2010. január 30., szombat

Legszomorúbb öt év

Életem nyugodt és boldog volt, az a szeretet, amellyel a Cserjésben körülvettek, úgyszólván megnövelt engem, de bizonyára elég nagy is voltam már ahhoz, hogy harcolni kezdjek és megismerjem az életet a maga nyomorúságaival...

Nyolc és fél éves voltam, mikor Léonie eljött az intézetből s helyette én mentem az Apátsági Iskolába. Sokszor hallottam emlegetni, hogy az internátusban eltöltött idő a legjobb és legédesebb az ember életében; számomra nem így volt, életem legszomorúbb 5 évét töltöttem ott, ha nem lett volna velem drága Céline-em, egyetlen hónapot sem tudtam volna egészségben ott tölteni... A szegény kicsi virág hozzá volt szokva ahhoz, hogy különleges, csak számára készített földbe eressze gyenge gyökereit, keserves is volt számára sokfajta, gyakran nem finom gyökerű virág között lenni s kényszerűségből közös földben találni az életadó nedvet!...

Oly jól tanított engem, drága Anyám, hogy intézetbe lépésemkor többet tudtam, mint a velem egykorú gyerekek, azért magasabb osztályba tettek, ahol minden tanuló idősebb volt, mint én; egyik közülük, egy 15-14 éves, csekély intelligenciája dacára is befolyása alatt tudta tartani a növendékeket, sőt még a tanárokat is. Látva, hogy ilyen fiatalon is csaknem mindig osztályelső vagyok, s minden kedvesnővér gyöngéden szeret, bizonyára erőt vett rajta az intézeti kislányoknál nagyon is megbocsátható irgység s ezerféle módon fizettetett velem apró sikereimért...

Félénk és érzékeny természetemmel nem tudtam védeni magam, beértem sírással és hallgatással, még önnek sem panaszolva, hogy mit szenvedek, de nem voltam eléggé erényes sem ahhoz, hogy az élet e nyomorúságai fölé emelkedjem és szegény kis szívem nagyon szenvedett... Szerencsémre, esténként mindig az atyai tűzhelynél lehettem, akkor azután kitárult a szívem, Királyom térdére pattantam, elmondva, hogy milyen osztályzatokat kaptam s az ő csókja elfeledtette minden bánatomat... Milyen örömmel hoztam hírül első (bibliai) fogalmazásom eredményét, a maximális pontszámból csak egyetlen hiányzott, az is azért, mert nem tudtam Mózes apjának a nevét... Így tehát az első lettem és szép ezüst kitüntetést hoztam haza. Jutalmul Papától négy sous-t kaptam, dobozba tettem, amelybe azután csaknem minden Csütörtökön új, csinos kis pénzdarab került, mindig ugyanakkora... (ehhez a dobozhoz nyúltam azután, ha nagy ünnepeken gyűjtéskor a magaméból akartam alamizsnát adni, akár hitterjesztés, akár valami hasonló jótékony mozgalom számára.) Pauline el volt ragadtatva kis tanítványának sikereitől, s hogy további jó tanulásra biztassa, szép karikával ajándékozta meg. Szegénykének valóban szüksége volt ilyen családi örömökre, ezek nélkül nagyon is nehezére esett volna az internátusi élet.

2010. január 22., péntek

Aranybarázda

6 vagy 7 éves voltam, mikor Papa Trouvilleba vitt el bennünket. Soha nem felejtem el, milyen hatással volt rám a tenger, nem tudtam levenni róla a szemem; fenséges hullámainak morajlása, minden, csak a Jó Isten Nagyságáról és Hatalmáról beszélt lelkemnek. Emlékszem, mikor partmenti sétánkon egy úr és egy hölgy nézte, ahogy jókedvűen ugrándoztam Papa körül; odajőve megkérdezték, hogy az övé vagyok-e s azt mondták, hogy nagyon szép kislány vagyok. Papa igennel felelt, de észrevettem, hogy intett nekik: ne mondjanak bókokat nekem.. Most, első ízben hallottam azt, hogy szép volnék, örültem ennek, mert nem hittem; annyira nem tűrt meg, drága Anyám, a közelemben semmi olyat, ami ártatlanságomat bemocskolhatná s főleg azt nem tűrte, hogy egyetlen olyan szót is halljak, mely hiúságot lophatna a szívembe. Miután előttem csak az ön és Mária szavainak volt súlya (s önök sohasem mondtak egyetlen bókot sem) nem sok jelentőséget tulajdonítottam a hölgy hízelgő szavainak és pillantásainak. Este, mikor úgy látszott, mintha a Nap fürdene a hullámok végtelenjében, fénybarázdát ejtve maga elé, leültem egy sziklára Pauline-nal, egyedül... Ekkor eszembe jutott az „Aranybarázda” megható története! Sokáig elnéztem azt a fénylő barázdát, amely a kegyelmet jelképezte, amint megvilágítja azt az utat, melyet a kecses, fehérvitorlás kis hajónak be kell futnia ... Ott, Pauline mellett határoztam el, hogy soha nem vonom el Jézus tekintetétől a lelkem, csakhogy békében hajózhasson az Égi Haza felé!

2010. január 14., csütörtök

Prófétai látomás

Milyen örömmel vártam minden évben a jutalomosztást!... Mint minden, ez is igazságosan történt és csak megérdemelt jutalmat kaptam; egymagam álltam a nemes gyülekezet kellős közepén s hallgattam a rólam szóló határozatot, melyet ,,Franciaország és Navarra Királya” olvasott fel; szívem erősen vert, mikor a jutalmakat és a kitüntetést kaptam... Számomra ez az utolsó Ítélet előképe volt!... A jutalomosztás után a kis Királynő azonnal levetette fehér ruháját, azután gyorsan átöltöztették, hogy részt vegyen a nagy előadáson!

Ó, milyen vidámak voltak ezek a családi ünnepek... Mikor drága Királyomat olyan sugárzónak láttam, milyen távol állott tőlem még a sejtelme is azoknak a megpróbáltatásoknak, melyeket el kellett szenvednie!...

Egyszer azonban a Jó Isten egy valóban különleges látomásban mutatta meg nekem annak a megpróbáltatásnak az élő képmását, amelyet tetszése előre elkészített számunkra.

Papa napok óta úton volt s csak két nap múlva vártuk haza. Két vagy három óra lehetett, délután, a nap ragyogóan sütött s mintha az egész természet ünnepelt volna. Egyedül álltam az egyik manzárdablakban, amely a nagy kertre nyílt; derűs gondolatokkal eltelten néztem magam elé, mikoris egyszerre az éppen szemben lévő mosókonyha előtt egy férfit láttam, teljesen úgy volt öltözve, mint Papa, a termete és a járása ugyanaz volt, mint az övé, csak jóval hajlottabb volt... A feje valami elmosódó színű kötényfélével volt letakarva, úgy hogy az arcát nem láthattam. Olyan kalapot viselt, mint amilyen Papának is volt. Láttam, amint szabályos léptekkel közeledik, a kiskertem mentén... Valami természetfeletti félelem öntötte el a lelkemet, egy pillanatra arra gondoltam, hogy Papa bizonyára hazaérkezett s elbújt, hogy meglepjen; hangosan, a felindulástól remegő hangon kiáltottam: - „Papa, Papa!” De úgy látszott, hogy a titokzatos személy nem hallja, amit mondok, nem fordult hátra, szabályos léptekkel ment tovább, ahogy szememmel követtem, láttam, hogy a nagy sétautat kettészelő facsoport felé tart, vártam, hogy újra felbukkanjon a nagy fák másik oldalán, de eltűnt a prófétai látomás!... Mindez csupán egy pillanatig tartott, de oly mélyen vésődött a szívembe, hogy ma, - 15 év múlva is... oly eleven az emléke, mintha a látomás itt volna még a szemem előtt...

Mária önnel együtt a szomszéd szobában volt; mikor hallotta, hogy Papát szólítom, valami rossz érzése támadt, amint azóta elmondta, megérezte, hogy valami rendkívülinek kellett történnie. Anélkül, hogy felindulását elárulta volna, átszaladt hozzám, azt kérdezve, mi ütött belém, hogy Papát hívom, hiszen Alenconban van; s akkor elmondtam, amit az imént láttam. Hogy megnyugtasson, Mária azt mondta, hogy nyilván Victoire tette a kötényét a fejére, hogy engem megijesszen, de mikor megkérdeztük, Victoire erősködött, hogy ki se tette a lábát a konyhájából, egyébként, bizonyos is voltam abban, hogy férfit láttam s hogy ez a férfi szakasztott Papa volt; akkor azután mind a hárman a facsoport mögé mentünk, de mivel semmiféle jelét nem láttuk annak, hogy valaki is járt volna arra, ön azt mondta, ne gondoljak rá többé...

Nem tudtam megtenni, hogy ne gondoljak rá többé, képzeletem sokszor elém vetítette a titokzatos jelenetet, amit láttam... gyakran próbálkoztam azzal, hogy fellebbentsem a fátylat, amely az értelmét elrejtette előlem, mert élt a szívem mélyén egy olyan belső meggyőződés, hogy van jelentése ennek a látomásnak s ez egy napon majd feltárul előttem... Sokáig váratott magára ez a nap, de 14 év múltán maga a Jó Isten tépte szét a titokzatos fátylat.

Társalgási engedélyünk volt a Szent Szívről nevezett Mária nővérrel, s mint mindig, a túlvilági életről és gyermekkori emlékeinkről beszélgettünk, mikor én eszébe juttattam ezt a látomást, melyben 6 vagy 7 éves koromban volt részem, s hirtelen, ennek a különös jelenetnek a részleteit emlegetve, egyidőben értettük meg, hogy mit is jelentett... Valóban Papát láttam, amint ment, öregen és meghajlottan... Valóban ő volt, s tiszteletreméltó arcán, megőszült fején ott viselte dicsőséges megpróbáltatásának a jelét.[1] Mint ahogy Jézus Imádandó Arca el volt fátyolozva Szenvedése alatt, úgy kellett hű Szolgájának arcát is fátyolnak fednie szenvedésének napjaiban, hogy az Égi Hazában, Ura, az Örökkévaló Ige mellett ragyoghasson!... Mondhatatlan dicsőségében, mikor már az Égben uralkodott, nyerte el számunkra drága Atyánk azt a kegyelmet, hogy megértsük a látomást, amelyben kis királynőjének olyan életkorban volt része, mikor még nem kell önámítástól tartani. Megdicsőülten eszközölte ki nekünk azt az édes vigasztalást, hogy megértsük: nagy próbatételünket már 10 évvel előre megmutatta nekünk a Jó Isten, úgy, ahogy egy Atya látni engedi gyermekeinek a dicsőséges jövőt, amit nekik készít s már előre felbecsülniük engedi azt a mérhetetlen gazdagságot, amely majd osztályrészük lesz...

Ó, miért éppen nekem adta meg a Jó Isten ezt a világosságot? Miért mutatott meg egy ilyen kicsi gyermeknek egy olyan dolgot, melyet az megérteni nem tudott s melyet, ha megértett volna, meghalt volna a fájdalomtól, miért?... Ez is egy olyan titok, amelyet bizonyára megértünk majd az Égben és csodálni fogunk mindörökké!...

Milyen jó is a Jó Isten!... mennyire erőnkhöz szabja a megpróbáltatásokat, melyeket ránk bocsát. Mint ahogy mondtam, soha-soha nem tudtam volna elviselni még a gondolatát sem azoknak a keserű fájdalmaknak, amelyeket a jövő tartogatott a számomra... Még arra sem tudtam remegés nélkül gondolni, hogy Papa meghalhat... Egyszer felmászott egy létra tetejére s miután én éppen alatta álltam, rámkiáltott: „Menj arrébb, fiacskám, ha leesem, agyonütlek”. Ilyet hallva, valami felágaskodott a bensőmben s ahelyett, hogy odébb mentem volna, a létrába csimpaszkodtam, ezt gondolva: „Így legalább, ha Papa leesik, nem lesz részem abban a fájdalomban, hogy meghalni lássam, hanem vele együtt halok meg!” El nem tudom mondani, hogy szerettem Papát, mindenben csak csodálni tudtam, mikor a gondolatait feltárta előttem (mintha csak nagylány lennék) naivul azt mondtam, hogy ha ezt mind elmondaná a kormányon lévő nagy embereknek, egészen biztosan fognák és Királlyá koronáznák s akkor Franciaország oly boldog lenne, amilyen soha nem volt még. De alapjában véve örültem (s ezért, mint önző gondolatért szemrehányást is tettem magamnak) hogy csak én ismertem Papát ilyen igazán, mert ha Franciaország és Navarra Királya volna, tudom, boldogtalan lenne, hiszen minden uralkodónak ez a sorsa, s főként nem volna többé egyes-egyedül csak az én Királyom!...

__________________________

[1] Louis Martint élete végén agyvérzés érte; pszichés zavarokat is okozó agyérelmeszesedésben szenvedett.

2010. január 10., vasárnap

A pohár és a gyűszű


      Mikor a kis Teréz beteg volt, ami minden télen megesett vele, ki nem lehet mondani, hogy milyen anyai gyöngédséggel gondozták. Pauline saját ágyába fektette (páratlan kegy) s azután adott neki mindent, amit csak megkívánt. Egyszer Pauline az ő szép kis zsebkését húzta elő a hengerpárna alól s kislányának adva, leírhatatlan elragadtatásba hozta őt: - „Ó, Pauline, kiáltott, hát akkor te nagyon szeretsz engem, ha miattam megfosztod magad szép kis késedtől, amin pedig gyöngyházcsillag is van? . . . De ha ennyire szeretsz, fel tudnád-e áldozni az órádat is, ha ezzel haláltól menthetnél meg? ... - „Nemcsak azért adnám oda az órámat, hogy haláltól mentselek meg, hanem azért is rögtön meghoznám ezt az áldozatot, hogy mielőbb meggyógyulj.” Pauline szavait hallva, akkora volt csodálkozásom és hálám, hogy az kifejezhetetlen... Nyaranta néha gyomorfájásom volt. Pauline ekkor is gyöngéden gondozott; hogy mulattasson, - s ez volt a legjobb orvosság - taligán tolt körül a kertben, s azután, kiszállítva engem, a helyemre szép kis tő margarétát tett, vigyázva sétáltatta azt, egészen a kis kertemig, hogy nagy pompával foglalja el ott a helyét...
      Pauline volt legbensőbb bizalmasom, ő oszlatta el a kétségeimet. . . Egyszer azon csodálkoztam, hogy a jó Isten az Égben nem részesíti egyenlő dicsőségben minden választottját s attól féltem, hogy mindnyájan nem boldogok. Pauline akkor előhozatta velem Papa nagy poharát, az én icipici gyűszűm mellé tetette, megtöltette őket vízzel s azután azt kérdezte, hogy melyik van jobban tele. Mondtam, hogy az egyik éppen úgy tele van, mint a másik s hogy lehetetlenség több vizet beléjük tölteni, mint amennyi fér. Így értette meg velem az én drága Anyám, hogy az Égben a Jó Isten minden választottjának annyi dicsőséget fog adni, amennyinek az hordozója lenni tud s hogy nincs irigyelnivalója a legutolsónak a legelsőtől. Így tette számomra hozzáférhetővé a legfenségesebb titkot, értett hozzá, Anyám, hogy megadja a lelkem számára szükséges táplálékot.