2010. február 24., szerda

Betegség támadott meg

      Október 2-ára volt kitűzve visszatérésem az Apátságba, hiszen járnom kellett oda, minden szomorúságom mellett is. Délután Nagynéném értünk jött, hogy elvigyen minket a Kármelbe s láttam drága Pauline-omat a rácsok mögött... Ó, mit szenvedtem én ebben a kármeli társalgóban! Miután a lelkem történetét írom, mindent el kell mondanom drága Anyámnak s bevallom, hogy azok a szenvedések, amelyek belépését megelőzték, semmiségek voltak az elkövetkezőkhöz képest... Minden Csütörtökön együtt ment a Kármelbe a család s nekem, aki ahhoz voltam szokva, hogy együttléteinkben összeforrjak Pauline-nal, nagy nehezen jutott két vagy három perc a látogatás végén, melyet természetesen sírással töltöttem s megtépett szívvel mentem el onnan... Nem értettem meg, hogy Nagynéném iránti figyelemből beszél elsősorban Jeanne-hoz és Máriához, ahelyett, hogy kisleányaihoz szólna... nem értettem s ezt mondtam a szívem mélyén: „Elvesztettem Pauline-t!!!” Meglepő, hogy szellemileg mekkorát fejlődtem ennek a szenvedésnek a súlya alatt, olyannyira, hogy csakhamar leestem a lábamról.
      Az a betegség, amely megtámadott, egészen bizonyosan a gonosz lélektől származott, aki az ön Kármelbe-lépése felett dühöngve, rajtam akarta kitölteni a bosszúját a kár miatt, amit családunk fog majd a jövőben okozni neki, de nem tudta, hogy az Ég édes Királynője virraszt a törékeny kis virág felett, mosolyog rá trónja magasából, készen áll arra, hogy végét vesse a viharnak abban a pillanatban, melyben az ő virága menthetetlenül összetört volna...
      Az esztendő vége felé szakadatlanul fájt a fejem, de alig szenvedtem, tudtam tanulmányaimat folytatni és senki sem nyugtalankodott miattam; ez 1883 Húsvétjáig tartott. Ekkor Papa Párizsba utazott Máriával és Léonie-val; Nagynéném magához vett Céline-nel együtt. Egyik estén Nagybátyám elvitt magával s Mamáról beszélt, régi emlékeiről, oly jósággal, amely mélyen meghatott és könnyekre fakasztott; ekkor azt mondta, hogy túlságosan érzékeny vagyok, sok vidámságra volna szükségem s nagynénémmel együtt elhatározta, hogy a Húsvéti vakációban majd gondoskodik szórakoztatásunkról. Ezen az estén a katolikus körbe kellett volna mennünk, de látva, hogy nagyon fáradt vagyok, Nagynéném lefektetett; ahogy vetkőztem, valami különös reszketés fogott el, Nagynéném azt hitte, hogy fázom. Takarókba burkolt, meleg palackokat tett mellém, de semmi sem tudta lecsillapítani nyughatatlanságomat, amely csaknem egész éjszaka tartott. Mikor Nagybátyám unokatestvéreimmel és Céline-nel hazajött a katolikus körből, igen meg volt lepve, hogy ilyen állapotban talál, melyet nagyon súlyosnak ítélt, de nem szót róla, nehogy Nagynénémet megijessze. Másnap elment Notta doktorért[1] , akinek ugyanaz volt a véleménye, mint Nagybátyámnak, hogy állapotom nagyon súlyos s hogy ilyen fiatal gyerek soha nem kapta még meg ezt a betegséget. Mindenki meg volt döbbenve, Nagynéném kénytelen volt magánál tartani s valóban anyai gondossággal ápolt. Mikor Papa megjött Párizsból nagylány-nővéreimmel, Aimée[2] olyan bánatos arccal fogadta őket, hogy Mária azt hitte, meghaltam... De ez a betegség nem arra szolgált, hogy meghaljak, sokkal inkább, mint Lázáré is, Isten dicsőségére... Valóban arra szolgált az én szegény kis Apám csodálatos Istenre-hagyatkozása folytán, aki azt hitte, hogy ,,kislánya vagy megörül, vagy meghal”. Arra szolgált Mária Istenre-hagyatkozása folytán is!... Ó, mit szenvedett miattam... milyen hálás vagyok neki gondoskodásáért, melyet annyi önzetlenséggel pazarolt reám... a szíve diktálta, hogy mire van szükségem, s valóban, az Anyai szív nagyobb tudós, mint az orvos szíve, mert ki tudja találni, hogy mit követel meg gyermekének a betegsége...
      Szegény Máriának át kellett költöznie Nagybátyámhoz: akkor engem a Cserjésbe átszállítani lehetetlenség volt. Pauline beöltözésének időpontja pedig közeledett; vigyáztak, hogy előttem ne beszéljenek róla, tudva, mennyire fáj, hogy nem mehetek el, én azonban gyakran beszéltem róla s mondogattam: elég jól leszek ahhoz, hogy drága Pauline-omat meglátogathassam. A Jó Isten valóban nem akarta megtagadni tőlem ezt a vigasztalást, vagy méginkább: az ő drága Jegyesét akarta megvigasztalni, aki annyit szenvedett kislánya betegsége miatt. Észrevettem, hogy Jézus nem akarja megpróbálni gyermekeit eljegyzésük napján, ennek az ünnepnek felhőtlennek kell lennie, ízelítőnek a Paradicsom boldogságából; ugye, hogy már öt ízben megmutatta ezt? És így átölelhettem drága Anyámat, ölébe ülhettem, simogathattam, kifogyhatatlanul... Láthattam, hogy fehér Menyasszonyi díszében milyen elragadó... Ó, szép volt ez a nap, amely megszakította sötét megpróbáltatásomat, de el is telt gyorsan... Rövidesen fel kellett szállni a kocsira, ami elvitt, messze Pauline-tól... messze drága Kármelemtől. A Cserjésbe érve, lefektettek, akaratom ellenére; bizonygattam, hogy tökéletesen meggyógyultam s nincs már ápolásra szükségem. Sajnos, megpróbáltatásomnak még csak az elején voltam!... Másnap visszaestem, ugyanoda, ahol voltam. s betegségem oly súlyossá vált, hogy emberi számítás szerint nem gyógyulhattam volna meg ... Nem is tudom, hogy írjak le egy ilyen különös betegséget, most már meg vagyok győződve róla, hogy a gonosz lélek munkája volt, de gyógyulásom után sokáig hittem úgy, hogy szántszándékkal voltam beteg, ami lelkem számára valóságos mártíromság volt...
      Megmondtam ezt Máriának, aki szokott jóságával, tőle telhetően megnyugtatott, meg is gyóntam, s akkor meg gyóntatóatyám igyekezett biztosítani arról, hogy azon a ponton, ahol én voltam, lehetetlenség betegséget színlelni. A jó Isten, bizonyára azért, hogy megtisztítson, s főleg, hogy megalázzon, meghagyta számomra ezt a belső mártíromságot, egészen a Kármelbe való belépésemig, ahol azután lelkünk Atyja[3] úgyszólván egyetlen kézmozdulattal elseperte minden kétségemet és azóta tökéletesen nyugodt vagyok.

___________________________

[1] Sebész, akit Martinné is felkeresett rákos panaszaival 1876-ban.

[2] Aimée Roger, a Guérin család szakácsnője.

[3] Almire Pichon jezsuita atyáról van itt szó (1843-1919), aki korának híres lelkigyakorlatos prédikátora volt s a szentség hírében halt meg. Mint tanú szerepelt Teréz boldoggá avatásakor.

2010. február 18., csütörtök

Elveszítettem második Anyámat!...

      Most azonban arról a fájdalmas próbatételről kell beszélnem, amely akkor törte meg a kis Teréz szívét, mikor Jézus elragadta tőle drága mamáját, oly gyöngéden szeretett Pauline-ját...
      Egyszer azt mondtam Pauline-nak, hogy szeretnék remete lenni, elmenni vele valami távoli pusztaságba, és ő azt felelte, hogy az én vágyam az övé is, és várni fog, míg én elég nagy leszek ahhoz, hogy elinduljunk. Kétségtelen, hogy nem mondta ezt komolyan, de a kis Teréz komolyan vette; mekkora volt a fájdalma, mikor egyszer csak hallja, hogy Pauline Máriával közeli Kármelba-lépéséről beszél... Nem tudtam, hogy mi a Kármel, de megértettem: Pauline itt fog hagyni, hogy zárdába lépjen, megértettem, hogy nem fog várni rám s hogy elvesztem második Anyámat!...Ó, hogy tudnám szívem gyötrelmét kimondani?... Egy pillanat alatt átértettem, hogy mi az élet, eddig nem láttam, hogy ennyire szomorú, de most teljes realitásában mutatkozott meg előttem; láttam, hogy egyetlen szenvedés és egyetlen, szakadatlan elválás az egész... Csak úgy omlottak keserű könnyeim, mert nem értettem még az áldozat örömét, gyenge, olyan gyenge voltam, hogy nagy kegyelemnek tartom, hogy egyáltalán el tudtam viselni egy olyan megpróbáltatást, amely láthatóan meghaladta az erőimet!... Ha én csak lassacskán tudtam volna meg, hogy drága Pauline-om elmegy, talán nem szenvedtem volna ennyire, de az, hogy rajtaütésszerűen jutott tudomásomra, olyan volt, mintha kard járta volna át a szívemet...
      Mindig emlékezni fogok rá, drága Anyám, hogy micsoda gyöngédséggel vigasztalt engem... Azután elmagyarázta a Kármel életét, amely, úgy láttam, nagyon-nagyon szép! Mikor gondolatban újra végigmentem azon, amit nekem elmondott, éreztem, hogy a Kármel az a pusztaság, ahol a Jó Isten akarata szerint nekem is el kell rejtőznöm ... Akkora erővel éreztem, hogy a legkisebb kétség sem volt a szívemben: ez nem gyermekálom, melyet magával ragadó hatás kelt, hanem egy Isteni hívás bizonyossága; a Kármelbe akartam menni, nem Pauline-ért, hanem Jézusért egymagáért... Sok gondolatom volt, ezeket szavakkal visszaadni nem lehet, de nagy békét hagytak hátra a lelkemben.
      Másnap elmondtam titkomat Pauline-nak, aki vágyamban az Ég akaratát látva azt mondta, hogy nemsokára elmegyek vele a Kármelbe a Perjelnő Anyához s hogy el kellene mondanom neki mindazt, amit a Jó Isten éreznem adott... Egy Vasárnapot választottunk ki erre az ünnepélyes látogatásra; nagy zavarba jöttem, mikor megtudtam, hogy G. Máriának[1] velem kell maradnia, miután elég kicsi még ahhoz, hogy láthassa a kármelitákat. Módot kellett azonban találnom arra, hogy egyedül maradjak, s ez jutott eszembe: azt mondtam Máriának, hogy miután abban a kiváltságban lesz részünk, hogy a Perjelnő Anyát láthatjuk, nagyon kedvesnek és udvariasnak kell lennünk, ezért el kell neki mondanunk még a titkainkat is, tehát menjünk ki egymás után egy-egy pillanatra s hagyjuk egyedül a másikat. Mária hitelt adott a szavamnak s dacára annak, hogy egy csepp kedve sem volt nemlétező titkainak a bevallásához, egyedül maradtunk, egyikünk a másik után, Anyánk mellett.[2] Mikor Gonzagáról nevezett Mária anya végighallgatta nagy vallomásomat, hitt a hivatásomban, de azt mondta, hogy 9 évesen nem vesznek fel újoncnak s hogy meg kell várni, amíg 16 éves leszek... Belenyugodtam, annak ellenére, hogy nagyon vágytam rá, hogy mielőbb belépjek s hogy első Áldozásom Pauline beöltözése napján legyen... Ezen a napon bókoltak nekem másodszor. Szent Ágostonról nevezett Teréz nővér odajött, hogy lásson s nem győzte mondani, hogy milyen helyes vagyok... nem úgy képzelem, hogy dicséretekért jövök a Kármelbe, éppen ezért a társalgóból eljövet egyre csak mondtam a Jó Istennek, hogy egyesegyedül Érette akarok kármelita lenni.
      Igyekeztem jól kihasználni azt a pár hetet, amíg drága Pauline-om még a világban van, Céline és én minden nap süteményt és bonbont vettünk neki, azt gondolva, hogy úgysem fog ilyesmit enni ezután, mindig a sarkában voltunk, egy percnyi nyugtot nem hagytunk neki. Végül elérkezett az Október 2-a, a könnyek s az áldások napja, melyen Jézus leszakította virágai közül a legelsőt, aki majd anyjává lesz azoknak, akik pár évvel később a nyomdokába lépnek.
      Még látom magam előtt, hogy hol álltam, mikor Pauline utoljára megcsókolt, azután Nagynéném mindnyájunkat elvitt a misére, mialatt Papa Kármel hegyére ment, hogy felajánlja első áldozatát... Az egész család könnyezett, úgy hogy az emberek, kik templomba lépésünkkor láttak bennünket, csodálkozva néztek, de mindegy volt ez nekem s nem gátolt a sírásban; azt hiszem, arra sem vetettem volna ügyet, ha minden összeomlik körülöttem, a szép kék Eget néztem és csodálkoztam, hogy a Nap ilyen fényesen tud ragyogni, mikor az én lelkemet elárasztja a bánat!... Talán úgy találja, drága Anyám, hogy eltúlzom a fájdalmat, ami bennem élt?... Én tisztában vagyok vele: nem lett volna szabad ekkorának lennie, hiszen megvolt-rá a reményem, hogy megtalálom majd Önt újra a Kármelen; de az én lelkem még TÁVOL állott attól, hogy érett legyen, még sok tűzpróbán kellett átmennie, míg annyira áhított állomására el nem jutott...

_________________________
[1]      Marie Guérin. Ö maga is a Kármelbe lépett 1895. aug. 15-én és az Eucharisztiáról nevezett Mária nővér nevet vette fel.
[2]      A szerzetesi kolostorban így nevezik a perjelnőt.

„Céline kislánya”

      Semmit sem mondtam még Céline-nel való bensőséges viszonyomról, ó! ha mindent el kellene mesélnem, nem érnék a végére soha...
      Lisieux-ben szerepet cseréltünk, Céline lett a huncut kis kobold, Teréz már csak nagyon szelíd kislány volt, de sírvafakadt úton-útfélen... Ez nem volt akadálya annak, hogy Céline és Teréz egyre jobban és jobban szeressék egymást; előfordult néha, hogy kissé összekaptak, de nem volt ez komoly, alapjában véve mindig egy véleményen voltak. Elmondhatom, hogy az én drága kis nővérem soha fájdalmat nem okozott nekem, hanem olyan volt számomra, mint a napsugár, mindig felderített, mindig megvigasztalt... Ki tudná elmondani, milyen elszántan kelt védelmemre az Apátságban, mikor megvádoltak valamivel? Annyira törődött az egészségemmel, hogy néha már untam is. Azt azonban nem untam, ha nézhettem, amint játszik; sorba ültette összes babáinkat s órát tartott nekik, mint valami ügyes tanítónéni, csakhogy arra is kiterjedt a gondja, hogy az ő leányai mindig jók legyenek, az enyémeket pedig gyakran rakta ajtó elé rossz magaviseletük miatt... Elmondott nekem minden iskolában tanult, új dolgot, ami jó szórakozás volt számomra, én pedig úgy tekintettem rá, mint a tudomány kútfejére. A „Céline kislánya” címet kaptam tőle; ha valamiért megharagudott rám, elégedetlenségének a legnagyobb jele az volt, hogy így szólt: „Nem vagy többé a kislányom, végeztünk, ezt egyszer s mindenkorra megjegyzem magamnak!” Akkor pedig csak sírnom kellett, mint valami Magdolnának, kérve, hogy tekintsen továbbra is a kislányának; rövidesen megcsókolt és megígérte, hogy mindent el fog felejteni!... Hogy megvigasztaljon, fogta az egyik babáját s ezt mondta neki: „Csókold meg, drágám, a nagynénédet.” Egyszer a baba oly buzgón adta gyöngéd csókjait, hogy két kis karja belecsúszott az orromba... Céline, akinek ez nem volt szándékában, megrökönyödve nézett engem az orromon lógó babával; a nagynéni rövidesen lerázta magáról unokahúga túlságosan szerető ölelését és kacagni kezdett, szívéből, ezen a különös kalandon.
      A legmulatságosabb látványt akkor nyújtottuk, mikor együtt vásároltuk újévi ajándékainkat a bazárban, gondosan elrejtőzve egymás elől. 10 sous-t költhettünk és legalább 5 vagy 6 féle különböző tárgyra volt szükségünk; a legszebb dolgokat ilyen áron lehetett megvenni. Bevásárlásainktól elragadtatva, türelmetlenül vártuk az év első napját, hogy átadhassuk egymásnak nagyszerű ajándékainkat. Az, aki előbb ébredt fel, mint a másik, gyorsan boldog új évet kívánt, azután átadtuk egymásnak az újévi meglepetést és mindegyikünk el volt ragadtatva a 10 sous-ért vett kincsektől!...
      Ezek a kis ajándékok majdnem ugyanannyi örömet szereztek nekünk, mint nagybátyám szép újévi ajándéka, egyébként ez csak az örömök kezdete volt. Ezen a napon gyorsan öltöztettek minket és mindnyájan vigyázzban álltunk, hogy Papa nyakába ugorhassunk; amint kilépett a szobájából, örömujjongás hangzott az egész házban és Apácskán látszott: boldog, hogy mi ennyire megelégedettek vagyunk... Azok az újévi ajándékok, amelyeket Mária és Pauline adtak kisleányaiknak, nem voltak nagyon értékesek, de azok is nagy örömet szereztek... Ó! ebben a korban nem voltunk fásultak, a lelkünk egész frisseségében tárult ki, mint a virág, amelyik boldog, hogy befogadhatja a reggeli harmatot. . . Ugyanegy szellő ringatta a kelyheinket s ami örömet vagy fájdalmat okozott az egyiknek, ugyanazt okozta a másiknak is. Igen, közösek voltak az örömeink, ezt drága Céline-em első Szentáldozásának szép napján nagyon éreztem... Még nem jártam az Apátságba, mert csak 7 éves voltam, de szívemben nagyon édes emlékét őriztem meg annak az előkészületnek, melyet ön, drága Anyám, végeztetett Céline-nel; minden este a térdére ültette s arról beszélt neki, hogy milyen nagy tettet fog véghezvinni; sóváran hallgattam, készülni szerettem volna én is, azonban ön igen gyakran elküldött azzal, hogy túl kicsi vagyok még; ilyenkor elnehezült a szívem, s azt gondoltam, hogy nem is olyan nagy idő négy év ahhoz, hogy a Jó Isten fogadására felkészüljünk ...
      Egyik este hallottam, amint mondta, hogy az első Áldozással új életet kell kezdeni; rögtön elhatároztam, hogy én nem fogok addig várni, hanem Céline-nel egyidőben kezdem meg új életemet... Soha úgy nem éreztem, hogy szeretem őt, mint ahogy háromnapos lelkigyakorlata alatt éreztem, életemben először voltam távol tőle, nem feküdtem az ágyában... Az első napon elfeledtem, hogy nem fog hazajönni s őrizgettem, hogy vele együtt egyem majd meg, a kis csomó cseresznyét, melyet Papa vett nekem; látva, hogy nem jön, nagyon szomorú voltam. Papa azzal vigasztalt, hogy holnap majd elvisz az Apátságba, hogy Céline-emet láthassam s hogy majd adok neki egy másik cseresznyecsomót!... Céline első Áldozásának a napja olyan hatással volt rám, mintha csak az enyémé lenne; mikor reggel egymagam ébredtem a nagy ágyban, éreztem, hogy árad bennem az öröm... „Ma van a napja! ... Elérkezett a nagy nap ...” Ezeket a szavakat ismételgettem fáradhatatlanul. Ügy éreztem, mintha én magam járulnék első áldozáshoz. Azt hiszem, nagy kegyelmeket kaptam ezen a napon és úgy gondolok rá, mint életem egyik legszebb napjára...
      Visszakanyarodtam kissé, hogy felelevenítsem ezt a gyönyörű és édes emléket...

2010. február 17., szerda

Csütörtöki délutánok

      Minden csütörtökön délután vakáció volt, de nem olyan, mint a Pauline-féle vakációk, nem voltam Papával a szobában... Játszanom kellett, de nem Céline-nel, akivel, ha egyedül voltunk ketten, nagyon szerettem játszani, hanem kis unokanővéreimmel és a Maudelonde-gyerekekkel[1], s ez valóságos gyötrelem volt számomra. Nem tudtam úgy játszani, mint a többi gyermek, nem voltam kellemes játszótárs, de azért mindent megtettem, hogy utánozzam a többit, ami persze nem sikerült; sokat unatkoztam, különösen, amikor egész délután quadrillet kellett táncolni. Egyedül az volt a kedvemre való, ha a Csillagkertbe[2] mentünk, ekkor mindenütt az első voltam, sok-sok virágot szedtem s kis társaim irigységére rá tudtam találni a legszebbekre.
      Az is kedvemre volt, ha véletlenül egyedül maradtam a kis Máriával, s ő, miután nem volt ott Céline Maudelonde, hogy közönséges játékokra csábítsa, engedett szabadon választanom, én pedig egészen újfajta játékot választottam. Mária és Teréz remeték lettek, csak egy szegényes kunyhójuk volt, egy pici szántóföldjük és néhány gondozni való zöldségféléjük... Életük szakadatlan szemlélődésben telt el, vagyis az egyik remete helyettesítette az imában a másikat, mikor annak tevékenykednie kellett. Minden egyetértésben, csendben és annyira szerzetesi módon történt, hogy tökéletes volt. Mikor Nagynéném értünk jött, hogy sétálni vigyen, a játék még az utcán is folytatódott. A két remete együtt mondta a rózsafüzért, ujjukon számolgatva, nehogy észrevegye áhítatukat a tapintatlan nép; egyszer azonban a fiatalabbik remete megfeledkezett magáról: süteményt kapott uzsonnára és evés előtt nagy keresztet vetett, ami az évszázad minden profánját nevetésre fakasztotta...
      Mária és én mindig egy véleményen voltunk, ízlésünk annyira egyezett, hogy az egyet-akarás egyszer túllépte határait. Egyik este az Apátságból jövet az mondtam Máriának: „Vezess, behunyom a szemem.” - ,,Én is behunyom” felelte ő. A szót tett követte, mindegyikünk disputa nélkül azt tette, amit akart... Járdán voltunk, nem kellett kocsiktól félni s néhány percnyi kellemes séta után, melyben megkóstolták a látás nélküli járkálás gyönyörűségeit, a két kis kótyagos együtt esett rá azokra a ládákra, melyek egy üzlet ajtajában álltak, helyesebben; melyeket ők levertek a földre. A kereskedő nagy mérgesen jött elő, hogy portékáját összeszedje, a két önkéntes vak azonban egyedül is felkelt és nagy léptekkel, tágranyitott szemmel ment tovább, hallgatva Jeanne jogos szemrehányásait, aki haragudott annyira, mint a kereskedő! . . . El is határozta, hogy büntetésből széjjelválaszt bennünket és ettől a naptól kezdve Mária és Céline mentek együtt, én pedig Jeanne oldalán. Ez aztán véget vetett a mi túlzott egyet-akarásunknak s nem ártott a két idősebbnek sem, akik velünk ellentétben soha nem voltak egy véleményen s az egész úton csak vitatkoztak. Így teljes lett a béke.

______________________________________

[1] A „Maudelonde-gyerekek” Jeanne és Marie Guérin unokatestvérei voltak.

[2] Ez a szép, csillagformájú park a Cserjés közelében volt.