2010. március 17., szerda

A jó Isten a rejtekben már tanított engem

      Azt mondhatnám, hogy alenconi tartózkodásom alatt tettem meg első lépésemet a világba. Minden csupa öröm és boldogság volt körülöttem, ünnepeltek, kényeztettek, csodáltak, egyszóval: az életem tizenöt napig virággal volt behintve... Bevallom, bűbájos volt ez az élet a számomra. Méltán mondja a Bölcsek könyve: „Mennyire elcsábítja a világ hiúságainak a varázslata még a rossztól eltávolodott lelket is.” (Bölcs 4,12) Tíz éves korban könnyen elkáprázik a szív, éppen azért nagy kegyelemnek tartom, hogy nem maradtunk Alenconban; ottani barátaink túlságosan világiasak voltak, túlságosan egybe tudták kapcsolni a jó Isten szolgálatával a földi örömöket. Nem gondoltak eléggé a halálra, a halál azonban jött; s egy egész csomó olyan emberhez látogatott el, akiket én fiatalnak, gazdagnak, boldognak ismertem!!! Szeretek gondolatban visszalátogatni azokra a varázslatos helyekre, ahol éltek, hogy megkérdezzem magamtól: hol vannak hát, mit használnak most nekik a kastélyok és a parkok, ahol láttam őket, amint az élet kellemes oldalait élvezik... S látom, hogy minden csak hiúság és búbánat a Nap alatt... (vö. Préd 2,11) hogy az egyetlen jó: szeretni Istent teljes szívünkből s szegénynek lenni lélekben itt a földön.
      Talán meg akarta Jézus mutatni a világot nekem első látogatása előtt, hogy még szabadabban válasszam azt az utat, melynek követését meg kellett ígérnem neki. Első Szentáldozásom korszaka felhőtlen emlékként vésődött a szívembe, úgy érzem, nem tudtam volna felkészültebb lenni, mint amilyen voltam s azonkívül lelki gyötrelmeim csaknem egy év óta békében hagytak. Jézus a legtökéletesebb örömöt akarta megízleltetni velem, ami a könnyek völgyében csak lehetséges...
      Emlékszik-e, drága Anyám, arra az elragadó kis könyvre, melyet három hónappal első Áldozásom előtt állított össze a számomra? Ez volt a segítségemre abban, hogy átgondoltan és gyorsan készítsem elő a szívemet, mert ha régóta készítettem is, most új lendületet kellett kapnia, friss virágokkal betelnie, hogy Jézus örömmel tudjon benne megpihenni... Minden nap nagyszámú erénygyakorlatot végeztem, melyekből mind virág lett s még nagyobb számban voltak jó feltételeim, melyeket Ön minden napra beleírt a kis könyvembe s a szeretetnek ezek a cselekedetei voltak a virágbimbók...
      Minden héten írt nekem egy szép kis levelet, amely mély gondolatokkal töltötte el a lelkemet és segítségemre volt az erény gyakorlásában; vigasztalás volt ez az ön szegény kislánya számára, ki oly nagy áldozatot hozott, mikor elfogadta, hogy nem ön készíti elő, térdére ültetve esténként, mint drága Céline-jével tette... Számomra Mária helyettesítette Pauline-t, az ő térdére ültem s mohón hallgattam, amit csak mondott, úgy érzem, hogy oly nagy, oly nemes szíve az enyém lett egészen. - Mint ahogy kiváló harcosok tanítják gyermekeiknek a fegyverforgatás mesterségét, úgy beszélt ő nekem az élet harcairól, a pálmáról, amit a győztesek kapnak... Beszélt még nekem Mária arról, hogy milyen könnyen gyűjthetünk nap mint nap halhatatlan értékeket, s milyen szerencsétlenség, ha úgy megyünk el ezek mellett, hogy nem veszünk magunknak fáradságot s nem nyújtjuk ki a kezünket értük, azután elmondta, hogyan lehet szentté lenni a kis dolgokban való hűség által; nekem adta a „Lemondásról”[1]  című kis lapot, amelyen gyönyörűséggel elmélkedtem...
      Ó, milyen ékesszóló volt az én drága keresztmamám! Szerettem volna, ha nemcsak egyedül én hallom mély tanításait, annyira meg voltam hatva, hogy naivul azt gondoltam: a legnagyobb bűnösök is ugyanúgy meg lennének hatva, mint én s hátat fordítva veszendő gazdagságuknak, ezután már csak az Égieket akarnák megszerezni... Ebben az időben még senki sem tanított elmélkedésre, pedig nagyon vágytam volna rá, de miután Mária elégségesnek találta imáimat, csak azokat mondatta el velem. Egyszer apátságbeli tanítónőim egyike kérdezte, hogy mit csinálok szabad napjaimon, ha egyedül vagyok. Azt feleltem, hogy az ágyam mögé megyek, ahol van egy hézag, melyet könnyen elfüggönyözhetek és ott „gondolkodom”. - De mire gondol? kérdezte. - A jó Istenre gondolok, az életre ... az ÖRÖKKÉVALÓSÁGRA, egyszóval: gondolkodom!... A jó apáca sokat nevetett rajtam, később is szeretett emlékeztetni arra az időre, mikor gondolkoztam, kérdezve, hogy gondolkodom-e még... Most értem meg, hogy elmélkedtem, anélkül, hogy tudtam volna s hogy a jó Isten a rejtekben már tanított engem.

____________________________________

[1] Pichon Atya munkája.

Nincsenek megjegyzések: