2010. április 24., szombat

Nagy gonddal készültem a Szentlélek eljövetelére

      Kevéssel első Áldozásom után új lelkigyakorlatra mentem bérmálkozásom előkészületeként. Nagy gonddal készültem a Szentlélek eljövetelére, megfoghatatlan volt előttem, hogy lehetséges másként, mint odaadással fogadni a Szeretet szentségét. Rendes körülmények közt bérmálkozás előtt csak egy napos lelkigyakorlatot végeznek, de miután Püspök Atyánk nem tudott eljönni a kijelölt napon, magányunk - örömömre - két napig tartott. Tanítónőnk, hogy elszórakoztasson bennünket, felvitt a Mont Cassinre, itt én két kézzel szedtem Úrnapjára a nagy margarétát. Ó, milyen vidám volt a lelkem! Boldogan vártam a Szentlélek látogatását, mint az apostolok... Örültem annak a gondolatnak, hogy nemsokára tökéletesen kereszténnyé leszek s főleg annak, hogy örökre ott lesz a homlokomon a misztikus kereszt, melyet a szentséget kiszolgáltató Püspök rajzol rá... Végre elérkezett a boldog pillanat, a Szentlélek leszállásakor nem éreztem heves szélfúvást, inkább csak azt a könnyű szellőt, melynek a susogását Illés hallotta Hóreb hegyén... Ezen a napon megkaptam szenvedni-tudás erejét, mert lelkem mártíriumának nemsokára el kellett kezdődnie... Drága kis Léonie-m volt a bérmaanyám, úgy meg volt hatva, hogy nem tudta könnyeit visszafojtani, hullottak a szeméből az egész szertartás alatt. Velem együtt áldozott, mert az a boldogságom is megvolt, hogy egyesülhettem Jézussal ezen a szép napon.

2010. április 14., szerda

A szenvedés vonzani kezdett

       Ennek a szép napnak az estéjén viszontláttam földi családomat; már reggel, mise után is megcsókoltam Papát és minden kedves rokonomat, de az igazi találkozás az volt, mikor Papa kézen fogva kis királynőjét, a Kármel felé vette útját... És láttam Pauline-omat, mint Jézus jegyesét, fehér fátylában, amely éppen olyan volt, mint az enyém, láttam rózsakoszorúját... Ó, az örömöm keserűség nélküli volt, reméltem, hogy hamarosan együtt leszek vele s együtt várjuk majd az Eget! Nem voltam érzéketlen az első Szentáldozásom estéjén rendezett családi ünnep iránt sem; a Királyomtól kapott szép óra nagy örömet szerzett, de csendes volt az örömem, semmi sem zavarta benső békémet. Mária magával vitt arra az éjszakára, amely ezt a szép napot követte, mert sötétség követi a legragyogóbb napokat is, egyedül csak az első, az egyetlen, az örök Mennyei Szentáldozásnak nem lesz naplementéje!...
      Első Áldozásom másnapja is szép nap volt még, de édesbús volt a hangulata. Sem a Mária-vásárolta szép ruha, sem az ajándékok, melyeket kaptam, nem töltötték be a szívemet, csak Jézussal tudtam volna megelégedett lenni, vágytam a pillanat után, mikor másodszor is magamhoz vehetem. Körülbelül egy hónappal első áldozásom után gyónni mentem Áldozócsütörtökön és bátorkodtam Szentáldozásra engedélyt kérni. Dacára annak, hogy sok reményem nem volt hozzá, megengedte a főtisztelendő úr s boldogságomra ott térdelhettem a Szent Asztalnál Papa és Mária között; milyen édes emlékem maradt Jézus második látogatásáról!... Megint patakzottak a könnyeim, kimondhatatlanul édesen; szüntelenül ismételtem magamban Szent Pálnak ezeket a szavait: „Már nem én élek, hanem Jézus él bennem!...” Ettől fogva egyre nagyobb és nagyobb lett a vágyam, hogy a Jó Istent magamba fogadjam, s megkaptam rá az engedélyt, hogy minden nagy ünnepen megtehessem. Ezeknek a boldog napoknak az előestéjén Mária a térdére szokott ültetni s úgy készített elő, mint ahogy első szentáldozásomra tette; emlékszem, hogy egyszer a szenvedésről beszélt, mondván, hogy én valószínűleg nem fogok ezen az úton járni, hanem a Jó Isten mindig vinni fog engem, mint a gyermeket...
      Áldozásom másnapján eszembe jutottak Mária szavai; éreztem, ahogy megszületett a szívemben a szenvedés nagy vágya s ugyanakkor egy benső bizonyossága annak, hogy Jézus sok keresztet tartogat a számomra. Oly nagy vigasztalások árasztottak el, hogy bennük látom életem egyik legnagyobb kegyelmét. A szenvedés vonzani kezdett, bűvös erővel ragadott meg, anélkül, hogy jól ismertem volna. Eddig úgy szenvedtem, hogy nem szerettem a szenvedést, mostantól fogva igazi szeretetet éreztem iránta. Azt a vágyat is éreztem, hogy egyedül a Jó Istent szeressem, egyedül Benne találjak örömet. Szentáldozásaim alatt gyakran ismételgettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ó Jézus! Kimondhatatlan édesség, változtass nekem keserűséggé minden földi vigasztalást!!! Ez az ima erőfeszítés nélkül röppent el az ajkamról, kényszer nélkül, úgy éreztem, hogy nem a saját akaratomból mondom újra meg újra, hanem mint egy gyermek, aki ismétli azokat a szavakat, melyeket a barátja sugallt neki... Majd el fogom mondani, drága Anyám, hogyan teljesítette Jézus vágyamat, hogy volt mindig egyesegyedül Ő kimondhatatlan édességem; ha most rögtön beszélnék róla, kénytelen lennék előre venni az eseményeket fiatal lányságom idejéből, viszont gyermek-életem sok részletéről kell még számot adnom Önnek.

2010. április 10., szombat

Ó, milyen édes volt a lelkemnek Jézus első csókja!

      Végre elérkezett „a napok szépséges napja”, milyen elmondhatatlan emlékeket hagytak a lelkemben ennek az Égi napnak a legkisebb részletei is!... A vidám hajnali ébresztő, a tanítónők és a nagy növendéktársak tiszteletteljes és gyengéd csókjai... A nagy szoba, amely mintha hópelyhekkel lett volna tele; ezekbe a hópelyhekbe öltöztek sorra egymásután a gyerekek... És főképpen a bevonulás a kápolnába s a szép himnusz reggeli hangjai: „Szent oltár, körötted Angyalok!...” De nem akarok részletekbe bocsátkozni, vannak dolgok, amelyeknek elszáll az illata, ha levegő éri őket, vannak a léleknek olyan gondolatai, melyeket nem lehet földi nyelvre lefordítani anélkül, hogy el ne veszítenék benső és Égi értelmüket; olyanok, mint „A győztesnek adott fehér kő, amelyre egy olyan név van írva, amit senki sem ISMER, csak AZ, aki kapja”. Ó, milyen édes volt a lelkemnek Jézus első csókja!...
      Ez a szeretet csókja volt, éreztem, hogy szeretnek s én is ezt mondtam: „Szeretlek, neked adom magam mindörökre”. Nem voltak kérések, küzdelmek, áldozatok, Jézus és a szegény kis Teréz már régóta nézték és értették egymást... Ezen a napon pedig nem volt tekintet, csak eggyé olvadás, nem ketten voltak már, Teréz eltűnt, mint ahogy a vízcsepp elvész az óceánban. Jézus maradt meg egyedül, az úr, a Király. Vajon nem azt kérte-e tőle Teréz, hogy vegye el a szabadságát mert szabadsága félelemmel tölti el, oly gyengének, oly törékenynek érezte magát, hogy mindörökre egyesülni akart az Isteni Erővel!... Öröme túlságosan nagy, túlságosan mély volt ahhoz, hogy magába tudja zárni, szemét édes könnyek töltötték el, társainak nagy csodálkozására, akik később ezt beszélték egymás közt: „De hát miért sírt? Talán megzavarta valami? - Dehogy, inkább csak azért, mert nem volt mellette az Édesanyja, vagy a Nővére, akit annyira szeret és aki kármelita.” Nem értették, hogy ha a Menny egész boldogsága rászakad egy szívre, a száműzött szív nem tudja azt könnyek nélkül elviselni... Ó, nem! Mama távolléte nem okozott fájdalmat első áldozásom napján: nem volt-e a lelkemben ott a Mennyország s Mama nem volt-e már régóta a Mennyországban? Így tehát Jézust befogadva, befogadtam drága Anyámat is, ő pedig megáldott, örvendezve boldogságom felett... Nem sírtam Pauline távolléte miatt, kétségtelenül boldog lettem volna, ha magam mellett látom, de elfogadtam már régóta, hogy meg kell hoznom ezt az áldozatot; ezen a napon csak öröm töltötte el a szívemet s egy voltam vele, mert odaadta magát, visszavonhatatlanul, Annak, aki odaadta magát, oly nagyon szerető szívvel, énnekem!
      Délután én mondtam el fennhangon az imát, mellyel a Szent Szűznek ajánlottuk fel magunkat; helyénvaló volt, hogy én beszéljek társaim nevében is Égi Édesanyámhoz, aki oly fiatal voltam, mikor földi Édesanyámat elvesztettem... Teljes szívemből beszéltem hozzá, neki ajánlottam fel magam, mint a gyermek, aki Anyja karjába veti magát s kéri, hogy vigyázzon rá. Úgy érzem, a Szent Szűznek rá kellett néznie apró virágjára s mosolyognia kellett rá, vajon nem ő gyógyította meg látható mosolyával?... Vajon nem ő tette apró virágjának a kelyhébe Jézusát, a Mezők Virágát, a völgy Liliomát?...