2010. november 16., kedd

Heves tudásvágyam volt

      A jó Isten ki tudott rövid idő alatt szabadítani abból a szűk körből, amelyben egyre csak keringtem, kiutat nem találva. Ha meggondolom, hogy mekkora utat tétetett meg velem, nagy az én hálám, azonban meg kell állapítanom, hogy ha a legnagyobb lépést meg is tettem, maradt még éppen elég olyan dolog, amit el kellett hagynom. Hogy megszabadultam aggályaimtól és határtalan érzékenységemtől, szellemileg fejlődni kezdtem. Mindig szerettem a nagyot és a szépet, de ebben a korszakomban a tudásnak rendkívüli vágya ragadott meg. Nem értem be azokkal a leckékkel és feladatokkal, melyeket tanárnőmtől kaptam, még külön is foglalkoztam történelemmel és természettudománnyal... A többi tárgy közömbös volt számomra, ez a kettő azonban teljesen lekötötte az érdeklődésemet; pár hónap alatt több ismeretre tettem szert, mint tanulókorom évei alatt. Ó, mindez csak hiúság és búbánat volt... Gyakran eszembe jutott a Krisztus követése tudományokról szóló fejezete[1], de mégis csak módját ejtettem, hogy folytassam a tanulást, azt gondolva, hogy miután a tanulás éveiben vagyok, nem helytelen ezt csinálni. Nem hiszem, hogy megbántottam volna a Jó Istent (bárha elismerem, hogy haszontalanul töltöttem el időmet) mert csak bizonyos számú órát fordítottam ilyesmire, amit nem akartam túllépni, hogy kordában tartsam túl heves tudásvágyamat... A legveszedelmesebb bakfiskorban voltam, de a jó Isten azt tette értem, amit Ezékiel mond jövendöléseiben: „Elhaladva mellettem, Jézus látta: itt van számomra az idő, hogy szeressenek, egyesült velem és én az övé lettem... Reám terítette köpenyét, drága illatokban fürdetett, hímzett ruhákba öltöztetett, nyakéket és ékszereket adott ajándékba... A legtisztább liszten, mézen és olajon tartott, nagy bőségben... s akkor széppé lettem a szemében s hatalmas királynévá tett engem!...” [2]

________________________________
[1]      Krisztus követése, III. K. 43 fej.
[2]      Ez 16, 8-13

2010. november 15., hétfő

Pranzini, „első gyermekem”

      Hogy buzgalmamat növelje a Jó Isten, megmutatta: vágyaim tetszenek neki. - Hallottam, amint beszéltek egy nagy gonosztevőről, akit borzalmas bűnökért ítéltek halálra, minden jel arra mutatott, hogy bűnbánat nélkül fog meghalni. Mindenáron meg akartam akadályozni, hogy elkárhozzék s hogy ez sikerüljön, arra felhasználtam minden elképzelhető eszközt; érezve, hogy én magam semmit sem tehetek, felajánlottam a jó Istennek Urunk összes végtelen érdemét és az Anyaszentegyház kincseit, végül pedig megkértem Céline-t, mondasson szentmisét a szándékomra, nem mertem magam elintézni, félve, hogy akkor be kell vallanom: ez Pranziniért, a nagy gonosztevőért van. Céline-nek sem akartam megmondani, de oly gyöngéden, oly unszolón kérdezgetett, hogy bevallottam neki titkomat; egyáltalán nem gúnyolt ki, hanem azon törte a fejét, hogyan segíthetne megtéríteni a bűnösömet, ezt hálával fogadtam, mert azt szerettem volna, hogy minden teremtmény egyesüljön velem, kegyelemért könyörögve a bűnös számára. Szívem mélyén éreztem azt a bizonyosságot, hogy vágyaink teljesülni fognak, de hogy a bűnösökért való további imádkozásra bátorítsam magam, azt mondtam a Jó Istennek: bizonyos vagyok benne, hogy meg fog bocsátani a szerencsétlen Pranzininak s hiszem ezt még akkor is, ha nem fog meggyónni s ha a bánatnak semmiféle jelét nem fogja mutatni, annyira bízom Jézus végtelen irgalmában, de mégis kérem tőle, egyszerűen csak vigaszomra, „egyetlen jelét” a bűnbánatnak... Imám betű szerint meghallgatásra talált! Papa tilalma ellenére, mely szerint semmiféle újságot nem volt szabad olvasnunk, úgy gondoltam, nem vagyok szófogadatlan, ha elolvasom a Pranziniról szóló részeket. Kivégzésének másnapján kezem ügyébe került a „Kereszt”[1] című napilap. Sietve fellapozom s mit látok?... Ó, a könnyeim elárulták a felindulásomat, el kellett bújnom... Pranzini nem gyónt, fellép a vérpadra s már-már a gyászos nyílásba hajtja a fejét, mikor egyszerre csak hirtelen sugallat ragadja meg, visszafordul, megfogja a Feszületet, melyet a pap nyújtott feléje és háromszor megcsókolja szent sebeit!... Azután Annak az irgalmas ítélete elé ment a lelke, aki megmondotta, hogy az Égben nagyobb az öröm egyetlen vétkeit bánó bűnösön, mint 99 olyan igazon, akinek nincs szüksége bűnbánatra!...
Megkaptam a kért „jelet” s ez a jel hű mása volt a kegyelmeknek, melyekkel Jézus késztetni akart arra, hogy a bűnösökért imádkozzam. Vajon nem Jézus sebei előtt, Isteni vére hullását látva hatolt szívemig a lelkek utáni szomjúság? Inniuk akartam adni ezt a szeplőtelen vért, hogy lemossa szennyfoltjaikat, s az én „első gyermekem” ajkai odatapadtak a szent sebekhez!!! . . . Milyen kimondhatatlanul édes felelet! Ó, ezóta a páratlan kegyelem óta minden nappal csak nőtt a vágyam, hogy lelkeket mentsek, mintha csak hallottam volna, amint Jézus mondja nekem, úgy, mint a szamaritánus asszonynak: „Adj innom!” Ez valóban cseréje volt a szeretetnek, a lelkeknek én Jézus vérét adtam s ugyanezeket az Isteni harmattal felüdített lelkeket Jézusnak ajánlottam fel; úgy éreztem, hogy csillapítom így a szomjúságát s minél többet adtam innia, annál inkább nőtt az én szegény kis lelkem szomjúsága s ez az égető szomjúság, melyet Ő adott nekem, szeretetének leggyönyörűségesebb itala volt...

A fotó bal felső sarkában Pranzini képe látható, és halála előtt ezt a feszületet csókolta meg háromszor.


________________________________
[1]      „La Croix”, ma is jelentős katolikus napilap.