Oldalak

2011. augusztus 19., péntek

Róma, Róma...

Colosseum
      Most már csak Rómáról van mondanivalóm, Rómáról, utazásunk céljáról, ahol vigasztalást reméltem és keresztet találtam!... Éjjel érkeztünk meg, aludtunk, s a pályaudvar alkalmazottainak kiáltásai ébresztettek fel: „Roma, Roma.” Nem volt álom, Rómában voltam!...
     Az első napot a falakon kívül töltöttük s ez volt talán a leggyönyörűségesebb, mert a műemlékek mind megőrizték antikvitásuk bélyegét, ezzel szemben Róma központjában az ember Párizsban képzelhette magát, a szállodák és áruházak nagyszerűségét látva. Ez a rómakörnyéki séta nagyon édes emléket hagyott bennem. Nem beszélek azokról a helyekről, amelyeket végiglátogattunk, van elég könyv, amely széltében-hosszában leírja őket, csupán csak a benyomásokról, amelyek ott értek. Az egyik legédesebb érzés az volt, amely a Colosseum megpillantásakor remegtetett meg. Végre láthattam azt az arénát, ahol annyi mártír ontotta vérét Jézusért; már készültem, hogy megcsókoljam azt a földet, amelyet ők megszenteltek, de mekkora csalódás! a közép csupa romhalmaz, s a zarándokoknak meg kell elégedniük azzal, hogy ennyit látnak, mert korlát zárja el a bejáratot, de nincs is kedve senkinek ahhoz, hogy a romok közé behatolni próbáljon... Lehet Rómába jönni és nem lemenni a Colosseumba? ... Ez képtelenség volt számomra, nem hallgattam már az idegenvezető magyarázatait, egyetlen gondolat foglalkoztatott: leszállni az arénába... Láttam egy munkást, aki létrával ment arra s már azon a ponton voltam, hogy elkérem tőle a létrát, szerencsére, nem valósítottam meg a szándékomat, mert bolondnak tarthatott volna... Az Evangéliumban az áll, hogy Magdolna, aki állandóan a sír mellett marad és többször fölébe hajol, hogy megnézhesse a belsejét, végül is két angyalt lát.[1] Hozzá hasonlóan, annak ellenére, hogy beláttam: vágyaim nem teljesülhetnek, lehetetlenség -továbbra is a romok fölé hajoltam, oda, ahová le szerettem volna menni, a végén nem angyalt láttam, hanem azt, amit kerestem: felkiáltottam örömömben és mondtam Céline-nek: „Gyere gyorsan, oda tudunk menni!...” Gyorsan átbújtunk a korláton egy olyan helyen, ahol az a romokkal érintkezett és már másztunk is lefelé a romtörmelékeken, amelyek omladoztak a lábunk alatt.
      Papa nézett minket, megdöbbenve merészségünkön és hamarosan szólt, hogy jöjjünk vissza, de a két szökevény már se látott, se hallott; mint ahogy a katonák növekedni érzik bátorságukat a veszély közepette, úgy a mi örömünk is arányosan nőtt a vesződséggel, amellyel vágyaink teljesülését elérhettük. Céline, aki szemfülesebb volt, mint én, hallgatta az idegenvezetőt, s emlékezett rá, hogy az beszélt egy bizonyos kis kereszt alakú kövezetről, amelyen a mártírok küzdöttek, keresni kezdte, hamarosan rá is talált, és letérdelve erre a megszentelt földre, lelkünk ugyanabban az imában egyesült... A szívem igen erősen vert, mikor az ajkam az első keresztények vérétől bíboros porhoz közeledett; kértem a kegyelmet, hogy én is mártír lehessek Jézusért és a szívem mélyén éreztem, hogy meghallgatták az imámat!... Mindez igen kis idő alatt ment végbe, egypár kődarabot magunkhoz véve visszatértünk a romfalakhoz, hogy újrakezdjük veszélyes vállalkozásunkat.[2] Papa, boldogságunkat látva, nem tudott megszidni bennünket s jól láttam, hogy büszke volt bátorságunkra... A jó Isten szemmel láthatóan vigyázott ránk, mert a zarándokok nem vették észre távollétünket, miután messzebb voltak, mint mi, minden bizonnyal a remek árkádok nézegetésével voltak elfoglalva, ahol az idegenvezető felhívta figyelmüket „a kis PÁRKÁNYOKRA és a rájuk helyezett CUPIDÓKRA”,[3] így sem ő, sem az „abbé urak” nem ismerték meg azt az örömet, amely a mi szívünket eltöltötte...
Trastevere - templom
      A katakombák is nagyon édes emléket hagytak bennem: olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem őket, amikor olvastam leírásukat a mártírok életrajzában. A délután egy részét ott töltöttük, úgy rémlett, mégis, hogy csak pár pillanatig voltunk ott, az atmoszféra, amelyet magunkba szívtunk, annyira jó illatú volt a számomra... Kellett, hogy vigyünk magunkkal valamilyen emléket a katakombákból, ezért, hagyva, hogy a csoport eltávolodjék egy kissé, Céline és Teréz együtt osontak Szent Cecília egykori sírjához és magukhoz vettek valamit az ő jelenléte által megszentelt földből. Római utazásom előtt nem viseltettem e szent iránt különös tisztelettel, de mikor meglátogattam az ő templommá vált házát, mártíromságának színhelyét,[4] s megtudtam, hogy a harmónia királynőjének nyilvánították, nem szép hangjáért, sem zenei talentumáért, hanem arra a szűzi énekre emlékezve, amelyet a szíve mélyen rejtőző Mennyei Jegyesének zengett, tiszteletnél többet éreztem iránta: igazi baráti gyöngédséget... Legkedvesebb szentemmé lett, legbensőbb bizalmasommá... Minden tulajdonságától el voltam ragadtatva, főkent Istenre-hagyatkozásától, határtalan bizalmától, amely képessé tette őt arra, hogy olyan lelkeket tegyen szűziessé, akik a jelen élet örömein kívül soha nem vágytak még más örömökre...
Szent Cecília - kripta
      Szent Cecília hasonlatos az Énekek Énekének jegyeséhez, benne látom „A fegyverben álló tábor kórusát!...”[5] Élete egyetlen dallamos ének volt, még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is és ezen nem is csodálkozom, hiszen „a szent Evangélium pihent a szívén!” A szívében pedig a Szüzek Jegyese pihent!...
      A Szent Ágnes templom[6] meglátogatása is nagyon kedves volt a számomra, gyermekkori barátomat látogattam meg benne, sokáig beszéltem neki arról a valakiről, aki oly méltóan viseli a nevét s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valamilyen ereklyét szerezzek s hazavigyem az én drága Anyámnak Angyali pártfogójától, de nem sikerült semmi egyebet kapnom, mint egy kis piros követ, amely egy kis Szent Ágnes idejéből való gazdag mozaikból hullt ki, s amelyet ő minden bizonnyal gyakran nézegetett. Nem volt-e elragadó, hogy a kedves Szent maga adta oda, amit kerestünk, s amit elvennünk tilos lett volna?... Mindig úgy tekintettem ezt, mint valami gyöngédséget és annak a szeretetnek a bizonyságát, amellyel az édes Szent Ágnes tekint az én drága Anyámra, s amellyel pártfogolja őt.

_________________________________
[1]     Jn 22, 11-12
[2]    Nyolc méter mélységben voltak.
[3]    „Les petits cornichons et les cupides posés dessus.” Szószerint: „a fiatal uborkákra és a rájuk helyezett mohó emberekre”. Az idegenvezető, úgy látszik, nem tudott jól franciául és összetévesztette a corniche = párkány és a cornichon = fiatal uborka, valamint a Cupidon = Cupido, Ámor és a cupide = mohó szavakat. Helyesen így mondta volna: ,.les petites corniches et les Cupidons posés dessus”. Teréz humorára és utánzó kedvére vall, hogy szó szerint idézi az idegenvezető nyelvbotlásait.
[4]    A trasteverei Szent Cecilia templom.
[5]    Én 7,1
[6]   A Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika.
Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika belseje

Nincsenek megjegyzések: