2010. december 11., szombat

A Papa beleegyezése

      Céline lett tehát küzdelmeim és szenvedéseim bizalmas letéteményese; olyan részt kért belőlük, mintha csak saját hivatásáról lett volna szó. Az ő részéről nem kellett ellenkezéstől tartani, de nem tudtam, mi módon mondjak el mindent Papának ... hogyan beszéljek neki arról, hogy váljék meg királynőjétől, ő, aki csak most áldozta fel három idősebb gyermekét? ... Ó, mennyi belső küzdelmen vergődtem át, mielőtt szólásra bátorságot éreztem volna!... Határozni kellett mégis, tizennégy és féléves elmúltam, már csak hat hónap választott el Karácsony szépséges Éjszakájától; úgy döntöttem, hogy akkor fogok belépni, még abban az, órában is, amelyben egy évvel azelőtt „az én kegyelmemet” kaptam. Pünkösd napját választottam nagy vallomásom megtételére, egész nap a Szent Apostolokhoz könyörögtem, hogy imádkozzanak értem, hogy ők adják majd számba a szavakat, amelyeket mondanom kell... Valóban, vajon nem ők gyámolíthatták a félénk gyermeket, akit Isten arra szánt, hogy imádságban és áldozatban az apostolok apostolává legyen? Csak délután, a vecsernyéről hazajőve kínálkozott alkalom arra, hogy drága kis Apámmal beszéljek; az esőmedence szélére ült le s ott egymásba kulcsolt kézzel figyelte a természet csodáit; a Nap, melynek ragyogása elvesztette már a tüzét, megaranyozta a nagy fák csúcsát, ahol a kis madarak vidáman énekelték esti imájukat. Papa szép arcának égi kifejezése volt, éreztem, hogy elönti szívét a béke; anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna, leültem melléje, s már könnybe is lábadt a szemem. Gyengéden nézett rám s fejemet keze közé véve, a szívére hajtotta, így szólva: „Mi van veled, kis királynőm?... Mondd el nekem ...” Azután felkelt s mintha csak saját meghatottságát akarta volna leplezni, sétálni kezdett lassan, fejemet még mindig szíve fölött tartva. Könnyek közt vallottam be neki, hogy be szeretnék lepni a Kármelbe s akkor könnyei elvegyültek az enyémmel, de egyetlen szót sem szólt azért, hogy hivatásomtól eltérítsen, beérte azzal az egyszerű megjegyzéssel, hogy nagyon fiatal vagyok még ilyen súlyos elhatározáshoz. De oly jól védtem ügyemet, hogy Papa az ő egyszerű és egyenes természetével csakhamar meg volt győződve arról, hogy az én óhajom egyúttal magáé a Jó Istené is és mélységes hitében felkiáltott: mennyire kitünteti őt a Jó Isten, hogy így kéri el gyermekeit. Sokáig sétáltunk és szívem megkönnyebbült attól a jóságtól, amellyel bizalmát fogadta az én páratlan Apám és szelíden kitárult az övé előtt. Papát láthatóan az a csendes öröm töltötte el, melyet az áldozat megvalósítása von maga után, úgy beszélt hozzám, mint egy szent s én szeretném megidézni szavait, hogy ide írhassam őket, de csak egy balzsamos emléket őrzök, melyet kifejezni lehetetlen. Az, amire tökéletesen emlékszem, az a szimbolikus cselekedet volt, melyet az én Királyom úgy vitt végbe, hogy nem is tudott róla. Egy alacsony fa közelében apró fehér virágokat mutatott nekem, melyek miniatűr liliomokhoz hasonlítottak. Kivett a földből egy ilyen virágot s odaadta nekem, elmagyarázva, hogy a Jó Isten milyen gonddal fakasztotta s őrizte meg mind a mai napig; ahogy szavait hallgattam, azt hittem, saját történetemet hallom, olyan nagy volt a hasonlóság a között, amit Jézus a kis virágért és a kis Terézért tett... Én úgy vettem ezt a virágocskát, mint egy ereklyét s láttam, hogy Papa, amint le akarta szakítani, az egész gyökerét is kihúzta, anélkül, hogy eltépte volna, úgy látszott, mintha arra való volna, hogy éljen még, egy más földben, ami termékenyebb, mint az a lágy moha, amelyben első hajnalait töltötte... Ugyanezt tette értem Papa pár perccel előbb, megengedve, hogy feljöhessek Kármel hegyére s elhagyhassam az édes völgyet, életem első lépéseinek tanúját.

Nincsenek megjegyzések: