2010. július 16., péntek

„A szamár és a kiskutya”

      Mielőtt az Egek Családi tűzhelye köré gyűlt családomat megláthatom, még jó egypár elváláson kell keresztülmennem. Abban az évben, amelyben felvettek a Szent Szűz gyermekei közé, a Szent Szűz elvitte tőlem drága Máriámat, lelkem egyetlen támaszát... Mária vezetett, vigasztalt, segítségemre volt az erények gyakorlásában; ő volt egyedüli orákulomom. Kétségtelen, hogy Pauline jóval előkelőbb helyet foglalt el a szívemben, de Pauline messze, nagyon messze volt tőlem!... Kínlódtam, hogy megszokjak nélküle élni, hogy áttörhetetlen falakat lássak kettőnk között; de végül is beláttam a szomorú igazságot: Pauline számomra elveszett, majdnem ugyanolyan módon, mintha meghalt volna. Továbbra is szeretett engem, imádkozott értem, de az én szememben az én drága Pauline-omból egy Szent lett, akinek a földi dolgokat már nem kell megértenie; szegény Terézének a nyomorúságai, ha tudott volna róluk, megdöbbentették volna s gátolták volna abban, hogy ennyire szeressen... Egyébkent, még ha el is akartam volna árulni neki bizalmasan gondolataimat, úgy mint a Cserjésben, nem tudtam volna megtenni, mert: beszélgetések csak Mária számara voltak. Céline-nek és nekem csak a végére volt szabad megérkeznünk, éppen csak annyi időre, amíg összeszorul a szívünk... Így valójában csak Mária volt az enyém, s úgyszólván nélkülözhetetlen volt a számomra, csak neki mondhattam el aggályaimat, s annyira szót fogadtam neki, hogy gyóntatóm soha nem szerzett tudomást hitvány betegségemről; éppen csak annyi bűnt mondtam el neki, amennyit Mária meggyónnom engedett, egyetlen eggyel se többet, - a földkerekség legkevésbé aggályos lelkeként szerepelhettem volna, annak ellenére, hogy a legalantasabb fokon álltam... Mária tudott tehát mindent, ami a lelkemben végbement, tudott a Kármel utáni vágyamról is, s annyira szerettem őt, hogy nem tudtam élni nélküle. Nagynéném minden évben meghívott minket magához Trouville-ba, egyikünket a másikunk után, szívesen mentem volna el oda, de Máriával! Ha ő nem volt velem, nagyon bánatos voltam. Egyszer azonban mégis örömmel voltam Trouville-ban, ez Papa konstantinápolyi utazásának[1] az évében volt; hogy kicsit szórakozhassunk, (mert sokat búsultunk, hogy Papa olyan messze van) Mária elküldött bennünket, Célinet és engem, két hétre a tenger mellé. Jól mulattam, mert ott volt Celine-em. Nagynéném minden lehető gyönyörűségről gondoskodott számunkra: séták szamárháton, angolna-halászat, stb... 12 és fél éves korom ellenére még nagyon is gyermek voltam; emlékszem, hogy örültem, mikor a hajamba kötöttem azokat a szép égszínkék szalagokat, melyeket Nagynénémtől kaptam s arra is emlékszem, hogy meggyóntam Trouville-ban még ezt a gyermekes örömet is, amiről azt hittem, hogy bűn... Egyik este olyan tapasztalatra tettem szert, ami igen megdöbbentett. Mária (Guérin), akinek csaknem állandóan volt valami baja, gyakran sírdogált, Nagynéném pedig cirógatta, a leggyengédebb neveken szólítgatta s az én kedves kis unokatestvérem csak mondogatta, folyvást pityeregve, hogy fáj a feje. Én, akinek csaknem naponta volt fejfájásom s nem panaszoltam, egyik este utánozni akartam Máriát s pityergésre készen leültem egy fotelbe a szalon sarkában. Jeanne s a Nagynéném csakhamar körülöttem sürgött-forgott, kérdezgetve, hogy mi bajom van. Úgy feleltem, mint Mária: „Fáj a fejem”. Úgy vélték, hogy e miatt nem panaszkodnék; soha nem tudtam őket meggyőzni arról, hogy fejfájásom ríkatott meg, cirógatás helyett úgy beszéltek velem, mint valami felnőttel és Jeanne szemrehányást tett, amiért nem vagyok bizalommal Nagynénémhez, mert úgy hitte, hogy valami lelkiismereti problémám van... egyszóval megkaptam a magamét, s azt a szilárd elhatározást tettem, hogy többé nem utánozok másokat s megértettem „A szamár és a kiskutya” meséjét [2]. Én voltam a szamár, aki látva, amint a kiskutyát becézik, bejött s az asztalra tette nehéz patáját, hogy ő is megkapja a maga csókjait, de sajnos, csak botütéseket kaptam, mint a szegény állat, valóban megkaptam, amit kerestem, s ez egy életre kigyógyított abból, hogy magamra akarjam terelni a figyelmet; az egyetlen ebbéli próbálkozásom jó sokba került nekem!...

_________________________________________________
[1] Louis Martin 1885 augusztusának a végén utazott Konstantinápolyba, Teréz és Céline Trouville-i tartózkodása szeptemberre esett.

[2] La Fontaine, Fables, IV., 5.

Nincsenek megjegyzések: