2010. március 27., szombat

Első háromnapos lelkigyakorlatom

      Az előkészület három hónapja gyorsan eltelt, hamarosan lelkigyakorlatra kellett mennem, ehhez nagy bentlakóvá kellett válnom, olyanná, aki bent alszik az Apátságban. El nem tudom mondani, milyen édes ennek a lelkigyakorlatnak az emléke, valóban, ha sokat szenvedtem is az intézetben, bőségesen kárpótolt ennek a Jézus-várásban eltöltött néhány napnak a kifejezhetetlen boldogsága ... Az hiszem, hogy ezt az örömet csak szerzetesi közösségekben lehet megízlelni. Miután kevés a gyermek, könnyű dolog mindegyikkel külön foglalkozni, s valóban, tanítónőink most elhalmoztak anyai gondoskodásukkal. Velem még többet foglalkoztak, mint másokkal, a vezető tanítónő minden este odajött az ágyamhoz kis lámpásával, hogy megcsókoljon s nagy szeretetet tanásított irányomban. Egyik este, meghatva jóságától, azt mondtam neki, hogy súgok egy titkot és titokzatosan kihúzva párnám alól az én becses kis könyvemet, örömtől csillogó szemekkel megmutogattam neki... Reggel illendőnek találtam, hogy minden növendék felkel az ébresztőre, s hogy én is úgy tegyek, mint ők, de nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egyedül öltözzem. Nem volt itt Mária, hogy megfésüljön, így hát oda kellett mennem az öltöző felügyelőnőjéhez, hogy nagy félénken átnyújtsam neki a fésűmet, ő pedig nevetett azon, hogy egy tizenegy éves nagylány nem tudja rendbehozni magát; azért mégis csak megfésült, de nem olyan finoman, mint Mária s én mégsem mertem kiabálni, ami nap mint nap megesett a keresztmamám finom keze alatt... Lelkigyakorlatom alatt tapasztalhattam, hogy olyan gonddal ápolt, dédelgetett gyermek vagyok, amilyen kevés van a földön, különösen az anyátlanok között... Mária és Léonie naponta látogatott Papával együtt, aki édességekkel halmozott el, így nem is szenvedtem attól, hogy messze vagyok a családtól és semmi sem homályosította el lelkigyakorlatom szép Egét.
      Figyelmesen hallgattam Donin tisztelendő úr tanításait, még jegyzeteket is készítettem; ami gondolataimat illeti, azokból egyet sem írtam fel, mondván, hogy jól fogok emlékezni rájuk, ez igaz is lett... Nagy boldogság volt részemre, hogy minden officiumra elmehettem a kedvesnővérekkel együtt; társaim közt egy nagy Feszülettel keltettem feltűnést, ezt Léonie adta s úgy tettem az övembe, mint ahogy a misszionáriusok szokták. A Feszület tetszett a kedvesnővéreknek, azt hitték, azért hordom, mert kármelita nővéremet akarom utánozni... Ó, valóban feléje szálltak a gondolataim, tudtam, hogy az én Pauline-om is lelkigyakorlaton van, akárcsak én, nem azért, hogy Jézus adhassa magát neki, hanem, hogy ő adhassa magát Jézusnak, így ez a várakozásban eltöltött magány kétszeresen drága volt nekem...
      Emlékszem, hogy egy reggelen a betegszobába küldtek, mert nagyon köhögtem (betegségem óta a tanítónőim nagyon vigyáztak rám, egy kis fejfájás miatt, vagy ha a szokottnál sápadtabbnak láttak, már küldtek levegőre vagy a betegszobába pihenni). Egyszer csak drága Céline-em jön be hozzám, engedélyt kapott rá, hogy a lelkigyakorlat dacára is meglátogasson s egy képet adjon át, mely nagy örömet okozott s ez „Az Isteni Fogoly kis virága” volt. Ó, milyen édes dolog volt, hogy Céline kezéből kaptam ezt az emléket! . . . Mennyi, de mennyi szerető gondolatot ébresztett bennem!...
      A nagy nap előestéjén megkaptam másodszor a feloldozást, életgyónásom nagy békét hagyott a lelkemben s a Jó Isten nem engedte, hogy akár a legcsekélyebb felhő is megzavarja azt. Délután bocsánatot kértem a családból mindenkitől, aki csak eljött hozzám, de csak könnyeimmel tudtam beszélni, túlságosan meg voltam hatva... Pauline nem volt itt, de éreztem, hogy lélekben mellettem van, Máriával szép képet küldött nekem, amelyet egyre csak csodáltam s mindenkivel csodáltattam! . . . Írtam a jó Pichon Atyának s imáiba ajánlottam magam, megvallva neki azt is, hogy hamarosan kármelita leszek s akkor majd igazgatóm lesz. (Valóban így történt négy év múlva, hiszen a Kármelen tártam ki előtte a lelkemet...) Mária levelet hozott tőle, valóban, túl boldog voltam! Egyszerre jött minden boldogság. A levélben ez a mondat szerezte számomra a legnagyobb örömet: „Holnap magáért és Pauline-jáért mutatom be a szentmisét!” Máj. 8-án Pauline és Teréz még jobban eggyé vált, mert Jézus forrasztotta őket egybe Kegyelmeinek az áradatával...

Nincsenek megjegyzések: