2010. március 27., szombat

Első háromnapos lelkigyakorlatom

      Az előkészület három hónapja gyorsan eltelt, hamarosan lelkigyakorlatra kellett mennem, ehhez nagy bentlakóvá kellett válnom, olyanná, aki bent alszik az Apátságban. El nem tudom mondani, milyen édes ennek a lelkigyakorlatnak az emléke, valóban, ha sokat szenvedtem is az intézetben, bőségesen kárpótolt ennek a Jézus-várásban eltöltött néhány napnak a kifejezhetetlen boldogsága ... Az hiszem, hogy ezt az örömet csak szerzetesi közösségekben lehet megízlelni. Miután kevés a gyermek, könnyű dolog mindegyikkel külön foglalkozni, s valóban, tanítónőink most elhalmoztak anyai gondoskodásukkal. Velem még többet foglalkoztak, mint másokkal, a vezető tanítónő minden este odajött az ágyamhoz kis lámpásával, hogy megcsókoljon s nagy szeretetet tanásított irányomban. Egyik este, meghatva jóságától, azt mondtam neki, hogy súgok egy titkot és titokzatosan kihúzva párnám alól az én becses kis könyvemet, örömtől csillogó szemekkel megmutogattam neki... Reggel illendőnek találtam, hogy minden növendék felkel az ébresztőre, s hogy én is úgy tegyek, mint ők, de nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy egyedül öltözzem. Nem volt itt Mária, hogy megfésüljön, így hát oda kellett mennem az öltöző felügyelőnőjéhez, hogy nagy félénken átnyújtsam neki a fésűmet, ő pedig nevetett azon, hogy egy tizenegy éves nagylány nem tudja rendbehozni magát; azért mégis csak megfésült, de nem olyan finoman, mint Mária s én mégsem mertem kiabálni, ami nap mint nap megesett a keresztmamám finom keze alatt... Lelkigyakorlatom alatt tapasztalhattam, hogy olyan gonddal ápolt, dédelgetett gyermek vagyok, amilyen kevés van a földön, különösen az anyátlanok között... Mária és Léonie naponta látogatott Papával együtt, aki édességekkel halmozott el, így nem is szenvedtem attól, hogy messze vagyok a családtól és semmi sem homályosította el lelkigyakorlatom szép Egét.
      Figyelmesen hallgattam Donin tisztelendő úr tanításait, még jegyzeteket is készítettem; ami gondolataimat illeti, azokból egyet sem írtam fel, mondván, hogy jól fogok emlékezni rájuk, ez igaz is lett... Nagy boldogság volt részemre, hogy minden officiumra elmehettem a kedvesnővérekkel együtt; társaim közt egy nagy Feszülettel keltettem feltűnést, ezt Léonie adta s úgy tettem az övembe, mint ahogy a misszionáriusok szokták. A Feszület tetszett a kedvesnővéreknek, azt hitték, azért hordom, mert kármelita nővéremet akarom utánozni... Ó, valóban feléje szálltak a gondolataim, tudtam, hogy az én Pauline-om is lelkigyakorlaton van, akárcsak én, nem azért, hogy Jézus adhassa magát neki, hanem, hogy ő adhassa magát Jézusnak, így ez a várakozásban eltöltött magány kétszeresen drága volt nekem...
      Emlékszem, hogy egy reggelen a betegszobába küldtek, mert nagyon köhögtem (betegségem óta a tanítónőim nagyon vigyáztak rám, egy kis fejfájás miatt, vagy ha a szokottnál sápadtabbnak láttak, már küldtek levegőre vagy a betegszobába pihenni). Egyszer csak drága Céline-em jön be hozzám, engedélyt kapott rá, hogy a lelkigyakorlat dacára is meglátogasson s egy képet adjon át, mely nagy örömet okozott s ez „Az Isteni Fogoly kis virága” volt. Ó, milyen édes dolog volt, hogy Céline kezéből kaptam ezt az emléket! . . . Mennyi, de mennyi szerető gondolatot ébresztett bennem!...
      A nagy nap előestéjén megkaptam másodszor a feloldozást, életgyónásom nagy békét hagyott a lelkemben s a Jó Isten nem engedte, hogy akár a legcsekélyebb felhő is megzavarja azt. Délután bocsánatot kértem a családból mindenkitől, aki csak eljött hozzám, de csak könnyeimmel tudtam beszélni, túlságosan meg voltam hatva... Pauline nem volt itt, de éreztem, hogy lélekben mellettem van, Máriával szép képet küldött nekem, amelyet egyre csak csodáltam s mindenkivel csodáltattam! . . . Írtam a jó Pichon Atyának s imáiba ajánlottam magam, megvallva neki azt is, hogy hamarosan kármelita leszek s akkor majd igazgatóm lesz. (Valóban így történt négy év múlva, hiszen a Kármelen tártam ki előtte a lelkemet...) Mária levelet hozott tőle, valóban, túl boldog voltam! Egyszerre jött minden boldogság. A levélben ez a mondat szerezte számomra a legnagyobb örömet: „Holnap magáért és Pauline-jáért mutatom be a szentmisét!” Máj. 8-án Pauline és Teréz még jobban eggyé vált, mert Jézus forrasztotta őket egybe Kegyelmeinek az áradatával...

2010. március 17., szerda

A jó Isten a rejtekben már tanított engem

      Azt mondhatnám, hogy alenconi tartózkodásom alatt tettem meg első lépésemet a világba. Minden csupa öröm és boldogság volt körülöttem, ünnepeltek, kényeztettek, csodáltak, egyszóval: az életem tizenöt napig virággal volt behintve... Bevallom, bűbájos volt ez az élet a számomra. Méltán mondja a Bölcsek könyve: „Mennyire elcsábítja a világ hiúságainak a varázslata még a rossztól eltávolodott lelket is.” (Bölcs 4,12) Tíz éves korban könnyen elkáprázik a szív, éppen azért nagy kegyelemnek tartom, hogy nem maradtunk Alenconban; ottani barátaink túlságosan világiasak voltak, túlságosan egybe tudták kapcsolni a jó Isten szolgálatával a földi örömöket. Nem gondoltak eléggé a halálra, a halál azonban jött; s egy egész csomó olyan emberhez látogatott el, akiket én fiatalnak, gazdagnak, boldognak ismertem!!! Szeretek gondolatban visszalátogatni azokra a varázslatos helyekre, ahol éltek, hogy megkérdezzem magamtól: hol vannak hát, mit használnak most nekik a kastélyok és a parkok, ahol láttam őket, amint az élet kellemes oldalait élvezik... S látom, hogy minden csak hiúság és búbánat a Nap alatt... (vö. Préd 2,11) hogy az egyetlen jó: szeretni Istent teljes szívünkből s szegénynek lenni lélekben itt a földön.
      Talán meg akarta Jézus mutatni a világot nekem első látogatása előtt, hogy még szabadabban válasszam azt az utat, melynek követését meg kellett ígérnem neki. Első Szentáldozásom korszaka felhőtlen emlékként vésődött a szívembe, úgy érzem, nem tudtam volna felkészültebb lenni, mint amilyen voltam s azonkívül lelki gyötrelmeim csaknem egy év óta békében hagytak. Jézus a legtökéletesebb örömöt akarta megízleltetni velem, ami a könnyek völgyében csak lehetséges...
      Emlékszik-e, drága Anyám, arra az elragadó kis könyvre, melyet három hónappal első Áldozásom előtt állított össze a számomra? Ez volt a segítségemre abban, hogy átgondoltan és gyorsan készítsem elő a szívemet, mert ha régóta készítettem is, most új lendületet kellett kapnia, friss virágokkal betelnie, hogy Jézus örömmel tudjon benne megpihenni... Minden nap nagyszámú erénygyakorlatot végeztem, melyekből mind virág lett s még nagyobb számban voltak jó feltételeim, melyeket Ön minden napra beleírt a kis könyvembe s a szeretetnek ezek a cselekedetei voltak a virágbimbók...
      Minden héten írt nekem egy szép kis levelet, amely mély gondolatokkal töltötte el a lelkemet és segítségemre volt az erény gyakorlásában; vigasztalás volt ez az ön szegény kislánya számára, ki oly nagy áldozatot hozott, mikor elfogadta, hogy nem ön készíti elő, térdére ültetve esténként, mint drága Céline-jével tette... Számomra Mária helyettesítette Pauline-t, az ő térdére ültem s mohón hallgattam, amit csak mondott, úgy érzem, hogy oly nagy, oly nemes szíve az enyém lett egészen. - Mint ahogy kiváló harcosok tanítják gyermekeiknek a fegyverforgatás mesterségét, úgy beszélt ő nekem az élet harcairól, a pálmáról, amit a győztesek kapnak... Beszélt még nekem Mária arról, hogy milyen könnyen gyűjthetünk nap mint nap halhatatlan értékeket, s milyen szerencsétlenség, ha úgy megyünk el ezek mellett, hogy nem veszünk magunknak fáradságot s nem nyújtjuk ki a kezünket értük, azután elmondta, hogyan lehet szentté lenni a kis dolgokban való hűség által; nekem adta a „Lemondásról”[1]  című kis lapot, amelyen gyönyörűséggel elmélkedtem...
      Ó, milyen ékesszóló volt az én drága keresztmamám! Szerettem volna, ha nemcsak egyedül én hallom mély tanításait, annyira meg voltam hatva, hogy naivul azt gondoltam: a legnagyobb bűnösök is ugyanúgy meg lennének hatva, mint én s hátat fordítva veszendő gazdagságuknak, ezután már csak az Égieket akarnák megszerezni... Ebben az időben még senki sem tanított elmélkedésre, pedig nagyon vágytam volna rá, de miután Mária elégségesnek találta imáimat, csak azokat mondatta el velem. Egyszer apátságbeli tanítónőim egyike kérdezte, hogy mit csinálok szabad napjaimon, ha egyedül vagyok. Azt feleltem, hogy az ágyam mögé megyek, ahol van egy hézag, melyet könnyen elfüggönyözhetek és ott „gondolkodom”. - De mire gondol? kérdezte. - A jó Istenre gondolok, az életre ... az ÖRÖKKÉVALÓSÁGRA, egyszóval: gondolkodom!... A jó apáca sokat nevetett rajtam, később is szeretett emlékeztetni arra az időre, mikor gondolkoztam, kérdezve, hogy gondolkodom-e még... Most értem meg, hogy elmélkedtem, anélkül, hogy tudtam volna s hogy a jó Isten a rejtekben már tanított engem.

____________________________________

[1] Pichon Atya munkája.

2010. március 7., vasárnap

A Szent Szűz elragadó mosolya...

      Betegségem alatt a legnagyobb vigasztalásom az volt, ha levelet kaptam Pauline-tól. Elolvastam újra meg újra, míg csak kívülről nem tudtam... Drága anyám, ön egyszer egy homokórát küldött nekem, s az egyik babámat kármelitának öltöztette, örömöm kimondhatatlan volt... Nagybátyámnak ez nem tetszett, azt mondta; ne juttassák eszembe a Kármelt, inkább verjék ki a fejemből. Én ellenben úgy éreztem: az a remény tartja bennem a lelket, hogy egyszer kármelita leszek. Az volt az örömöm, ha Pauline-nak dolgozhattam, kis kartonpapír-munkákat készítettem a számára s legfőbb foglalatosságom az volt, hogy margarétából és nefelejcsből koszorút fontam a Szent Szűznek; május szép hónapjában voltunk, az egész természet virágjában pompázott és csak úgy árasztotta a vidámságot, egyedül az „apró virág” volt lankadt s úgy látszott, hogy el is hervad, örökre... De azért volt mellette Nap is, s ez a Nap a Szent Szűz Csodás Szobra volt, amely kétszer beszélt Mamához és az apró virág sokszor, igen sokszor fordította kelyhét az áldott Égitest felé... Láttam egyszer, amint Papa benyitott Mária szobájába, ahol feküdtem, néhány aranyat adott át neki, nagyon szomorúan, s azt mondta, írjon Párizsba s mondasson miséket a Győzelmes Nagyboldogasszony tiszteletére, hogy ez meggyógyítsa az ő szegény kis lányát. Ó, hogy meghatott az én drága Királyom Hite és Szeretete! Olyan jó lett volna, ha azt mondhattam volna neki, hogy meggyógyultam, de már éppen elég csalódást okoztam, a vágyaim nem tehettek csodát, a gyógyulásomhoz kellett a csoda... Csoda kellett s a Győzelmek Nagyboldogasszonya vitte azt végbe. Egy Vasárnapon (a szentmise-kilenced alatt)[1] Mária kiment a kertbe s Léonie-ra hagyott, aki olvasott az ablak mellett; néhány perc múlva hívogatni kezdtem, csaknem egészen halkan: „Mama... Mama”. Léonie, miután hozzá volt szokva ahhoz, hogy minduntalan ezt a szólongatást hallja, nem vetett rám ügyet. Egy idő múlva már hangosan hívtam s végre visszajött Mária; tisztán láttam, hogy bejött, de nem tudtam mondani, hogy megismerem és továbbra is, egyre hangosabban hívtam: „Mama...” Nagyon szenvedtem ebben az erőltetett és megmagyarázhatatlan küzdelemben és Mária talán még jobban szenvedett, mint én; miután hiába erőlködött, hogy bizonyítsa: itt van mellettem, Léonie-val és Céline-nel térdreesett az ágyam előtt, majd a Szent Szűz felé fordulva, a gyermeke életéért könyörgő Anya forró imájával elnyerte azt, amire vágyott...
      S mert nem talált semmilyen segítséget a földön, a szegény kis Teréz is Égi Édesanyja felé fordult, s tiszta szívéből imádkozott, hogy könyörüljön meg rajta végre... A Szent Szüzet hirtelen szépnek láttam, olyan szépnek, amilyen szépet életemben nem láttam még, arcáról jóság és kimondhatatlan gyöngédség sugárzott, de az, ami a lelkem mélyére hatolt, a „Szent Szűz elragadó mosolya” volt. S ekkor minden fájdalmam elcsitult, szememből két nagy könnycsepp fakadt s gördült le az arcomon csendesen, de ezek a legtisztább öröm könnyei voltak... Ó, gondoltam, a Szent Szűz rámmosolygott, milyen boldog vagyok... de soha nem fogom elmondani, senkinek, mert akkor szétfoszlik a boldogságom. Önkéntelenül lefelé pillantottam s megláttam Máriát, aki szeretettel nézett rám; látszott, hogy meg van hatva, s hogy észrevette: kegyelmet kaptam a Szent Szűztől... Ó, igazán neki, az ő megindító imáinak köszönhettem az Égi Királynő mosolyát... Mikor látta, hogy nem veszem le a szememet a Szent Szűzről, ezt gondolta magában: „Teréz meggyógyult!” Igen, az apró virág új életre kelt, az a ragyogó Napsugár, amely felmelegítette, nem hagyott fel jótéteményeivel; nem egyszerre cselekedett, hanem lassan és szelíden, úgy növelte és erősítette őt, hogy öt év múlva nyílt ki a Kármel termékeny hegyén.

__________________________________________

[1]      Pünkösd vasárnapján, 1885. máj. 13-án.

A gonosz lélek külsőleg hatalmat kapott felettem

      Nem meglepő, hogy féltem: betegnek látszom, és igazában nem vagyok az, mert olyan dolgokat mondtam és tettem, amilyeneket nem gondoltam; csaknem mindig úgy látszott, mintha delíriumban lennék, értelmetlen szavakat mondva, de bizonyos vagyok abban, hogy eszem használatától egy pillanatra sem voltam megfosztva. Gyakran látszottam ájultnak, teljesen mozdulatlan voltam; ilyenkor tehették volna velem, amit akartak, akár meg is ölhettek volna, és mégis mindent hallottam amit körülöttem mondtak, még emlékszem is mindenre...
      Egyszer megtörtént velem, hogy sokáig nem tudtam kinyitni a szemem, s mikor egyedül voltam, egy pillanatra kinyitottam...

      Azt hiszem, hogy a gonosz lélek külsőleg hatalmat kapott felettem, de lelkemhez vagy szellememhez nem tudott közel férkőzni, legfeljebb annyiban, hogy igen nagy félelmet sugallt bizonyos dolgokkal, például azokkal az igen egyszerű gyógyszerekkel szemben, melyeket azután hiába akartak nekem beadni. De ha a jó Isten meg is engedte a gonosz léleknek, hogy közel férkőzzék hozzám, küldött számomra látható angyalokat is... Mária mindig az ágyam mellett volt, egy édesanya gyöngédségével gondozott és vigasztalt, soha nem lehetett rajta a legkisebb bosszúságot sem észrevenni, pedig sokat bajlódott velem, mert nem tűrtem, hogy elmenjen mellőlem. Azonban mégis asztalhoz kellett ülnie Papával, én meg egész távolléte alatt szüntelenül hívtam. A rám vigyázó Victoire néha kénytelen volt elmenni drága „Mamámért”, ahogy én hívtam... Ha Mária el akart menni hazulról, úgy kellett tennie, mintha misére menne, vagy Pauline-t látogatná meg, ilyenkor egy szót sem szóltam...
      Nagybátyám és Nagynéném is igen jók voltak hozzám; drága kis Nagynéném naponta látogatott s ezerféle édességet hozott. Mások is látogattak, családunk barátai, én azonban könyörögtem Máriának, mondja meg nekik, hogy nekem nem kell látogató, nem látom szívesen ,,az ágyam körül az embereket, akik olyan SORBAN ülnek ott, mint a HAGYMAFEJEK s úgy néznek engem, mint valami érdekes állatot”. Az egyetlen látogatás, amelynek örültem, a Nagybátyámé és a Nagynénémé volt.
      Ki se tudnám mondani, hogy ezen betegségem óta mekkorát nőtt irántuk érzett szeretetem, megértettem, jobban, mint valaha, hogy ők nem akármilyen rokonok voltak számunkra. Ó, Apácskának nagyon is igaza volt, hogy gyakran mondogatta nekünk azt, amit most leírtam. Később tapasztalhatta is, hogy nem tévedett[1] s most bizonyára védelmezi és megáldja azokat, akik odaadó gondoskodásukkal úgy elhalmozták őt. Én még száműzött vagyok s nem tudom kimutatni a hálámat, csak egyetlen eszközöm van arra, hogy szívemen könnyítsek: imádkozni rokonaimért, akiket szeretek, akik oly jók voltak s még most is oly jók hozzám!
      Léonie is nagyon-nagyon jó volt hozzám, legjobb igyekezete szerint próbált szórakoztatni, én viszont néha keserűséget okoztam neki azzal, hogy láthatta: Máriát nem tudja pótolni mellettem.
És az én drága Céline-em, mit meg nem tett az ő Terézéért!... Vasárnap, ahelyett, hogy sétálni ment volna, órákra bezárta magát egy szegény kis lánnyal, aki hasonló volt egy idiótához; igazán szeretet kellett hozzá, hogy ne meneküljön tőlem... Ó, drága Nővérkéim, mennyit szenvedtetek miattam!... Senki nem okozott nektek annyi fájdalmat, mint én és senki nem kapott tőletek annyi szeretetet, mint amennyit ti pazaroltatok rám... Szerencsére lesz nekem Egem, hogy megbosszuljam magam, nagyon gazdag az én Jegyesem s én meríthetek majd szeretetének kincseiből, hogy százszorosan adjam vissza azt, amit miattam szenvedtetek...