2011. október 4., kedd

Belépésem a Kármelbe

      Belépésem napja április 9-ére, hétfőre esett, arra a napra, amelyen a Kármel - a Nagyböjt miatt késve - a Szeplőtelen Fogantatást ünnepelte. Az előestén az egész család összegyűlt az asztal körül, amelynél én utoljára ültem. Ó, milyen szívettépőek ezek a bensőséges együttlétek!.. Akkor, mikor az ember azt szeretné, hogy megfeledkezzenek róla, elhalmozzák simogatással s a leggyengédebb szavakkal és éreztetik az elválás áldozatát... Papa szinte semmit sem mondott, de tekintete szeretettel pihent rajtam . . . Nagynéném időnként sírt és Nagybátyám ezer szerető bókot mondott. Jeanne és Mária is csupa gyengédség volt, különösen Mária, aki félrevont és bocsánatot kért a fájdalmakért, melyeket okozni vélt nekem. Drága kis Léonie-m, aki néhány hónapja jött vissza a Vizitációból[1], még inkább elhalmozott csókokkal és simogatásokkal. Csak Céline-ről nem beszéltem, de kitalálhatja, drága Anyám, hogyan telt el az utolsó éjszaka, mikor együtt aludtunk... A nagy nap reggelén még egy utolsó pillantást vetettem a Cserjésre, gyermekkoromnak erre a kedves kis fészkére, melyet már nem láthatok többé és elindultam drága Királyom karján, hogy felmenjek Kármel hegyére... Mint az előző napon is, az egész család együtt hallgatott Szentmisét és együtt áldozott. Amikor Jézus leszállt az én drága rokonaim szívébe, csupa zokogást hallottam magam körül, csak én nem könnyeztem. A szívem azonban oly hevesen vert, hogy mikor intettek nekünk, hogy menjünk a konventajtóhoz, úgy éreztem, lépni sem tudok; előrementem, azt kérdezve magamtól, vajon nem halok-e bele ebbe az erős szívdobogásba... Ó, micsoda pillanat! Csak, ha átéltük, tudhatjuk meg, hogy mit jelent...
      Megindultságomnak nem volt külső jele: miután megcsókoltam drága családom minden tagját, az én páratlan Atyám elé térdeltem, áldását kérve; erre ő maga is letérdelt és sírva áldott meg... Amint az aggastyán még élete tavaszában lévő gyermekét az Úrnak ajándékozza: ez olyan látvány volt, amely bizonyára mosolyra fakasztotta az angyalokat... Pár pillanattal később becsukódtak mögöttem a szent hajlék kapui s itt azoknak a drága nővéreknek a csókja várt, akik anyáim voltak s akik ezentúl példaképeim lesznek... Végre teljesültek vágyaim; a lelkem olyan édes és mély BÉKÉT érzett, amelyet kifejeznem lehetetlenség s ez a bensőséges béke immár 7 és fél év óta osztályrészem, a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem hagyott el.
      Mint minden jelöltet, engem is a kórusba vittek fel belépésem után azonnal; sötét volt a kitett Oltáriszentség miatt[2] és az, ami a legelőször megkapott, a mi szent Genovéva anyánk[3] szeme volt. Engem nézett; egy percre letérdeltem a lábaihoz, megköszönve a Jó Istennek azt a kegyelmet, hogy ismerhetek egy szentet s azután követtem Gonzagáról nevezett Mária Anyát a közösség különböző helyiségeibe. Mindent nagyszerűnek találtam, úgy éreztem, mintha valami pusztaságba kerültem volna, kis cellánktól különösen el voltam ragadtatva, de az öröm, amit éreztem, békés volt, a legkisebb szellő sem vert hullámot azokon a nyugalmas vizeken, melyeken a hajócskám ringatózott, egyetlen felhő sem homályosította el az én egem kékjét... ó, teljes kárpótlást kaptam minden megpróbáltatásért... Milyen mélységes örömmel mondogattam ezeket a szavakat: „Örökre, örökre itt vagyok!...”

____________________________

[1]      Léonie 1887 július 16-án belépett caeni Vizitációba, de egészségi okokból 1888. január 6-án visszatért a szülői házba.
[2]      A kórusban szokás szerint félhomály volt ilyenkor, hogy a kármelitákat ne lehessen látni a kápolnából.
[3]      Szent Teréziáról nevezett Genoveva anya a lisieuxi Kármel alapítója volt (1858). Többször is volt perjelnő. 1884-ben megbetegedett s szent halállal halt meg 1891. dec. 5-én.

2011. szeptember 26., hétfő

Várakozás a belépésre...

      A részemről könnyekben töltött ragyogó ünnep délutánján meglátogattam a kármelitákat; nagy volt a meglepetésem, midőn a rács kinyitásakor egy elragadó kis Jézust pillantottam meg, aki labdát tartott a kezében, melyre az én nevem volt írva. A kármeliták, Jézus helyett, aki túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy beszéljen, himnuszt énekeltek, amelyet az én drága Anyám szerzett; minden szavára édes vigasztalás áradt el a szívemben, soha nem fogom elfelejteni annak az anyai szívnek a finomságát, amely engem mindig elárasztott a gyöngédségével... Miután édes könnyek között köszöntem ezt meg, elmeséltem a meglepetést, amelyet az én drága Céline-em készített nekem az éjféli miséről hazajövet. A szobámban, szép, mély tál közepén egy kicsi hajót találtam az alvó kis Jézussal, aki mellett egy kis labda volt, a fehér vitorlára Céline ezeket a szavakat írta: „Én alszom, de a szívem virraszt,”[1] és a hajón csak ennyi: „Istenre hagyatkozás!” Ó, ha Jézus nem is beszélt még az ő kis jegyeséhez, ha lehunyva tartotta is még isteni szemét, legalább kinyilatkoztatta magát neki, olyan lelkeket véve eszközül, akik megértik szívének minden gyöngédségét és szeretetét...
      Az 1888-ik év első napján Jézus megint keresztjével ajándékozott meg, de ezúttal egyedül voltam arra, hogy hordozzam, mert fájdalmasságát az tetézte, hogy érthetetlen volt mások számára... Gonzagáról nevezett Mária Anyának egy levele arról értesített, hogy a Püspök Úr válasza megérkezett 28-án, az Aprószentek ünnepén, de nem tudatta azt velem, miután úgy határozott, hogy csak nagyböjt után léphetek be. Nem tudtam könnyeimet visszatartani ekkora késedelem gondolatára. Ennek a megpróbáltatásnak egészen különleges jellege volt, a világ bilincsei szét voltak törve a számomra, s ez alkalommal Noé bárkája nem akarta még befogadni a szegény kis galambot... Én elhiszem, hogy oktalannak látszottam, mikor nem fogadtam örömmel száműzetésem három hónapját, de hiszem azt is, hogy a nélkül, hogy meglátszott volna rajtam, ez a megpróbáltatás igen nagy volt és nagyon növelte bennem az Istenre hagyatkozást és a többi erényeket.
      Hogyan telt el ez a három hónap, amely kegyelmekben oly gazdag volt a lelkem számára? Először arra gondoltam, hogy nem fogom zavartatni magam s ugyanazt a szabályszerű életet élem, mint ami szokásomban volt, de hamarosan megértettem a rendelkezésemre álló idő értékét és elhatároztam, hogy most inkább, mint valaha, komoly és önsanyargató életre adom magam. Mikor azt mondom, hogy önsanyargató, nem akarom elhitetni magamról, hogy vezekeltem, sajnos, ilyet soha-soha nem tettem, nagyon távol állva azoktól a szép lelkektől, akik gyermekkoruk óta gyakorolták az önsanyargatások különböző fajtáit. Én soha nem éreztem semmiféle hajlamot ilyesmire; ez kétségtelenül gyávaságomból eredt, mert megtehettem volna, mint Céline is, hogy ezer apró leleménnyel szenvedéseket okozzak magamnak, ezek helyett mindig hagytam, hogy vattában dédelgessenek, és jól tartsanak, mint egy kis madarat, amelynek nincs szüksége arra, hogy vezekeljen... Az én önsanyargatásaim abból álltak, hogy megtörjem érvényesülésre mindig készen álló akaratomat, hogy elfojtsak magamban egy visszavágó szót, hogy apró szolgálatokat tegyek a nélkül, hogy a magam részére gyümölcsöztetném azokat, hogy ülés közben egyáltalán ne támaszkodjam a hátammal a székhez stb., stb. ... Ezeknek a semmiknek a gyakorlásával készültem arra, hogy Jézus jegyese legyek és ki se tudom mondani, hogy ez a várakozás a számomra mennyi édes emléket hagyott hátra... Három hónap gyorsan eltelik s végre elérkezett az oly forrón áhított pillanat.

__________________________
[1]      Én 5,2

2011. szeptember 2., péntek

Visszatérés Franciaországba

      Miután még meglátogattuk Pisát és Genovát, visszatértünk Franciaországba. Az útvonalon nagyszerű volt a kilátás, hol a tenger mentén haladtunk, s a vonat oly közel volt hozzá, hogy úgy tetszett: a hullámok elérnek bennünket (ezt a látványosságot a vihar okozta, este volt, ami a jelenetet még impozánsabbá tette), hol érett gyümölcsű narancsfákkal, könnyűlevelű zöld olajfákkal, kecses pálmákkal borított síkságot láttunk... láttuk, amint napnyugtakor a sok kis tengeri kikötőben kigyullad a lámpák raja, mialatt az Égen az első csillagok ragyognak... Ó, mennyi költészet töltötte be a lelkemet annak láttán, amit most életemben először és utoljára néztem!... Sajnálkozás nélkül láttam tovatűnni, a szívem más nagyszerűségekre törekedett; eleget szemlélte már a föld szépségeit, az Ég szépsége volt vágyainak a célja, s hogy ezt odaadhassam a lelkeknek, fogoly akartam lenni!... Mielőtt megnyílnának előttem annak az áldott börtönnek a kapui, amely után sóhajtozom, még harcolnom és szenvednem kell; ezt éreztem Franciaországba visszatérve, s mégis oly nagy volt a bizakodásom, hogy szüntelenül reméltem: meg fogják engedni, hogy december 25-én belépjek... Alighogy megérkeztünk Lisieuxbe, első látogatásunk a Kármelnek szólt... Micsoda találkozás volt!... Annyi, de annyi mondanivalónk volt egymás számára egy hónapi távollét után, egy olyan hónap után, amely hosszabbnak rémlett, mint amilyen volt s amely alatt többet tanultam, mint jó néhány év alatt...
      Ó, drága Anyám! Milyen édes volt viszontlátnom önt: s kitárnom ön előtt az én szegény, megsebzett kis lelkemet. Ön előtt, aki oly jól meg tud érteni engem, akinek elég egy szó, egy tekintet, hogy mindent kitaláljon! Én teljesen ráhagyatkoztam Istenre, megtettem minden, minden tőlem telhetőt, egészen odáig elmentem, hogy a Szentatyával is beszéltem, de most már azután nem tudtam, mit tegyek még. Ön azt mondta, hogy írjak a Püspök Úrnak és emlékeztessem ígéretére; azonnal meg is tettem, a legjobban, ahogy tőlem telt, de olyan kifejezésekkel, amelyeket Nagybátyám kissé túlságosan egyszerűnek talált. Átírta levelemet; éppen abban a pillanatban, mikor fel akartam adni, kaptam öntől egy levelet, amelyben azt mondja, hogy ne írjak, várjak egy pár napig; engedelmeskedtem, mert bizonyos voltam benne: ez a legjobb eszköz arra, hogy ne tévedjek. Végre karácsony előtt 10 nappal elment a levelem. Abban a mély meggyőződésben, hogy a válasz nem fog váratni magára, minden reggel, mise után, bementem Papával a postára, azt hívén, hogy ott találom az engedélyt arra, hogy elrepüljek, de mindegyik reggel újabb csalódást hozott magával, amely azonban nem rendítette meg hitemet... Kértem Jézust, hogy törje szét bilincseimet, szét is törte, de egészen más módon, mint ahogyan én vártam... Elérkezett Karácsony szép ünnepe, de Jézus nem ébredt fel... A földön hagyta kis labdáját, még egy pillantást sem vetett rá... A szívem össze volt törve, mikor éjféli misére mentem, annyira számítottam rá, hogy ezen már a Kármel rácsai mögött fogok részt venni!... Ez a megpróbáltatás igen nagy volt a hitem számára, de Ő, akinek a szíve még álmában is virraszt,[1] megértette velem, hogy azoknak, akiknek a hite egyenlő nagyságú egy mustármaggal, megadja a csodát és áthelyezi a hegyeket, hogy az annyira kicsiny hitet megerősítse, de bizalmasai, Édesanyja számára nem tesz csodákat addig, amíg hitüket próbára nem tette. Nem hagyta-e meghalni Lázárt, jóllehet Márta és Mária megüzenték neki, hogy beteg?... A kánai menyegzőn, mikor a Szent Szűz kérte Jézust, hogy segítsen a ház urán, nem azt felelte-e neki, hogy még nem jött el az ő órája?... De a megpróbáltatás után, micsoda jutalom! a víz borrá változik!... Lázár feltámad ... Így tesz Jézus az ő kis Terézével: miután hosszasan próbára tette, kielégítette szívének összes kívánságait...

__________________________
[1]  Én 5,2

2011. augusztus 26., péntek

Váratlan kiváltság...

      A nevezetes nap másnapján már reggel el kellett indulnunk Nápolyba és Pompeibe. A Vezúv egész nap dörgött a tiszteletünkre, ágyúlövéseivel keskeny füstoszlopot eresztett ki magából. Azok a nyomok, melyeket Pompei romjain hagyott, ijesztők, Isten hatalmát mutatják, „Aki nézi a földet és megremegteti azt, aki megérinti a hegyeket és füstté változtatja azokat...”[1]
      Szerettem volna egyedül sétálni a romok között s eltűnődni az emberi dolgok mulandóságán, de az utasok nagy száma sokat elvett a romba dőlt város mélabús bájából... Nápolyban, éppen ellenkezőleg, a kétlovas kocsik nagy száma tette nagyszerűvé sétánkat a San Martino monostorba, amely az egész város fölé nyúló, magas dombon áll; a lovak, amelyek vittek bennünket, sajnos, minden pillanatban megbokrosodtak és nem egyszer azt hittem, ütött az utolsó órám. A kocsis hiába mondogatta állhatatosan az olasz vezetők varázsigéjét: „Appipó, appipó...”, a szegény lovak fel akarták borítani a kocsit, végül is, hála őrangyalaink segítségének, megérkeztünk nagyszerű szállodánkba. Egész utazásunk alatt elsőosztályú szállodákban szállásoltak el bennünket, soha nem vett körül ekkora fényűzés, most igazán ideillik, hogy nem a gazdagság teszi a boldogságot, mert sokkal boldogabb lettem volna egy zsúpfedél alatt a Kármel reményében, mint az aranyozott falborítások, a fehér márványlépcsők, a selyemszőnyegek közelében, keserűséggel a szívemben... Ó, jól éreztem azt, hogy az öröm nem a bennünket környező tárgyakban, hanem a szív legbelsejében van, ugyanúgy birtokosai lehetünk a börtönben, mint a palotában; bizonysága ennek, hogy boldogabb vagyok a Kármelen, még külső és belső megpróbáltatások közt is, mint a világban, az élet kényelmeivel és főleg az atyai tűzhely gyöngédségeitől körülvéve!...
      A lelkem elmerült a szomorúságban, de látszatra a régi maradtam, mert úgy hittem, hogy kérésem, mellyel a Szentatyához fordultam, titok; hamarosan az ellenkezőjéről győződhettem meg, Céline-nel egyedül maradva a vasúti kocsiban (a többi zarándok leszállt a párpercnyi állomásozás alatt s a büfébe ment); Legoux főtisztelendő úr, a coutancesi általános helytartó ránknyitotta az ajtót és miközben mosolyogva nézett rám, így szólt: „Nos, hogy van a mi kis kármelitánk?” Ekkor megértettem, hogy az egész zarándoktársaság tudja a titkomat; szerencsére senki sem beszélt nekem róla, de a rokonszenvből, amellyel rám néztek, láttam, hogy kérésem nem keltett rossz benyomást, ellenkezőleg... Assisi kis városában[2] alkalmam nyílt arra, hogy felszálljak Révérony főtisztelendő úr kocsijába, ez a kegy az egész utazás alatt egyetlen nőnek sem jutott osztályrészül. A következő módon részesültem ebben a kiváltságban. Miután sorra látogattuk a Szent Ferenc és Szent Klára erényeitől illatozó helyeket, Szent Ágnesnek, Szent Klára testvérének a monostoránál állapodtunk meg. Kedvemre nézegettem a Szent fejét s mikor az utolsók közt elmentem onnan, észrevettem, hogy elvesztettem az övemet. Kerestem ott a tömegben, egy pap megszánt és segített nekem, de mikor megtalálta, elment s én egyedül maradtam, és újra csak kerestem, mert az övem ugyan megvolt, de nem lehetett felvenni, hiányzott a gombja... végre megláttam, ott fénylett egy sarokban, nem került sok időbe felkapni és visszaerősíteni a szalagra, de annál több időt vett igénybe az, ami mindezt megelőzte; egyszerre csak, nagy csodálkozásomra, egyedül találtam magam a templomnál, az a sok kocsi mind eltűnt, kivéve a Révérony főtisztelendő úrét. Most mitévő legyek? Fussak a kocsik után, jóllehet nem is látom már őket s kitegyem magam annak, hogy lekésem a vonatról és nyugtalanságba taszítom drága Papámat, vagy pedig kérjek helyet Révérony főtisztelendő úr hintójában?... Az utóbbira határoztam el magam. Annak ellenére, hogy rendkívül nagy zavarban voltam, legszívélyesebb és legkevésbé zavart arckifejezésemmel tártam fel előtte kritikus helyzetemet s ezzel őt magát is zavarbaejtettem, mert kocsija tömve volt a zarándoklat legelőkelőbb tagjaival, lehetetlen volt még eggyel több helyet szorítani, de egy igen gáláns úr sietve leszállt, felsegített a helyére és szerényen a kocsis mellé ült. Én egy kelepcébe esett mókushoz hasonlítottam és távoltól sem éreztem kellemesen magam csupa ilyen nagy kiválósággal körülvéve s mi több, a legfélelmesebb közülük éppen szemben ült velem... Ő azonban igen szeretetreméltó volt, időről időre abbahagyta a társalgást a férfiakkal, hogy a Kármelről beszéljen nekem. Mielőtt a pályaudvarra értünk volna, ezek a nagy személyiségek mind előhúzták nagy pénztárcájukat, hogy pénzt adjanak a (már kifizetett) kocsisnak, én is úgy tettem, mint ők s elővettem az én csepp pénztárcámat, de Révérony főtisztelendő úr nem egyezett bele, hogy szép apró darabokat szedjek ki onnan, inkább egy nagyot adott mindkettőnk nevében.
      Egy más alkalommal mellette voltam az omnibuszon, még kedvesebb volt és megígérte, hogy mindent megtesz, ami csak tőle telik, hogy beléphessek a Kármelbe... Ezek a kis találkozások hintettek ugyan egy kevés balzsamot az én sebeimre, de azért nem tudtak változtatni azon, hogy a visszatérés sokkal kevésbé legyen kellemes, mint az odautazás volt, mert már nem reménykedhettem „a Szentatyában”, semmiféle segítségem nem volt a földön, amely sivár és vizetlen pusztaság volt a szememben,[3] egyedül a Jó Istenbe vetettem minden reménységemet... ekkor szereztem azt a tapasztalatot, hogy többet ér Hozzá folyamodnunk, mint a szentjeihez...
_________________________________
[1]      Zsolt 103,32
[1]      November 24.-én, csütörtökön.
[1]      Zsolt 62,2

2011. augusztus 23., kedd

Gyermek Jézus kis labdája

      Az én drága Papámnak sok fáradságába került, amíg a kihallgatásról eljövet megtalált engem, minden tőle telhetőt megtett, hogy megvigasztaljon engem, de hiába... A szívem mélyén nagy békét éreztem, mert tökéletesen mindent megtettem, ami csak módomban volt, hogy megfeleljek annak, amit a Jó Isten tőlem kívánt, de ez a béke a mélyben volt s a lelkemet keserűség töltötte el, mert Jézus hallgatott... Úgy látszott, hogy messze van tőlem, semmi jelét nem éreztem a jelenlétének... Ezen a napon még a Nap sem mert kisütni és Itália szép kék ege, sötét felhőktől terhesen, szakadatlanul együtt sírt velem... Ó, mindennek vége volt, az utazásomnak nem volt már varázsa, hiszen a célja hiányzott. Ezzel szemben a Szentatya utolsó szavai mintha vigasztalók lennének: s valóban, nem voltak valósággal prófétaiak? Minden akadály ellenére, az, amit a Jó Isten akart, beteljesedett. Nem engedte meg a teremtményeknek, hogy azt tegyenek, amit akarnak, hanem az Ő és csakis az Ő akaratát... Egy idő óta felajánlottam magam a Gyermek Jézus kis játékszerének, azt mondtam Neki, hogy ne úgy bánjék velem, mint valami drága játékkal, melynek a nézésével is beérik a gyerekek, hozzányúlni pedig nem mernek, hanem úgy, mint egy teljesen értéktelen kis labdával, melyet ledobhat a földre, a lábával rúghat, felhasíthat, otthagyhat egy sarokban vagy a szívére szoríthat, ha ebben örömét találja; egyszóval, szórakoztatni akartam a kicsi Jézust, kiszolgáltatni magam gyermeki szeszélyeinek... Meghallgatta imádságomat.
      Rómában Jézus felhasította kicsi játékszerét, látni akarta, hogy mi van benne, s mikor meglátta, a felfedezésével elégedetten leejtette kis labdáját és elaludt... Mit tesz Ő, amíg édesen alszik és mivé lesz az elhagyott kicsi labda?... Jézus azt álmodta, hogy még mindig játékával szórakozik, hol elereszti, hol felveszi és azután, mikor egyszer már jó messzire gurította, a szívére szorítja s nem engedi el többé az ő kis keze ügyéből...
      Bizonyára megérti, drága Anyám, hogy mennyire szomorú volt a kis labda, mikor a földön találta magát... Mindezek mellett tovább reméltem, minden remény ellenére[1]. Pár nappal a Szentatya audenciája után Papa meglátogatta a jó Simeon testvért[2] s ott találta nála Révérony főtisztelendő urat, aki igen kedves volt. Papa tréfásan zsörtölődött vele, hogy nem segített nekem nehéz vállalkozásomban, majd elmesélte Királynője történetét Simeon testvérnek. A tiszteletreméltó aggastyán nagy érdeklődéssel hallgatta szavait, még jegyzeteket is készített és megindultan mondta: „Ilyesmit nem lehet látni Olaszországban!” Úgy hiszem, ez a találkozás igen jó hatást gyakorolt Révérony főtisztelendő úrra, a későbbiek folyamán állandóan bizonygatta, hogy végre meg van győződve a hivatásom felől.

______________________________
[1]      Róm 4,18
[2]      Keresztény iskolatestvér, a Szent József kollégium igazgatója volt, aki igen nagy megbecsülésnek örvendett a római körökben.

2011. augusztus 21., vasárnap

Kihallgatáson XIII. Leónál

      Hat napot töltöttünk el azzal, hogy sorra tátogattuk Róma főbb csodáit, s a hetediken láttam közülük a legnagyobbat: „XIII. LEÓT”... Óhajtottam is ezt a napot és ugyanakkor féltem is tőle, mert tőle függött a hivatásom, miután a válasz, amelyet a Püspök Úrtól kellett volna kapnom, nem érkezett meg s önnek egyik leveléből tudtam meg, Anyám, hogy már nem nagyon készséges irányomban, így egyetlen mentődeszkám a Szentatya volt... de ahhoz, hogy azt elnyerjem, kérni is kellett, s az egész világ előtt merni kellett beszélni: „a Pápával”, ettól a gondolattól megremegtem; hogy mit szenvedtem a kihallgatás előtt, azt egyedül csak a Jó Isten tudja, meg az én drága Céline-em. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire részt kért minden megpróbáltatásomból, mintha csak az én hivatásom az övé lett volna. (Kölcsönös szeretetünket a zarándoklat papjai is észrevették; egyik este, miután annyian voltunk egy társaságban, hogy kevés volt az ülőhely, Céline az ölébe vett engem s oly kedvesen néztünk egymásra, hogy egy pap felkiáltott: „Hogy szeretik egymást! Ó, ez a két nővér sohasem fog tudni elválni egymástól!” Igen, szerettük egymást, de szeretetünk oly tiszta és erős volt, hogy az elválás gondolata nem zavart meg bennünket, mert éreztük, hogy semmi de semmi, még az óceán sem tudna elszakítani bennünket egymástól... Céline nyugalommal nézte, amint az én kis sajkám a Kármel partjához közeledik, belenyugodott abba, hogy olyan sokáig marad e világ viharos tengerén, ameddig csak a Jó Isten akarja, biztos lévén afelől, hogy ha rákerül a sor, ő is eléri majd vágyainak célját, a partot...)
November 20-án, vasárnap, miután felöltöztünk a Vatikán szertartásrendjének megfelelően (vagyis feketébe, a fejünkön vállra hulló csipkekendővel) s miután egy nagy, kék- fehér szalagon függő XIII. Leó- medalionnal ékesítettük fel magunkat, beléptünk a Vatikánba, az Első Főpap kápolnájába. 8-kor mély megindulás vett erőt rajtunk, látva, amint belép, hogy elmondja a Szentmisét... Miután megáldotta a köréje gyűlt sok zarándokot, felment a Szent Oltár lépcsőin és Krisztus Helytartójához méltó pietásával mutatta meg nekünk, hogy valóban „Szent Atya”. A szívem erősen vert és az imáim forróak voltak, mialatt Jézus leszállott Főpapjának a kezébe; e mellett telve voltam bizakodással, az enapi Evangélium ezeket az elragadó szavakat foglalta magában: „Ne félj, te kisded nyáj, mert az én Atyámnak tetszett, hogy neked adja a királyságát”.[1] Nem, nem féltem, reméltem, hogy hamarosan enyém lesz Kármel királysága, nem gondoltam akkor Jézusnak ezekre a másfajta szavaira: „Úgy készítem el nektek királyságomat, ahogyan Atyám nekem készítette el azt”.[2] Vagyis keresztet és megpróbáltatást tartogatok a számodra, - így leszel méltó arra, hogy birtokba vedd ezt a királyságot, amely után áhítozol; miután szükséges volt, hogy a Krisztus szenvedjen s ezáltal menjen be az ő dicsőségébe,[3] ha az ő oldalán akarsz helyet foglalni, idd ki a kelyhet, amit Ő maga is kiivott...[4] Ezt a kelyhet a Szentatya nyújtotta nekem és könnyeim összevegyültek a keserű itallal, amellyel megkínáltak. A hálaadó mise után, amely Őszentségéét követte, kezdődött a kihallgatás. XIII. Leó nagy karosszékben ült, egyszerű fehér reverendába s egy ugyanolyan színű camagliába öltözve és a fején csak egy kis pileolus volt. Körülötte voltak a kardinálisok, az érsekek és a püspökök, de csak úgy nagyjában láttam őket, mert a Szentatyával voltam elfoglalva; sorban elmentünk előtte, mindegyik zarándok letérdelt, mikor rákerült a sor, megcsókolta XIII. Leó lábát és kezét, áldást kapott tőle és két nemes testőr megérintette őt a szertartáshoz tartozóan, tudtára adva ezáltal, hogy felkelhet (mármint a zarándok, oly rosszul fejezem ki magam, hogy úgy hihetné valaki: a Pápáról mondtam ezt.) Mielőtt a főpásztori szobába léptem volna, feltett szándékom volt, hogy beszélek, de meglátva „Révérony főtisztelendő urat” a Szentatya jobbján, éreztem, hogy alábbhagy a bátorságom... Csaknem ugyanabban a pillanatban adták át nekünk az üzenetét, melyben megtiltja, hogy beszéljünk XIII. Leóhoz, mert már amúgy is túlságosan elhúzódik a kihallgatás... Drága Céline-emhez fordultam, hogy megtudjam véleményét: „Beszélj!”, mondta ő nekem. A következő pillanatban a Szentatya lábainál voltam; miután megcsókoltam a papucsát, a kezét nyújtotta nekem, de a helyett, hogy megcsókoltam volna, összekulcsoltam az enyémet és arcára emelve könnyben úszó szememet, így szóltam: „Szentatyám, nagy kegyet szeretnék kérni öntől!...”
      - Ekkor az Első Főpap fölém hajtotta fejét, olymódon, hogy az arcom csaknem arcához ért, s láttam, hogy fekete és mély szemei rám szegeződnek s mintha egészen a lelkem mélyéig hatolnának. - „Szentatyám, mondtam, jubileuma örömére engedje meg, hogy 15 éves koromba a Kármelbe lépjek!...”
      A hangom kétségtelenül remegett a felindulástól, a Szentatya pedig Révérony főtisztelendő úr felé fordulva, aki csodálkozással vegyes bosszúsággal nézett rám, ezt mondta: „Nem egészen értem.” - Ha a jó Isten megengedte volna, Révérony főtisztelendő úr könnyen elérhctte volna számomra, amire vágytam, de Ő keresztet és nem vigasztalást akart adni nekem. - „Szentatyám, mondta a Nagy Vikárius, egy gyermek akar a Kármelbe lépni 15 éves korában, az elöljárók éppen most vizsgálják meg a kérdést.” - „Nos, gyermekem, felelte jóságos pillantással a Szentatya, tedd azt, amit az elöljárók mondani fognak neked.” Kezeimet a térdére téve, erőm utolsó megfeszítésével, esdeklő hangon mondtam: „Ó, Szentatyám, ha ön igent mondana, mindenki úgy akarná!” Merően nézett rám, s minden szótagot külön hangsúlyozva, ezeket a szavakat mondta: „Ugyan... ugyan... Akkor fogsz belépni, ha a jó Isten is úgy akarja!...” (Hangjában volt valami magával ragadó és meggyőző, szinte még most is hallom.) Mivel a Szentatya jósága felbátorított, szerettem volna még beszélni, de a két nemes testőr udvariasan megérintett, hogy keljek fel; látva, hogy ez nem volt elég, karonragadtak és Révérony abbé segített nekik felemelni engem, mert én úgy maradtam, XIII. Leó térdére tett, összekulcsolt kézzel és erővel vittek el a lábaitól... Mikor a Szentatya látta, hogy elvisznek, kezét az ajkamhoz emelte, majd felemelte, hogy megáldjon, a szemem akkor megtelt könnyel és Révérony abbé legalább annyi gyémántot láthatott benne, mint akkor, Bayeux-ben... A két nemes testőr a szó szoros értelmében vitt az ajtóig, és ott egy harmadik közülük XIII. Leó-érmet adott nekem. Céline, aki utánam jött, tanúja volt az imént lejátszódott jelenetnek, majdnem annyira megindult volt, mint én, e mellett azonban volt bátorsága ahhoz, hogy a Szentatya áldását kérje a Kármel számára. Révérony főtisztelendő úr bosszús hangon mondta: „Hiszen már meg van áldva a Kármel.” A jó Szentatya szelíden felelte: „Ó, igen! meg van már áldva.” Mielőttünk a Papa járult XIII. Leó lábaihoz (a férfiakkal). Révérony főtisztelendő úr őhozzá kedves volt, úgy mutatta be, mint két kármelita édesapját.[5] Az Első Főpap különös jóindulata jeléül az én drága Királyom tisztes fejére tette a kezét, mintha valami misztikus jeggyel jelölné meg így, Annak a nevében, akinek valóban a helytartója... Ó, most, hogy a Mennyben van ez a négy Kármelita édesapja, már nem a Főpap keze nyugszik a homlokán, vértanúságot jósolva a számára... A Szüzek Jegyesének, a Dicsőség Királyának a keze vonja ragyogásba az ő hűséges szolgájának a fejét, és ez az imádott kéz most már mindig ott fog nyugodni azon a homlokon, amelyet megdicsőített!...

________________________
[1]      Lk 12,32
[2]      Lk 22,29
[3]      Lk 24,26
[4]      Mt 22,21-23
[5]      Teréz két legidősebb nővére, a Szent Szívről nevezett Mária nővér, (akihez a Szent a B kéziratot írta) és Jézusról nevezett Ágnes anya, (akihez ez az A kézirat szól) ekkor már beöltözött kármelita volt.

2011. augusztus 19., péntek

Róma, Róma...

Colosseum
      Most már csak Rómáról van mondanivalóm, Rómáról, utazásunk céljáról, ahol vigasztalást reméltem és keresztet találtam!... Éjjel érkeztünk meg, aludtunk, s a pályaudvar alkalmazottainak kiáltásai ébresztettek fel: „Roma, Roma.” Nem volt álom, Rómában voltam!...
     Az első napot a falakon kívül töltöttük s ez volt talán a leggyönyörűségesebb, mert a műemlékek mind megőrizték antikvitásuk bélyegét, ezzel szemben Róma központjában az ember Párizsban képzelhette magát, a szállodák és áruházak nagyszerűségét látva. Ez a rómakörnyéki séta nagyon édes emléket hagyott bennem. Nem beszélek azokról a helyekről, amelyeket végiglátogattunk, van elég könyv, amely széltében-hosszában leírja őket, csupán csak a benyomásokról, amelyek ott értek. Az egyik legédesebb érzés az volt, amely a Colosseum megpillantásakor remegtetett meg. Végre láthattam azt az arénát, ahol annyi mártír ontotta vérét Jézusért; már készültem, hogy megcsókoljam azt a földet, amelyet ők megszenteltek, de mekkora csalódás! a közép csupa romhalmaz, s a zarándokoknak meg kell elégedniük azzal, hogy ennyit látnak, mert korlát zárja el a bejáratot, de nincs is kedve senkinek ahhoz, hogy a romok közé behatolni próbáljon... Lehet Rómába jönni és nem lemenni a Colosseumba? ... Ez képtelenség volt számomra, nem hallgattam már az idegenvezető magyarázatait, egyetlen gondolat foglalkoztatott: leszállni az arénába... Láttam egy munkást, aki létrával ment arra s már azon a ponton voltam, hogy elkérem tőle a létrát, szerencsére, nem valósítottam meg a szándékomat, mert bolondnak tarthatott volna... Az Evangéliumban az áll, hogy Magdolna, aki állandóan a sír mellett marad és többször fölébe hajol, hogy megnézhesse a belsejét, végül is két angyalt lát.[1] Hozzá hasonlóan, annak ellenére, hogy beláttam: vágyaim nem teljesülhetnek, lehetetlenség -továbbra is a romok fölé hajoltam, oda, ahová le szerettem volna menni, a végén nem angyalt láttam, hanem azt, amit kerestem: felkiáltottam örömömben és mondtam Céline-nek: „Gyere gyorsan, oda tudunk menni!...” Gyorsan átbújtunk a korláton egy olyan helyen, ahol az a romokkal érintkezett és már másztunk is lefelé a romtörmelékeken, amelyek omladoztak a lábunk alatt.
      Papa nézett minket, megdöbbenve merészségünkön és hamarosan szólt, hogy jöjjünk vissza, de a két szökevény már se látott, se hallott; mint ahogy a katonák növekedni érzik bátorságukat a veszély közepette, úgy a mi örömünk is arányosan nőtt a vesződséggel, amellyel vágyaink teljesülését elérhettük. Céline, aki szemfülesebb volt, mint én, hallgatta az idegenvezetőt, s emlékezett rá, hogy az beszélt egy bizonyos kis kereszt alakú kövezetről, amelyen a mártírok küzdöttek, keresni kezdte, hamarosan rá is talált, és letérdelve erre a megszentelt földre, lelkünk ugyanabban az imában egyesült... A szívem igen erősen vert, mikor az ajkam az első keresztények vérétől bíboros porhoz közeledett; kértem a kegyelmet, hogy én is mártír lehessek Jézusért és a szívem mélyén éreztem, hogy meghallgatták az imámat!... Mindez igen kis idő alatt ment végbe, egypár kődarabot magunkhoz véve visszatértünk a romfalakhoz, hogy újrakezdjük veszélyes vállalkozásunkat.[2] Papa, boldogságunkat látva, nem tudott megszidni bennünket s jól láttam, hogy büszke volt bátorságunkra... A jó Isten szemmel láthatóan vigyázott ránk, mert a zarándokok nem vették észre távollétünket, miután messzebb voltak, mint mi, minden bizonnyal a remek árkádok nézegetésével voltak elfoglalva, ahol az idegenvezető felhívta figyelmüket „a kis PÁRKÁNYOKRA és a rájuk helyezett CUPIDÓKRA”,[3] így sem ő, sem az „abbé urak” nem ismerték meg azt az örömet, amely a mi szívünket eltöltötte...
Trastevere - templom
      A katakombák is nagyon édes emléket hagytak bennem: olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem őket, amikor olvastam leírásukat a mártírok életrajzában. A délután egy részét ott töltöttük, úgy rémlett, mégis, hogy csak pár pillanatig voltunk ott, az atmoszféra, amelyet magunkba szívtunk, annyira jó illatú volt a számomra... Kellett, hogy vigyünk magunkkal valamilyen emléket a katakombákból, ezért, hagyva, hogy a csoport eltávolodjék egy kissé, Céline és Teréz együtt osontak Szent Cecília egykori sírjához és magukhoz vettek valamit az ő jelenléte által megszentelt földből. Római utazásom előtt nem viseltettem e szent iránt különös tisztelettel, de mikor meglátogattam az ő templommá vált házát, mártíromságának színhelyét,[4] s megtudtam, hogy a harmónia királynőjének nyilvánították, nem szép hangjáért, sem zenei talentumáért, hanem arra a szűzi énekre emlékezve, amelyet a szíve mélyen rejtőző Mennyei Jegyesének zengett, tiszteletnél többet éreztem iránta: igazi baráti gyöngédséget... Legkedvesebb szentemmé lett, legbensőbb bizalmasommá... Minden tulajdonságától el voltam ragadtatva, főkent Istenre-hagyatkozásától, határtalan bizalmától, amely képessé tette őt arra, hogy olyan lelkeket tegyen szűziessé, akik a jelen élet örömein kívül soha nem vágytak még más örömökre...
Szent Cecília - kripta
      Szent Cecília hasonlatos az Énekek Énekének jegyeséhez, benne látom „A fegyverben álló tábor kórusát!...”[5] Élete egyetlen dallamos ének volt, még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is és ezen nem is csodálkozom, hiszen „a szent Evangélium pihent a szívén!” A szívében pedig a Szüzek Jegyese pihent!...
      A Szent Ágnes templom[6] meglátogatása is nagyon kedves volt a számomra, gyermekkori barátomat látogattam meg benne, sokáig beszéltem neki arról a valakiről, aki oly méltóan viseli a nevét s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valamilyen ereklyét szerezzek s hazavigyem az én drága Anyámnak Angyali pártfogójától, de nem sikerült semmi egyebet kapnom, mint egy kis piros követ, amely egy kis Szent Ágnes idejéből való gazdag mozaikból hullt ki, s amelyet ő minden bizonnyal gyakran nézegetett. Nem volt-e elragadó, hogy a kedves Szent maga adta oda, amit kerestünk, s amit elvennünk tilos lett volna?... Mindig úgy tekintettem ezt, mint valami gyöngédséget és annak a szeretetnek a bizonyságát, amellyel az édes Szent Ágnes tekint az én drága Anyámra, s amellyel pártfogolja őt.

_________________________________
[1]     Jn 22, 11-12
[2]    Nyolc méter mélységben voltak.
[3]    „Les petits cornichons et les cupides posés dessus.” Szószerint: „a fiatal uborkákra és a rájuk helyezett mohó emberekre”. Az idegenvezető, úgy látszik, nem tudott jól franciául és összetévesztette a corniche = párkány és a cornichon = fiatal uborka, valamint a Cupidon = Cupido, Ámor és a cupide = mohó szavakat. Helyesen így mondta volna: ,.les petites corniches et les Cupidons posés dessus”. Teréz humorára és utánzó kedvére vall, hogy szó szerint idézi az idegenvezető nyelvbotlásait.
[4]    A trasteverei Szent Cecilia templom.
[5]    Én 7,1
[6]   A Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika.
Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika belseje

2011. augusztus 17., szerda

Loretto

      Velence után Páduába mentünk, tisztelettel adóztunk Szent Antal nyelvének, majd Bolognába, ahol Szent Katalint láttuk, aki a Gyermek Jézus csókjának a nyomát őrzi. Sok érdekes részletet tudnék még elmondani minden városról és utazásunknak ezer jellegzetes kis körülményéről, de sohasem érnék a végére, így csak a legfontosabb részleteket írom le.
      Örömmel hagytam el Bolognát, ezt a várost kibírhatatlanná tette számomra a benne nyüzsgő sok diák, aki sorfalat állt, mikor szerencsétlenségünkre gyalog mentünk és főleg a kis kaland[1], amelyben egyikük miatt részem volt, boldog voltam, mikor Loretto felé vettük utunkat. Nem lep meg, hogy a Szent Szűz ezt a helyet választotta ki arra, hogy átvigye oda áldott hajlékát, a béke, az öröm, a szegénység uralkodik ott mindenek felett. Minden egyszerű és primitív, az asszonyok megtartották kedves olasz viseletüket, és nem honosították meg, mint a többi városbeliek is, a párizsi divatot, egyszóval Loretto elbájolt engem! Mit mondjak a szent hajlékról?... Ó, mélységes megindulás vett erőt rajtam, hogy ugyanazon fedél alatt vagyok, mint a Szent Család volt, azokat a falakat nézem, amelyekre Jézus emelte isteni tekintetét, azt a földet taposom, amelyet Szent József öntözött a verítékével, ott, ahol Mária hordozta a karjaiban Jézust, miután szűz méhében hordta... Láttam a kicsi szobát, ahol az angyal leszállott a Szent Szűz mellé... Beletettem a rózsafüzéremet a Gyermek Jézus lapos kis csészéjébe... Milyen elragadóak ezek az emlékek!...
      De legnagyobb örömünk az volt, hogy Jézust Magát vehettük magunkhoz az ő hajlékában és élő templomai lehettünk ugyanazon a helyen, amelyet ő a jelenlétével tüntetett ki. Olaszországi szokás szerint minden templomban csak egyetlen oltáron őriznek Szent cibóriumot és csak annál az egynél lehet szentáldozáshoz járulni, ez az oltár magában a bazilikában volt, ott, ahol a Szent Hajlék áll, úgy, mint egy értékes gyémánt, fehér márvány ékszerdobozba foglalva. Ez nem volt elég a boldogságunkhoz! Mi magában a gyémántban és nem az ékszerdobozban akartunk szentáldozáshoz járulni... Papa szokásos szelídségével úgy tett, mint a többiek, de Céline és én nekiindultunk és találtunk egy papot, aki mindenhová elkísért bennünket és kivételes előjog folytán éppen szentmiséhez készült a Santa Casa-ban. Kért két kis ostyát, ezeket az ő nagy ostyájával együtt tette a paténára, és megérti, ugye, drága Anyám, mekkora volt az elragadtatásunk, hogy mind a ketten áldozhattunk ebben az áldott hajlékban!... Ez egészen mennyei boldogság volt, amelyet képtelenség szavakkal kifejezni! Milyen lesz az, mikor majd az Ég Urának örök hajlékában járulunk szentáldozáshoz? Akkor majd nem lesz vége az örömünknek, nem lesz szomorú eltávozás és nem lesz szükségünk arra, hogy titokban emléket kaparjunk le magunknak az Isteni jelenlét által megszentelt falakról, mert az ő hajléka a miénk lesz, egy örökkévalóságon át... Nem ezt a földit szánta nekünk, ezt megmutatja csupán, hogy megszerettesse velünk a szegénységet és az elrejtett életet; ő dicsőségének a Palotáját tartogatja a számunkra, ahol többé már nem elrejtőzve, gyermek vagy fehér ostya színe alatt látjuk, hanem úgy, amilyen a valóságban, véghetetlen ragyogásának a fényében!!!

________________________
[1]     A bolognai vasútállomáson egész raj diák volt. Egyikük a kavarodásban s mielőtt az útitársak észrevehették volna, hirtelen a karjaiba kapta Terézt. Ő Szűz Mária segítségét kérve olyan pillantással nézett támadójára, hogy azt elfogta a félelem és azonnal szabadon eresztette.

2011. augusztus 11., csütörtök

Velencében

      Velencében teljesen megváltozott a színpad; a nagyvárosok zaja helyett, csend közepette, csak a gondolások kiáltásait és az evezőkverte hullámok morajlását hallja az ember... Velencének megvan a maga varázsa, én azonban szomorúnak találom ezt a várost. A Doge-palota ragyogó, de mégis, szomorú, roppant lakosztályaival, ahol az arany, a fa, a legértékesebb márványok és a legnagyobb mesterek festményei pompáznak. Visszhangzó bolthajtásai már régóta nem hallgatják azoknak az uralkodóknak a hangját, akik vagy életre, vagy halálra ítéltek embereket azokban a termekben, amelyeken áthaladtunk... Már nem szenvednek a szerencsétlen foglyok, akiket a dogék sötét zárkákba és földalatti börtönökbe zárattak... Ezeket a szörnyű fogházakat nézegetve úgy éreztem, mintha a mártírok idejében élnék és szinte szerettem volna ott maradni, hogy követhessem őket!... De sietni kellett kifelé, átmenni a „sóhajok hídján”, melyet így neveztek el azokról a megkönnyebbült sóhajokról, amelyekkel az elítéltek fogadták a halált, megszabadulva a földalatti börtönök borzalmaitól...




2011. augusztus 7., vasárnap

Milánóban

      Miután megcsodáltam a jó Isten hatalmát, megcsodálhattam azt a hatalmat is, melyet a teremtményeinek adott. Az első olaszországi város, melyet meglátogattunk, Milánó volt. A legapróbb részleteiben is megnéztük tiszta fehér márványból épített katedrálisát szépszámú szobrával, mely olyan volt, mint egy csaknem megszámlálhatatlan néptömeg. Céline és én rettenthetetlenek voltunk, mindig elsők és szorosan követtük az Érsek Urat, hogy mindent láthassunk a szentek ereklyéi-ből és jól halljuk a magyarázatokat; így, mialatt ő bemutatta a Szentáldozatot Szent Károly sírján, papával az oltár mögött voltunk, fejünket az ereklyetartóra hajtva, amely a főpapi ruháiba öltöztetett szent testet őrizte. Ez így volt mindenütt... (Kivéve, mikor olyan helyre kellett felmászni, ahová egy püspöki méltóság nem mehetett, mert akkor igen jól ott tudtuk hagyni Őnagyságát)... Hagytuk, hogy a félénk dámák kezükbe temessék az arcukat, miután felmentek a katedrálist koszorúzó első kis harangtornyokba, mi a legmerészebb zarándokokat követtük és feljutottunk az utolsó márványtorony csúcsáig, ahonnan örömünkre lábaink előtt láttuk Milánó városát, amelynek nagyszámú lakossága kis hangyabolyhoz hasonlított... Leszállva piedesztálunkról, megkezdtük sétakocsikázásainkat, melyek körülbelül egy hónapig tartottak s melyek egyszer s mindenkorra kielégítették a fáradság nélküli barangolás utáni vágyamat! A campo santótól még jobban el voltunk ragadtatva, mint a katedrálistól, minden fehér márványszobra, amelybe egy lángész vésője mintha csak lelket lehelt volna, egyfajta természetes hanyagsággal volt elhelyezve a halottak roppant mezején, ami számomra még növelte varázsát... Szinte kísértésbe esik az ember, hogy vigasztalja azokat az eszményi alakokat, akik körülveszik. Kifejezésük annyira természethű, a fájdalmuk oly csendes és megnyugodott, hogy az ember kénytelen felismerni rajtuk azokat a halhatatlan gondolatokat, amelyek eltöltötték a remekműveket létrehozó művészek szívét. Itt egy gyermek, amint virágot hint szülei sírjára, a márvány olyan, mintha súlytalanná vált volna és a finom szirmok szinte kihullanak a gyermek ujjai közül, a szél már mintha fújná is széjjel őket, mintha lebegtetné is az özvegyek könnyű fátyolát és a fiatal lányok haját díszítő szalagokat. Papa éppúgy el volt ragadtatva, mint mi, Svájcban fáradt volt, de most, hogy jókedve visszatért, gyönyörködött a szép látnivalóban; művészlelke a hitnek és a csodálatnak azokban a kifejezéseiben nyilatkozott meg, amelyek szép arcán tükröződtek. Egy öregúr (francia), aki bizonyára nem volt ilyen költői lelkületű, a szeme sarkából figyelt minket és miközben úgy látszott, sajnálja, hogy nem tud osztozni csodálatunkban, rosszkedvűen mondta: „Ó, ezek a franciák, de könnyen lelkesednek!” Azt hiszem, hogy ez a szegény öregúr jobban tette volna, ha otthon marad, mert szemmel láthatólag nem volt megelégedve utazásával, gyakran volt a közelünkben és egyre csak panasz hagyta el az ajkát, elégedetlen volt a kocsikkal, a szállodával, a személyekkel, a városokkal, egyszóval mindennel... Papa az ő szokott lelki nagyságával vigasztalni próbálta, felajánlotta neki a helyét, stb... egyszóval, ő mindenhol jól érezte magát, miután éppen ellentétes lelkületű volt, mint barátságtalan szomszédja... Ó, mennyire különböző egyéniségeket ismertünk meg, milyen érdekes tanulmány a világ, amikor elhagyni készülünk azt!...

2011. május 23., hétfő

Útban az „örök város” felé...

      Drága Anyám, el fogom mesélni utazásomat néhány részletével együtt: bocsásson meg, ha túl sokat nyújtok belőle, nem fontolgatok, mielőtt írnék és annyi különféle alkalommal csinálom kevés szabadidőm miatt, hogy elbeszélésemet talán fárasztónak fogja majd találni... Az a gondolat vigasztal, hogy az Égben majd újra beszélek Önnel a kapott kegyelmekről s akkor már kellemes és csinos formába tudom foglalni azokat... Akkor már semmi sem szakíthatja meg bensőséges megnyilatkozásainkat és egyetlen tekintetből mindent meg fog érteni... Mivel, sajnos, még a szomorú föld nyelvét kell használnom, megkísérlem, hogy annak a gyermeknek az egyszerűségével tegyem, aki ismeri Anyja szeretetét!
      November hetedikén indult el a zarándoklat, de Papa néhány nappal korábban felvitt minket Párizsba, hogy megismertesse velünk ezt a várost.
      Hajnali három[1] órakor mentem keresztül a még alvó Lisieux városán; sok benyomás vonult át a lelkemen ezekben a percekben. Éreztem, hogy az ismeretlen felé megyek s hogy ott majd nagy dolgok várnak rám... Papa vidám volt, mikor elindult a vonat, ezt az öreg refrént dúdolgatta: „Gördülj, gördülj, delizsánc, kezdődik az utazás”. Reggel megérkeztünk Párizsba, s azonnal elindultunk, hogy megismerjük. Apa, szegényke, sokat fáradt azon, hogy örömet szerezzen nekünk, ezért csakhamar megismertük a főváros minden csodáját. Ami engem illet, csak egyetlen olyat találtam köztük, ami elragadtatást váltott ki belőlem, s ez a csoda: „A Győzelmes Nagyboldogasszony” volt. Ó, hogy mit éreztem a lábainál, nem tudnám elmondani... A kegyelmek, amelyeket tőle kaptam, oly mélyen megindítottak, hogy csupán a könnyeim tolmácsolták boldogságomat, úgy, mint első áldozásom napján... A Szent Szűz megéreztette velem, hogy valóban ő mosolygott rám és ő gyógyított meg. Megértettem, hogy őrködik felettem, hogy az ő gyermeke vagyok, nem is tudtam másként szólítani, mint „Mama”, mert ezt még gyöngédebbnek éreztem, mint az Anya nevet... Milyen forrón kértem, hogy vigyázzon rám mindig s hogy hamarosan váltsa valóra az álmomat, elrejtve engem szűzi palástja árnyékában!... Ó, ez egyike volt első, gyermeki vágyaimnak... Mikor nagyobb lettem, megértettem, hogy a Kármelen valóban megtalálhatom a Szent Szűz palástját és e termékeny hegység felé tartott minden vágyam...
      Könyörögtem a Győzelmes Nagyboldogasszonyhoz azért is, hogy tartson távol tőlem mindent, ami beszennyezhetné tisztaságomat, tudtam, hogy egy olyan utazás alatt, mint amilyen ez az olaszországi is, sok zavaró dolog eshetik meg, főleg azért, mert nem ismerem a rosszat s félek azt felfedezni, miután nem tapasztaltam meg, hogy „a tisztának minden tiszta” [2], hogy az egyszerű és egyenes lélek semmiben sem lát rosszat; valóban, a rossz csak a tisztátalan lelkekben létezik s nem érzéketlen tárgyakban... Szent Józsefet is kértem, hogy őrködjék felettem, iránta gyermekkorom óta különös tisztelettel viseltettem, amely összefonódott a Szent Szűz iránti szeretetemmel. Mindennap elmondtam az imát: „Ó, Szent József, szüzek atyja és oltalmazója” - s így félelem nélkül indultam el hosszú utazásomra, oly jó védelmezőim voltak, hogy lehetetlenség volt félnem.
      Miután a montmartrei bazilikában felajánlottuk magunkat a Legszentebb Szívnek, 7-én, hétfőn indultunk el Párizsból; hamarosan megismerkedtünk a zarándokcsoport tagjaival. Én, aki oly félénk vagyok, hogy rendes körülmények közt alig merek beszélni, tökéletesen megszabadultam ettől a zavaró hibától; meglepetésemre fesztelenül beszélgettem minden magas rangú hölggyel, a papokkal, s még magával a coutancesi érsekkel is. Úgy éreztem, mintha csak mindig ebben a világban éltem volna. Azt hiszem, mindenki szeretett bennünket és Papa láthatóan büszke volt a két leányára; és ha ő büszke volt ránk, mi annál büszkébbek őreá, mert az egész zarándokseregben senki sem volt, aki szebb, vagy választékosabb lett volna az én drága Királyomnál; szerette, mikor körülvettük Céline-nel, gyakran előfordult, hogy ha nem kocsiban voltunk s én messzebb kerültem tőle, hívott, hogy karoljak bele, mint Lisieux-ben... Révérony főtisztelendő úr gondosan figyelte minden mozdulatunkat, sokszor láttam, amint néz bennünket messziről; az asztalnál, ha nem voltam vele szemben, módot talált rá, hogy úgy hajoljon, hogy lásson és hallja, amit mondok. Bizonyára meg akart ismerni, hogy lássa, valóban alkalmas vagyok-e arra, hogy kármelita legyek; azt hiszem, meg volt elégedve vizsgálódásaival, mert az utazás végén nagyon előzékeny volt irányomban, de Rómában korántsem kedvezett nekem, amint később el fogom mondani. - Mielőtt megérkeztünk volna az „örök városba”, zarándokutunk céljához, megadatott nekünk, hogy sok csodálatos dolgot láthassunk. A legelső Svájc volt, felhőkbe vesző hegycsúcsaival, ezer különböző módon szökellő kecses vízeséseivel, mély völgyeivel, melyek tele voltak gigászi páfrányokkal és rózsaszínű erikafákkal. Ó, drága Anyám, milyen jót tettek a lelkemmel a természetnek ezek a bőkezűen ontott szépségei! Mennyire felemelték Ahhoz, akinek tetszett, hogy ilyen remekműveket hintsen a száműzetés földjére, melynek élete egyetlen nap csupán... Nem tudtam betelni látványukkal. Amint ott álltam az ajtóban, csaknem elakadt a lélegzetem, ott szerettem volna lenni a kocsi mindkét oldalán, mert hátrafordulva varázslatos és egészen másféle tájakat pillantottam meg, mint amelyek előttem terültek el.
      Néha hegy tetején voltunk, lábunk előtt beláthatatlan mélységű szakadékok, melyek mintha elnyeléssel fenyegettek volna bennünket... vagy pedig egy elragadó kis falu kecses faházai és templomtornyai fölött himbálózott lágyan néhány vakítóan fehér felhő... Távolabb hatalmas tavat aranyoztak meg a Nap utolsó sugarai, a nyugodt és tiszta hullámok kölcsönvették az Ég azúr árnyalatát s ez az azúr, a lenyugvó tűz színével elvegyülve, a világ legköltőibb és legelbűvölőbb látványát nyújtotta ámuló szemeinknek... A tág horizont mélyén hegyeket pillantottunk meg, melyeknek határozatlan körvonalai elrejtőztek volna a szemünk elől, ha havas csúcsuk, melyet vakítóvá tett a napfény, nem járult volna még külön varázzsal hozzá a tó szépségéhez, amely elbűvölt minket.
      Miközben ezeket a szépségeket néztem, lelkemben igen mély gondolatok születtek. Úgy éreztem, hogy értem már Isten nagyságát és a Mennyország csodáit... A szerzetesi élet olyannak tűnt fel a szememben, amilyen a maga valóságában, alárendeltségeivel, észrevétlenül teljesített apró áldozataival. Megértettem, hogy milyen könnyű begubózni önmagunkba, elfelejteni hivatásunk fenséges célját s azt mondtam magamnak: később, a megpróbáltatás órájában, mikor a Kármel rabjaként, a csillagos égnek csak egy kis sarkát nézegethetem, vissza fogok emlékezni arra, amit ma látok; ez a gondolat bátorrá tesz majd, könnyűszerrel elfelejtem az én szegényes kis érdekeimet annak az Istennek a nagyságát és hatalmát látva, akit mint egyetlent akarok szeretni. Nem leszek olyan szerencsétlen, hogy szalmaszálakhoz tapadjak, most, mikor „SZÍVEM MEGÉREZTE, hogy mit tartogat Jézus azok számára, akik szeretik őt.[3]

________________________
[1]      1887. nov. 4-én, pénteken.
[2]      Tit 1,15
[3]      1Kor 2,9

2011. március 15., kedd

Olaszországban értettem meg a hivatásomat

      (...)Papa többféle felvilágosítást kért tőle a zarándokútra vonatkozóan a Püspök úrtól, többek között azt is, hogyan kell öltözni ahhoz, hogy a Szentatya előtt megjelenhessünk. Még most is látom, amint megfordult Révérony főtisztelendő úr előtt, ezt mondva: „Elég jól vagyok így?...” Azt is mondta a Püspök Atyának, hogy ha nem engedné meg, hogy belépjek a Kármelbe, a Szentatyától fogom kérni ezt a kegyet. Szavaiban és magatartásában nagyon egyszerű volt az én drága Királyom, de olyan szép volt... valami egészen természetes előkelőség volt benne, amely bizonyára nagyon tetszett a Püspök úrnak, aki hozzá volt szokva, hogy olyan személyek vegyék körül, akik ismerik a szalonok összes illemszabályát, de nem ismerik Franciaország és Navarra királyát, személyesen, az ő kis királynőjével...
      Mikor az utcán voltam, újra folyni kezdtek a könnyeim, nem annyira bánatom miatt, hanem, mert láttam, hogy drága kis Apám utazása kárbaveszett... Neki, aki ünnepélyesen készült arra, hogy sürgönyözzön a Kármelbe, tudatva a Püspök úr igenlő válaszát, minden válasz nélkül kellett hazatérnie... Ó, mennyire fájt!... Úgy látszott, hogy a jövőm egyszer s mindenkorra kettétörött, minél inkább közeledem a határidőhöz, annál inkább összekuszálódik. Lelkem elmerült a keserűségben, de a békességben is, hiszen csak Isten akaratát kerestem.
      Mihelyt megérkeztem Lisieux-be, a Kármelben kerestem vigasztalást s meg is találtam, ön mellett, drága Anyám. Ó, nem! soha nem fogom elfelejteni, hogy mit szenvedett miattam. Ha nem félnék, hogy megszentségtelenítem azzal, ha felhasználom, elmondhatnám azokat a szavakat, melyeket Jézus intézett apostolaihoz Szenvedésének estéjén: „Ti vagytok azok, akik kitartottak mellettem megpróbáltatásaimban.” [1] Szeretett nővéreim is igen édesen vigasztaltak engem... Három nappal Bayeux-i utazásom után egy sokkal hosszabb utazást kellett tennem, mégpedig az Örök Városba...[2] Ó, micsoda utazás volt ez!... Ebből egymagából többet tanultam, mint sok hosszú iskolaév alatt, megmutatta nekem minden mulandó dolog hiúságát és azt, hogy minden csak búbánat a nap alatt...[3] Emellett gyönyörű dolgokat láttam, megcsodáltam a művészet és a vallás minden nagyszerűségét s főleg ugyanazt a földet tapostam, mint a Szent Apostolok, azt a Mártírok vérével öntözött földet s a lelkem megnőtt a szent dolgokkal való érintkezéstől...
      Boldog vagyok, hogy voltam Rómában, de megértem azokat a világi embereket, akik azt hitték, hogy Papa azért tetette meg velem ezt a nagy utat, hogy megváltoztassa gondolkodásomat a szerzetesi élet felől; valóban volt valami, amivel megrendíthetett volna egy kevésbé szilárd hivatásérzetet. Mi, akik sohasem éltünk a nagyvilágban, Céline és én, a nemesség köreibe kerültünk, csaknem belőlük állt a zarándoklat. Ó, távol állt tőlünk, hogy megszédüljünk, ezek a címek és ezek az előnevek csak levegő voltak a számunkra . . . Messziről mindez egy kevés port hintett ugyan néha a szemembe, de közelről láttam, hogy „nem mind arany, ami fénylik” és megértettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ne kergessétek azt az árnyat, amelyet nagy névnek neveznek, ne kívánjatok sem sok összeköttetést, sem egyetlen ember különleges barátságát”.[4]
      Megértettem, hogy az igazi nagyság a lélekben lakik és nem a névben, mint ahogy Izajás mondja: „az Úr MÁS NEVET fog adni választottainak[5] és Szent János is mondja: „A győztes egy fehér követ fog kapni, amelyre ÚJ NÉV van írva, amelyet senki sem ismer, csak aki kapja”.[6] Tehát a Mennyekben fogjuk megtudni, hogy milyenek a mi nemesi előneveink. Akkor mindenki megkapja Istentől a dicséretet, melyet megérdemel[7] és az, aki a földön, Jézus iránti szeretetből, a legszegényebb, a legelfelejtettebb akart lenni, az lesz a legelső, a legnemesebb és a leggazdagabb!...
      A második tapasztalat, amelyre szert tettem, a papokra vonatkozik. Miután soha nem éltem a közelükben, nem tudtam megérteni a kármeli reform főcélját. A bűnösökért imádkozni elragadó volt számomra, de imádkozni a papok lelkéért, amelyet a kristálynál is tisztábbnak hittem, megdöbbentőnek látszott...
      Ó, Olaszországban megértettem a hivatásomat, nem kellett messzire menni ezért az annyira hasznos megismerésért...
      Egy hónapon át éltem sok szent pap társaságában és láttam, hogy ha magasztos méltóságuk az angyalok fölé emeli is őket, azzal még nem válnak kevésbé gyenge és gyarló emberekké... Ha a szent papok, akiket Jézus Evangéliumában „a föld sójának” nevez, azt mutatják magatartásukkal, hogy végtelen nagy szükségük van imára, mit mondjunk a langyosakról? Nem mondotta-e Jézus azt is: „Ha a só ízét veszti, mivel fognak sózni?[8]
      Ó, Anyám! milyen szép az a hivatás, amelynek a lelkek számára rendelt só megőrzése a célja! Ez a Kármel hivatása, mivel imáinak és áldozatainak egyetlen szándéka az, hogy az apostolok apostolai legyünk, imádkozva értük, amíg ők evangélizálják a lelkeket szavaikkal és mindenekfelett példaadásukkal... Meg kell állnom, ha még tovább beszélnék erről a tárgyról, sohasem jutnék a végére!

_______________________________________________
[1]      Lukács 22,28.
[2]      A zarándoklatot a Coutances-i egyházmegye szervezte, XIII. Leó aranymiséje alkalmából.
[3]      Préd 2,11
[4]      III. Könyv, 24. fej. 2.
[5]      Iz 65, 15
[6]      Jel 2,17
[7]      1Kor 4,5
[8]      Mt 5,13

2011. március 7., hétfő

Látogatás a Bayeux-i Püspök Úrnál

Teréz 15 évesen
      Kármelbe-lépésem előtt még jó sok tapasztalatra tettem szert a világ életét és nyomorúságát illetően, de ezek a részletek igen messzire vinnének, folytatom hivatásom történetét. - Október 31-ére volt kitűzve bayeux-i utazásom. Egyedül mentem Papával, a szívem telve volt reménnyel, de nagyon meg is volt hatva arra a gondolatra, hogy a püspökségen fogok bemutatkozni. Életemben először fogok nővéreim kísérete nélkül látogatást tenni s ez a látogatás egy Püspöknek fog szólni![1] Soha nem éreztem szükségét annak, hogy beszéljek, csupán a hozzám intézett kérdésekre feleltem, s most nekem magamnak kell megmagyaráznom látogatásom célját, kifejtenem az okokat, melyek Kármelbe-lépésemet sürgetik, egyszóval: meg kell mutatnom, hogy milyen szilárd a hivatásom. Ó, milyen nehezemre esett ez az utazás! A Jó Istennek egészen különös kegyelme kellett ahhoz, hogy nagy félénkségemet le tudjam győzni... Az is igaz, hogy „A szeretet számára semmi sem lehetetlen, mert úgy gondolja, hogy neki minden lehetséges és minden meg van engedve”[2] . Valóban, egyedül Jézus szeretete győzethette le velem ezeket a nehézségeket s azokat, amik meg ezután jöttek, mert úgy tetszett Neki, hogy hivatásomért igen nagy megpróbáltatásokkal fizettessen velem...
      Ma, mikor a Kármel magányát élvezem (megpihenve annak árnyékában, akit oly forrón kivántam[3]) úgy találom, hogy boldogságomat igen olcsón vettem s kész volnék sokkal nagyobb fájdalmakat is elviselni azért, hogy megszerezzem, ha még nem volna az enyém!
      Csak úgy szakadt az eső, mikor megérkeztünk Bayeux-be, Papa, nem akarván, hogy kis királynőjének lucskos legyen a szép ruhája, mikor a Püspöki Palotába belép, omnibuszra ültette és úgy vitte el a katedrálisba. Ott kezdődött a nyomorúságom; a Püspök Úr és egész papi kísérete nagy temetésen vett részt. A Templom tele volt gyászruhás hölggyel, mindenki világos ruhámat, fehér kalapomat nézte, ki szerettem volna menni a templomból, de gondolni sem lehetett rá az eső miatt, s hogy még jobban megalázzon, a Jó Isten megengedte, hogy Papa, pátriárkai egyszerűségében, egészen magasra felvigyen a katedrálisban; nem akarván őt megbántani, jó szívvel rászántam magam, s megszereztem ezt a szórakozást a jó bayeuxi lakosoknak, akiket bár soha ne ismertem volna... Végre fellélegezhettem egy kápolnában, amely a főoltár mögött volt és sokáig ottmaradtam, forrón imádkozva s várva, hogy elálljon az eső és mi elmehessünk onnan. Visszafelé menet megcsodáltuk Papával a szépséges épületet, amely jóval nagyobbnak tűnt most, hogy üres volt, de engem egyetlen gondolat töltött el és semminek sem tudtam örülni. Egyenesen Révérony főtisztelendő úrhoz siettünk[4] , aki tudott érkezésünkről, miután ő maga jelölte ki utazásunk időpontját, de nem találtuk meg; bolyonganunk kellett tehát az utcákon, melyek szememben igen szomorúak voltak; végre visszajöttünk a püspökség mellé és Papa egy szép szállodába vitt, ahol nem váltam az ügyes szakács dicséretére. Apácskám szinte hihetetlenül gyöngéd volt hozzám: hogy ne okozzon fájdalmat, azt mondta, hogy a Püspök Úr egészen biztosan teljesíteni fogja kérésemet. Miután pihentünk egyet, visszamentünk Révérony főtisztelendő úrhoz; ugyanekkor egy úr is jött, de a nagy vikárius udvariasan arra kérte, hogy várjon s minket hívott be elsőnck a szobájába (a szegény ember elunhatta magát, mert a látogatás sokáig tartott). Révérony főtisztelendő úr igen szeretetreméltó volt hozzám, de azt hiszem, hogy utazásunk indítékán nagyon csodálkozott, mosolyogva nézett rám, néhány kérdést tett fel, majd ezt mondta nekünk: „Bemutatom önöket a Püspök Úrnak, szíveskedjenek velem jönni.” Látva, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, hozzáfűzte: „Ó, gyémántokat látok... nem kell a Püspök Úrnak megmutatni őket!...” Átvezetett bennünket több hatalmas szobán, melyeket püspökök portréi díszítettek, úgy festettem ezekben a nagy szalonokban, mint valami szegény kis hangya s azt kérdeztem magamtól, hogy mit is merészelek majd mondani a Püspök Úrnak. Ő ott sétált egy oszlopos csarnokban két pap között, láttam, hogy Révérony főtisztelendő úr valamit mond neki s visszajön vele együtt, mi a szobájában vártunk rá; ott három óriási karosszék állt a kandalló előtt, melyben jókora tűz ropogott. Mikor Őeminenciája belépett, Papa letérdelt mellém s úgy fogadta áldását, azután a Püspök úr leültette Papát az egyik karosszékbe, és szembeült vele. Engem a középső karosszékbe akart ültetni Révérony főtisztelendő úr; udvariasan szabadkoztam, de ő csak erősködött, azt mondva, mutassam meg: tudok-e engedelmeskedni, erre azonnal, szó nélkül leültem, de zavarba jöttem, mert széket hozott magának, mialatt én egy akkora karosszékbe süppedtem, amekkorában négy ember, akkorák mint én, kényelmesen elfért volna (kényelmesebben, mint én, mert én ettől ugyancsak távol voltam!...). Azt reméltem, hogy Papa beszélni fog, de ő azt mondta, magyarázzam meg én magam látogatásunk célját; én ezt a lehető legékesszólóbban tettem meg; Őeminenciáját, aki hozzá volt szokva az ékesszóláshoz, láthatóan nem nagyon hatották meg az érveim, ezek helyett az Elöljáró Atya egyetlen szava többet tehetett volna értem, sajnos, nem kaptam meg ezt s az ő ellenállása egyáltalán nem kedvezett nekem...
      - A Püspök Úr azt kérdezte, hogy régóta akarok-e a Kármelbe lépni: - „Ó, igen Püspök Úr, nagyon régóta...” - Nono, mondta nevetve Révérony főtisztelendő úr, még azt sem mondhatja, hogy 15 éve vágyódik erre.” - „Az igaz, feleltem mosolyogva én is, de nem sok évet kell levenni, mert értelmem ébredése óta vágytam arra, hogy szerzetes legyek és vágytam a Kármel után is, mihelyt csak megismertem, mert úgy találtam, hogy ebben a rendben megvalósulhat minden, amire a lelkem törekszik.” Nem tudom, Anyám, hogy teljesen ugyanezek voltak-e szavaim, azt hiszem, hogy még rosszabbul fogalmaztam meg őket, de végülis ez volt az értelmük.
      A Püspök úr, azt híve, hogy Papa kedve szerint beszél, megpróbált rábírni, hogy maradjak még mellette néhány évig; nem kis meglepetésére és épülésére szolgált látnia, hogy ő az én pártomon van, közbenjárva az engedélyért, hogy 15 éves koromban kirepülhessek a szülői házból. De minden hiábavaló volt, azt mondta, hogy mielőtt határozna, feltétlenül beszélnie kell a Kármel Elöljárójával. Nagyobb fájdalmamra semmi sem szolgálhatott volna, hiszen tudtam, hogy Atyánk kimondottan ellenzi a dolgot, így azután nem törődve Révérony főtisztelendő úr figyelmeztetésével, nemcsak, hogy megmutattam a gyémántokat a Püspök úrnak, hanem adtam is neki belőlük!... Láttam, hogy meg van hatva; megfogta a nyakamat és fejemet a vállára hajtotta. Megsimogatott, azt hiszem, így nem tett még senkivel, soha. Azt mondta, hogy semmi nincs veszve, s hogy ő nagyon örül, hogy Rómába fogok utazni, hogy hivatásomban megerősödjek, s hogy sírás helyett örülnöm kellene; hozzátette, hogy a következő héten, mielőtt Lisieux-be megy, beszélni fog rólam a Szent Jakab templom plébánosával s hogy Olaszországban bizonyosan meg fogom kapni a válaszát. Megértettem, hogy céltalan lenne újabb kérésekkel előjönni, egyébként sem tudtam már mit mondani, mert ékesszólásom minden erőforrását kimerítettem.
      A Püspök úr egészen a kertig kísért ki bennünket. Jót mulatott, mikor Papa megmondta neki, hogy azért fésültem kontyba a hajamat, hogy idősebbnek gondoljanak. (Ez nem ment még feledésbe, mert a Püspök úr ma sem beszél úgy a „kislányáról”, hogy a hajhistóriát el ne mondaná...) Révérony főtisztelendő úr egészen a püspöki kert végéig kísért ki bennünket, azt mondta Papának, hogy sohasem látott még ilyet: „Egy atya, aki ugyanolyan készséggel adja oda gyermekét a Jó Istennek, mint amilyennel az önmagát feláldozza!”

_________________________________________________

[1]      Flavien-Antoine Hugonin 1867-től volt Bayeux és Liseux püspöke. 1898-ban halt meg, röviddel azután, hogy engedélyt adott az „Egy lélek története” kinyomtatására.
[2]      Krisztus Követése III. k. V. fej. 4.
[3]      Énekek Éneke 2,3.
[4]      Hugonin püspök generális vikáriusa 1879 óta.

2011. március 4., péntek

A gyermekek is megtanulják az erények tudományát

      Mielőtt elhagytam volna a világot, a Jó Isten megadta azt az örömöt, hogy közelről figyelhettem meg gyermeklelkeket; szomorú körülmények juttattak ehhez a boldogsághoz, melyben, miután a legkisebb voltam a családban, idáig nem részesülhettem: Egy szegény asszony, a szolgálóleányunk rokona, élete virágjában halt meg, három apró gyermeket hagyva hátra; betegsége alatt magunkhoz vettük a két kisleányt, akik közül az idősebbik még 6 éves sem volt, én naphosszat velük foglalkoztam és nagy öröm volt látnom, hogy milyen gyermeki bizalommal hittek mindabban, amit mondtam nekik. Kell, hogy a szent Keresztség a lelkekben a teológiai erények mélységes csíráját vesse el, mert már a gyermekkortól kezdve mutatkoznak azok s hogy az eljövendő javak reménye már elegendő legyen az áldozatok elfogadtatásához. Mikor azt akartam, hogy az én két kislányom békességben legyen egymással, ahelyett, hogy játékot és bonbont ígértem volna annak, aki enged a testvérének, arról az örök jutalomról beszéltem nekik, amit a kicsi Jézus ad majd az Égben a jó gyermekeknek; az idősebbik, akinek az értelme már bontakozott, örömtől csillogó szemmel nézett rám, ezer kedves kérdést tett fel a kis Jézusról, az ő szép Mennyországáról, lelkesen ígérte, hogy mindig ő fog engedni a húgának, azt mondta, soha életében nem fogja elfelejteni, amit a „nagy kisasszony” mondott, mert így hívott...
      Közelről látva ezeket az ártatlan lelkeket, megértettem, hogy micsoda szerencsétlenség lenne rosszul formálni őket ilyen zsenge korban, mikor lágy viaszhoz hasonlítanak, melyre rá lehet nyomni az erények bélyegét, de rá a bűnét is ... megértettem azt, amit Jézus az Evangéliumban mond: „Jobb, ha valakit inkább a tengerbe vetnek, mintsem, hogy megbotránkoztasson egyetlen egyet is e kicsinyek közül”. Ó, mennyi lélek jutna életszentségre, ha jól vezetnék őket! ...
      Tudom, hogy a Jó Istennek nincs senkire szüksége ahhoz, hogy művét megalkossa, de mint ahogy megengedi az ügyes kertésznek, hogy ritka és kényes növényeket neveljen, mint ahogy megadja neki az ehhez szükséges tudományt, fenntartva a Maga részére a megtermékenyítés gondját, úgy akarja Jézus, hogy segítsünk neki az ő Isteni munkájában, mikor a lelkeket műveli.
      Mi történne, ha az ügyetlen kertész rosszul oltaná be kis cserjéit? ha nem tudná felismerni a természetüket és rózsákat akarna fakasztani egy barackfán? ... Megölné a fát, amely pedig jó volt és képes lett volna gyümölcsöket hozni.
      Így kell felismerni tudni a gyermek kiskorától kezdve azt, amit a Jó Isten kér a lelkek számára és segíteni az ő kegyelmének a működését anélkül, hogy valaha is elébe vágnánk, vagy lassítanánk azt.
      Mint ahogy a kis madarak úgy tanulnak énekelni, hogy szüleiket hallgatják, úgy a gyermekek is megtanulják az erények tudományát, az Isteni Szeretet fenséges énekét azok mellett a lelkek mellett, akiknek feladatuk, hogy életre neveljék őket. Emlékszem, hogy a madaraim közt volt egy zöldhátú kanári, amely elragadóan énekelt s volt egy kis kenderice is, amelyet elhalmoztam „anyai” gondoskodásommal, örökbe fogadva őt, mielőtt még a szabadság boldogságát élvezhette volna. Ennek a kis rabnak nem voltak szülei, akiktől énekelni tanulhatott volna, de kanári-társa reggeltől estig tartó vidám trillázását hallva, utánozni akarta őt... Nehéz vállalkozás volt ez egy kenderice számára, halk hangja is nehezen illeszkedett zenemesterének csengő hangjához. Bájosak voltak a szegény kicsike erőfeszítései, melyeket végül is siker koronázott, mert éneke, jóllehet mindig sokkal halkabb volt, ugyanolyan lett, mint a kanárié.
      Ó, drága Anyám, ön tanított engem énekelni... az ön hangja bűvölt el engem gyermekkorom óta és most, örömömre, ezt mondják: hasonlítok önhöz!!! Tudom, hogy mennyire messze vagyok még tőle, de remélem, hogy gyengeségem dacára is örökké ugyanazt a himnuszt visszhangozhatom, amelyet ön énekel!

2011. február 8., kedd

Semmi sem választhat el az isteni céltól

      Nagybátyám, ez az Őskeresztény lelkületű ember immár harmadszor engedte meg, hogy szívének fogadott leánya eltemetkezzék, messze a világtól. Nagynéném is csodálatraméltóan gyöngéd és okos volt, nem emlékszem rá, hogy megpróbáltatásom alatt csak egyetlen nehézséget okozó szót is mondott volna. Láttam, hogy nagyon szánja szegény kis Terézét s ezért, mikor megkaptam kedves Nagybátyám beleegyezését, megadta az övét is, emellett azonban ezer módon kifejezte, hogy távozásom szomorúságot fog okozni neki... Sajnos, drága rokonaink akkor még távolról sem gondolták, hogy kétszer meg kell majd újítaniuk ugyanezt az áldozatot, de mivel kinyújtották a kezüket és mindig csak kértek, a Jó Isten sem nyújtotta üresen az övét, legdrágább barátai bőségesen megkapták onnan azt az erőt és azt a bátorságot, amire olyan nagy szükségük volt... De szívem nagyon messze visz tárgyamtól, szinte sajnálom, hogy vissza kell térnem hozzá. - Megérti, ugye, Anyám, hogy Nagybátyám felelete után milyen örömujjongva mentem hazafelé a Cserjésbe, „a szép Ég alatt, melynek a felhői teljesen szertefoszlottak”!... Lelkem éjszakája is végetért. Jézus felébredt s visszaadta számomra az örömöt, a hullámok zaja elült; a megpróbáltatás szélvihara helyett könnyű szellő hajtotta előre vitorlámat s én úgy hittem, hamarosan megérkeztem az áldott partra, mely már, úgy láttam, egészen közel van hozzám. Valóban jó közel volt az már a sajkámhoz, de még nem egy viharnak kellett kerekednie, hogy eltakarja előle a fényes világítótornyot s azzal ijesztgesse, hogy nincs már visszatérés az oly forrón óhajtott parthoz...
      Pár nappal azután, hogy nagybátyám beleegyezését megkaptam, elmentem önhöz, drága Anyám, s elmondtam örömömet afelett, hogy minden megpróbáltatásom végetért, de mekkora volt a meglepetésem és a bánatom, mikor ön azt mondta, hogy az Elöljáró Atya nem engedélyezi belépésemet 21 éves korom előtt... Senki nem gondolt erre az ellenállásra, az összesek közt a leglegyőzhetetlenebbre, mindamellett csüggedés nélkül, magam mentem Papával és Céline-el Atyánkhoz , hogy megpróbáljam megindítani őt, megmutatva, hogy igenis, van kármelita hivatásom. Nagyon hidegen fogadott bennünket, az én páratlan kis Apám hiába fűzte nyomatékos kérését az enyémhez, semmi sem tudott a hozzáállásán változtatni. Azt mondta, hogy abban, ha várunk, semmi veszély nincs, hogy otthon is tudok kármelita módjára élni s hogyha nem teszek fogadalmat a szabályzatra, azzal meg nincs minden elveszve... stb... stb... a végén pedig hozzáfűzte, hogy ő csak megbízottja a Püspök Atyának s hogyha az megengedné, hogy a Kármelbe lépjek, ő semmit sem szólhatna ... Könnyek közt jöttem el presbitériumból, szerencsére, eltakart az esernyőm, mert az eső csak úgy szakadt. Papa azt sem tudta, hogy vigasztaljon... Megígérte, hogy mihelyt úgy kívánom, rögtön elvisz Bayeux-be, mert el voltam szánva arra, hogy eljutok célomhoz, még azt is mondtam, hogy a Szentatyáig megyek, ha a Püspök úr nem akarja majd megengedni, hogy 15 éves koromban a Kármelbe lépjek... Sok esemény történt bayeux-i utazásom előtt, életem külsőleg ugyanolyannak látszott, mint azelőtt, tanultam, rajzleckéket vettem Céline-el együtt, s ügyes tanárnőm sok művészi készséget talált bennem. Különösen a Jó Isten szeretetében növekedtem, szívemben eddig ismeretlen lendületet éreztem, néha valósággal elragadtatásba estem. Egyik este, azt sem tudva, hogy mondjam el Jézusnak, hogy szeretem s hogy mennyire vágyódom az után, hogy őt mindenhol szeressék és dicsőítsék, fájdalommal gondoltam arra, hogy a pokolból soha nem fakad a számára szeretet; ekkor azt mondtam a Jó Istennek, hogy azért, hogy neki örömet szerezzek, szívesen elmennék a pokol legmélyére, hogy a káromlásnak ezen a helyén is legyen valaki, aki örökké szereti őt... Tudom, hogy ilyesmi nem szolgálna dicsőségére, miután Ő csak boldogságunkat óhajtja, de hogyha az ember szeret, szükségét érzi, hogy ezer csacsiságot mondjon; ha emígy beszéltem, az nem azért volt, mintha az Ég nem keltene vágyat bennem, de akkor az én Egem maga a szeretet volt s úgy éreztem, mint Szent Pál, hogy semmi sem választhat el ettől az isteni céltól, amely elbűvölt engem...