2012. március 23., péntek

Fogadalomtétel

      Végre elérkezett menyegzőm szép napja;[1] felhőtlen volt, de előestéjén olyan vihar tombolt a lelkemben, amilyent soha nem éltem még meg... Idáig semmi kétség nem merült fel bennem hivatásomat illetően, kellett, hogy megismerjem ezt a megpróbáltatást is. Este, keresztutamat végezve a matitunum után, a hivatásom olybá tűnt előttem, mint valami álom... mint egy lázálom ... A Kármel életét nagyon szépnek találtam, de a gonosz lélek azt a bizonyosságot sugallta, hogy nem nekem való, hogy be fogom csapni elöljáróimat, ha olyan úton akarok haladni, amelyre nem vagyok hivatva... A sötétség, amely körülfogott oly nagy volt, hogy csak egyetlen dolgot láttam és értettem: Nincs hivatásom!... Ó, hogy fessem le lelkem halálos szorongását? . .. Úgy éreztem (abszurd dolog, s mutatja, hogy ez a kísértés a gonosz lélektől eredt), hogy ha elmondanám a félelmemet a Mesternőnek, megakadályozná, hogy letegyem a Szent Fogadalmat; azonban inkább akartam a Jó Isten akaratából a világba visszatérni, mint a magaméból a Kármelben maradni; így azután kihívattam Mesternőmet és teljes zűrzavarban elmondtam neki lelkiállapotomat... Szerencsére ő tisztábban látott, mint én, és tökéletesen megnyugtatott: egyébként ez az alázatos tettem menekülésre késztette a gonosz lelket, aki talán azt hitte, hogy nem merem majd bevallani kísértésemet. Alighogy befejeztem mondanivalómat, kétségeim szétfoszlottak, de hogy teljesebbé tegyem megalázkodásomat, Anyánknak is el akartam mondani különös kísértésemet, ő azonban csak nevetett rajtam.
      Szeptember 8-ának reggelén elárasztott a béke s ebben a ,,minden érzést felülmúló”[2] békében tettem le Szent Fogadalmamat... Nem mennydörgés és villámlás, vagyis különleges kegyelmek közepette egyesültem Jézussal, hanem valami finom szélfúvásban, mely hasonló volt ahhoz, amit Szent Illés atyánk hallott a hegyen... Mennyi kegyelmet kértem ezen a napon!... Valóban KIRÁLYNÉNAK éreztem magam, éppen azért éltem kiváltságommal, hogy foglyokat szabadítsak ki, hogy elnyerjem a Király kegyét hálátlan teremtések számára, egyszóval minden lelket ki akartam szabadítani a tisztítótűzből s meg akartam téríteni a bűnösöket... Sokat imádkoztam Anyámért, drága Nővéreimért... az egész családért, de főleg az én annyira megpróbált, annyira szent kis Apámért.. . Felajánlottam magam Jézusnak, hogy tökéletesen vigye végbe bennem akaratát s hogy ez elé a teremtmények soha ne gördíthessenek akadályt...[3]
      Ez a szép nap úgy távozott el, mint a legszomorúbbak; tudniillik a ragyogó napoknak „másnapjuk” van, én azonban szomorúság nélkül tettem le koszorúmat a Szent Szűz lábaihoz, éreztem, hogy az idő nem fogja elmosni boldogságomat... Milyen szépséges ünnep Mária születésnapján válni Jézus jegyesévé! Az egynapos kis Szent Szűz mutatta be a kis Jézusnak kis virágát... ezen a napon minden kicsi volt, kivéve a kegyelmeket és a békét, amelyet kaptam, azt a szelíd örömet, amelyet este éreztem, mikor a mennybolton pislákoló csillagokat néztem, s arra gondoltam, hogy a szépséges Ég hamarosan megnyílik majd elragadtatott szemeim előtt, s egyesülhetek Jegyesemmel az örök boldogságban...

_____________________
[1]     1890. szeptember 8.

[2]     Fil 4,7


[3] Szerzetesi fogadalomtételem napján leírtam egy paírra, és a szívem felett hordtam kéréseimet...

1890. szeptember 8.

      Ó, Jézus, én isteni jegyesem! ne veszítsem el soha Keresztségem második ruháját! Végy magadhoz, mielőtt a legcsekélyebb szándékos bűnt is elkövethetném. Soha ne keressek mást, mint egyedül téged, soha ne találjak másra, mint egyedül tereád, a teremtmények legyenek a számomra egyenlők a semmivel, és én is legyek a számukra egyenlő a semmivel, de te Jézus, a mindenem legyél!... Soha ne háborgathassák földi dolgok a lelkemet, ne háborgassa semmi a békémet, Jézus, csak békét kérek tőled, meg szeretetet is, végtelen szeretetet, melynek a netovábbja te vagy, szeretetet, amely már nem én vagyok, hanem te vagy, én Jézusom. Jézus, haljak mártírhalált érted, a szív vagy a test mártírhalálával, vagy még inkább mind a kettőével... Add, hogy fogadalmamat a maga tökéletességében válthassam be, tedd megértenem, hogy a te jegyesednek milyennek kell lennie. Tedd, hogy soha ne legyek teher a közösség számára, hanem inkább, hogy ne törődjön velem senki, hogy megfeledkezzenek rólam s lábukkal tapossanak, mint a te kis homokszemedet, Jézus. Menjen végbe bennem teljesen a te akaratod, érkezzem meg arra a helyre, amelyet énelőttem készítettél nekem...
      Jézus, tedd, hogy sok lelket megmentsek, hogy a mai napon egyetlen kárhozott ne legyen, hogy minden lélek megszabaduljon a tisztítótűztől... Jézus, bocsáss meg, ha olyan dolgokat mondok, amilyeneket nem illik mondani, én csak örömödre és vigasztalásodra akarok lenni.

2012. március 16., péntek

Készen állt menyegzői ruhám

      A Szent Szűz mégis segített lelkem ruhája készítésében; mihelyt készen lett, az akadályok maguktól elhárultak. A Püspök Úr megküldte kérelmemre az engedélyt, a közösség szívesen befogadott s fogadalomtételemet kitűzték szeptember 8-ára...
      Mindannak, amit itt kevés szóval leírtam, még sok részletező lapra lenne szüksége, de ezeket a lapokat soha nem fogják olvasni a földön; ezekről a dolgokról, drága Anyám, nemsokára a mi atyai házunkban fogok beszélni önnel, abban a szépséges Mennyországban, amely felé szívünk sóhajai szállnak!...
      Készen állt menyegzői ruhám; fel volt ékesítve a Jegyesemtől kapott régi drágakövekkel, de ez az ő bőkezűségét még nem elégítette ki... Egy új, csupa tűz gyémántot akart adni nekem. Papa megpróbáltatása a maga fájdalmas körülményeivel voltak a régi ékszerek s az új egy látszólag igen kis megpróbáltatás, melyet azonban nagyon megszenvedtem. – Egy idő óta a mi szegény kis Apánkat, miután valamivel jobban lett, ki-kikocsiztatták, sőt szó esett arról is, hogy vasútra ültetik és meglátogathat bennünket. Céline természetesen rögtön arra gondolt, hogy azt a napot kellene választanunk, amelyen a fátylat felveszem. „Hogy ne fárasszuk ki, mondta, nem viszem el az egész szertartásra, csak a végére, érte megyek s nagyon óvatosan egészen a rácsig vezetem, hogy Teréz meg kaphassa áldását.” Ó, itt azután ráismerek az én drága Céline-m szívére... való igaz, hogy ,,a szeretet sohasem mentegeti magát lehetetlenséggel, mert úgy gondolja, hogy számára minden lehetséges és megengedett ”[1]... Az emberi okoskodás ezzel szemben minden lépésnél megremeg s - mondhatnók - nem meri megvetni a lábát. A jó Isten ezt az emberi okosságot mint engedelmes szerszámot használta most arra, hogy megpróbáljon engem s így menyegzőm napján valóban árva voltam, nem volt már Apám a földön, de bizalommal nézhettem az Égre és valóban elmondhattam: ,,Miatyánk, ki vagy a Mennyekben.”
      Mielőtt erről a megpróbáltatásról beszéltem, szólanom kellett volna, drága Anyám, arról a lelkigyakorlatról, amely fogadalomtételemet megelőzte[2]; távolról sem hozott vigasztalást számomra, a legteljesebb szárazság lett osztályrészem, egészen az elhagyatottságig. Jézus, mint mindig, aludt kis sajkámban, ó, jól látom én, hogy a lelkek ritkán hagyják, hogy Ő nyugodtan aludjon bennük. Jézus úgy belefáradt már a sok figyelmességbe és előzékenységbe, hogy készséggel kihasználja azt a nyugalmat, melyet felajánlok Neki. Kétségtelen, hogy nem fog felébredni az ón nagy, örökkévaló lelkigyakorlatom előtt, de ahelyett, hogy fájna ez nekem, végtelen örömömre szolgál...
      Valóban távol állok attól, hogy szent legyek; ha semmi más, ez azután bizonyítja: ahelyett, hogy örülnék lelki szárazságomnak, buzgóságom és hűségem csekély voltát kellene okolnom érte, s mélyen el kellene szomorodnom, amiért (7 éve) elalszom elmélkedéseim és hálaadásaim alatt; hát én nem szomorodom el... én úgy gondolom, hogy a kisgyermekek éppen oly kedvesek szüleik előtt, mikor alusznak, mint amikor ébren vannak, s úgy gondolom, hogy az orvosok, mikor operálnak, elaltatják betegeiket. Úgy gondolom végül, hogy „az Úr látja törékenységünket, s hogy emlékszik arra, hogy csak porból vagyunk”.[3]
      Fogadalmi lelkigyakorlatom eszerint épp úgy, mint az utána következő is, a nagy szárazság lelkigyakorlata volt; a Jó Isten azonban tisztán megmutatta, anélkül, hogy észrevettem volna: hogy lehetnék kedves előtte, s hogy gyakorolhatnám a legfelségesebb erényeket.
      Jó egypárszor észrevettem már, hogy Jézus nem akar tartalékokat adni számomra, minden pillanatban egészen új táplálékkal táplál engem, ott találom magamban, anélkül, hogy tudnám: hogyan van ott... egészen egyszerűen azt hiszem, hogy maga az én szegény kis szívemben rejtőző Jézus kegyes annyira, hogy cselekszik bennem s adja mindannak a gondolatát, amit a jelen pillanatban kíván tőlem.
      Néhány nappal fogadalomtételem előtt, boldogságomra, megkaptam az Első Pőpap áldását; Papa és a magam részére kértem ezt a jó Simeon testvértől s nagy örömömre szolgált, hogy viszonozhattam drága kis Apámnak azt a kegyelmet, melyet ő szerzett meg számomra, mikor Rómába vitt.

_____________________________
[1] Krisztus Követése III k. V. Fej. 4.
[2] A lelkigyakorlat kezdete 1890. aug. 29.-e volt.
[3] Zsolt 103,14

2012. február 1., szerda

„Igazgatóm” leckéi

      Így telt el az én jegyességem ideje... Jó hosszú volt a szegény kis Teréz számára! Az évem végén Anyánk azt mondta, hogy ne is álmodjam fogadalomtételről, az elöljáró Atya úgyis vissza fogja utasítani a kérésemet; még 8 hónapot kellett várnom...
      Az első pillanatban igen nehezemre esett a magamévá tennem ezt a nagy áldozatot, de hamarosan kigyúlt a fény a lelkemben; akkor éppen Surin Atya könyvét, „A lelki élet alapjai”-t olvastam elmélkedve; egyszer, ima alatt, megértettem, hogy az én fogadalomtétel utáni vágyamba nagy önszeretet vegyül; miután Jézusnak adtam magam, hogy neki örömet szerezzek, hogy vigasztaljam, nem kívánhatom tőle, hogy az én akaratomat tegye az övé helyett; megértettem azt is, hogy egy jegyesnek fel kell ékesítenie magát menyegzője napjára s én ennek érdekében semmit sem tettem még... Ekkor ezt mondtam Jézusnak: ,,Ó, én Istenem! nem kérem tőled, hogy szent fogadalmamat letehessem, addig fogok várni, amíg csak akarod, csak azt nem akarom, hogy az én hibám késleltesse a veled való egyesülésemet, éppen ezért minden gondom az lesz, hogy drágakövekkel ékesített, szépséges ruhát készítsek magamnak; bizonyos vagyok benne, hogy ha díszeit elég gazdagnak találod, az összes teremtmény együttvéve sem akadályozhat meg abban, hogy leszállj hozzám és én örökre egyesüljek veled ó, én Édesem!...
      Beöltözésem óta már sok megvilágosítást kaptam a szerzetesi tökéletesség, főleg a Szegénység fogadalma felől. Újoncidőm alatt örültem, ha csinos holmik álltak szolgálatomra s ha a kezemügyében volt minden, amire csak szükségem volt. „Igazgatóm”[1] türelmesen elviselte ezt, mert Ő nem szeret a lelkeknek egyszerre mindent megmutatni. Rendszerint kicsinyenként adja az ő világosságát. (Spirituális életem kezdetén, 13 vagy 14 éves koromban azt kérdeztem magamtól: mivel is gyarapodhatnék még; azt hittem, hogy jobban megértenem a tökéletességet: már lehetetlen. Nagyon hamar rájöttem azután, hogy minél inkább megy valaki előre ezen az úton, annál távolabb tudja magát a végétől; éppen ezért most már belenyugszom abba, hogy mindig tökéletlennek lássam magam s ebben találom örömömet...) Visszatérek a leckékhez, melyeket „Igazgatóm” adott nekem. Egyik estén, kompletorium után, hiába kerestem kis lámpásunkat a polcán; nagy szilencium volt, lehetetlenség volt visszakérnem... Megértettem, hogy egy nővér, abban a hitben, hogy saját lámpását viszi, vette el a miénket, melyre igen nagy szükségem volt; ahelyett, hogy bántott volna, hogy hiányzik, igen boldog voltam, átérezve, hogy a szegénység abban áll, hogy nemcsak kellemes, hanem ezen túl, nélkülözhetetlen dolgoktól is meg legyünk fosztva, így a külső sötétség közepette megvilágosodott a belsőm... Ebben az időben valósággal beleszerettem a legcsúnyább és legkényelmetlenebb dolgokba, így örömmel vettem észre azt is, hogy elvitték cellánkból a szép kis korsót s helyére egy vaskos, teljesen csorba korsót tettek... Sok erőfeszítést tettem azért is, hogy ne mentegessem magam, ez azután igen nehezemre esett, különösen Mesternőnkkel szemben, aki előtt semmit sem akartam rejtegetni; íme első győzelmem, nem nagy, de igen keservesen ment. - Egy ablak mögé tett kis váza eltörött, Mesternőnk, azt gondolva, hogy miattam esett le, megmutatta nekem, azzal, hogy máskor jobban vigyázzak. Szó nélkül megcsókoltam a földet, s megígértem, hogy a jövőben rendesebb leszek. - Nem voltam elég erényes s ezért az ilyen kis erénygyakorlatok nagyon nehezemre estek, szükségem volt rá, hogy az utolsó ítéletre gondoljak, mikor majd minden kiderül, mert ezt figyeltem meg: ha az ember teljesíti kötelességét és soha nem mentegetőzik, arról senki sem tud, ezzel szemben a tökéletlenségek azonnal feltűnnek...
      Miután nagy erények gyakorlására nem volt bennem tehetség, főleg a kicsinyekét tartottam szem előtt; szerettem például összehajtogatni a nővérek ottfelejtett köpenyét s annyi apró szolgalatot tenni nekik, amennyit csak tudok. Megadatott nekem az önsanyargatás szeretete is, ami már csak azért is nagy volt, mert semmit meg nem engedtek, amivel kielégíthettem volna.... Az egyetlen pici önsanyargatás, melyet a világban végeztcm, az volt, hogy nem támasztottam meg a hátamat, amikor ültem s még ezt is megtiltották, görbe testtartásra való hajlamom miatt. Jaj, bizonyára nem lett volna hosszúéletű a lelkesedésem, ha sok vezeklést engedtek volna meg... Azt viszont, hogy önszeretetemet megsanyargassam, kérés nélkül megengedték s ez sokkal több jót tett nekem, mint a testi vezeklés...
      Az ebédlő, ahol mindjárt beöltözésem után szolgálatot teljesítettem, szintén nem egy alkalmat kínált arra, hogy önszeretetemet a helyére: vagyis a lábam alá tegyem... Igaz: nagy örömet szerzett az, hogy ön mellé voltam beosztva, drága Anyám s hogy közelről szemlélhettem az ön erényeit, de ez a közelség szenvedést okozott, nem éreztem, mint valamikor, hogy szabadon mondhatok mindent önnek, ott volt a szabályzat, amelyet be kellett tartani, nem tudtam kitárni a lelkemet, végre is a Kármelen voltam s nem a Cserjésben, az atyai házban!... 
_________________________________
[1]      Amint Teréz már megmondta, az ő „Igazgatója” nem más, mint Jézus.

2012. január 23., hétfő

Papa hároméves mártíriuma...

      Amint az imént mondtam, január l0-ének a napja volt az én Királyom diadala, Jézus virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulásához hasonlítom; mint ahogy a Mi Isteni Mesterünk egynapos dicsőségét fájdalmas szenvedés követte s ez a szenvedés nem volt egyedül az övé, mint ahogy Jézus fájdalmai karddal döfték át Isteni Anyjának szívét, így a mi szívünk is átérezte annak a szenvedését, akit a földön a leggyengédebben szerettünk... Emlékszem, hogy 1888 júniusában, első megpróbáltatásunk idején ezt mondtam: „Sokat szenvedek, de érzem, hogy még nagyobb megpróbáltatásokat is el tudnék viselni.” Nem gondoltam ekkor, hogy mi vár még rám... Nem tudtam, hogy február 12-én, egy hónappal beöltözésem után, drága Atyánk a minden kelyhek legkeserűbbikét, legmegalázóbbját fogja kiinni...[1]
      Ó, ezen a napon nem mondtam, hogy még többet is tudnék szenvedni!!!... Gyötrelmeinket nem tudják kifejezni a szavak, meg sem próbálom leírni őket. Egy napon majd az Égben szívesen fogunk beszélgetni dicsőséges megpróbáltatásainkról, vagy nem vagyunk máris boldogok, hogy elszenvedtük azokat?... Igen, Papa hároméves mártíriuma úgy áll előttem, mint egész életünk legszeretetreméltóbb, leggyümölcsözőbb ideje, oda nem adnám a Szentek összes elragadtatásáért és kinyilatkoztatásáért, szívemből kicsordul a hála erre a felbecsülhetetlen kincsre gondolva, amely szent irigységgel töltheti el az Égi udvar Angyalait...
      Vágyam a szenvedés után beteljesült, de vonzalmam nem csökkent iránta, részt is kért hamarosan a lelkem a szívem szenvedéseiből. A lelki szárazság mindennapi kenyeremmé lett s bár minden vigasztalástól meg voltam fosztva, a teremtett lények legboldogabbja voltam, mert minden vágyam beteljesedett...
      Ó, drága Anyám! Milyen édes is volt a mi nagy megpróbáltatásunk, hiszen mindegyikünk szívét csak a szeretet és a hála sóhajai hagyták el!... Nem mentünk már a tökéletesedés ösvényén, hanem repültünk, mind az öten. A két szegény kis caeni száműzött,[2] dacára annak, hogy még a világban volt, nem volt már a világból való... Ó, milyen csodákat vitt végbe a megpróbáltatás az én drága Céline-em lelkében!... Minden levele, amelyet ebben az időben írt, csupa megnyugvás és szeretet... S ki tudná elmondani közös beszélgetéseinket?... Ó, a Kármel rácsai nem választottak szét bennünket, inkább még jobban egyesítették a lelkünket, ugyanazok voltak a gondolataink, ugyanazok a vágyaink, ugyanaz a szeretetünk Jézus és a lelkek iránt... Mikor Céline és Teréz együtt volt, földi dolgokról soha, egyetlen szó sem vegyült beszélgetésükbe, ott folyt az már az Égben. Mint valamikor a Belvederében, örökkévaló dolgokról álmodtak s hogy hamarosan érezhessék azt a végtelen boldogságot, itt lenn egyetlen osztályrészükül „a szenvedést és a megvetést” választották.[3]


______________________________
[1]      1889. febr. 12-én Boldog Louis Martint Lisieux-ből egy caeni gyógyintézetbe szállították.
[2]      Leonie és Céline a Saint-Vincent-de-Paul árvaházba költözött, hogy édesapjuk közelében lehessenek.
[3]      Utalás Keresztes Szent János híres szavaira: „Szenvedni és megvettetni érted”.

2012. január 8., vasárnap

Beöltözésem napján havazott...

      Úgy mondtam, hogy Jézus volt az „Igazgatóm”. - A Kármelbe lépve megismerkedtem azzal, akinek igazgatómmá kellett volna lennie, de alighogy gyermekei közé fogadott, száműzetésbe kellett mennie[1]... Így éppen csak hogy megismertem s máris megfosztottak tőle... Miután be kellett érnem azzal, hogy évente egy levelet kapjak tőle a 12-ért, melyet én írtam neki, szívem igen gyorsan fordult az igazgatók Igazgatója felé; Ő azután megtanított engem arra a tudományra, amely el van rejtve a tudósok és a bölcsek elől, s melyet Ő a legkisebbeknek nyilatkoztat ki.[2]
      A Kármel hegyére átültetett apró virágnak ki kellett nyílnia a Kereszt árnyékában; Jézus könnyei és vére lettek harmatcseppjeivé, Napjává pedig könnyfátyolos, Imádandó Arca... Idáig még nem mértem fel a Szent Arc rejtett kincseinek a mélységét, ön tanított megismerésükre, drága Anyám. Mint ahogy mindnyájunkat megelőzött a Kármelen, úgy hatolt be elsőnek a szeretetnek abba a misztériumába, melyet Jegyesünk Arca rejt magában. Ön hívott engem s én megértettem... Megértettem, hogy mi az igazi dicsőség. Az, akinek országa nem ebből a világból való,[3] megmutatta nekem, hogy az igazi bölcsesség abban áll, hogy „ismeretlenek legyünk és semmibe vegyenek bennünket[4]” - hogy „önmagunk megvetésében leljük örömünket[5]”... Ó, azt akartam, hogy mint Jézus Arca: „Az én arcom valóban el legyen rejtve, hogy a földön senki se ismerjen fel [6]”. Szomjaztam arra, hogy szenvedjek s hogy megfeledkezzenek rólam... 
      Mennyire az irgalom útján vezetett mindig a Jó Isten, soha nem adott kívánnom olyan dolgot, amit ne kaptam volna meg tőle; gyönyörűséges is volt számomra az ő keserű kelyhe...
      Május havának sugárzó ünnepein, a mi drága Máriánk fogadalomtételének és fátyolfelvételének ünnepein: menyegzőjének napján boldogan koszorúzta meg a család legifjabbja az elsőszülöttet.[7] De ezután már megpróbáltatásnak kellett következnie... Az előző év májusában Papa lábait hűdéses bénulás érte, akkor igen nyugtalanok voltunk, de az én drága Királyom erős természete hamarosan legyőzte a bajt s félelmünk eloszlott; azonban a római utazás alatt nemegyszer észrevettük, hogy fáradékony, hogy nem olyan vidám, mint máskor... Mindenekfelett azt vettem észre, hogy mennyit haladt a tökéletesség terén; Szalézi Szent Ferenc példájára elérkezett oda, hogy természetes hevességén is úrrá legyen, odáig, hogy a világ legszelídebb természetű emberének látszott... A földi dolgok láthatóan alig érintették, könnyen felülemelkedett az élet bosszúságain, a Jó Isten végül elárasztotta vigasztalással; napi szentséglátogatásai alatt szeme gyakran könnyekkel telt meg s arcáról égi boldogság sugárzott... Mikor Léonie eljött a Vizitációból, nem bánkódott; nem tett szemrehányást a Jó Istennek, amiért nem hallgatta meg imáit, melyekkel hivatást kért drága leánya számára, még valamiféle örömmel is ment érte, hogy hazahozza... 
      Milyen hittel is fogadta el Papa, hogy el kell szakadnia kis királynőjétől! Ilyen szavakkal értesítette alenconi barátait: - „Drága Barátaim, Teréz, az én kis királynőm, tegnap belépett a Kármelbe!... Egyedül Isten kívánhat ekkora áldozatot... Ne sajnáljatok, mert szívem örömtől árad...”
A főoltár a Lisieux-i Szent Péter templomban
      Ideje volt, hogy egy ilyen hűséges szolga megkapja bérét, s igazságos volt, hogy ez a bér hasonlítson ahhoz, amelyet Isten az Egek Királyának, egyszülött Fiának adott... Papa nemrég ajánlott fel Istennek egy oltárt,[8] az volt a számára kiszemelt áldozat, hogy ott a szeplőtlen Báránnyal együtt feláldoztassék ő is... Ismeri, drága Anyám, júniusi keserűségeinket s főleg a 24.-eit 1888-ban,[9] ezek az emlékek éppen elég mélyen vannak a szívünkbe vésve, szükségtelen leírnom őket... Ó, Anyám! mit szenvedtünk!... S ez még csak kezdete volt a megpróbáltatásainknak... Közben pedig elérkezett beöltözésem ideje; a kapitulum elfogadott, de hogy is gondolhattunk volna arra, hogy ünnepséget rendezzünk? Már arról is beszéltek, hogy megkapom a szent habitust anélkül, hogy kimennék a kolostorból,[10] de azután úgy határoztak, hogy még várunk.[11] Minden remény ellenére drága Atyánk felépült második rohama után[12] és a Püspök Úr január 10.-re tűzte ki a szertartást. Hosszú volt a várakozás, de utána milyen szépséges volt az ünnep... semmi sem hiányzott belőle, semmi, még a hó sem... Nem tudom, beszéltem-e már arról, hogy mennyire szeretem a havat? Már egészen kiskoromban is elbűvölt a fehérsége; legnagyobb örömeim közé tartozott, ha hóesésben sétálhattam... Vajon miért volt ilyen az ízlésem?... Talán, mert téli kis virág voltam s a legelső, amit gyermekszemeim láttak, a megszépült természet fehér köntöse volt... Egyszóval, mindig vágytam arra, hogy beöltözésem idején a természet, hozzám hasonlóan, fehér díszben legyen. A szép nap előestéjén szomorúan néztem a szürke égre; időnként szitált az eső s az időjárás oly enyhe volt, hogy már nem remélhettem havat. Másnap reggel az Ég nem változott, azonban az ünnep ragyogó volt s a legszebb, legragyogóbb virág az én drága Királyom volt, soha szebb, soha méltóságteljesebb nem volt... Mindenki csak csodálta, ez a nap volt az ő győzelme s utolsó ünnepe itt lent a földön. Összes gyermekét odaadta a Jó Istennek, mert mikor Céline bevallotta neki, hogy hivatást érez, sírt örömében s elment vele, hogy köszönetet mondjon Annak, aki „abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy kiválasztotta magának mindegyik gyermekét.”
      A szertartás végén a Püspök Úr a Te Deumot intonálta, valamelyik pap megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy ezt a himnuszt csak fogadalomtétel alkalmával szokás énekelni, de az ének már szárnyalt s a hálaadó himnusz elhangzott végig. Nem kellett-e, hogy ez az ünnep teljes legyen, mikor az összes többit is magába foglalta?... Még egyszer utoljára megcsókoltam drága Királyomat, visszamentem a klauzurába és az első, amit észrevettem a keresztfolyosón, az „én kis rózsaszínű Jézusom” volt, aki virágok és égő gyertyák közül mosolygott rám, de azután rögtön a hópelyheket pillantottam meg... A kolostor udvara fehérben volt, akárcsak én... Micsoda gyöngédség volt ez Jézustól! Elébe jött kis jegyesének, havat adott neki... havat, hol van hát az a halandó, legyen bármilyen hatalmas is, aki havat tud hullatni az égből, hogy elbűvölje kedvesét?... A világiak talán tettek is fel maguknak ilyen kérdést, mert bizonyos, hogy a beöltözésnapi hó kisebb csodaszámba ment előttük s hogy az egész város álmélkodott rajta. Szerintük furcsa ízlésem van, hogy szeretem a havat... Annál jobb! ez még nyilvánvalóbbá teszi a szüzek Jegyesének felfoghatatlan leereszkedését... azét, aki gyöngéden szereti a HÓfehér Liliomokat!... A Püspök Úr bejött a szertartás után, jósága irányomban igazán atyai volt. El is hiszem, hogy büszkén látta: boldogultam itt, mindenkinek azt mondta, hogy „az ő kislánya” vagyok. Valahányszor csak visszatért ezután a szép ünnep után, mindig jóságos volt irányomban, főleg Keresztes Szent János Atyánk centenáriuma alkalmából tett látogatása emlékezetes a számomra. Két kezébe fogta a fejemet, ezerfajta módon becézett, soha engem még ilyen megtiszteltetés nem ért! Ugyanakkor a Jó Isten gondolatomat arra a gyöngédségre irányította, melyet Ő fog majd rám pazarolni az angyalok és a Szentek jelenlétében s melynek halovány mását nyújtotta nekem ebben a világban; éppen ezért örömöm igen nagy volt.

____________________________
[1]      Pichon atyát az elöljárói missziósnak küldték el Kanadába 1888. november 5-án.
[2]      Vö. Mt 11,25
[3]      Vö. Jn 18,36
[4]      Krisztus Követése I./2
[5]      Krisztus Követése III./49
[6]      Iz 53,3
[7]      A kármelitákat virággal koszorúzták meg fogadalomtételük napján.
[8]      A Lisieux-i Szent Péter templom főoltára.
[9]     Louis Martin, aki ekkor már súlyos agyérelmeszesedésben szenvedett, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, 1888. jún. 23-án eltávozott hazulról. Le Havre-ban találták meg jún. 27-én.
[10]     Az akkori szokás szerint a jelölt beöltözése napján menyasszonyi ruhában kimegy a kolostorból és otthon is családi ünnepségen vesz részt.
[11]      A jelöltidő rendes körülmények között 6 hónap volt, Teréznek 1888 októberében kellett volna beöltöznie.
[12]      1888. november 3-án volt ez a második roham.

2012. január 2., hétfő

„Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.”

      Ez a boldogság nem volt tiszavirágéletű, nem kellett elröppennie „az első napok illúzióival”. Illúzióim - a Jó Isten megadta ezt a kegyelmet - EGYÁLTALÁN nem voltak mikor a Kármelbe léptem; olyannak találtam a szerzetesi életet, mint amilyennek elképzeltem, semmiféle áldozaton nem csodálkoztam, és mégis, hiszen tudja, drága Anyám, első lépéseim több tövisre, mint rózsára találtak! . . . Igen, a szenvedés kitárta felém a karját és én szerelmesen vetettem bele magamat... Hogy mit szándékoztam tenni a Kármelen, azt kijelentettem az Eucharisztiás Jézus lábainál, a fogadalomtételemet megelőző vizsgán: „Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.” Ha az ember el akar érni egy célt, igénybe kell vennie annak eszközeit; Jézus megértette velem, hogy a kereszt által akar lelkeket adni nekem s a szenvedés iránti vonzalmam a szenvedéssel egyenes arányban nőtt. Ez volt az utam 5 éven át, külsőleg azonban semmi sem árulta el szenvedésemet, amely éppen azért volt olyan fájdalmas, mert egyedül csak én ismertem. Ó, milyen meglepetésben lesz részünk a világ végén, mikor majd a lelkek történetét olvassuk!... Hányan fognak csodálkozni, látva azt az utat, amelyen az én lelkemet vezették végig!.. 
      Ez annyira igaz, hogy két hónappal belépésem után, Pichon Atya, mikor a Szent Szívről nevezett Mária nővér fogadalomtételére eljött, meglepetve látta, hogy a Jó Isten mit vitt végbe a lelkemben és azt mondta, hogy előző estén, mikor a kórusban látott imádkozni, azt hitte, hogy teljesen gyermeki a buzgalmam és nagyon édes az utam. A jó Atyával való találkozásom igen nagy vigasztalás volt számomra, melyet könnyek fátyoloztak, mert igen nehezemre esett a lelkemet kitárnom előtte. Azonban mégis életgyónást végeztem, olyant, amilyent még életemben soha; a végén az Atya ezeket a szavakat mondta nekem, a legvigasztalóbbakat, melyek csak megcsendültek a lelkemben: „A Jó Isten, a Szent Szűz és minden Szentek jelenlétében KIJELENTEM, HOGY SOHA NEM KÖVETETT EL EGYETLEN HALÁLOS BŰNT SEM.” Azután még hozzáfűzte: köszönje meg a Jó Istennek, amit önért tett, mert, ha elhagyta volna, a kis angyal helyett egy kis démon lett volna önből. Ó, ezt nem volt nehéz elképzelnem, éreztem, hogy milyen gyenge és tökéletlen vagyok, de a szívemet hála töltötte el; annyira féltem attól, hogy beszennyeztem Keresztségem fehér ruháját, hogy ez a biztosíték, egy olyan lelkivezető szájából, aki, mint ahogy a Mi Szent Terézia Anyánk kívánta, egyesíti a tudományt az erénnyel, olyan volt számomra, mintha magának Jézusnak az ajkáról hangzott volna el. .. A jó Atya még ezeket a szavakat is mondta, melyek édesen íródtak a szívembe: „Gyermekem, a Mi Urunk legyen mindig az ön főnöke és újoncmestere.” Valóban az is volt s ezen felül még az „Igazgatóm” is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a lelkem zárva volt Elöljáróim számára, ó, távolról sem, mindig azon voltam, hogy nyitott könyv legyen előttük; de Anyánknak, miután gyakran volt beteg, kevés ideje volt arra, hogy foglalkozzék velem. Tudom, hogy nagyon szeretett engem, s rólam a lehető legjobbakat mondta, emellett azonban megengedte a Jó Isten, hogy akaratlanul is NAGYON SZIGORÚ legyen, nem találkozhattam vele úgy, hogy ne kellett volna megcsókolnom a földet s ugyanilyen volt a ritka eligazítások idején, melyeket nekem tartott... Milyen felbecsülhetetlen kegyelem! . . . Mennyire láthatóan működött a Jó Isten abban, aki helyettese volt!... Mi lett volna belőlem, ha, mint ahogy a világiak gondolták, a közösség „játék babája” lettem volna? Ahelyett talán, hogy a Mi Urunkat láttam volna feletteseimben, csak saját személyüket jelentették volna számomra és szívem, amelyet oly jól megőriztem a világban, emberi kapcsolatokat létesített volna a kolostorban... Szerencsémre megóvtak ettől a csapástól. Kétségtelenül nagyon szerettem Anyánkat, de tiszta szeretettel, mely lelkem Jegyese felé emelt... 
   Mesternőnk igazi szent volt, az ősi kármeliták tökéletes megtestesítője; naphosszat vele voltam, mert ő tanított dolgozni. Határtalan volt a jósága velem szemben, de lelkem mégsem tárult ki előtte... Csak erőfeszítés árán tudtam lelki irányításban részesülni; miután nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a lelkemről beszéljek, nem tudtam hogyan kifejezni, ami végbement bennem... Az egyik jóságos öreg anya egyszer megértette, hogy mit érzek, ezt mondta nevetve rekreáció idején: - „Úgy látszik, kislányom, nincs különös mondanivalója felettesei számára.” - „Miért mondja ezt, anyám?” - „Mert végtelenül egyszerű a lelke, de ha tökéletes lesz, akkor még egyszerűbb lesz; minél közelebb kerülünk a Jó Istenhez, annál egyszerűbbé válunk.” A jó anyának igaza volt; mindezek mellett azonban az, hogy csak nehezen tudtam kitárni a lelkemet, bármennyire is egyszerűségemből fakadt, igazi megpróbáltatás volt, most már tudom, mert most is egyszerű vagyok s mégis igen nagy könnyedséggel fejezem ki gondolataimat.