Oldalak

2012. március 16., péntek

Készen állt menyegzői ruhám

      A Szent Szűz mégis segített lelkem ruhája készítésében; mihelyt készen lett, az akadályok maguktól elhárultak. A Püspök Úr megküldte kérelmemre az engedélyt, a közösség szívesen befogadott s fogadalomtételemet kitűzték szeptember 8-ára...
      Mindannak, amit itt kevés szóval leírtam, még sok részletező lapra lenne szüksége, de ezeket a lapokat soha nem fogják olvasni a földön; ezekről a dolgokról, drága Anyám, nemsokára a mi atyai házunkban fogok beszélni önnel, abban a szépséges Mennyországban, amely felé szívünk sóhajai szállnak!...
      Készen állt menyegzői ruhám; fel volt ékesítve a Jegyesemtől kapott régi drágakövekkel, de ez az ő bőkezűségét még nem elégítette ki... Egy új, csupa tűz gyémántot akart adni nekem. Papa megpróbáltatása a maga fájdalmas körülményeivel voltak a régi ékszerek s az új egy látszólag igen kis megpróbáltatás, melyet azonban nagyon megszenvedtem. – Egy idő óta a mi szegény kis Apánkat, miután valamivel jobban lett, ki-kikocsiztatták, sőt szó esett arról is, hogy vasútra ültetik és meglátogathat bennünket. Céline természetesen rögtön arra gondolt, hogy azt a napot kellene választanunk, amelyen a fátylat felveszem. „Hogy ne fárasszuk ki, mondta, nem viszem el az egész szertartásra, csak a végére, érte megyek s nagyon óvatosan egészen a rácsig vezetem, hogy Teréz meg kaphassa áldását.” Ó, itt azután ráismerek az én drága Céline-m szívére... való igaz, hogy ,,a szeretet sohasem mentegeti magát lehetetlenséggel, mert úgy gondolja, hogy számára minden lehetséges és megengedett ”[1]... Az emberi okoskodás ezzel szemben minden lépésnél megremeg s - mondhatnók - nem meri megvetni a lábát. A jó Isten ezt az emberi okosságot mint engedelmes szerszámot használta most arra, hogy megpróbáljon engem s így menyegzőm napján valóban árva voltam, nem volt már Apám a földön, de bizalommal nézhettem az Égre és valóban elmondhattam: ,,Miatyánk, ki vagy a Mennyekben.”
      Mielőtt erről a megpróbáltatásról beszéltem, szólanom kellett volna, drága Anyám, arról a lelkigyakorlatról, amely fogadalomtételemet megelőzte[2]; távolról sem hozott vigasztalást számomra, a legteljesebb szárazság lett osztályrészem, egészen az elhagyatottságig. Jézus, mint mindig, aludt kis sajkámban, ó, jól látom én, hogy a lelkek ritkán hagyják, hogy Ő nyugodtan aludjon bennük. Jézus úgy belefáradt már a sok figyelmességbe és előzékenységbe, hogy készséggel kihasználja azt a nyugalmat, melyet felajánlok Neki. Kétségtelen, hogy nem fog felébredni az ón nagy, örökkévaló lelkigyakorlatom előtt, de ahelyett, hogy fájna ez nekem, végtelen örömömre szolgál...
      Valóban távol állok attól, hogy szent legyek; ha semmi más, ez azután bizonyítja: ahelyett, hogy örülnék lelki szárazságomnak, buzgóságom és hűségem csekély voltát kellene okolnom érte, s mélyen el kellene szomorodnom, amiért (7 éve) elalszom elmélkedéseim és hálaadásaim alatt; hát én nem szomorodom el... én úgy gondolom, hogy a kisgyermekek éppen oly kedvesek szüleik előtt, mikor alusznak, mint amikor ébren vannak, s úgy gondolom, hogy az orvosok, mikor operálnak, elaltatják betegeiket. Úgy gondolom végül, hogy „az Úr látja törékenységünket, s hogy emlékszik arra, hogy csak porból vagyunk”.[3]
      Fogadalmi lelkigyakorlatom eszerint épp úgy, mint az utána következő is, a nagy szárazság lelkigyakorlata volt; a Jó Isten azonban tisztán megmutatta, anélkül, hogy észrevettem volna: hogy lehetnék kedves előtte, s hogy gyakorolhatnám a legfelségesebb erényeket.
      Jó egypárszor észrevettem már, hogy Jézus nem akar tartalékokat adni számomra, minden pillanatban egészen új táplálékkal táplál engem, ott találom magamban, anélkül, hogy tudnám: hogyan van ott... egészen egyszerűen azt hiszem, hogy maga az én szegény kis szívemben rejtőző Jézus kegyes annyira, hogy cselekszik bennem s adja mindannak a gondolatát, amit a jelen pillanatban kíván tőlem.
      Néhány nappal fogadalomtételem előtt, boldogságomra, megkaptam az Első Pőpap áldását; Papa és a magam részére kértem ezt a jó Simeon testvértől s nagy örömömre szolgált, hogy viszonozhattam drága kis Apámnak azt a kegyelmet, melyet ő szerzett meg számomra, mikor Rómába vitt.

_____________________________
[1] Krisztus Követése III k. V. Fej. 4.
[2] A lelkigyakorlat kezdete 1890. aug. 29.-e volt.
[3] Zsolt 103,14

Nincsenek megjegyzések: