fogom mesélni utazásomat néhány részletével együtt: bocsásson meg, ha túl sokat nyújtok belőle, nem fontolgatok, mielőtt írnék és annyi különféle alkalommal csinálom kevés szabadidőm miatt, hogy elbeszélésemet talán fárasztónak fogja majd találni... Az a gondolat vigasztal, hogy az Égben majd újra beszélek Önnel a kapott kegyelmekről s akkor már kellemes és csinos formába tudom foglalni azokat... Akkor már semmi sem szakíthatja meg bensőséges megnyilatkozásainkat és egyetlen tekintetből mindent meg fog érteni... Mivel, sajnos, még a szomorú föld nyelvét kell használnom, megkísérlem, hogy annak a gyermeknek az egyszerűségével tegyem, aki ismeri Anyja szeretetét!
      November hetedikén indult el a zarándoklat, de Papa néhány nappal korábban felvitt minket Párizsba, hogy megismertesse velünk ezt a várost.
      Hajnali három[1] órakor mentem keresztül a még alvó Lisieux városán; sok benyomás vonult át a lelkemen ezekben a percekben. Éreztem, hogy az ismeretlen felé megyek s hogy ott majd nagy dolgok várnak rám... Papa vidám volt, mikor elindult a vonat, ezt az öreg refrént dúdolgatta: „Gördülj, gördülj, delizsánc, kezdődik az utazás”. Reggel megérkeztünk Párizsba, s azonnal elindultunk, hogy megismerjük. Apa, szegényke, sokat fáradt azon, hogy örömet szerezzen nekünk, ezért csakhamar megismertük a főváros minden csodáját. Ami engem illet, csak egyetlen olyat találtam köztük, ami elragadtatást váltott ki belőlem, s ez a csoda: „A Győzelmes Nagyboldogasszony” volt. Ó, hogy mit éreztem a lábainál, nem tudnám elmondani... A kegyelmek, amelyeket tőle kaptam, oly mélyen megindítottak, hogy csupán a könnyeim tolmácsolták boldogságomat, úgy, mint első áldozásom napján... A Szent Szűz megéreztette velem, hogy valóban ő mosolygott rám és ő gyógyított meg. Megértettem, hogy őrködik felettem, hogy az ő gyermeke vagyok, nem is tudtam másként szólítani, mint „Mama”, mert ezt még gyöngédebbnek éreztem, mint az Anya nevet... Milyen forrón kértem, hogy vigyázzon rám mindig s hogy hamarosan váltsa valóra az álmomat, elrejtve engem szűzi palástja árnyékában!... Ó, ez egyike volt első, gyermeki vágyaimnak... Mikor nagyobb lettem, megértettem, hogy a Kármelen valóban megtalálhatom a Szent Szűz palástját és e termékeny hegység felé tartott minden vágyam...
      Könyörögtem a Győzelmes Nagyboldogasszonyhoz azért is, hogy tartson távol tőlem mindent, ami beszennyezhetné tisztaságomat, tudtam, hogy egy olyan utazás alatt, mint amilyen ez az olaszországi is, sok zavaró dolog eshetik meg, főleg azért, mert nem ismerem a rosszat s félek azt felfedezni, miután nem tapasztaltam meg, hogy „a tisztának minden tiszta” [2], hogy az egyszerű és egyenes lélek semmiben sem lát rosszat; valóban, a rossz csak a tisztátalan lelkekben létezik s nem érzéketlen tárgyakban... Szent Józsefet is kértem, hogy őrködjék felettem, iránta gyermekkorom óta különös tisztelettel viseltettem, amely összefonódott a Szent Szűz iránti szeretetemmel. Mindennap elmondtam az imát: „Ó, Szent József, szüzek atyja és oltalmazója” - s így félelem nélkül indultam el hosszú utazásomra, oly jó védelmezőim voltak, hogy lehetetlenség volt félnem.
      Miután a montmartrei bazilikában felajánlottuk magunkat a Legszentebb Szívnek, 7-én, hétfőn indultunk el Párizsból; hamarosan megismerkedtünk a zarándokcsoport tagjaival. Én, aki oly félénk vagyok, hogy rendes körülmények közt alig merek beszélni, tökéletesen megszabadultam ettől a zavaró hibától; meglepetésemre fesztelenül beszélgettem minden magas rangú hölggyel, a papokkal, s még magával a coutancesi érsekkel is. Úgy éreztem, mintha csak mindig ebben a világban éltem volna. Azt hiszem, mindenki szeretett bennünket és Papa láthatóan büszke volt a két leányára; és ha ő büszke volt ránk, mi annál büszkébbek őreá, mert az egész zarándokseregben senki sem volt, aki szebb, vagy választékosabb lett volna az én drága Királyomnál; szerette, mikor körülvettük Céline-nel, gyakran előfordult, hogy ha nem kocsiban voltunk s én messzebb kerültem tőle, hívott, hogy karoljak bele, mint Lisieux-ben... Révérony főtisztelendő úr gondosan figyelte minden mozdulatunkat, sokszor láttam, amint néz bennünket messziről; az asztalnál, ha nem voltam vele szemben, módot talált rá, hogy úgy hajoljon, hogy lásson és hallja, amit mondok. Bizonyára meg akart ismerni, hogy lássa, valóban alkalmas vagyok-e arra, hogy kármelita legyek; azt hiszem, meg volt elégedve vizsgálódásaival, mert az utazás végén nagyon előzékeny volt irányomban, de Rómában korántsem kedvezett nekem, amint később el fogom mondani. - Mielőtt megérkeztünk volna az „örök városba”, zarándokutunk céljához, megadatott nekünk, hogy sok csodálatos dolgot láthassunk. A legelső Svájc volt, felhőkbe vesző hegycsúcsaival, ezer különböző módon szökellő kecses vízeséseivel, mély völgyeivel, melyek tele voltak gigászi páfrányokkal és rózsaszínű erikafákkal. Ó, drága Anyám, milyen jót tettek a lelkemmel a természetnek ezek a bőkezűen ontott szépségei! Mennyire felemelték Ahhoz, akinek tetszett, hogy ilyen remekműveket hintsen a száműzetés földjére, melynek élete egyetlen nap csupán... Nem tudtam betelni látványukkal. Amint ott álltam az ajtóban, csaknem elakadt a lélegzetem, ott szerettem volna lenni a kocsi mindkét oldalán, mert hátrafordulva varázslatos és egészen másféle tájakat pillantottam meg, mint amelyek előttem terültek el.
      Néha hegy tetején voltunk, lábunk előtt beláthatatlan mélységű szakadékok, melyek mintha elnyeléssel fenyegettek volna bennünket... vagy pedig egy elragadó kis falu kecses faházai és templomtornyai fölött himbálózott lágyan néhány vakítóan fehér felhő... Távolabb hatalmas tavat aranyoztak meg a Nap utolsó sugarai, a nyugodt és tiszta hullámok kölcsönvették az Ég azúr árnyalatát s ez az azúr, a lenyugvó tűz színével elvegyülve, a világ legköltőibb és legelbűvölőbb látványát nyújtotta ámuló szemeinknek... A tág horizont mélyén hegyeket pillantottunk meg, melyeknek határozatlan körvonalai elrejtőztek volna a szemünk elől, ha havas csúcsuk, melyet vakítóvá tett a napfény, nem járult volna még külön varázzsal hozzá a tó szépségéhez, amely elbűvölt minket.
      Miközben ezeket a szépségeket néztem, lelkemben igen mély gondolatok születtek. Úgy éreztem, hogy értem már Isten nagyságát és a Mennyország csodáit... A szerzetesi élet olyannak tűnt fel a szememben, amilyen a maga valóságában, alárendeltségeivel, észrevétlenül teljesített apró áldozataival. Megértettem, hogy milyen könnyű begubózni önmagunkba, elfelejteni hivatásunk fenséges célját s azt mondtam magamnak: később, a megpróbáltatás órájában, mikor a Kármel rabjaként, a csillagos égnek csak egy kis sarkát nézegethetem, vissza fogok emlékezni arra, amit ma látok; ez a gondolat bátorrá tesz majd, könnyűszerrel elfelejtem az én szegényes kis érdekeimet annak az Istennek a nagyságát és hatalmát látva, akit mint egyetlent akarok szeretni. Nem leszek olyan szerencsétlen, hogy szalmaszálakhoz tapadjak, most, mikor „SZÍVEM MEGÉREZTE, hogy mit tartogat Jézus azok számára, akik szeretik őt.[3]

________________________
[1]      1887. nov. 4-én, pénteken.
[2]      Tit 1,15
[3]      1Kor 2,9