tag:blogger.com,1999:blog-73791208786247753612024-02-21T08:11:50.572-08:00Lisieux-i Szent TerézKis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.comBlogger84125tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-51846794901404307712013-12-05T01:26:00.000-08:002013-12-05T01:26:12.696-08:00Egy Szent utolsó könnye<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj09-k_kUAq1C5ONDoqgYCiaeN01eX67W4yoc3e_BWyGFvYyOX23NresIzwXCgtDTaXF56ti-_cBvGLYRX6MdtUEcgJNwY0h7egC2qquY8Pg_prtUn5p42XVppWals-mwOiTMF0-KZpg2rU/s512/Konnycsepp.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj09-k_kUAq1C5ONDoqgYCiaeN01eX67W4yoc3e_BWyGFvYyOX23NresIzwXCgtDTaXF56ti-_cBvGLYRX6MdtUEcgJNwY0h7egC2qquY8Pg_prtUn5p42XVppWals-mwOiTMF0-KZpg2rU/s320/Konnycsepp.jpg" width="291" /></a></div>
<div style="text-align: justify;">
És most, drága Anyám, mit mondjak még? Ó, azt hittem, befejeztem s még semmit sem mondtam arról, hogy milyen boldogság volt a mi Szent Genovéva Anyánkat ismernem … Felbecsülhetetlen kegyelem ez; nos, a Jó Isten, aki már annyi kegyelmet adott, azt is akarta, hogy egy olyan <i>Szenttel</i> éljek együtt, aki nem utánozhatatlan, akit rejtett és mindennapi erények szentelnek meg … Nem egyszer kaptam tőle nagy vigasztalásokat, az egyik vasárnapon különösen. – Bementem hozzá, mint rendesen, hogy meglátogassam egy kicsit és két Nővért találtam Genovéva Anya mellett; mosolyogva néztem rá s kifelé indultam, mert hárman nem lehetnek egy beteg mellett, de ő, átszellemült arccal nézve rám, ezt mondta: „Várjon, kislányom, csak egy pár szót fogok mondani. Ahányszor csak jön, mindig lelki virágcsokrot kér tőlem, ma tehát ezt adom: <i>békével és Örömmel</i> szolgálja az Istent, emlékezzen rá, gyermekem, hogy <i>a mi Istenünk a béke Istene</i>”<span style="color: #0b5394;"><b>[1]</b></span>. Egyszerűen megköszöntem és a könnyekig meghatva jöttem el tőle, meg voltam győződve arról, hogy a Jó Isten kinyilatkoztatta neki lelkiállapotomat; ezen a napon a végsőkig próbára voltam téve, csaknem a búskomorságig, egy olyan éjszakában, hogy már azt sem tudtam: szeret e még a Jó Isten, s ezért, kitalálhatja, drága Anyám, hogy milyen örömet és vigasztalást éreztem én ekkor! … </div>
<div style="text-align: justify;">
A rákövetkező Vasárnapon meg akartam tudni, hogy milyen kinyilatkoztatásban részesült Genovéva Anya; biztosított arról, hogy semmilyenben sem, s akkor még jobban megnőtt a csodálatom, látva, hogy mennyire él benne Jézus, mennyire cselekszik és beszél általa. Ó, énelőttem ez az <i>életszentség a legigazibb, a legszentebb</i>, ez után vágyom, mert ebben azután nincs öncsalás … </div>
<div style="text-align: justify;">
Fogadalomtételem napján is nagyon vigasztaló volt Genovéva Anya szájából hallanom, hogy mielőtt szent fogadalmát letette volna, ugyanazon a megpróbáltatáson ment át, mint én … Ugye emlékszik rá, drága Anyám, hogy <i>gyötrelmeink</i> idején micsoda vigasztalást találtunk nála? Egyszóval: balzsamos az az emlék, amelyet Genovéva Anya a szívemben hagyott. Azon a napon, mikor az Égbe ment,<span style="color: #0b5394;"><b>[2]</b></span> különösen meg voltam hatva, első eset volt, hogy végignéztem valakinek a halálát s valóban magával ragadott ez a látvány … Pontosan a szent haldokló ágya lábánál voltam, a legkisebb mozdulatát is tökéletesen láttam. Azt hittem, az alatt a két óra alatt, amelyet ott töltöttem, hogy a lelkem bizonyára telve lesz forró áhítattal s ellenkezőleg, egyfajta érzéketlenség vett rajtam erőt, de <i>abban a pillanatban</i>, mikor a mi Szent Genovéva Anyánk lelke megszületett az Ég számára, megváltozott a lelkiállapotom, egy szempillantás alatt úgy éreztem, hogy kimondhatatlan öröm és odaadás hatalmasodik el rajtam, mintha Genovéva Anya nekem adta volna annak a boldogságnak egy részét, amelyet élvezett, mert mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy egyenesen az Égbe ment … Életében egyszer ezt mondtam neki: „Ó, Anyám! ön nem fog tisztítótűzbe kerülni! …” – <i>„Remélem”</i>, felelte szelíden … Ó, egészen bizonyosan nem engedte a Jó Isten, hogy egy ennyire alázattal teli reménység meghiúsuljon, bizonysága ennek az a sok kegyelem, amit általa kaptunk … Mindegyik nővér azon igyekezett, hogy valamilyen ereklyéje legyen tőle, ön tudja, drága Anyám, hogy – boldogságomra – mi jutott nekem … Genovéva Anya haldoklása alatt észrevettem, hogy egy <i>könnycsepp</i> csillog a szempilláján, mint valami gyémánt; <i>ez a könny</i>, elsírt könnyeinek <i>legeslegutolsó cseppje</i> nem hullt el, ott láttam <i>fényleni </i>még a kórusban is, senki sem gondolt rá, hogy fölfogja. S akkor vettem egy kis finom vászondarabot; este, mikor nem vették észre, titokban odamerészkedtem s ereklyéül elvittem egy Szent <i>utolsó könnyét </i>… Azóta is mindig magamnál hordom abban a kis táskában, amelyben fogadalmamat őrzöm. </div>
<div style="text-align: justify;">
______________________________</div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="color: #0b5394;"><b>[1]</b></span> Vö. 1Kor 14,33. </div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="color: #0b5394;"><b>[2]</b></span> 1895. december 5.-én.</div>
Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-7969666187427949022013-04-07T16:27:00.000-07:002013-04-07T16:27:04.109-07:00Meghívólevél a menyegzőre<div style="text-align: justify;">
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiyCnXhkFNG8QkaLd8HN2Z7dhih4POxJPnQgD6eQKYzFmYuTwk_mDUd-radt8r4vtjx9meQBo3ptGrZKVJenjg4kR_3OYrd3CGbl8ZJNYVs1oIQSWXGKRYaoo1B6cI9hWEVFiXOdSFi4pyN/s512/Mozaik%2520a%2520Kriptaban%2520Lisieux.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiyCnXhkFNG8QkaLd8HN2Z7dhih4POxJPnQgD6eQKYzFmYuTwk_mDUd-radt8r4vtjx9meQBo3ptGrZKVJenjg4kR_3OYrd3CGbl8ZJNYVs1oIQSWXGKRYaoo1B6cI9hWEVFiXOdSFi4pyN/s320/Mozaik%2520a%2520Kriptaban%2520Lisieux.jpg" width="212" /></a></div>
24-én volt <i>fátyol</i>felvételem szertartása, melyet egészen el<i>fátyol</i>oztak a könnyek … Papa nem volt itt, hogy megáldja Királynőjét. Az Atya Kanadában volt … A Püspök úr, akinek itt kellett volna lennie s Nagybátyámhoz is hivatalos volt ebédre, megbetegedett és szintén nem jött el, így csupa szomorúság és keserűség volt minden … Emellett <i>béke</i>, mindig csupa <i>béke</i> volt a kehely mélyén … Ezen a napon Jézus megengedte, hogy ne tudjam visszafojtani könnyeimet és könnyeim nem találtak megértésre … valóban elviseltem sírás nélkül jóval nagyobb megpróbáltatásokat is, de akkor nagy kegyelem segített; ezzel szemben 24-én Jézus saját erőimre hagyott s én megmutattam, hogy azok milyen kicsinyek.</div>
<div style="text-align: justify;">
Nyolc nappal fátyolfelvételem után volt Jeanne esküvője<span style="color: #0b5394;"><b>[1]</b></span> . El nem tudom mondani, drága Anyám, hogy az ő példája mennyire megtanított azokra a gyöngédségekre, melyekkel egy jegyesnek el kell halmoznia Jegyesét; mohón hallgattam mindent, amiből csak okulhattam, mert én sem akartam kevesebbet tenni édes Jézusomért, mint amennyit Jeanne tett Francisért, aki kétségkívül tökéletes teremtmény, de végre is <i>teremtmény!</i> </div>
<div style="text-align: justify;">
Egyenesen azzal szórakoztam, hogy meghívót szerkesztettem az övének a mintájára, íme, így fogalmaztam meg:<br />
</div>
<div style="text-align: justify;">
<div style="text-align: center;">
<span style="color: #990000;"><b>Meghívólevél a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér menyegzőjére</b></span> </div>
<ul>
<li>A Mindenható Isten, az Ég s a föld Teremtője, a Világ Korlátlan Ura és a Boldogságos Szűz Mária, az égi Udvar Királynője, tudatják, hogy Felséges Fiuk, Jézus, a Királyok Királya és az uralkodók Ura Frigyre lépett Teréz Martin kisasszonnyal, aki, miután nemesi címe Jézus Gyermeksége és Szent Arca, ezzel úrnője és Hercegnője lett az Isteni Jegyesétől nászajándékba kapott két birodalomnak: Jézus Gyermekségének és Szenvedésének. </li>
<li>Louis Martin úr, a Szenvedés és a Megaláztatás Uradalmainak a Birtokosa és Martinné úrasszony, az Égi Udvar Hercegnője és Nagyasszonya tudatják, hogy Leányuk, Teréz, Frigyre Lépett Jézussal, Isten Igéjével, az Imádandó Szentháromság második Személyével, aki a Szentlélek közreműködése által Emberré, s Máriának, az Egek Királynőjének Fiává lett. </li>
<li>Nem tudván önöket meghívni az esküvői szertartásra, mely a Kármel hegyén, 1890. szeptember 8-án folyt le (csak az égi udvar volt hivatalos) kérjük, jelenjenek meg a Második menyegzőn, amely Holnap lesz, az Örökkévalóság Napján, amely napon Jézus, az Isten Fia, eljön az Ég Felhőiben, fenséges ragyogásában, hogy megítéljen Eleveneket és Holtakat. </li>
<li>Miután ennek órája bizonytalan, kérjük, legyenek készenlétben és virrasszanak. </li>
</ul>
</div>
<div style="text-align: justify;">
______________________________</div>
<div style="text-align: justify;">
</div>
<div style="text-align: justify;">
<br /></div>
<div style="text-align: justify;">
<span style="color: #0b5394;"><b>[1]</b></span> Jeanne Guérin, Teréz unokatestvére, 1890. okt. 1-én férjhezment dr. Francis La Néele-hez, aki jónevű fiatal orvos volt Lisieuxben; Terézt is kezelte betegsége utolsó napjaiban.</div>
OCDS Karmelhttp://www.blogger.com/profile/13020347374580028325noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-41598553174507388702012-03-23T16:18:00.000-07:002012-03-23T16:18:18.653-07:00Fogadalomtétel<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiaT6Mnm5sfkfC1_T39HVfFvgTCp-wCBxUH2xpJuVLxmJgNMsjrpUYItt3aLS6PYNgh2-OlQ5kz8I0TIlaxeS3qYPbuCsDDKOaYt4OXyw2EpvesvqAuQgr4bk1tI4UAcVBrwD2uVNIruCcd/s1600/Terez042.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiaT6Mnm5sfkfC1_T39HVfFvgTCp-wCBxUH2xpJuVLxmJgNMsjrpUYItt3aLS6PYNgh2-OlQ5kz8I0TIlaxeS3qYPbuCsDDKOaYt4OXyw2EpvesvqAuQgr4bk1tI4UAcVBrwD2uVNIruCcd/s320/Terez042.jpg" width="240" /></a></div> Végre elérkezett menyegzőm <i>szép napja</i>;<b style="color: #0b5394;">[1]</b> felhőtlen volt, de előestéjén olyan vihar tombolt a lelkemben, amilyent soha nem éltem még meg... Idáig semmi kétség nem merült fel bennem hivatásomat illetően, kellett, hogy megismerjem ezt a megpróbáltatást is. Este, keresztutamat végezve a matitunum után, a hivatásom olybá tűnt előttem, mint valami <i>álom.</i>.. mint egy lázálom ... A Kármel életét nagyon szépnek találtam, de a gonosz lélek azt a <i>bizonyosságot</i> sugallta, hogy nem nekem való, hogy be fogom csapni elöljáróimat, ha olyan úton akarok haladni, amelyre nem vagyok hivatva... A sötétség, amely körülfogott oly nagy volt, hogy csak egyetlen dolgot láttam és értettem: <i>Nincs hivatásom!...</i> Ó, hogy fessem le lelkem halálos szorongását? . .. Úgy éreztem (abszurd dolog, s mutatja, hogy ez a kísértés a gonosz lélektől eredt), hogy ha elmondanám a félelmemet a Mesternőnek, megakadályozná, hogy letegyem a Szent Fogadalmat; azonban inkább akartam a Jó Isten akaratából a világba visszatérni, mint a magaméból a Kármelben maradni; így azután kihívattam Mesternőmet és <i>teljes zűrzavarban</i> elmondtam neki lelkiállapotomat... Szerencsére ő tisztábban látott, mint én, és tökéletesen megnyugtatott: egyébként ez az alázatos tettem menekülésre késztette a gonosz lelket, aki talán azt hitte, hogy nem merem majd bevallani kísértésemet. Alighogy befejeztem mondanivalómat, kétségeim szétfoszlottak, de hogy teljesebbé tegyem megalázkodásomat, Anyánknak is el akartam mondani különös kísértésemet, ő azonban csak nevetett rajtam.</div><div style="text-align: justify;"> Szeptember 8-ának reggelén <i>elárasztott a béke</i> s ebben a ,,minden érzést felülmúló”<b style="color: #0b5394;">[2]</b> békében tettem le Szent Fogadalmamat... Nem mennydörgés és villámlás, vagyis különleges kegyelmek közepette egyesültem Jézussal, hanem valami finom szélfúvásban, mely hasonló volt ahhoz, amit Szent Illés atyánk hallott a hegyen... Mennyi kegyelmet kértem ezen a napon!... Valóban KIRÁLYNÉNAK éreztem magam, éppen azért éltem kiváltságommal, hogy foglyokat szabadítsak ki, hogy elnyerjem a <i>Király</i> kegyét hálátlan teremtések számára, egyszóval minden lelket ki akartam szabadítani a tisztítótűzből s meg akartam téríteni a bűnösöket... Sokat imádkoztam <i>Anyámért</i>, drága Nővéreimért... az egész családért, de főleg az én annyira megpróbált, annyira szent kis Apámért.. . Felajánlottam magam Jézusnak, hogy tökéletesen vigye végbe bennem <i>akaratát</i> s hogy ez elé a teremtmények soha ne gördíthessenek akadályt...<b><span style="color: #0b5394;">[3]</span></b></div><div style="text-align: justify;"> Ez a szép nap úgy távozott el, mint a legszomorúbbak; tudniillik a ragyogó napoknak „másnapjuk” van, én azonban szomorúság nélkül tettem le koszorúmat a Szent Szűz lábaihoz, éreztem, hogy az idő nem fogja elmosni boldogságomat... Milyen szépséges ünnep <i>Mária</i> születésnapján válni Jézus jegyesévé! Az egynapos kis Szent Szűz mutatta be a kis Jézusnak kis virágát... ezen a napon minden kicsi volt, kivéve a kegyelmeket és a békét, amelyet kaptam, azt a szelíd örömet, amelyet este éreztem, mikor a mennybolton pislákoló csillagokat néztem, s arra gondoltam, hogy a szépséges Ég hamarosan megnyílik majd elragadtatott szemeim előtt, s egyesülhetek Jegyesemmel az örök boldogságban...</div><br />
_____________________<br />
<b style="color: #0b5394;">[1]</b> 1890. szeptember 8.<br />
<br />
<b style="color: #0b5394;">[2]</b> Fil 4,7<br />
<br />
<br />
<div style="text-align: left;"><b style="color: #0b5394;">[3]</b><b style="color: #990000;"> Szerzetesi fogadalomtételem napján leírtam egy paírra, és a szívem felett hordtam kéréseimet</b><b style="color: #990000;">...</b></div><br />
<b>1890. szeptember 8.</b><br />
<br />
<div style="text-align: justify;"> Ó, Jézus, én isteni jegyesem! ne veszítsem el soha Keresztségem második ruháját! Végy magadhoz, mielőtt a legcsekélyebb szándékos bűnt is elkövethetném. Soha ne keressek mást, mint egyedül téged, soha ne találjak másra, mint egyedül tereád, a teremtmények legyenek a számomra egyenlők a semmivel, és én is legyek a számukra egyenlő a semmivel, de te Jézus, a mindenem legyél!... Soha ne háborgathassák földi dolgok a lelkemet, ne háborgassa semmi a békémet, Jézus, csak békét kérek tőled, meg szeretetet is, végtelen szeretetet, melynek a netovábbja te vagy, szeretetet, amely már nem én vagyok, hanem te vagy, én Jézusom. Jézus, haljak mártírhalált érted, a szív vagy a test mártírhalálával, vagy még inkább mind a kettőével... Add, hogy fogadalmamat a maga tökéletességében válthassam be, tedd megértenem, hogy a te jegyesednek milyennek kell lennie. Tedd, hogy soha ne legyek teher a közösség számára, hanem inkább, hogy ne törődjön velem senki, hogy megfeledkezzenek rólam s lábukkal tapossanak, mint a te kis homokszemedet, Jézus. Menjen végbe bennem teljesen a te akaratod, érkezzem meg arra a helyre, amelyet énelőttem készítettél nekem...</div><div style="text-align: justify;"> Jézus, tedd, hogy sok lelket megmentsek, hogy a mai napon egyetlen kárhozott ne legyen, hogy minden lélek megszabaduljon a tisztítótűztől... Jézus, bocsáss meg, ha olyan dolgokat mondok, amilyeneket nem illik mondani, én csak örömödre és vigasztalásodra akarok lenni.</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-34357586226175571022012-03-16T01:55:00.002-07:002012-03-16T02:36:28.011-07:00Készen állt menyegzői ruhám<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi6vgbPc4-ao_m8vca-8SVNZ_smwiwUmNjaUcjZHQvOhNGRbOKF7Y9WPWmAW8WvUOdpKwroMWZoRCnny6COR7Ws9yrywjNrOTwEgGGGQ4c-JGd1Z2QMjnNtlQTzScKqk6tixuVub8b1MvU9/s311/Terez053.JPG" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi6vgbPc4-ao_m8vca-8SVNZ_smwiwUmNjaUcjZHQvOhNGRbOKF7Y9WPWmAW8WvUOdpKwroMWZoRCnny6COR7Ws9yrywjNrOTwEgGGGQ4c-JGd1Z2QMjnNtlQTzScKqk6tixuVub8b1MvU9/s311/Terez053.JPG" /></a></div> A Szent Szűz mégis segített lelkem ruhája készítésében; mihelyt készen lett, az akadályok maguktól elhárultak. A Püspök Úr megküldte kérelmemre az engedélyt, a közösség szívesen befogadott s fogadalomtételemet kitűzték <i>szeptember 8-ára...</i></div><div style="text-align: justify;"> Mindannak, amit itt kevés szóval leírtam, még sok részletező lapra lenne szüksége, de ezeket a lapokat soha nem fogják olvasni a földön; ezekről a dolgokról, drága Anyám, nemsokára <i>a mi atyai házunkban</i> fogok beszélni önnel, abban a szépséges Mennyországban, amely felé szívünk sóhajai szállnak!...</div><div style="text-align: justify;"> Készen állt menyegzői ruhám; fel volt ékesítve a Jegyesemtől kapott <i>régi</i> drágakövekkel, de ez az ő bőkezűségét még nem elégítette ki... <i>Egy új</i>, csupa tűz gyémántot akart adni nekem. Papa megpróbáltatása a maga fájdalmas körülményeivel voltak a <i>régi</i> ékszerek s az <i>új</i> egy látszólag igen kis megpróbáltatás, melyet azonban nagyon megszenvedtem. – Egy idő óta a mi szegény kis Apánkat, miután valamivel jobban lett, ki-kikocsiztatták, sőt szó esett arról is, hogy vasútra ültetik és meglátogathat bennünket. Céline természetesen rögtön arra gondolt, hogy azt a napot kellene választanunk, amelyen a fátylat felveszem. „Hogy ne fárasszuk ki, mondta, nem viszem el az egész szertartásra, csak a végére, érte megyek s nagyon óvatosan egészen a rácsig vezetem, hogy Teréz meg kaphassa áldását.” Ó, itt azután ráismerek az én drága Céline-m szívére... való igaz, hogy ,,a szeretet sohasem mentegeti magát lehetetlenséggel, mert úgy gondolja, hogy számára minden lehetséges és megengedett ”<b style="color: #0b5394;">[1]</b>... <i>Az emberi okoskodás</i> ezzel szemben minden lépésnél megremeg s - mondhatnók - nem meri megvetni a lábát. A jó Isten ezt az emberi okosságot mint engedelmes szerszámot használta most arra, hogy megpróbáljon engem s így menyegzőm napján valóban árva voltam, nem volt már Apám a földön, de bizalommal nézhettem az Égre és valóban elmondhattam: <i>,,Miatyánk, ki vagy a Mennyekben.”</i></div><div style="text-align: justify;"> Mielőtt erről a megpróbáltatásról beszéltem, szólanom kellett volna, drága Anyám, arról a lelkigyakorlatról, amely fogadalomtételemet megelőzte<b style="color: #0b5394;">[2]</b>; távolról sem hozott vigasztalást számomra, a legteljesebb szárazság lett osztályrészem, egészen az elhagyatottságig. Jézus, mint mindig, aludt kis sajkámban, ó, jól látom én, hogy a lelkek ritkán hagyják, hogy Ő nyugodtan aludjon bennük. Jézus úgy belefáradt már a sok figyelmességbe és előzékenységbe, hogy készséggel kihasználja azt a nyugalmat, melyet felajánlok Neki. Kétségtelen, hogy nem fog felébredni az ón nagy, örökkévaló lelkigyakorlatom előtt, de ahelyett, hogy fájna ez nekem, végtelen örömömre szolgál...</div><div style="text-align: justify;"> Valóban távol állok attól, hogy szent legyek; ha semmi más, ez azután bizonyítja: ahelyett, hogy örülnék lelki szárazságomnak, buzgóságom és hűségem csekély voltát kellene okolnom érte, s mélyen el kellene szomorodnom, amiért (7 éve) elalszom elmélkedéseim és <i>hálaadásaim</i> alatt; hát én nem szomorodom el... én úgy gondolom, hogy <i>a kisgyermekek </i>éppen oly kedvesek szüleik előtt, mikor alusznak, mint amikor ébren vannak, s úgy gondolom, hogy az orvosok, mikor operálnak, elaltatják betegeiket. Úgy gondolom végül, hogy „az Úr látja törékenységünket, s hogy emlékszik arra, hogy csak porból vagyunk”.<b style="color: #0b5394;">[3]</b> </div><div style="text-align: justify;"> Fogadalmi lelkigyakorlatom eszerint épp úgy, mint az utána következő is, a nagy szárazság lelkigyakorlata volt; a Jó Isten azonban tisztán megmutatta, anélkül, hogy észrevettem volna: hogy lehetnék kedves előtte, s hogy gyakorolhatnám a legfelségesebb erényeket.</div><div style="text-align: justify;"> Jó egypárszor észrevettem már, hogy Jézus nem akar <i>tartalékokat</i> adni számomra, minden pillanatban egészen új táplálékkal táplál engem, ott találom magamban, anélkül, hogy tudnám: hogyan van ott... egészen egyszerűen azt hiszem, hogy maga az én szegény kis szívemben rejtőző Jézus kegyes annyira, hogy cselekszik bennem s adja mindannak a gondolatát, amit a jelen pillanatban kíván tőlem.</div><div style="text-align: justify;"> Néhány nappal fogadalomtételem előtt, boldogságomra, megkaptam az Első Pőpap áldását; <i>Papa </i>és a magam részére kértem ezt a jó Simeon testvértől s nagy örömömre szolgált, hogy viszonozhattam drága kis Apámnak azt a kegyelmet, melyet ő szerzett meg számomra, mikor Rómába vitt.</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">_____________________________</div><div style="text-align: justify;"></div><b style="color: #0b5394;">[1]</b> Krisztus Követése III k. V. Fej. 4.<br />
<b style="color: #0b5394;">[2]</b> A lelkigyakorlat kezdete 1890. aug. 29.-e volt.<br />
<b style="color: #0b5394;">[3]</b> Zsolt 103,14Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-27157698443264829612012-02-01T00:55:00.000-08:002012-02-01T00:55:05.327-08:00„Igazgatóm” leckéi<div style="text-align: justify;"> Így telt el az én jegyességem ideje... Jó hosszú volt a szegény kis Teréz számára! Az évem végén Anyánk azt mondta, hogy ne is álmodjam fogadalomtételről, az elöljáró Atya úgyis vissza fogja utasítani a kérésemet; még 8 hónapot kellett várnom...<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhou_VfCllE8oH0DvXk5TLj5k0ZmQzDYkXUUTUTHtoBbHSpaFrtprlpTrgvka735vM1CZAOWc8C5pKmCMU8IA6pPForho_YaDRp-HJyOtwCYSuUy3MCYjRTnvi3UB1j3Tw9JUy4OJRcaoOk/s1600/Viragok.JPG" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="207" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhou_VfCllE8oH0DvXk5TLj5k0ZmQzDYkXUUTUTHtoBbHSpaFrtprlpTrgvka735vM1CZAOWc8C5pKmCMU8IA6pPForho_YaDRp-HJyOtwCYSuUy3MCYjRTnvi3UB1j3Tw9JUy4OJRcaoOk/s320/Viragok.JPG" width="320" /></a></div> Az első pillanatban igen nehezemre esett a magamévá tennem ezt a nagy áldozatot, de hamarosan kigyúlt a fény a lelkemben; akkor éppen Surin Atya könyvét, <i>„A lelki élet alapjai”</i>-t olvastam elmélkedve; egyszer, ima alatt, megértettem, hogy az én fogadalomtétel utáni vágyamba nagy önszeretet vegyül; miután Jézusnak <i>adtam</i> magam, hogy neki örömet szerezzek, hogy vigasztaljam, nem kívánhatom tőle, hogy <i>az én akaratomat</i> tegye az övé helyett; megértettem azt is, hogy egy jegyesnek fel kell ékesítenie magát menyegzője napjára s én ennek érdekében semmit sem tettem még... Ekkor ezt mondtam Jézusnak: ,,Ó, én Istenem! nem kérem tőled, hogy szent fogadalmamat letehessem, <i>addig fogok várni, amíg csak akarod</i>, csak azt nem akarom, hogy az én hibám késleltesse a veled való egyesülésemet, éppen ezért minden gondom az lesz, hogy drágakövekkel ékesített, szépséges ruhát készítsek magamnak; bizonyos vagyok benne, hogy ha díszeit elég gazdagnak találod, az összes teremtmény együttvéve sem akadályozhat meg abban, hogy leszállj hozzám és én örökre egyesüljek veled ó, én Édesem!...</div><div style="text-align: justify;"> Beöltözésem óta már sok megvilágosítást kaptam a szerzetesi tökéletesség, főleg a Szegénység fogadalma felől. Újoncidőm alatt örültem, ha csinos holmik álltak szolgálatomra s ha a kezemügyében volt minden, amire csak szükségem volt. <i>„Igazgatóm”</i><b style="color: #0b5394;">[1]</b> türelmesen elviselte ezt, mert Ő nem szeret a lelkeknek egyszerre mindent megmutatni. Rendszerint kicsinyenként adja az ő világosságát. (Spirituális életem kezdetén, 13 vagy 14 éves koromban azt kérdeztem magamtól: mivel is gyarapodhatnék még; azt hittem, hogy jobban megértenem a tökéletességet: már lehetetlen. Nagyon hamar rájöttem azután, hogy minél inkább megy valaki előre ezen az úton, annál távolabb tudja magát a végétől; éppen ezért most már belenyugszom abba, hogy mindig tökéletlennek lássam magam s ebben találom örömömet...) Visszatérek a leckékhez, melyeket <i>„Igazgatóm”</i> adott nekem. Egyik estén, kompletorium után, hiába kerestem kis lámpásunkat a polcán; nagy szilencium volt, lehetetlenség volt visszakérnem... Megértettem, hogy egy nővér, abban a hitben, hogy saját lámpását viszi, vette el a miénket, melyre igen nagy szükségem volt; ahelyett, hogy bántott volna, hogy hiányzik, igen boldog voltam, átérezve, hogy a szegénység abban áll, hogy nemcsak kellemes, hanem ezen túl, nélkülözhetetlen dolgoktól is meg legyünk fosztva, így a <i>külső sötétség</i> közepette megvilágosodott a belsőm... Ebben az időben valósággal beleszerettem a legcsúnyább és legkényelmetlenebb dolgokba, így örömmel vettem észre azt is, hogy elvitték cellánkból a szép <i>kis korsót</i> s helyére egy <i>vaskos, teljesen csorba korsót</i> tettek... Sok erőfeszítést tettem azért is, hogy ne mentegessem magam, ez azután igen nehezemre esett, különösen Mesternőnkkel szemben, aki előtt semmit sem akartam rejtegetni; íme első győzelmem, nem nagy, de igen keservesen ment. - Egy ablak mögé tett kis váza eltörött, Mesternőnk, azt gondolva, hogy miattam esett le, megmutatta nekem, azzal, hogy máskor jobban vigyázzak. Szó nélkül megcsókoltam a földet, s megígértem, hogy a jövőben rendesebb leszek. - Nem voltam elég erényes s ezért az ilyen kis erénygyakorlatok nagyon nehezemre estek, szükségem volt rá, hogy az utolsó ítéletre gondoljak, mikor majd minden kiderül, mert ezt figyeltem meg: ha az ember teljesíti kötelességét és soha nem mentegetőzik, arról senki sem tud, ezzel szemben a tökéletlenségek azonnal feltűnnek...</div><div style="text-align: justify;"> Miután nagy erények gyakorlására nem volt bennem tehetség, főleg a kicsinyekét tartottam szem előtt; szerettem például összehajtogatni a nővérek ottfelejtett köpenyét s annyi apró szolgalatot tenni nekik, amennyit csak tudok. Megadatott nekem az önsanyargatás szeretete is, ami már csak azért is nagy volt, mert semmit meg nem engedtek, amivel kielégíthettem volna.... Az egyetlen pici önsanyargatás, melyet a világban végeztcm, az volt, hogy nem támasztottam meg a hátamat, amikor ültem s még ezt is megtiltották, görbe testtartásra való hajlamom miatt. Jaj, bizonyára nem lett volna hosszúéletű a lelkesedésem, ha sok vezeklést engedtek volna meg... Azt viszont, hogy önszeretetemet megsanyargassam, kérés nélkül megengedték s ez sokkal több jót tett nekem, mint a testi vezeklés...</div><div style="text-align: justify;"> Az ebédlő, ahol mindjárt beöltözésem után szolgálatot teljesítettem, szintén nem egy alkalmat kínált arra, hogy önszeretetemet a helyére: vagyis a lábam alá tegyem... Igaz: nagy örömet szerzett az, hogy ön mellé voltam beosztva, drága Anyám s hogy közelről szemlélhettem az ön erényeit, de ez a közelség szenvedést okozott, nem éreztem, mint valamikor, hogy szabadon mondhatok mindent önnek, ott volt a szabályzat, amelyet be kellett tartani, nem tudtam kitárni a lelkemet, végre is a Kármelen voltam s nem a Cserjésben, az atyai házban!... </div><div style="text-align: justify;"></div><div style="text-align: justify;">_________________________________</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1] </b>Amint Teréz már megmondta, az ő „Igazgatója” nem más, mint Jézus.</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-72799498475879146722012-01-23T12:32:00.000-08:002012-01-23T12:36:43.077-08:00Papa hároméves mártíriuma...<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhi-fE4kOB4UGNgrrEjXg77t1oGio2UvdDX4paBDqfN0HqtX9VJ3GL7KZlanuYVTe85V2Ob38IO_q-Sa33ZBYAYefCoO3_36Y-rQDB9ZXF2V3IeTJ2eiXEeS2DbI0oK0_I55BQ3vr2NHcpz/s400/Martins001.JPG" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="285" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhi-fE4kOB4UGNgrrEjXg77t1oGio2UvdDX4paBDqfN0HqtX9VJ3GL7KZlanuYVTe85V2Ob38IO_q-Sa33ZBYAYefCoO3_36Y-rQDB9ZXF2V3IeTJ2eiXEeS2DbI0oK0_I55BQ3vr2NHcpz/s400/Martins001.JPG" width="400" /></a></div> Amint az imént mondtam, január l0-ének a napja volt az én Királyom diadala, Jézus virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulásához hasonlítom; mint ahogy a Mi Isteni Mesterünk <i>egynapos</i> dicsőségét fájdalmas szenvedés követte s ez a szenvedés nem volt egyedül az övé, mint ahogy Jézus fájdalmai karddal döfték át Isteni Anyjának szívét, így a mi szívünk is átérezte annak a szenvedését, akit a földön a leggyengédebben szerettünk... Emlékszem, hogy 1888 júniusában, első megpróbáltatásunk idején ezt mondtam: „Sokat szenvedek, de érzem, hogy még nagyobb megpróbáltatásokat is el tudnék viselni.” Nem gondoltam ekkor, hogy mi vár még rám... Nem tudtam, hogy február 12-én, egy hónappal beöltözésem után, drága Atyánk a minden kelyhek <i>legkeserűbbikét, legmegalázóbbját</i> fogja kiinni...<b style="color: #073763;">[1]</b> </div><div style="text-align: justify;"> Ó, ezen a napon nem mondtam, hogy még többet is tudnék szenvedni!!!... Gyötrelmeinket nem tudják kifejezni a szavak, meg sem próbálom leírni őket. Egy napon majd az Égben szívesen fogunk beszélgetni <i>dicsőséges</i> megpróbáltatásainkról, vagy nem vagyunk máris boldogok, hogy elszenvedtük azokat?... Igen, <i>Papa hároméves mártíriuma</i> úgy áll előttem, mint egész életünk legszeretetreméltóbb, leggyümölcsözőbb ideje, oda nem adnám a Szentek összes elragadtatásáért és kinyilatkoztatásáért, szívemből kicsordul a hála erre a felbecsülhetetlen <i>kincsre </i>gondolva, amely szent irigységgel töltheti el az Égi udvar Angyalait...</div><div style="text-align: justify;"> Vágyam a szenvedés után beteljesült, de vonzalmam nem csökkent iránta, részt is kért hamarosan a lelkem a szívem szenvedéseiből. A lelki szárazság mindennapi kenyeremmé lett s bár minden vigasztalástól meg voltam fosztva, a teremtett lények legboldogabbja voltam, mert minden vágyam beteljesedett...</div><div style="text-align: justify;"> Ó, drága Anyám! Milyen édes is volt a mi nagy megpróbáltatásunk, hiszen mindegyikünk szívét csak a szeretet és a hála sóhajai hagyták el!... Nem mentünk már a tökéletesedés ösvényén, hanem repültünk, mind az öten. A két szegény kis caeni száműzött,<b style="color: #073763;">[2]</b> dacára annak, hogy még a világban volt, nem volt már a világból való... Ó, milyen csodákat vitt végbe a megpróbáltatás az én drága Céline-em lelkében!... Minden levele, amelyet ebben az időben írt, csupa megnyugvás és szeretet... S ki tudná elmondani közös beszélgetéseinket?... Ó, a Kármel rácsai nem választottak szét bennünket, inkább még jobban egyesítették a lelkünket, ugyanazok voltak a gondolataink, ugyanazok a vágyaink, ugyanaz a <i>szeretetünk Jézus és a lelkek </i>iránt... Mikor Céline és Teréz együtt volt, földi dolgokról soha, egyetlen szó sem vegyült beszélgetésükbe, ott folyt az már az Égben. Mint valamikor a <i>Belvederében, örökkévaló</i> dolgokról álmodtak s hogy hamarosan érezhessék azt a végtelen boldogságot, itt lenn egyetlen osztályrészükül <i>„a szenvedést és a megvetést”</i> választották.<b style="color: #073763;">[3]</b> </div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">______________________________ </div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #073763;">[1] </b>1889. febr. 12-én Boldog Louis Martint Lisieux-ből egy caeni gyógyintézetbe szállították.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #073763;">[2] </b>Leonie és Céline a Saint-Vincent-de-Paul árvaházba költözött, hogy édesapjuk közelében lehessenek.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #073763;">[3] </b>Utalás Keresztes Szent János híres szavaira: „Szenvedni és megvettetni érted”.</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-1423024705660071642012-01-08T01:42:00.000-08:002012-01-08T01:42:08.244-08:00Beöltözésem napján havazott...<div style="text-align: justify;"> Úgy mondtam, hogy Jézus volt az „Igazgatóm”. - A Kármelbe lépve megismerkedtem azzal, akinek igazgatómmá kellett volna lennie, de alighogy gyermekei közé fogadott, száműzetésbe kellett mennie<b style="color: #0b5394;">[1]</b>... Így éppen csak hogy megismertem s máris megfosztottak tőle... Miután be kellett érnem azzal, hogy évente egy levelet kapjak tőle a 12-ért, melyet én írtam neki, szívem igen gyorsan fordult az igazgatók Igazgatója felé; Ő azután megtanított engem arra a tudományra, amely el van rejtve a tudósok és a bölcsek elől, s melyet Ő <i>a legkisebbeknek</i> nyilatkoztat ki.<b style="color: #0b5394;">[2]</b> </div><div style="text-align: justify;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi1pRDzJHz27mhq6CYGBgX85zNuWOtAcpLFbSLpWI9jyiVBCDsgc2dcWpdrt1vC4kSo6eF41liETcv4x-HJZNYMDN9vcflbpKUIQKL0uhHLp_6ZguF2nujoX7vf7UclLdIX4vVTG2DMkVaN/s1600/TavasziTortenet.JPG" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="131" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi1pRDzJHz27mhq6CYGBgX85zNuWOtAcpLFbSLpWI9jyiVBCDsgc2dcWpdrt1vC4kSo6eF41liETcv4x-HJZNYMDN9vcflbpKUIQKL0uhHLp_6ZguF2nujoX7vf7UclLdIX4vVTG2DMkVaN/s200/TavasziTortenet.JPG" width="200" /></a> A Kármel hegyére átültetett apró virágnak ki kellett nyílnia a Kereszt árnyékában; Jézus könnyei és vére lettek harmatcseppjeivé, Napjává pedig könnyfátyolos, Imádandó Arca... Idáig még nem mértem fel a Szent Arc rejtett kincseinek a mélységét, ön tanított megismerésükre, drága Anyám. Mint ahogy mindnyájunkat megelőzött a Kármelen, úgy hatolt be elsőnek a szeretetnek abba a misztériumába, melyet Jegyesünk Arca rejt magában. Ön hívott engem s én megértettem... Megértettem, hogy mi <i>az igazi dicsőség</i>. Az, akinek országa nem ebből a világból való,<b style="color: #0b5394;">[3] </b>megmutatta nekem, hogy az igazi bölcsesség abban áll, hogy „ismeretlenek legyünk és semmibe vegyenek bennünket<b style="color: #0b5394;">[4]</b>” - hogy „önmagunk megvetésében leljük örömünket<b style="color: #0b5394;">[5]</b>”... Ó, azt akartam, hogy mint Jézus Arca: „Az én arcom valóban el legyen rejtve, hogy a földön senki se ismerjen fel <b style="color: #0b5394;">[6]</b>”. Szomjaztam arra, hogy szenvedjek s hogy megfeledkezzenek rólam... </div><div style="text-align: justify;"> Mennyire az irgalom útján vezetett mindig a Jó Isten, <i>soha</i> nem adott kívánnom olyan dolgot, amit ne kaptam volna meg tőle; gyönyörűséges is volt számomra az ő keserű kelyhe... </div><div style="text-align: justify;"> Május havának sugárzó ünnepein, a mi drága Máriánk fogadalomtételének és fátyolfelvételének ünnepein: menyegzőjének napján boldogan koszorúzta meg a család <i>legifjabbja az elsőszülöttet.</i><b style="color: #0b5394;">[7]</b> De ezután már megpróbáltatásnak kellett következnie... Az előző év májusában Papa lábait hűdéses bénulás érte, akkor igen nyugtalanok voltunk, de az én drága Királyom erős természete hamarosan legyőzte a bajt s félelmünk eloszlott; azonban a római utazás alatt nemegyszer észrevettük, hogy fáradékony, hogy nem olyan vidám, mint máskor... Mindenekfelett azt vettem észre, hogy mennyit haladt a tökéletesség terén; Szalézi Szent Ferenc példájára elérkezett oda, hogy természetes hevességén is úrrá legyen, odáig, hogy a világ legszelídebb természetű emberének látszott... A földi dolgok láthatóan alig érintették, könnyen felülemelkedett az élet bosszúságain, a Jó Isten végül <i>elárasztotta vigasztalással</i>; napi szentséglátogatásai alatt szeme gyakran könnyekkel telt meg s arcáról égi boldogság sugárzott... Mikor Léonie eljött a Vizitációból, nem bánkódott; nem tett szemrehányást a Jó Istennek, amiért nem hallgatta meg imáit, melyekkel hivatást kért drága leánya számára, még valamiféle örömmel is ment érte, hogy hazahozza... </div><div style="text-align: justify;"> Milyen hittel is fogadta el Papa, hogy el kell szakadnia kis királynőjétől! Ilyen szavakkal értesítette alenconi barátait: - „Drága Barátaim, Teréz, az én kis királynőm, tegnap belépett a Kármelbe!... Egyedül Isten kívánhat ekkora áldozatot... Ne sajnáljatok, mert szívem örömtől árad...”</div><div style="text-align: justify;"><table cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="float: right; margin-left: 1em; text-align: right;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiYyoPm_5Rvf0nbxL2G1RRSuH5kA_rAtjuOiBkpWIachJF0dENcyu_VTo9yybUXmarJafcGQhwM6Zryzfcol1IXluMizUuG5DN2XSfG-raAcHIqtZRfA_WgbQg3hcZEDwscQTaeDxZ2JxD8/s1600/Louis+Martin+Oltar.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; margin-bottom: 1em; margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" height="237" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiYyoPm_5Rvf0nbxL2G1RRSuH5kA_rAtjuOiBkpWIachJF0dENcyu_VTo9yybUXmarJafcGQhwM6Zryzfcol1IXluMizUuG5DN2XSfG-raAcHIqtZRfA_WgbQg3hcZEDwscQTaeDxZ2JxD8/s400/Louis+Martin+Oltar.jpg" width="400" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;">A főoltár a Lisieux-i Szent Péter templomban</td></tr>
</tbody></table> Ideje volt, hogy egy ilyen hűséges szolga megkapja bérét, s igazságos volt, hogy ez a bér hasonlítson ahhoz, amelyet Isten az Egek Királyának, egyszülött Fiának adott... Papa nemrég ajánlott fel Istennek <i>egy oltárt</i>,<b style="color: #0b5394;">[8]</b> az volt a számára kiszemelt áldozat, hogy ott a szeplőtlen Báránnyal együtt feláldoztassék ő is... Ismeri, drága Anyám, júniusi keserűségeinket s főleg <i>a 24.-eit 1888-ban</i>,<b style="color: #0b5394;">[9]</b> ezek az emlékek éppen elég mélyen vannak a szívünkbe vésve, szükségtelen leírnom őket... Ó, Anyám! mit szenvedtünk!... S ez még csak kezdete volt a megpróbáltatásainknak... Közben pedig elérkezett beöltözésem ideje; a kapitulum elfogadott, de hogy is gondolhattunk volna arra, hogy ünnepséget rendezzünk? Már arról is beszéltek, hogy megkapom a szent habitust anélkül, hogy kimennék a kolostorból,<b style="color: #0b5394;">[10]</b> de azután úgy határoztak, hogy még várunk.<b style="color: #0b5394;">[11]</b> Minden remény ellenére drága Atyánk felépült második rohama után<b style="color: #0b5394;">[12]</b> és a Püspök Úr január 10.-re tűzte ki a szertartást. Hosszú volt a várakozás, de utána milyen szépséges volt az ünnep... semmi sem hiányzott belőle, semmi, még a hó sem... Nem tudom, beszéltem-e már arról, hogy mennyire szeretem a havat? Már egészen kiskoromban is elbűvölt a fehérsége; legnagyobb örömeim közé tartozott, ha hóesésben sétálhattam... Vajon miért volt ilyen az ízlésem?... Talán, mert <i>téli kis virág </i>voltam s a legelső, amit gyermekszemeim láttak, a megszépült természet fehér köntöse volt... Egyszóval, mindig vágytam arra, hogy beöltözésem idején a természet, hozzám hasonlóan, fehér díszben legyen. A szép nap előestéjén szomorúan néztem a szürke égre; időnként szitált az eső s az időjárás oly enyhe volt, hogy már nem remélhettem havat. Másnap reggel az Ég nem változott, azonban az ünnep ragyogó volt s a legszebb, legragyogóbb virág az én drága Királyom volt, soha szebb, soha <i>méltóságteljesebb </i>nem volt... Mindenki csak csodálta, ez a nap volt az ő győzelme s utolsó ünnepe itt lent a földön. <i>Összes</i> gyermekét odaadta a Jó Istennek, mert mikor Céline bevallotta neki, hogy hivatást érez, <i>sírt örömében</i> s elment vele, hogy köszönetet mondjon Annak, aki „abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy kiválasztotta magának mindegyik gyermekét.”</div><div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiNy02rQrz-WGnt2Beil0KdXXzlkZ1ANK-MTqin5aNWWcK1-PIf-jEG1KwgAsYJblKxN5HajkkpAS89TftaUwo4ohO1ffGfL0t_siV-_xxH6sYhC4g7mVwL7TZvTWcoUcxWPhMDSppgBcSq/s1600/4NGraphic.JPG" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="190" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiNy02rQrz-WGnt2Beil0KdXXzlkZ1ANK-MTqin5aNWWcK1-PIf-jEG1KwgAsYJblKxN5HajkkpAS89TftaUwo4ohO1ffGfL0t_siV-_xxH6sYhC4g7mVwL7TZvTWcoUcxWPhMDSppgBcSq/s320/4NGraphic.JPG" width="320" /></a></div> A szertartás végén a Püspök Úr a <i>Te Deumot</i> intonálta, valamelyik pap megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy ezt a himnuszt csak fogadalomtétel alkalmával szokás énekelni, de az ének már szárnyalt s a <i>hálaadó himnusz</i> elhangzott végig. Nem kellett-e, hogy ez az ünnep <i>teljes legyen</i>, mikor az összes többit is magába foglalta?... Még egyszer utoljára megcsókoltam drága Királyomat, visszamentem a klauzurába és az első, amit észrevettem a keresztfolyosón, az „én kis rózsaszínű Jézusom” volt, aki virágok és égő gyertyák közül mosolygott rám, de azután rögtön a <i>hópelyheket </i>pillantottam meg... A kolostor udvara fehérben volt, akárcsak én... Micsoda gyöngédség volt ez Jézustól! Elébe jött kis jegyesének, havat adott neki... havat, hol van hát az a halandó, legyen bármilyen hatalmas is, aki havat tud hullatni az égből, hogy elbűvölje kedvesét?... A világiak talán tettek is fel maguknak ilyen kérdést, mert bizonyos, hogy a beöltözésnapi hó kisebb csodaszámba ment előttük s hogy az egész város álmélkodott rajta. Szerintük furcsa ízlésem van, hogy szeretem a havat... Annál jobb! ez még nyilvánvalóbbá teszi a szüzek Jegyesének <i>felfoghatatlan leereszkedését... </i>azét, aki gyöngéden szereti a <i>HÓfehér Liliomokat!</i>... A Püspök Úr bejött a szertartás után, jósága irányomban igazán atyai volt. El is hiszem, hogy büszkén látta: boldogultam itt, mindenkinek azt mondta, hogy „az <i>ő</i> kislánya” vagyok. Valahányszor csak visszatért ezután a szép ünnep után, mindig jóságos volt irányomban, főleg Keresztes Szent János Atyánk centenáriuma alkalmából tett látogatása emlékezetes a számomra. Két kezébe fogta a fejemet, ezerfajta módon becézett, soha engem még ilyen megtiszteltetés nem ért! Ugyanakkor a Jó Isten gondolatomat arra a gyöngédségre irányította, melyet Ő fog majd rám pazarolni az angyalok és a Szentek jelenlétében s melynek halovány mását nyújtotta nekem ebben a világban; éppen ezért örömöm igen nagy volt.</div><br />
____________________________<br />
<div style="text-align: justify;"></div>[1] Pichon atyát az elöljárói missziósnak küldték el Kanadába 1888. november 5-án.<br />
[2] Vö. Mt 11,25<br />
[3] Vö. Jn 18,36<br />
[4] Krisztus Követése I./2<br />
[5] Krisztus Követése III./49<br />
[6] Iz 53,3<br />
[7] A kármelitákat virággal koszorúzták meg fogadalomtételük napján.<br />
[8] A Lisieux-i Szent Péter templom főoltára.<br />
<div style="text-align: justify;">[9] Louis Martin, aki ekkor már súlyos agyérelmeszesedésben szenvedett, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, 1888. jún. 23-án eltávozott hazulról. Le Havre-ban találták meg jún. 27-én.</div><div style="text-align: justify;">[10] Az akkori szokás szerint a jelölt beöltözése napján menyasszonyi ruhában kimegy a kolostorból és otthon is családi ünnepségen vesz részt.</div><div style="text-align: justify;">[11] A jelöltidő rendes körülmények között 6 hónap volt, Teréznek 1888 októberében kellett volna beöltöznie.</div>[12] 1888. november 3-án volt ez a második roham.Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-66128063110317913772012-01-02T08:48:00.000-08:002012-01-02T08:53:23.693-08:00„Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.”<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhcxaQKulcu7D93HO9lZjjt7j8RVjm9KJ8s8oYEF1hg4a1y1spThMBUdeMZl3_HhYXFh863f-TfJ4hzS-iz8mLM5_Su3H4pV_22IEy0iuAdsNLByiKTEmMpdpHRUaWJYPCxTDaNs_KcJXeP/s500/Terez_cipoi.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="200" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhcxaQKulcu7D93HO9lZjjt7j8RVjm9KJ8s8oYEF1hg4a1y1spThMBUdeMZl3_HhYXFh863f-TfJ4hzS-iz8mLM5_Su3H4pV_22IEy0iuAdsNLByiKTEmMpdpHRUaWJYPCxTDaNs_KcJXeP/s200/Terez_cipoi.jpg" width="200" /></a></div> Ez a boldogság nem volt tiszavirágéletű, nem kellett elröppennie „az első napok illúzióival”. <i>Illúzióim</i> - a Jó Isten megadta ezt a kegyelmet - EGYÁLTALÁN <i>nem voltak</i> mikor a Kármelbe léptem; <i>olyannak</i> találtam a szerzetesi életet, mint amilyennek elképzeltem, semmiféle áldozaton nem csodálkoztam, és mégis, hiszen tudja, drága Anyám, első lépéseim több tövisre, mint rózsára találtak! . . . Igen, a szenvedés kitárta felém a karját és én szerelmesen vetettem bele magamat... Hogy mit szándékoztam tenni a Kármelen, azt kijelentettem az Eucharisztiás Jézus lábainál, a fogadalomtételemet megelőző vizsgán: „Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.” Ha az ember el akar érni egy célt, igénybe kell vennie annak eszközeit; Jézus megértette velem, hogy a kereszt által akar lelkeket adni nekem s a szenvedés iránti vonzalmam a szenvedéssel egyenes arányban nőtt. Ez volt az utam 5 éven át, külsőleg azonban semmi sem árulta el szenvedésemet, amely éppen azért volt olyan fájdalmas, mert egyedül csak én ismertem. Ó, milyen meglepetésben lesz részünk a világ végén, mikor majd a lelkek történetét olvassuk!... Hányan fognak csodálkozni, látva azt az utat, amelyen az én lelkemet vezették végig!.. </div><div style="text-align: justify;"> Ez annyira igaz, hogy két hónappal belépésem után, Pichon Atya, mikor a Szent Szívről nevezett Mária nővér fogadalomtételére eljött, meglepetve látta, hogy a Jó Isten mit vitt végbe a lelkemben és azt mondta, hogy előző estén, mikor a kórusban látott imádkozni, azt hitte, hogy teljesen gyermeki a buzgalmam és nagyon édes az utam. A jó Atyával való találkozásom igen nagy vigasztalás volt számomra, melyet könnyek fátyoloztak, mert igen nehezemre esett a lelkemet kitárnom előtte. Azonban mégis életgyónást végeztem, olyant, amilyent még életemben soha; a végén az Atya ezeket a szavakat mondta nekem, a legvigasztalóbbakat, melyek csak megcsendültek a lelkemben: <i>„A Jó Isten, a Szent Szűz és minden Szentek jelenlétében</i> KIJELENTEM, HOGY SOHA NEM KÖVETETT EL EGYETLEN HALÁLOS BŰNT SEM.” Azután még hozzáfűzte: köszönje meg a Jó Istennek, amit önért tett, mert, ha elhagyta volna, a kis angyal helyett egy kis démon lett volna önből. Ó, ezt nem volt nehéz elképzelnem, éreztem, hogy milyen gyenge és tökéletlen vagyok, de a szívemet hála töltötte el; annyira féltem attól, hogy beszennyeztem Keresztségem fehér ruháját, hogy ez a biztosíték, egy olyan lelkivezető szájából, aki, mint ahogy a Mi Szent Terézia Anyánk kívánta, egyesíti <i>a tudományt az erénnyel</i>, olyan volt számomra, mintha magának Jézusnak az ajkáról hangzott volna el. .. A jó Atya még ezeket a szavakat is mondta, melyek édesen íródtak a szívembe: „Gyermekem, a Mi Urunk legyen mindig az ön főnöke és újoncmestere.” Valóban az is volt s ezen felül még az „Igazgatóm” is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a lelkem zárva volt Elöljáróim számára, ó, távolról sem, mindig azon voltam, hogy <i>nyitott könyv</i> legyen előttük; de Anyánknak, miután gyakran volt beteg, kevés ideje volt arra, hogy foglalkozzék velem. Tudom, hogy nagyon szeretett engem, s rólam a lehető legjobbakat mondta, emellett azonban megengedte a Jó Isten, hogy <i>akaratlanul</i> is NAGYON SZIGORÚ legyen, nem találkozhattam vele úgy, hogy ne kellett volna megcsókolnom a földet s ugyanilyen volt a ritka eligazítások idején, melyeket nekem tartott... Milyen felbecsülhetetlen kegyelem! . . . Mennyire láthatóan működött a Jó Isten abban, aki helyettese volt!... Mi lett volna belőlem, ha, mint ahogy a világiak gondolták, a közösség „játék babája” lettem volna? Ahelyett talán, hogy a Mi Urunkat láttam volna feletteseimben, csak saját személyüket jelentették volna számomra és szívem, amelyet oly jól megőriztem a világban, emberi kapcsolatokat létesített volna a kolostorban... Szerencsémre megóvtak ettől a csapástól. Kétségtelenül <i>nagyon szerettem</i> Anyánkat, de tiszta szeretettel, mely lelkem Jegyese felé emelt... </div><div style="text-align: justify;"> Mesternőnk <i> igazi szent</i> volt, az ősi kármeliták tökéletes megtestesítője; naphosszat vele voltam, mert ő tanított dolgozni. Határtalan volt a jósága velem szemben, de lelkem mégsem tárult ki előtte... Csak erőfeszítés árán tudtam lelki irányításban részesülni; miután nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a lelkemről beszéljek, nem tudtam hogyan kifejezni, ami végbement bennem... Az egyik jóságos öreg anya egyszer megértette, hogy mit érzek, ezt mondta nevetve rekreáció idején: - „Úgy látszik, kislányom, nincs különös mondanivalója felettesei számára.” - „Miért mondja ezt, anyám?” - „Mert végtelenül <i>egyszerű</i> a lelke, de ha tökéletes lesz, akkor <i>még egyszerűbb lesz;</i> minél közelebb kerülünk a Jó Istenhez, annál egyszerűbbé válunk.” A jó anyának igaza volt; mindezek mellett azonban az, hogy csak nehezen tudtam kitárni a lelkemet, bármennyire is egyszerűségemből fakadt, igazi megpróbáltatás volt, most már tudom, mert most is egyszerű vagyok s mégis igen nagy könnyedséggel fejezem ki gondolataimat. </div>OCDS Karmelhttp://www.blogger.com/profile/13020347374580028325noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-38603739031013972612011-10-04T13:29:00.000-07:002011-10-04T13:29:28.559-07:00Belépésem a Kármelbe<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg7dvNl03I3JZz7osrfCH3Jfd8I9rNyTH45J7TwfM_A3Zk8UpafM81IBbz9GiJkYQ_gZYvGKdcX2EU5nwUiJCMLORNjonjm9FeXgobln7N4DUcrcNMO7mesbHfNb-LW7IPuSNVJRVZocRWb/s1600/Kis+Terez+szobra+Carmelben.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg7dvNl03I3JZz7osrfCH3Jfd8I9rNyTH45J7TwfM_A3Zk8UpafM81IBbz9GiJkYQ_gZYvGKdcX2EU5nwUiJCMLORNjonjm9FeXgobln7N4DUcrcNMO7mesbHfNb-LW7IPuSNVJRVZocRWb/s320/Kis+Terez+szobra+Carmelben.jpg" width="189" /></a></div> Belépésem napja április 9-ére, hétfőre esett, arra a napra, amelyen a Kármel - a Nagyböjt miatt késve - a Szeplőtelen Fogantatást ünnepelte. Az előestén az egész család összegyűlt az asztal körül, amelynél én utoljára ültem. Ó, milyen szívettépőek ezek a bensőséges együttlétek!.. Akkor, mikor az ember azt szeretné, hogy megfeledkezzenek róla, elhalmozzák simogatással s a leggyengédebb szavakkal és éreztetik az elválás áldozatát... Papa szinte semmit sem mondott, de tekintete szeretettel pihent rajtam . . . Nagynéném időnként sírt és Nagybátyám ezer szerető bókot mondott. Jeanne és Mária is csupa gyengédség volt, különösen Mária, aki félrevont és bocsánatot kért a fájdalmakért, melyeket okozni vélt nekem. Drága kis Léonie-m, aki néhány hónapja jött vissza a Vizitációból<b style="color: #0b5394;">[1]</b>, még inkább elhalmozott csókokkal és simogatásokkal. Csak Céline-ről nem beszéltem, de kitalálhatja, drága Anyám, hogyan telt el az utolsó éjszaka, mikor együtt aludtunk... A nagy nap reggelén még egy utolsó pillantást vetettem a Cserjésre, gyermekkoromnak erre a kedves kis fészkére, melyet már nem láthatok többé és elindultam drága Királyom karján, hogy felmenjek Kármel hegyére... Mint az előző napon is, az egész család együtt hallgatott Szentmisét és együtt áldozott. Amikor Jézus leszállt az én drága rokonaim szívébe, csupa zokogást hallottam magam körül, csak én nem könnyeztem. A szívem azonban <i>oly hevesen</i> vert, hogy mikor intettek nekünk, hogy menjünk a konventajtóhoz, úgy éreztem, lépni sem tudok; előrementem, azt kérdezve magamtól, vajon nem halok-e bele ebbe az erős szívdobogásba... Ó, micsoda pillanat! Csak, ha átéltük, tudhatjuk meg, hogy mit jelent...</div><div style="text-align: justify;"> Megindultságomnak nem volt külső jele: miután megcsókoltam drága családom minden tagját, az én páratlan Atyám elé térdeltem, áldását kérve; erre <i>ő maga is letérdelt</i> és sírva áldott meg... Amint az aggastyán még élete tavaszában lévő gyermekét az Úrnak ajándékozza: ez olyan látvány volt, amely bizonyára mosolyra fakasztotta az angyalokat... Pár pillanattal később becsukódtak mögöttem a szent hajlék kapui s itt azoknak a <i>drága nővéreknek</i> a csókja várt, akik anyáim voltak s akik ezentúl példaképeim lesznek... Végre teljesültek vágyaim; a lelkem olyan édes és mély BÉKÉT érzett, amelyet kifejeznem lehetetlenség s ez a bensőséges béke immár 7 és fél év óta osztályrészem, a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem hagyott el.</div><div style="text-align: justify;"> Mint minden jelöltet, engem is a kórusba vittek fel belépésem után azonnal; sötét volt a kitett Oltáriszentség miatt<b style="color: #0b5394;">[2]</b> és az, ami a legelőször megkapott, a mi szent Genovéva anyánk<b style="color: #0b5394;">[3]</b> szeme volt. Engem nézett; egy percre letérdeltem a lábaihoz, megköszönve a Jó Istennek azt a kegyelmet, hogy ismerhetek egy szentet s azután követtem Gonzagáról nevezett Mária Anyát a közösség különböző helyiségeibe. Mindent nagyszerűnek találtam, úgy éreztem, mintha valami pusztaságba kerültem volna, kis cellánktól különösen el voltam ragadtatva, de az öröm, amit éreztem, <i>békés</i> volt, a legkisebb szellő sem vert hullámot azokon a nyugalmas vizeken, melyeken a hajócskám ringatózott, egyetlen felhő sem homályosította el az én egem kékjét... ó, teljes kárpótlást kaptam minden megpróbáltatásért... Milyen mélységes örömmel mondogattam ezeket a szavakat: „Örökre, örökre itt vagyok!...”</div><br />
____________________________<br />
<br />
<div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1]</b> Léonie 1887 július 16-án belépett caeni Vizitációba, de egészségi okokból 1888. január 6-án visszatért a szülői házba.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[2] </b>A kórusban szokás szerint félhomály volt ilyenkor, hogy a kármelitákat ne lehessen látni a kápolnából. </div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[3] </b>Szent Teréziáról nevezett Genoveva anya a lisieuxi Kármel alapítója volt (1858). Többször is volt perjelnő. 1884-ben megbetegedett s szent halállal halt meg 1891. dec. 5-én.</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-59493826100536419742011-09-26T14:44:00.000-07:002011-09-26T14:44:06.364-07:00Várakozás a belépésre...<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjaSPbzwUKbwvtVtrGqhwxJbL1aR5Vhx-Wl_KhVXtx7O-aThN8_eMsNiyfcL9oHUof7Rslpe31rk24rqTh_wBfYyegCNdoQ1YgNLQrPvIa1B90J8kt-XQrVBVDz20zGvXsVPBicg6P6VK5H/s1600/Terez003.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjaSPbzwUKbwvtVtrGqhwxJbL1aR5Vhx-Wl_KhVXtx7O-aThN8_eMsNiyfcL9oHUof7Rslpe31rk24rqTh_wBfYyegCNdoQ1YgNLQrPvIa1B90J8kt-XQrVBVDz20zGvXsVPBicg6P6VK5H/s320/Terez003.jpg" width="240" /></a></div> A részemről könnyekben töltött ragyogó ünnep délutánján meglátogattam a kármelitákat; nagy volt a meglepetésem, midőn a rács kinyitásakor egy elragadó kis Jézust pillantottam meg, aki labdát tartott a kezében, melyre az én nevem volt írva. A kármeliták, Jézus helyett, aki túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy beszéljen, himnuszt énekeltek, amelyet az én drága Anyám szerzett; minden szavára édes vigasztalás áradt el a szívemben, soha nem fogom elfelejteni annak az anyai szívnek a finomságát, amely engem mindig elárasztott a gyöngédségével... Miután édes könnyek között köszöntem ezt meg, elmeséltem a meglepetést, amelyet az én drága Céline-em készített nekem az éjféli miséről hazajövet. A szobámban, szép, mély tál közepén egy <i>kicsi</i> hajót találtam az alvó <i>kis</i> Jézussal, aki mellett egy <i>kis</i> labda volt, a fehér vitorlára Céline ezeket a szavakat írta: „Én alszom, de a szívem virraszt,”<b style="color: #0b5394;">[1]</b> és a hajón csak ennyi: „Istenre hagyatkozás!” Ó, ha Jézus nem is beszélt még az ő kis jegyeséhez, ha lehunyva tartotta is még isteni szemét, legalább kinyilatkoztatta magát neki, olyan lelkeket véve eszközül, akik megértik szívének minden gyöngédségét és szeretetét...</div><div style="text-align: justify;"> Az 1888-ik év első napján Jézus megint keresztjével ajándékozott meg, de ezúttal egyedül voltam arra, hogy hordozzam, mert fájdalmasságát az tetézte, hogy érthetetlen volt mások számára... Gonzagáról nevezett Mária Anyának egy levele arról értesített, hogy a Püspök Úr válasza megérkezett 28-án, az <i>Aprószentek ünnepén</i>, de nem tudatta azt velem, miután úgy határozott, hogy csak <i>nagyböjt után</i> léphetek be. Nem tudtam könnyeimet visszatartani ekkora késedelem gondolatára. Ennek a megpróbáltatásnak egészen különleges jellege volt, a<i> világ bilincsei szét voltak törve </i>a számomra, s ez alkalommal Noé bárkája nem akarta még befogadni a szegény kis galambot... Én elhiszem, hogy oktalannak látszottam, mikor nem fogadtam örömmel száműzetésem három hónapját, de hiszem azt is, hogy a nélkül, hogy meglátszott volna rajtam, ez a megpróbáltatás igen nagy volt és nagyon növelte bennem az Istenre hagyatkozást és a többi erényeket.</div><div style="text-align: justify;"> Hogyan telt el ez a <i>három hónap</i>, amely kegyelmekben oly gazdag volt a lelkem számára? Először arra gondoltam, hogy nem fogom zavartatni magam s ugyanazt a szabályszerű életet élem, mint ami szokásomban volt, de hamarosan megértettem a rendelkezésemre álló idő értékét és elhatároztam, hogy most inkább, mint valaha, <i>komoly és önsanyargató </i>életre adom magam. Mikor azt mondom, hogy önsanyargató, nem akarom elhitetni magamról, hogy vezekeltem, sajnos, i<i>lyet soha-soha nem tettem</i>, nagyon távol állva azoktól a szép lelkektől, akik gyermekkoruk óta gyakorolták az önsanyargatások különböző fajtáit. Én soha nem éreztem semmiféle hajlamot ilyesmire; ez kétségtelenül gyávaságomból eredt, mert megtehettem volna, mint Céline is, hogy ezer apró leleménnyel szenvedéseket okozzak magamnak, ezek helyett mindig hagytam, hogy vattában dédelgessenek, és jól tartsanak, mint egy kis madarat, amelynek nincs szüksége arra, hogy vezekeljen... Az én önsanyargatásaim abból álltak, hogy megtörjem érvényesülésre mindig készen álló akaratomat, hogy elfojtsak magamban egy visszavágó szót, hogy apró szolgálatokat tegyek a nélkül, hogy a magam részére gyümölcsöztetném azokat, hogy ülés közben egyáltalán ne támaszkodjam a hátammal a székhez stb., stb. ... Ezeknek <i>a semmiknek </i>a gyakorlásával készültem arra, hogy Jézus jegyese legyek és ki se tudom mondani, hogy ez a várakozás a számomra mennyi édes emléket hagyott hátra... Három hónap gyorsan eltelik s végre elérkezett az oly forrón áhított pillanat.</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">__________________________</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1] </b> Én 5,2 </div>OCDS Karmelhttp://www.blogger.com/profile/13020347374580028325noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-4108840116728384122011-09-02T00:28:00.000-07:002011-09-02T00:41:11.502-07:00Visszatérés Franciaországba<div style="text-align: justify;"> Miután még meglátogattuk Pisát és Genovát, visszatértünk Franciaországba. Az útvonalon nagyszerű volt a kilátás, hol a tenger mentén haladtunk, s a vonat oly közel volt hozzá, hogy úgy tetszett: a hullámok elérnek bennünket (ezt a látványosságot a vihar okozta, este volt, ami a jelenetet még impozánsabbá tette), hol érett gyümölcsű narancsfákkal, könnyűlevelű zöld olajfákkal, kecses pálmákkal borított síkságot láttunk... láttuk, amint napnyugtakor a sok kis tengeri kikötőben kigyullad a lámpák raja, mialatt az Égen az első csillagok ragyognak... Ó, mennyi költészet töltötte be a lelkemet annak láttán, amit most életemben először és utoljára néztem!... Sajnálkozás nélkül láttam tovatűnni, a szívem más nagyszerűségekre törekedett; eleget szemlélte már a <i>föld szépségeit</i>, az <i>Ég szépsége</i> volt vágyainak a célja, s hogy ezt odaadhassam a <i>lelkeknek, fogoly</i> akartam lenni!... Mielőtt megnyílnának előttem annak az áldott börtönnek a kapui, amely után sóhajtozom, még harcolnom és szenvednem kell; ezt éreztem Franciaországba visszatérve, s mégis oly nagy volt a bizakodásom, hogy szüntelenül reméltem: meg fogják engedni, hogy december 25-én belépjek... Alighogy megérkeztünk Lisieuxbe, első látogatásunk a Kármelnek szólt... Micsoda találkozás volt!... Annyi, de annyi mondanivalónk volt egymás számára egy hónapi távollét után, egy olyan hónap után, amely hosszabbnak rémlett, mint amilyen volt s amely alatt többet tanultam, mint jó néhány év alatt...</div><div style="text-align: justify;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhwvVApIXHd82cWjv_czv3bMfroUa6diFVA19CPY2xfA6nGR-0AyEak66-ntaY2O_QeMKjP70YpbPzCLH8f-HWH7yM_LYcmSRiV_7PctDlscwDJny_j3M64yUQ1AYWNKfeRBOA7neuvuO40/s1600/Labda.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhwvVApIXHd82cWjv_czv3bMfroUa6diFVA19CPY2xfA6nGR-0AyEak66-ntaY2O_QeMKjP70YpbPzCLH8f-HWH7yM_LYcmSRiV_7PctDlscwDJny_j3M64yUQ1AYWNKfeRBOA7neuvuO40/s1600/Labda.jpg" /></a> Ó, drága Anyám! Milyen édes volt viszontlátnom önt: s kitárnom ön előtt az én szegény, megsebzett kis lelkemet. Ön előtt, aki oly jól meg tud érteni engem, akinek elég egy szó, egy tekintet, hogy mindent kitaláljon! Én teljesen ráhagyatkoztam Istenre, megtettem minden, minden tőlem telhetőt, egészen odáig elmentem, hogy a Szentatyával is beszéltem, de most már azután nem tudtam, mit tegyek még. Ön azt mondta, hogy írjak a Püspök Úrnak és emlékeztessem ígéretére; azonnal meg is tettem, a legjobban, ahogy tőlem telt, de olyan kifejezésekkel, amelyeket Nagybátyám kissé túlságosan egyszerűnek talált. Átírta levelemet; éppen abban a pillanatban, mikor fel akartam adni, kaptam öntől egy levelet, amelyben azt mondja, hogy ne írjak, várjak egy pár napig; engedelmeskedtem, mert bizonyos voltam benne: ez a legjobb eszköz arra, hogy ne tévedjek. Végre karácsony előtt 10 nappal elment a levelem. Abban a mély meggyőződésben, hogy a válasz nem fog váratni magára, minden reggel, mise után, bementem Papával a postára, azt hívén, hogy ott találom az engedélyt arra, hogy elrepüljek, de mindegyik reggel újabb csalódást hozott magával, amely azonban nem rendítette meg hitemet... Kértem Jézust, hogy törje szét bilincseimet, szét is törte, de egészen más módon, mint ahogyan én vártam... Elérkezett Karácsony szép ünnepe, de Jézus nem ébredt fel... A <i>földön hagyta kis labdáját</i>, még egy pillantást sem vetett rá... A szívem össze volt törve, mikor éjféli misére mentem, annyira számítottam rá, hogy ezen már a Kármel rácsai mögött fogok részt venni!... Ez a megpróbáltatás igen nagy volt a hitem számára, de Ő, <i>akinek a szíve még álmában is virraszt</i>,<b style="color: #0b5394;">[1]</b> megértette velem, hogy azoknak, akiknek a hite egyenlő nagyságú <i>egy mustármaggal</i>, megadja a csodát és áthelyezi a hegyeket, hogy az annyira kicsiny hitet megerősítse, de <i>bizalmasai, Édesanyja </i>számára nem tesz csodákat addig, amíg <i>hitüket próbára nem tette</i>. Nem hagyta-e meghalni Lázárt, jóllehet Márta és Mária megüzenték neki, hogy beteg?... A kánai menyegzőn, mikor a Szent Szűz kérte Jézust, hogy segítsen a ház urán, nem azt felelte-e neki, hogy még nem jött el az ő órája?... De a megpróbáltatás után, micsoda jutalom! a víz borrá változik!... Lázár feltámad ... Így tesz Jézus az ő kis Terézével: miután <i>hosszasan</i> próbára tette, kielégítette szívének összes kívánságait...</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">__________________________ </div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1] </b><span style="color: #0b5394;"><span style="color: black;">Én 5,2</span></span></div>OCDS Karmelhttp://www.blogger.com/profile/13020347374580028325noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-17126727898605764972011-08-26T09:22:00.000-07:002011-08-26T09:22:12.645-07:00Váratlan kiváltság...<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg0WCjOdEDLJpY2mNz5UpCTnISRYkt2gxmGSpDbkqjF60NNaYKWg0zH4scHaLgALtL7NKTOHK7La4uRr_CTBlDd86CAZMHWKIDNrr1WyO6RnLnw4PppaFdtgy2aixHusVokinE2nGw8zfxh/s1600/Konflis.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="150" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg0WCjOdEDLJpY2mNz5UpCTnISRYkt2gxmGSpDbkqjF60NNaYKWg0zH4scHaLgALtL7NKTOHK7La4uRr_CTBlDd86CAZMHWKIDNrr1WyO6RnLnw4PppaFdtgy2aixHusVokinE2nGw8zfxh/s200/Konflis.jpg" width="200" /></a></div><div style="text-align: justify;"> A nevezetes nap másnapján már reggel el kellett indulnunk Nápolyba és Pompeibe. A Vezúv egész nap dörgött a tiszteletünkre, ágyúlövéseivel keskeny füstoszlopot eresztett ki magából. Azok a nyomok, melyeket Pompei romjain hagyott, ijesztők, Isten hatalmát mutatják, „Aki nézi a földet és megremegteti azt, aki megérinti a hegyeket és füstté változtatja azokat...”<b style="color: #0b5394;">[1]</b> </div><div style="text-align: justify;"> Szerettem volna egyedül sétálni a romok között s eltűnődni az emberi dolgok mulandóságán, de az utasok <i>nagy száma</i> sokat elvett a romba dőlt város mélabús bájából... Nápolyban, éppen ellenkezőleg, a kétlovas kocsik nagy száma tette nagyszerűvé sétánkat a San Martino monostorba, amely az egész város fölé nyúló, magas dombon áll; a lovak, amelyek vittek bennünket, sajnos, minden pillanatban megbokrosodtak és nem egyszer azt hittem, ütött az utolsó órám. A kocsis hiába mondogatta állhatatosan az olasz vezetők varázsigéjét: „Appipó, appipó...”, a szegény lovak fel akarták borítani a kocsit, végül is, hála őrangyalaink segítségének, megérkeztünk nagyszerű szállodánkba. Egész utazásunk alatt elsőosztályú szállodákban szállásoltak el bennünket, soha nem vett körül ekkora fényűzés, most igazán ideillik, hogy nem a gazdagság teszi a boldogságot, mert sokkal boldogabb lettem volna egy zsúpfedél alatt a Kármel reményében, mint az aranyozott falborítások, a fehér márványlépcsők, a selyemszőnyegek közelében, keserűséggel a szívemben... Ó, jól éreztem azt, hogy az öröm nem a bennünket környező tárgyakban, hanem a szív legbelsejében van, ugyanúgy birtokosai lehetünk a börtönben, mint a palotában; bizonysága ennek, hogy boldogabb vagyok a Kármelen, még külső és belső megpróbáltatások közt is, mint a világban, az élet kényelmeivel és <i>főleg</i> az atyai tűzhely gyöngédségeitől körülvéve!...</div><div style="text-align: justify;"> A lelkem elmerült a szomorúságban, de látszatra a régi maradtam, mert úgy hittem, hogy kérésem, mellyel a Szentatyához fordultam, titok; hamarosan az ellenkezőjéről győződhettem meg, Céline-nel egyedül maradva a vasúti kocsiban (a többi zarándok leszállt a párpercnyi állomásozás alatt s a büfébe ment); Legoux főtisztelendő úr, a coutancesi általános helytartó ránknyitotta az ajtót és miközben mosolyogva nézett rám, így szólt: „Nos, hogy van a mi kis kármelitánk?” Ekkor megértettem, hogy az egész zarándoktársaság tudja a titkomat; szerencsére senki sem beszélt nekem róla, de a rokonszenvből, amellyel rám néztek, láttam, hogy kérésem nem keltett rossz benyomást, ellenkezőleg... Assisi kis városában<b style="color: #0b5394;">[2]</b> alkalmam nyílt arra, hogy felszálljak Révérony főtisztelendő úr kocsijába, ez a kegy az egész utazás alatt <i>egyetlen nőnek sem </i>jutott osztályrészül. A következő módon részesültem ebben a kiváltságban. Miután sorra látogattuk a Szent Ferenc és Szent Klára erényeitől illatozó helyeket, Szent Ágnesnek, Szent Klára testvérének a monostoránál állapodtunk meg. Kedvemre nézegettem a Szent fejét s mikor az utolsók közt elmentem onnan, észrevettem, hogy elvesztettem az övemet. Kerestem ott a tömegben, egy pap megszánt és segített nekem, de mikor megtalálta, elment s én egyedül maradtam, és újra csak kerestem, mert az övem ugyan megvolt, de nem lehetett felvenni, hiányzott a gombja... végre megláttam, ott fénylett egy sarokban, nem került sok időbe felkapni és visszaerősíteni a szalagra, de annál több időt vett igénybe az, ami mindezt megelőzte; egyszerre csak, nagy csodálkozásomra, egyedül találtam magam a templomnál, az a sok kocsi mind eltűnt, kivéve a Révérony főtisztelendő úrét. Most mitévő legyek? Fussak a kocsik után, jóllehet nem is látom már őket s kitegyem magam annak, hogy lekésem a vonatról és nyugtalanságba taszítom drága Papámat, vagy pedig kérjek helyet Révérony főtisztelendő úr hintójában?... Az utóbbira határoztam el magam. Annak ellenére, hogy rendkívül nagy <i>zavarban</i> voltam, legszívélyesebb és legkevésbé <i>zavart</i> arckifejezésemmel tártam fel előtte kritikus helyzetemet s ezzel őt magát is <i>zavarbaejtettem</i>, mert kocsija tömve volt a zarándoklat legelőkelőbb tagjaival, lehetetlen volt még eggyel több helyet szorítani, de egy igen gáláns úr sietve leszállt, felsegített a helyére és szerényen a kocsis mellé ült. Én egy kelepcébe esett mókushoz hasonlítottam és távoltól sem éreztem kellemesen magam csupa ilyen nagy kiválósággal körülvéve s mi több, a <i>legfélelmesebb</i> közülük éppen szemben ült velem... Ő azonban igen szeretetreméltó volt, időről időre abbahagyta a társalgást a férfiakkal, hogy a Kármelről beszéljen nekem. Mielőtt a pályaudvarra értünk volna, ezek a <i>nagy személyiségek</i> mind előhúzták <i>nagy</i> pénztárcájukat, hogy pénzt adjanak a (már kifizetett) kocsisnak, én is úgy tettem, mint ők s elővettem az én <i>csepp</i> pénztárcámat, de Révérony főtisztelendő úr nem egyezett bele, hogy szép <i>apró</i> darabokat szedjek ki onnan, inkább egy nagyot adott mindkettőnk nevében.</div><div style="text-align: justify;"> Egy más alkalommal mellette voltam az omnibuszon, még kedvesebb volt és megígérte, hogy <i>mindent megtesz, ami csak tőle telik, hogy beléphessek a Kármelbe...</i> Ezek a kis találkozások hintettek ugyan egy kevés balzsamot az én sebeimre, de azért nem tudtak változtatni azon, hogy a visszatérés sokkal kevésbé legyen kellemes, mint az odautazás volt, mert már nem reménykedhettem „a Szentatyában”, semmiféle segítségem nem volt a földön, amely sivár és vizetlen pusztaság volt a szememben,<b style="color: #0b5394;">[3] </b>egyedül a Jó Istenbe vetettem minden reménységemet... ekkor szereztem azt a tapasztalatot, hogy többet ér Hozzá folyamodnunk, mint a szentjeihez...</div><div style="text-align: justify;">_________________________________</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1]</b> Zsolt 103,32</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1] </b>November 24.-én, csütörtökön.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1] </b>Zsolt 62,2</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-22489438962312915622011-08-23T09:07:00.000-07:002011-08-23T09:07:10.926-07:00Gyermek Jézus kis labdája<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh4uqLehYvL_PQBZi-Kie__aCD4KI-ZMmLOavZuNABmtq15gyG6mtMfX2B56qxrmqyJarPlFIHqVK_d4PDe6hxxnSI7TGQpxCBNOEsjSiv1nH4Tbf7iutLb7pk3dUe0q0I2USF6P7U9ofoH/s1600/Kis+Jezus+alma+1894.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh4uqLehYvL_PQBZi-Kie__aCD4KI-ZMmLOavZuNABmtq15gyG6mtMfX2B56qxrmqyJarPlFIHqVK_d4PDe6hxxnSI7TGQpxCBNOEsjSiv1nH4Tbf7iutLb7pk3dUe0q0I2USF6P7U9ofoH/s320/Kis+Jezus+alma+1894.jpg" width="231" /></a></div> Az én drága Papámnak sok fáradságába került, amíg a kihallgatásról eljövet megtalált engem, minden tőle telhetőt megtett, hogy megvigasztaljon engem, de hiába... A szívem mélyén nagy békét éreztem, mert tökéletesen mindent megtettem, ami csak módomban volt, hogy megfeleljek annak, amit a Jó Isten tőlem kívánt, de ez <i>a béke a mélyben</i> volt s a lelkemet keserűség <i>töltötte el</i>, mert Jézus hallgatott... Úgy látszott, hogy messze van tőlem, semmi jelét nem éreztem a jelenlétének... Ezen a napon még a Nap sem mert kisütni és Itália szép kék ege, sötét felhőktől terhesen, szakadatlanul együtt sírt velem... Ó, mindennek vége volt, az utazásomnak nem volt már varázsa, hiszen a célja hiányzott. Ezzel szemben a Szentatya utolsó szavai mintha vigasztalók lennének: s valóban, nem voltak valósággal prófétaiak? Minden akadály <i>ellenére</i>, az, amit a <i>Jó Isten akart</i>, beteljesedett. Nem <i>engedte</i> meg a teremtményeknek, hogy azt tegyenek, amit akarnak, hanem az Ő és csakis az Ő akaratát... Egy idő óta felajánlottam magam a Gyermek Jézus <i>kis játékszerének</i>, azt mondtam Neki, hogy ne úgy bánjék velem, mint valami drága játékkal, melynek a nézésével is beérik a gyerekek, hozzányúlni pedig nem mernek, hanem úgy, mint egy teljesen értéktelen kis labdával, melyet ledobhat a földre, a lábával rúghat, <i>felhasíthat</i>, otthagyhat egy sarokban vagy a szívére szoríthat, ha ebben örömét találja; egyszóval, <i>szórakoztatni</i> akartam a <i>kicsi</i> Jézust, kiszolgáltatni magam gyermeki szeszélyeinek... Meghallgatta imádságomat.</div><div style="text-align: justify;"> Rómában Jézus<i> felhasította</i> kicsi játékszerét, látni akarta, hogy mi van benne, s mikor meglátta, a felfedezésével elégedetten leejtette kis labdáját és elaludt... Mit tesz Ő, amíg édesen alszik és mivé lesz az elhagyott kicsi labda?... Jézus azt álmodta, hogy még mindig játékával szórakozik, hol elereszti, hol felveszi és azután, mikor egyszer már jó messzire gurította, a szívére szorítja s nem engedi el többé az ő kis keze ügyéből...</div><div style="text-align: justify;"> Bizonyára megérti, drága Anyám, hogy mennyire szomorú volt a kis labda, mikor a <i>földön</i> találta magát... Mindezek mellett tovább reméltem, minden remény ellenére<b style="color: #0b5394;">[1]</b>. Pár nappal a Szentatya audenciája után Papa meglátogatta a jó Simeon testvért<b style="color: #0b5394;">[2]</b> s ott találta nála Révérony főtisztelendő urat, aki igen kedves volt. Papa tréfásan zsörtölődött vele, hogy nem segített nekem <i>nehéz vállalkozásomban</i>, majd elmesélte Királynője történetét Simeon testvérnek. A tiszteletreméltó aggastyán nagy érdeklődéssel hallgatta szavait, még jegyzeteket is készített és megindultan mondta: „Ilyesmit nem lehet látni Olaszországban!” Úgy hiszem, ez a találkozás igen jó hatást gyakorolt Révérony főtisztelendő úrra, a későbbiek folyamán állandóan bizonygatta, hogy <i>végre</i> meg van győződve a hivatásom felől.<br />
<br />
______________________________ </div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1] </b>Róm 4,18<br />
<b style="color: #0b5394;">[2] </b>Keresztény iskolatestvér, a Szent József kollégium igazgatója volt, aki igen nagy megbecsülésnek örvendett a római körökben.</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-37329992399631031392011-08-21T13:49:00.000-07:002011-08-21T13:57:22.610-07:00Kihallgatáson XIII. Leónál<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi63OhISabxXRbltRKpcZOPIHjMRcfDl1S8skmaVM1CL7ITtTm6YRrhpIdkvewpWiZMRiUte0o3At6uEGyw4UFNlCnLwi7WMIpy4g6EofHJtTcvO9CbwsYXSzH5Oo96_77fD3-1KCUlVWOs/s1600/XIII+Leo.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi63OhISabxXRbltRKpcZOPIHjMRcfDl1S8skmaVM1CL7ITtTm6YRrhpIdkvewpWiZMRiUte0o3At6uEGyw4UFNlCnLwi7WMIpy4g6EofHJtTcvO9CbwsYXSzH5Oo96_77fD3-1KCUlVWOs/s1600/XIII+Leo.jpg" /></a></div> Hat napot töltöttünk el azzal, hogy sorra tátogattuk Róma főbb csodáit, s a <i>hetediken</i> láttam közülük a legnagyobbat: „XIII. LEÓT”... Óhajtottam is ezt a napot és ugyanakkor féltem is tőle, mert tőle függött a hivatásom, miután a válasz, amelyet a Püspök Úrtól kellett volna kapnom, nem érkezett meg s önnek egyik leveléből tudtam meg, <i>Anyám</i>, hogy már nem nagyon készséges irányomban, így egyetlen mentődeszkám a Szentatya volt... de ahhoz, hogy azt elnyerjem, kérni is kellett, s az egész világ előtt <i>merni kellett beszélni: „a Pápával”</i>, ettól a gondolattól megremegtem; hogy mit szenvedtem a kihallgatás előtt, azt egyedül csak a Jó Isten tudja, meg az én <i>drága Céline-em</i>. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire részt kért minden megpróbáltatásomból, mintha csak az én hivatásom az övé lett volna. (Kölcsönös szeretetünket a zarándoklat papjai is észrevették; egyik este, miután annyian voltunk egy társaságban, hogy kevés volt az ülőhely, Céline az ölébe vett engem s oly kedvesen néztünk egymásra, hogy egy pap felkiáltott: „Hogy szeretik egymást! Ó, ez a két nővér sohasem fog tudni elválni egymástól!” Igen, szerettük egymást, de szeretetünk oly <i>tiszta</i> és erős volt, hogy az elválás gondolata nem zavart meg bennünket, mert éreztük, hogy semmi de semmi, még az óceán sem tudna elszakítani bennünket egymástól... Céline nyugalommal nézte, amint az én kis sajkám a Kármel partjához közeledik, belenyugodott abba, hogy olyan sokáig marad e világ viharos tengerén, ameddig csak a Jó Isten akarja, biztos lévén afelől, hogy ha rákerül a sor, ő is eléri majd vágyainak célját, a partot...)</div><div style="text-align: justify;">November 20-án, vasárnap, miután felöltöztünk a Vatikán szertartásrendjének megfelelően (vagyis feketébe, a fejünkön vállra hulló csipkekendővel) s miután egy nagy, kék- fehér szalagon függő XIII. Leó- medalionnal ékesítettük fel magunkat, beléptünk a Vatikánba, az Első Főpap kápolnájába. 8-kor mély megindulás vett erőt rajtunk, látva, amint belép, hogy elmondja a Szentmisét... Miután megáldotta a köréje gyűlt sok zarándokot, felment a Szent Oltár lépcsőin és Krisztus Helytartójához méltó pietásával mutatta meg nekünk, hogy valóban „<i>Szent Atya</i>”. A szívem erősen vert és az imáim forróak voltak, mialatt Jézus leszállott Főpapjának a kezébe; e mellett telve voltam bizakodással, az enapi Evangélium ezeket az elragadó szavakat foglalta magában: „Ne félj, te kisded nyáj, mert az én Atyámnak tetszett, hogy neked adja a királyságát”.<b style="color: #0b5394;">[1]</b> Nem, nem féltem, reméltem, hogy hamarosan enyém lesz Kármel királysága, nem gondoltam akkor Jézusnak ezekre a másfajta szavaira: „Úgy készítem el nektek királyságomat, ahogyan Atyám nekem készítette el azt”.<b style="color: #0b5394;">[2] </b>Vagyis keresztet és megpróbáltatást tartogatok a számodra, - így leszel méltó arra, hogy birtokba vedd ezt a királyságot, amely után áhítozol; miután szükséges volt, hogy a Krisztus szenvedjen s ezáltal menjen be az ő dicsőségébe,<b style="color: #0b5394;">[3]</b> ha az ő oldalán akarsz helyet foglalni, idd ki a kelyhet, amit Ő maga is kiivott...<b style="color: #0b5394;">[4] </b>Ezt a kelyhet a Szentatya nyújtotta nekem és könnyeim összevegyültek a keserű itallal, amellyel megkínáltak. A hálaadó mise után, amely Őszentségéét követte, kezdődött a kihallgatás. XIII. Leó nagy karosszékben ült, egyszerű fehér reverendába s egy ugyanolyan színű camagliába öltözve és a fején csak egy kis pileolus volt. Körülötte voltak a kardinálisok, az érsekek és a püspökök, de csak úgy nagyjában láttam őket, mert a Szentatyával voltam elfoglalva; sorban elmentünk előtte, mindegyik zarándok letérdelt, mikor rákerült a sor, megcsókolta XIII. Leó lábát és kezét, áldást kapott tőle és két nemes testőr megérintette őt a szertartáshoz tartozóan, tudtára adva ezáltal, hogy felkelhet (mármint a zarándok, oly rosszul fejezem ki magam, hogy úgy hihetné valaki: a Pápáról mondtam ezt.) Mielőtt a főpásztori szobába léptem volna, feltett szándékom volt, hogy <i>beszélek</i>, de meglátva „<i>Révérony főtisztelendő urat</i>” a Szentatya jobbján, éreztem, hogy alábbhagy a bátorságom... Csaknem ugyanabban a pillanatban adták át nekünk az <i>üzenetét</i>, melyben <i>megtiltja,</i> hogy <i>beszéljünk</i> XIII. Leóhoz, mert már amúgy is túlságosan elhúzódik a kihallgatás... Drága Céline-emhez fordultam, hogy megtudjam véleményét: „Beszélj!”, mondta ő nekem. A következő pillanatban a Szentatya lábainál voltam; miután megcsókoltam a papucsát, a kezét nyújtotta nekem, de a helyett, hogy megcsókoltam volna, összekulcsoltam az enyémet és arcára emelve könnyben úszó szememet, így szóltam: „Szentatyám, nagy kegyet szeretnék kérni öntől!...”</div><div style="text-align: justify;"> - Ekkor az Első Főpap fölém hajtotta fejét, olymódon, hogy az arcom csaknem arcához ért, s láttam, hogy fekete és mély szemei rám szegeződnek s mintha egészen a lelkem mélyéig hatolnának. - „Szentatyám, mondtam, jubileuma örömére engedje meg, hogy 15 éves koromba a Kármelbe lépjek!...”</div><div style="text-align: justify;"> A hangom kétségtelenül remegett a felindulástól, a Szentatya pedig Révérony főtisztelendő úr felé fordulva, aki csodálkozással vegyes bosszúsággal nézett rám, ezt mondta: „Nem egészen értem.” - Ha a jó Isten megengedte volna, Révérony főtisztelendő úr könnyen elérhctte volna számomra, amire vágytam, de Ő keresztet és nem vigasztalást akart adni nekem. - „Szentatyám, mondta a Nagy Vikárius, <i>egy gyermek</i> akar a Kármelbe lépni 15 éves korában, az elöljárók éppen most vizsgálják meg a kérdést.” - „Nos, gyermekem, felelte jóságos pillantással a Szentatya, tedd azt, amit az elöljárók mondani fognak neked.” Kezeimet a térdére téve, erőm utolsó megfeszítésével, esdeklő hangon mondtam: „Ó, Szentatyám, ha ön igent mondana, mindenki úgy akarná!” Merően nézett rám, s minden szótagot külön hangsúlyozva, ezeket a szavakat mondta: „Ugyan... ugyan... <i>Akkor fogsz belépni, ha a jó Isten is úgy akarja!...</i>” (Hangjában volt valami magával ragadó és meggyőző, szinte még most is hallom.) Mivel a Szentatya jósága felbátorított, szerettem volna még beszélni, de a két nemes testőr <i>udvariasan megérintett</i>, hogy keljek fel; látva, hogy ez nem volt elég, karonragadtak és Révérony abbé segített nekik felemelni engem, mert én úgy maradtam, XIII. Leó térdére tett, összekulcsolt kézzel és erővel vittek el a lábaitól... Mikor a Szentatya látta, hogy elvisznek, kezét az ajkamhoz emelte, majd felemelte, hogy megáldjon, a szemem akkor megtelt könnyel és Révérony abbé legalább annyi <i>gyémántot</i> láthatott benne, mint akkor, Bayeux-ben... A két nemes testőr a szó szoros értelmében vitt az ajtóig, és ott egy harmadik közülük XIII. Leó-érmet adott nekem. Céline, aki utánam jött, tanúja volt az imént lejátszódott jelenetnek, majdnem annyira megindult volt, mint én, e mellett azonban volt bátorsága ahhoz, hogy a Szentatya áldását kérje a Kármel számára. Révérony főtisztelendő úr bosszús hangon mondta: „Hiszen már meg van áldva a Kármel.” A jó Szentatya szelíden felelte: „Ó, igen! meg van már áldva.” Mielőttünk a Papa járult XIII. Leó lábaihoz (a férfiakkal). Révérony főtisztelendő úr őhozzá kedves volt, úgy mutatta be, mint <i>két kármelita édesapját</i>.<b style="color: #0b5394;">[5]</b> Az Első Főpap különös jóindulata jeléül az én drága Királyom tisztes fejére tette a kezét, mintha valami misztikus jeggyel jelölné meg így, Annak a nevében, akinek valóban a helytartója... Ó, most, hogy a Mennyben van ez a négy Kármelita édesapja, már nem a Főpap keze nyugszik a homlokán, vértanúságot jósolva a számára... A Szüzek Jegyesének, a Dicsőség Királyának a keze vonja ragyogásba az ő hűséges szolgájának a fejét, és ez az imádott kéz most már mindig ott fog nyugodni azon a homlokon, amelyet megdicsőített!...</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">________________________</div><div style="text-align: justify;"></div><b style="color: #0b5394;">[1] </b>Lk 12,32<br />
<b style="color: #0b5394;">[2] </b>Lk 22,29<br />
<b style="color: #0b5394;">[3] </b>Lk 24,26<br />
<b style="color: #0b5394;">[4] </b>Mt 22,21-23<br />
<div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[5] </b>Teréz két legidősebb nővére, a Szent Szívről nevezett Mária nővér, (akihez a Szent a <b>B </b>kéziratot írta) és Jézusról nevezett Ágnes anya, (akihez ez az <b>A</b> kézirat szól) ekkor már beöltözött kármelita volt.</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-64441226722389488312011-08-19T03:15:00.000-07:002011-08-19T03:16:31.131-07:00Róma, Róma...<table cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="float: left; margin-right: 1em; text-align: left;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjyXhkDzRh50azuywmSEL0Birp2mUZds-wCD-HbEqnQqi6km53niF1HvoaC_YMNAdeR-sqHclL4YnaGI9qAOi27uuf6iIAOwPJ4EIGYSCMKlJChzZQfLUXk4lYYtywOG6dn4UawFbIQ96ra/s1600/Colosseum.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; margin-bottom: 1em; margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" height="291" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjyXhkDzRh50azuywmSEL0Birp2mUZds-wCD-HbEqnQqi6km53niF1HvoaC_YMNAdeR-sqHclL4YnaGI9qAOi27uuf6iIAOwPJ4EIGYSCMKlJChzZQfLUXk4lYYtywOG6dn4UawFbIQ96ra/s320/Colosseum.jpg" width="320" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;">Colosseum</td></tr>
</tbody></table><div style="text-align: justify;"> Most már csak Rómáról van mondanivalóm, Rómáról, utazásunk céljáról, ahol vigasztalást reméltem és keresztet találtam!... Éjjel érkeztünk meg, aludtunk, s a pályaudvar alkalmazottainak kiáltásai ébresztettek fel: „Roma, Roma.” Nem volt álom, Rómában voltam!...</div><div style="text-align: justify;"> Az első napot a falakon kívül töltöttük s ez volt talán a leggyönyörűségesebb, mert a műemlékek mind megőrizték antikvitásuk bélyegét, ezzel szemben Róma központjában az ember Párizsban képzelhette magát, a szállodák és áruházak nagyszerűségét látva. Ez a rómakörnyéki séta nagyon édes emléket hagyott bennem. Nem beszélek azokról a helyekről, amelyeket végiglátogattunk, van elég könyv, amely széltében-hosszában leírja őket, csupán csak a <i>fő</i> benyomásokról, amelyek ott értek. Az egyik legédesebb érzés az volt, amely a <i>Colosseum</i> megpillantásakor remegtetett meg. Végre láthattam azt az arénát, ahol annyi mártír ontotta vérét Jézusért; már készültem, hogy megcsókoljam azt a földet, amelyet ők megszenteltek, de mekkora csalódás! a közép csupa romhalmaz, s a zarándokoknak meg kell elégedniük azzal, hogy ennyit látnak, mert korlát zárja el a bejáratot, de nincs is kedve senkinek ahhoz, hogy a romok közé behatolni próbáljon... Lehet Rómába jönni és nem lemenni a Colosseumba? ... Ez képtelenség volt számomra, nem hallgattam már az idegenvezető magyarázatait, egyetlen gondolat foglalkoztatott: leszállni az arénába... Láttam egy munkást, aki létrával ment arra s már azon a ponton voltam, hogy elkérem tőle a létrát, szerencsére, nem valósítottam meg a szándékomat, mert bolondnak tarthatott volna... Az Evangéliumban az áll, hogy Magdolna, aki állandóan a sír mellett marad és <i>többször</i> fölébe hajol, hogy megnézhesse a belsejét, végül is két angyalt lát.<b style="color: #0b5394;">[1]</b> Hozzá hasonlóan, annak ellenére, hogy beláttam: vágyaim nem teljesülhetnek, lehetetlenség -továbbra is a romok fölé hajoltam, oda, ahová le szerettem volna menni, a végén nem angyalt láttam, hanem azt, <i>amit kerestem</i>: felkiáltottam örömömben és mondtam Céline-nek: „Gyere gyorsan, oda tudunk menni!...” Gyorsan átbújtunk a korláton egy olyan helyen, ahol az a romokkal érintkezett és már másztunk is lefelé a romtörmelékeken, amelyek omladoztak a lábunk alatt.</div><div style="text-align: right;"></div><div style="text-align: justify;"> Papa nézett minket, megdöbbenve merészségünkön és hamarosan szólt, hogy jöjjünk vissza, de a két szökevény már se látott, se hallott; mint ahogy a katonák növekedni érzik bátorságukat a veszély közepette, úgy a mi örömünk is arányosan nőtt a vesződséggel, amellyel vágyaink teljesülését elérhettük. Céline, aki szemfülesebb volt, mint én, hallgatta az idegenvezetőt, s emlékezett rá, hogy az beszélt egy bizonyos kis kereszt alakú kövezetről, amelyen a mártírok küzdöttek, keresni kezdte, hamarosan rá is talált, és letérdelve erre a megszentelt földre, lelkünk ugyanabban az imában egyesült... A szívem igen erősen vert, mikor az ajkam az első keresztények vérétől bíboros porhoz közeledett; kértem a kegyelmet, hogy én is mártír lehessek Jézusért és a szívem mélyén éreztem, hogy meghallgatták az imámat!... Mindez igen kis idő alatt ment végbe, egypár kődarabot magunkhoz véve visszatértünk a romfalakhoz, hogy újrakezdjük veszélyes vállalkozásunkat.<b style="color: #0b5394;">[2]</b> Papa, boldogságunkat látva, nem tudott megszidni bennünket s jól láttam, hogy büszke volt bátorságunkra... A jó Isten szemmel láthatóan vigyázott ránk, mert a zarándokok nem vették észre távollétünket, miután messzebb voltak, mint mi, minden bizonnyal a remek árkádok nézegetésével voltak elfoglalva, ahol az idegenvezető felhívta figyelmüket <i>„a kis PÁRKÁNYOKRA és a rájuk helyezett CUPIDÓKRA”</i>,<b style="color: #0b5394;">[3]</b> így sem ő, sem az <i>„abbé urak”</i> nem ismerték meg azt az örömet, amely a mi szívünket eltöltötte...</div><table cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="float: left; margin-right: 1em; text-align: left;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi-to0nx-1a5stVWgC7tGOyOZTVDavJj4l6259uDCNEmSkJle5FNHZfIOb1tWamZL6De7gjwR7JCETNSnEQUcpwQgjk6HjDglqsftwgHBE9n2XdcEkOKoHoyOYfVZBannKFqlrFX91gRpTY/s1600/Trastevere-Belseje.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; margin-bottom: 1em; margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" height="213" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi-to0nx-1a5stVWgC7tGOyOZTVDavJj4l6259uDCNEmSkJle5FNHZfIOb1tWamZL6De7gjwR7JCETNSnEQUcpwQgjk6HjDglqsftwgHBE9n2XdcEkOKoHoyOYfVZBannKFqlrFX91gRpTY/s320/Trastevere-Belseje.jpg" width="320" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;">Trastevere - templom</td></tr>
</tbody></table><div style="text-align: right;"></div><div style="text-align: justify;"> A katakombák is nagyon édes emléket hagytak bennem: olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem őket, amikor olvastam leírásukat a mártírok életrajzában. A délután egy részét ott töltöttük, úgy rémlett, mégis, hogy csak pár pillanatig voltunk ott, az atmoszféra, amelyet magunkba szívtunk, annyira jó illatú volt a számomra... Kellett, hogy vigyünk magunkkal valamilyen emléket a katakombákból, ezért, hagyva, hogy a csoport eltávolodjék egy kissé, <i>Céline és Teréz</i> együtt osontak Szent Cecília egykori sírjához és magukhoz vettek valamit az ő jelenléte által megszentelt földből. Római utazásom előtt nem viseltettem e szent iránt különös tisztelettel, de mikor meglátogattam az ő templommá vált házát, mártíromságának színhelyét,<b style="color: #0b5394;">[4]</b> s megtudtam, hogy a harmónia királynőjének nyilvánították, nem szép hangjáért, sem zenei talentumáért, hanem arra a <i>szűzi énekre</i> emlékezve, amelyet a szíve mélyen rejtőző Mennyei Jegyesének zengett, tiszteletnél többet éreztem iránta: i<i>gazi baráti gyöngédséget</i>... Legkedvesebb szentemmé lett, legbensőbb bizalmasommá... Minden tulajdonságától el voltam ragadtatva, főkent <i>Istenre-hagyatkozásától</i>, határtalan <i>bizalmától</i>, amely képessé tette őt arra, hogy olyan lelkeket tegyen szűziessé, akik a jelen élet örömein kívül soha nem vágytak még más örömökre...</div><table cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="float: right; margin-left: 1em; text-align: right;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhKSMzkNE3cfmDj7Y4eUbTBIE-ogPQS0UaWCcLZhx2qUj4ius_mmSvcUtE3aiv4nL2jrK2xhPY_XdY15Y9Z2LteW6M91XaEtUqi01RYwhmcGJDuLU7OBowJSR4snFjTiu2dbNMWwD7HERLl/s1600/Santa_Cecilia_Crypt_Chapel.JPG" imageanchor="1" style="clear: right; margin-bottom: 1em; margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhKSMzkNE3cfmDj7Y4eUbTBIE-ogPQS0UaWCcLZhx2qUj4ius_mmSvcUtE3aiv4nL2jrK2xhPY_XdY15Y9Z2LteW6M91XaEtUqi01RYwhmcGJDuLU7OBowJSR4snFjTiu2dbNMWwD7HERLl/s320/Santa_Cecilia_Crypt_Chapel.JPG" width="213" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;">Szent Cecília - kripta</td></tr>
</tbody></table><div style="text-align: justify;"> Szent Cecília hasonlatos az Énekek Énekének jegyeséhez, benne látom „A fegyverben álló tábor <i>kórusát</i>!...”<b style="color: #0b5394;">[5]</b> Élete egyetlen dallamos ének volt, még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is és ezen nem is csodálkozom, hiszen „a szent Evangélium <i>pihent a szívén</i>!” A <i>szívében</i> pedig a Szüzek Jegyese <i>pihent</i>!...</div><div style="text-align: justify;"> A Szent Ágnes templom<b style="color: #0b5394;">[6]</b> meglátogatása is nagyon kedves volt a számomra, gyermekkori barátomat látogattam meg benne, sokáig beszéltem neki arról a valakiről, aki oly méltóan viseli a nevét s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valamilyen ereklyét szerezzek s hazavigyem az én drága Anyámnak Angyali pártfogójától, de nem sikerült semmi egyebet kapnom, mint egy kis piros követ, amely egy kis Szent Ágnes idejéből való gazdag mozaikból hullt ki, s amelyet ő minden bizonnyal gyakran nézegetett. Nem volt-e elragadó, hogy a kedves Szent maga adta oda, amit kerestünk, s amit elvennünk tilos lett volna?... Mindig úgy tekintettem ezt, mint valami gyöngédséget és annak a szeretetnek a bizonyságát, amellyel az édes Szent Ágnes tekint az én drága Anyámra, s amellyel pártfogolja őt.</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">_________________________________</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1] </b>Jn 22, 11-12</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[2] </b>Nyolc méter mélységben voltak.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[3] </b>„Les petits cornichons et les cupides posés dessus.” Szószerint: „a fiatal uborkákra és a rájuk helyezett mohó emberekre”. Az idegenvezető, úgy látszik, nem tudott jól franciául és összetévesztette a corniche = párkány és a cornichon = fiatal uborka, valamint a Cupidon = Cupido, Ámor és a cupide = mohó szavakat. Helyesen így mondta volna: ,.les petites corniches et les Cupidons posés dessus”. Teréz humorára és utánzó kedvére vall, hogy szó szerint idézi az idegenvezető nyelvbotlásait.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[4] </b>A trasteverei Szent Cecilia templom.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[5] </b>Én 7,1</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[6] </b>A <a href="http://www.santagnese.org/">Fuori-le-mure Szent Ágnes</a> bazilika.</div><table align="center" cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="margin-left: auto; margin-right: auto; text-align: center;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjahLkelLtzhCq4TaaEAWrofl2dZU5Zu2OF3U9Y9zI7Z4JzEuDze8Hc7nTCqphjnDzLyPV78T6Vr1ENHPVTRhGlRmAc5ek1yv9Kl9yebjsYasr9CYqx96hmzboT0eILSry0XTxZLzotfe_6/s1600/SzentAgnesBazilika.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" height="213" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjahLkelLtzhCq4TaaEAWrofl2dZU5Zu2OF3U9Y9zI7Z4JzEuDze8Hc7nTCqphjnDzLyPV78T6Vr1ENHPVTRhGlRmAc5ek1yv9Kl9yebjsYasr9CYqx96hmzboT0eILSry0XTxZLzotfe_6/s320/SzentAgnesBazilika.jpg" width="320" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;">Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika belseje</td></tr>
</tbody></table><div style="text-align: justify;"><br />
</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-83376620310509082682011-08-17T23:00:00.000-07:002011-08-23T09:11:00.941-07:00Loretto<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg7PPztaEKbFCyOUw1-1MVM9ok75OMReNg0tjmFq_2ypxn06J_oq-M6WVeqQLVG2c0htzhEq5Yvq-2eaHwM6ipwyopCdvvtGHmaqkODf70kpKXZpD-ZGqAhi-uars_QIkpeZiEMP0wMHSk/s1600/LorettoSantaCasa.JPG" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="240" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg7PPztaEKbFCyOUw1-1MVM9ok75OMReNg0tjmFq_2ypxn06J_oq-M6WVeqQLVG2c0htzhEq5Yvq-2eaHwM6ipwyopCdvvtGHmaqkODf70kpKXZpD-ZGqAhi-uars_QIkpeZiEMP0wMHSk/s320/LorettoSantaCasa.JPG" width="320" /></a></div> Velence után Páduába mentünk, tisztelettel adóztunk Szent Antal nyelvének, majd Bolognába, ahol Szent Katalint láttuk, aki a Gyermek Jézus csókjának a nyomát őrzi. Sok érdekes részletet tudnék még elmondani minden városról és utazásunknak ezer jellegzetes kis körülményéről, de sohasem érnék a végére, így csak a legfontosabb részleteket írom le.</div><div style="text-align: justify;"> Örömmel hagytam el Bolognát, ezt a várost kibírhatatlanná tette számomra a benne nyüzsgő sok diák, aki sorfalat állt, mikor szerencsétlenségünkre gyalog mentünk és főleg a kis kaland<b style="color: #0b5394;">[1]</b>, amelyben egyikük miatt részem volt, boldog voltam, mikor Loretto felé vettük utunkat. Nem lep meg, hogy a Szent Szűz ezt a helyet választotta ki arra, hogy átvigye oda áldott hajlékát, a béke, az öröm, a szegénység uralkodik ott mindenek felett. Minden egyszerű és primitív, az asszonyok megtartották kedves olasz viseletüket, és nem honosították meg, mint a többi városbeliek is, a <i>párizsi divatot</i>, egyszóval Loretto elbájolt engem! Mit mondjak a szent hajlékról?... Ó, mélységes megindulás vett erőt rajtam, hogy ugyanazon fedél alatt vagyok, mint a Szent Család volt, azokat a falakat nézem, amelyekre Jézus emelte isteni tekintetét, azt a földet taposom, amelyet Szent József öntözött a verítékével, ott, ahol Mária hordozta a karjaiban Jézust, miután szűz méhében hordta... Láttam a kicsi szobát, ahol az angyal leszállott a Szent Szűz mellé... Beletettem a rózsafüzéremet a Gyermek Jézus lapos kis csészéjébe... Milyen elragadóak ezek az emlékek!...</div><div style="text-align: justify;"> De legnagyobb örömünk az volt, hogy <i>Jézust Magát</i> vehettük magunkhoz az <i>ő hajlékában</i> és élő templomai lehettünk ugyanazon a helyen, amelyet ő a jelenlétével tüntetett ki. Olaszországi szokás szerint minden templomban csak egyetlen oltáron őriznek Szent cibóriumot és csak annál az egynél lehet szentáldozáshoz járulni, ez az oltár magában a bazilikában volt, ott, ahol a Szent Hajlék áll, úgy, mint egy értékes gyémánt, fehér márvány ékszerdobozba foglalva. Ez nem volt elég a boldogságunkhoz! Mi magában <i>a gyémántban</i> és nem <i>az ékszerdobozban</i> akartunk szentáldozáshoz járulni... Papa szokásos szelídségével úgy tett, mint a többiek, de Céline és én nekiindultunk és találtunk egy papot, aki mindenhová elkísért bennünket és kivételes előjog folytán éppen szentmiséhez készült a Santa Casa-ban. Kért <i>két kis ostyát</i>, ezeket az ő nagy ostyájával együtt tette a paténára, és megérti, ugye, drága Anyám, mekkora volt az elragadtatásunk, hogy <i>mind a ketten </i>áldozhattunk ebben az áldott hajlékban!... Ez egészen mennyei boldogság volt, amelyet képtelenség szavakkal kifejezni! Milyen lesz az, mikor majd az Ég Urának örök hajlékában járulunk szentáldozáshoz? Akkor majd nem lesz vége az örömünknek, nem lesz szomorú eltávozás és nem lesz szükségünk arra, hogy <i>titokban</i> emléket <i>kaparjunk le</i> magunknak az Isteni jelenlét által megszentelt falakról, mert az <i>ő hajléka</i> a miénk lesz, egy örökkévalóságon át... Nem ezt a földit szánta nekünk, ezt megmutatja csupán, hogy megszerettesse velünk a szegénységet és az elrejtett életet; ő dicsőségének a Palotáját tartogatja a számunkra, ahol többé már nem elrejtőzve, gyermek vagy fehér ostya színe alatt látjuk, hanem úgy, amilyen a valóságban, véghetetlen ragyogásának a fényében!!!</div><br />
________________________<br />
<div style="text-align: justify;"><b style="color: #3d85c6;">[1] </b> A bolognai vasútállomáson egész raj diák volt. Egyikük a kavarodásban s mielőtt az útitársak észrevehették volna, hirtelen a karjaiba kapta Terézt. Ő Szűz Mária segítségét kérve olyan pillantással nézett támadójára, hogy azt elfogta a félelem és azonnal szabadon eresztette.</div>OCDS Karmelhttp://www.blogger.com/profile/13020347374580028325noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-21296319339734872022011-08-11T10:12:00.000-07:002011-08-11T10:12:42.988-07:00Velencében<div class="separator" style="clear: both; text-align: left;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi4-lVHLjSvBNbseeZLIWdWHn3gwi15EOtsTojSe7KtviPTsmkQziCwZl-vZ1d-w2b-BCuZ9Bcv9VmYNjclJWYEpuVgnPm3UmlrkeiwQDAQsZmsgfXgXddCQuhUyXe2GhRicbanKqbWM0fg/s1600/Doge-palota.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="213" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi4-lVHLjSvBNbseeZLIWdWHn3gwi15EOtsTojSe7KtviPTsmkQziCwZl-vZ1d-w2b-BCuZ9Bcv9VmYNjclJWYEpuVgnPm3UmlrkeiwQDAQsZmsgfXgXddCQuhUyXe2GhRicbanKqbWM0fg/s320/Doge-palota.jpg" width="320" /></a></div><div style="text-align: justify;"> Velencében teljesen megváltozott a színpad; a nagyvárosok zaja helyett, csend közepette, csak a gondolások kiáltásait és az evezőkverte hullámok morajlását hallja az ember... Velencének megvan a maga varázsa, én azonban szomorúnak találom ezt a várost. A Doge-palota ragyogó, de mégis, szomorú, roppant lakosztályaival, ahol az arany, a fa, a legértékesebb márványok és a legnagyobb mesterek festményei pompáznak. Visszhangzó bolthajtásai már régóta nem hallgatják azoknak az uralkodóknak a hangját, akik vagy életre, vagy halálra ítéltek embereket azokban a termekben, amelyeken áthaladtunk... Már nem szenvednek a szerencsétlen foglyok, akiket a dogék sötét zárkákba és földalatti börtönökbe zárattak... Ezeket a szörnyű fogházakat nézegetve úgy éreztem, mintha a mártírok idejében élnék és szinte szerettem volna ott maradni, hogy követhessem őket!... De sietni kellett kifelé, átmenni a „sóhajok hídján”, melyet így neveztek el azokról a megkönnyebbült sóhajokról, amelyekkel az elítéltek fogadták a halált, megszabadulva a földalatti börtönök borzalmaitól...</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhs6UtUssHUm9LdzdY4QvvW2BphdPDj0xNjMsVI5c_7EtA4tfh6ZPhxkiIauh2nKNUWg2rkDbgf9wY9BqbAFFQHei7Vl5HgbmV1mLuFjZ8AGY4g8WwmPOz5BHcjVtyVXkrfcLdj0NexN5og/s1600/Sohajok+hidja.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="200" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhs6UtUssHUm9LdzdY4QvvW2BphdPDj0xNjMsVI5c_7EtA4tfh6ZPhxkiIauh2nKNUWg2rkDbgf9wY9BqbAFFQHei7Vl5HgbmV1mLuFjZ8AGY4g8WwmPOz5BHcjVtyVXkrfcLdj0NexN5og/s200/Sohajok+hidja.jpg" width="147" /></a></div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-73402859664364060522011-08-07T07:52:00.000-07:002011-08-07T07:52:57.178-07:00Milánóban<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi4Th8mW8ELfCo2PI51EdtLHnp-MUN0sr-OPsHJ_P0FKQq5dXIt6kneplmFNAVi-NotsROy91c5PgvZllxxsbumcAjTXpYMCcqRwQFvtwcvhmlv00udBkf9VfZkEctpxk4On_aTdl592jkB/s1600/Milanoi+Katedralis.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="265" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi4Th8mW8ELfCo2PI51EdtLHnp-MUN0sr-OPsHJ_P0FKQq5dXIt6kneplmFNAVi-NotsROy91c5PgvZllxxsbumcAjTXpYMCcqRwQFvtwcvhmlv00udBkf9VfZkEctpxk4On_aTdl592jkB/s400/Milanoi+Katedralis.jpg" width="400" /></a></div><div style="text-align: justify;"> Miután megcsodáltam a jó Isten hatalmát, megcsodálhattam azt a hatalmat is, melyet a teremtményeinek adott. Az első olaszországi város, melyet meglátogattunk, Milánó volt. A legapróbb részleteiben is megnéztük tiszta fehér márványból épített katedrálisát szépszámú szobrával, mely olyan volt, mint egy csaknem megszámlálhatatlan néptömeg. Céline és én rettenthetetlenek voltunk, mindig elsők és szorosan követtük az Érsek Urat, hogy mindent láthassunk a szentek ereklyéi-ből és jól halljuk a magyarázatokat; így, mialatt ő bemutatta a Szentáldozatot Szent Károly sírján, papával az oltár mögött voltunk, fejünket az ereklyetartóra hajtva, amely a főpapi ruháiba öltöztetett szent testet őrizte. Ez így volt mindenütt... (Kivéve, mikor olyan helyre kellett felmászni, ahová egy püspöki méltóság nem mehetett, mert akkor igen jól ott tudtuk hagyni Őnagyságát)... Hagytuk, hogy a félénk dámák kezükbe temessék az arcukat, miután felmentek a katedrálist koszorúzó első kis harangtornyokba, mi a legmerészebb zarándokokat követtük és feljutottunk az <i>utolsó</i> márványtorony csúcsáig, ahonnan örömünkre lábaink előtt láttuk Milánó városát, amelynek nagyszámú lakossága <i>kis hangyabolyhoz </i>hasonlított... Leszállva piedesztálunkról, megkezdtük sétakocsikázásainkat, melyek körülbelül egy hónapig tartottak s melyek egyszer s mindenkorra kielégítették a fáradság nélküli barangolás utáni vágyamat! A campo santótól még jobban el voltunk ragadtatva, mint a katedrálistól, minden fehér márványszobra, amelybe egy lángész vésője mintha csak lelket lehelt volna, egyfajta természetes hanyagsággal volt elhelyezve a halottak roppant mezején, ami számomra még növelte varázsát... Szinte kísértésbe esik az ember, hogy vigasztalja azokat az eszményi alakokat, akik körülveszik. Kifejezésük annyira természethű, a fájdalmuk oly csendes és megnyugodott, hogy az ember kénytelen felismerni rajtuk azokat a halhatatlan gondolatokat, amelyek eltöltötték a remekműveket létrehozó művészek szívét. Itt egy gyermek, amint virágot hint szülei sírjára, a márvány olyan, mintha súlytalanná vált volna és a finom szirmok szinte kihullanak a gyermek ujjai közül, a szél már mintha fújná is széjjel őket, mintha lebegtetné is az özvegyek könnyű fátyolát és a fiatal lányok haját díszítő szalagokat. Papa éppúgy el volt ragadtatva, mint mi, Svájcban fáradt volt, de most, hogy jókedve visszatért, gyönyörködött a szép látnivalóban; művészlelke a hitnek és a csodálatnak azokban a kifejezéseiben nyilatkozott meg, amelyek szép arcán tükröződtek. Egy öregúr (francia), aki bizonyára nem volt ilyen költői lelkületű, a szeme sarkából figyelt minket és miközben úgy látszott, sajnálja, hogy nem tud osztozni csodálatunkban, rosszkedvűen mondta: „Ó, ezek a franciák, de könnyen lelkesednek!” Azt hiszem, hogy ez a szegény öregúr jobban tette volna, ha otthon marad, mert szemmel láthatólag nem volt megelégedve utazásával, gyakran volt a közelünkben és egyre csak panasz hagyta el az ajkát, elégedetlen volt a kocsikkal, a szállodával, a személyekkel, a városokkal, egyszóval mindennel... Papa az ő szokott lelki nagyságával vigasztalni próbálta, felajánlotta neki a helyét, stb... egyszóval, ő mindenhol jól érezte magát, miután éppen ellentétes lelkületű volt, mint barátságtalan szomszédja... Ó, mennyire különböző egyéniségeket ismertünk meg, milyen érdekes tanulmány a világ, amikor elhagyni készülünk azt!...</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-33046838290116518552011-05-23T10:25:00.000-07:002011-05-23T10:25:33.440-07:00Útban az „örök város” felé...<div style="text-align: justify;"> Drága Anyám, el fogom mesélni utazásomat néhány részletével együtt: bocsásson meg, ha túl sokat nyújtok belőle, nem fontolgatok, mielőtt írnék és annyi különféle alkalommal csinálom kevés szabadidőm miatt, hogy elbeszélésemet talán fárasztónak fogja majd találni... Az a gondolat vigasztal, hogy az Égben majd újra beszélek Önnel a kapott kegyelmekről s akkor már kellemes és csinos formába tudom foglalni azokat... Akkor már semmi sem szakíthatja meg bensőséges megnyilatkozásainkat és egyetlen tekintetből mindent meg fog érteni... Mivel, sajnos, még a szomorú föld nyelvét kell használnom, megkísérlem, hogy annak a gyermeknek az egyszerűségével tegyem, aki ismeri Anyja szeretetét!</div><div style="text-align: justify;"> November hetedikén indult el a zarándoklat, de Papa néhány nappal korábban felvitt minket Párizsba, hogy megismertesse velünk ezt a várost.</div><div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh9eteY4sUlftt5dHkSI0YW5WWzenq8PGQ2SZNmTa_ZSCMvqmDnMBnW8w3KE4_DMGOf_R71YkUyFSH1x6sQLzqjcPiLv-WOwv_jSZM3uathE6wenuPJVBZpti9OiBOPY0nMJsDUNZjJnVI/s1600/450px-Notre_Dame_des-Victoires_10.JPG" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh9eteY4sUlftt5dHkSI0YW5WWzenq8PGQ2SZNmTa_ZSCMvqmDnMBnW8w3KE4_DMGOf_R71YkUyFSH1x6sQLzqjcPiLv-WOwv_jSZM3uathE6wenuPJVBZpti9OiBOPY0nMJsDUNZjJnVI/s320/450px-Notre_Dame_des-Victoires_10.JPG" width="240" /></a></div> Hajnali három<b style="color: #0b5394;">[1]</b> órakor mentem keresztül a még alvó Lisieux városán; sok benyomás vonult át a lelkemen ezekben a percekben. Éreztem, hogy az ismeretlen felé megyek s hogy ott majd nagy dolgok várnak rám... Papa vidám volt, mikor elindult a vonat, ezt az öreg refrént dúdolgatta: <i>„Gördülj, gördülj, delizsánc, kezdődik az utazás”</i>. Reggel megérkeztünk Párizsba, s azonnal elindultunk, hogy megismerjük. Apa, szegényke, sokat fáradt azon, hogy örömet szerezzen nekünk, ezért csakhamar megismertük a főváros minden csodáját. Ami engem illet, csak <i>egyetlen</i> olyat találtam köztük, ami elragadtatást váltott ki belőlem, s ez a csoda: <i>„A Győzelmes Nagyboldogasszony”</i> volt. Ó, hogy mit éreztem a lábainál, nem tudnám elmondani... A kegyelmek, amelyeket tőle kaptam, oly mélyen megindítottak, hogy csupán a könnyeim tolmácsolták boldogságomat, úgy, mint első áldozásom napján... A Szent Szűz megéreztette velem, hogy valóban <i>ő mosolygott rám és ő gyógyított meg</i>. Megértettem, hogy őrködik felettem, hogy az ő gyermeke vagyok, nem is tudtam másként szólítani, mint <i>„Mama”</i>, mert ezt még gyöngédebbnek éreztem, mint az Anya nevet... Milyen forrón kértem, hogy vigyázzon rám mindig s hogy hamarosan váltsa valóra az álmomat, elrejtve engem <i>szűzi palástja árnyékában!</i>... Ó, ez egyike volt első, gyermeki vágyaimnak... Mikor nagyobb lettem, megértettem, hogy a Kármelen valóban megtalálhatom a Szent Szűz palástját és e termékeny hegység felé tartott minden vágyam...<span id="goog_1046558323"></span><span id="goog_1046558324"></span></div><div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglLn2nUNTFbT2cORooubC0Yyislrr0zkyNHY4yz72lsDYky_khNGG0kWU-BPt1xi8dTUsBVGSXD5y-nOoZyf8vo7l9dxDP1uK8bpp2Dt5mKXC2qCU34rg0d-TAf4Fyb5pmMKjc8lIyXXF8/s1600/gyongyvirag.JPG" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="155" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEglLn2nUNTFbT2cORooubC0Yyislrr0zkyNHY4yz72lsDYky_khNGG0kWU-BPt1xi8dTUsBVGSXD5y-nOoZyf8vo7l9dxDP1uK8bpp2Dt5mKXC2qCU34rg0d-TAf4Fyb5pmMKjc8lIyXXF8/s200/gyongyvirag.JPG" width="200" /></a></div> Könyörögtem a Győzelmes Nagyboldogasszonyhoz azért is, hogy tartson távol tőlem mindent, ami beszennyezhetné tisztaságomat, tudtam, hogy egy olyan utazás alatt, mint amilyen ez az olaszországi is, sok zavaró dolog eshetik meg, főleg azért, mert nem ismerem a rosszat s félek azt felfedezni, miután nem tapasztaltam meg, hogy <i>„a tisztának minden tiszta”</i> <b style="color: #0b5394;">[2]</b>, hogy az egyszerű és egyenes lélek semmiben sem lát rosszat; valóban, a rossz csak a tisztátalan lelkekben létezik s nem érzéketlen tárgyakban... Szent Józsefet is kértem, hogy őrködjék felettem, iránta gyermekkorom óta különös tisztelettel viseltettem, amely összefonódott a Szent Szűz iránti szeretetemmel. Mindennap elmondtam az imát: „Ó, Szent József, szüzek atyja és oltalmazója” - s így félelem nélkül indultam el hosszú utazásomra, oly jó védelmezőim voltak, hogy lehetetlenség volt félnem.</div><div style="text-align: justify;"> Miután a montmartrei bazilikában felajánlottuk magunkat a Legszentebb Szívnek, 7-én, hétfőn indultunk el Párizsból; hamarosan megismerkedtünk a zarándokcsoport tagjaival. Én, aki oly félénk vagyok, hogy rendes körülmények közt alig merek beszélni, tökéletesen megszabadultam ettől a zavaró hibától; meglepetésemre fesztelenül beszélgettem minden magas rangú hölggyel, a papokkal, s még magával a coutancesi érsekkel is. Úgy éreztem, mintha csak mindig ebben a világban éltem volna. Azt hiszem, mindenki szeretett bennünket és Papa láthatóan büszke volt a két leányára; és ha ő büszke volt ránk, mi annál büszkébbek őreá, mert az egész zarándokseregben senki sem volt, aki szebb, vagy választékosabb lett volna az én drága Királyomnál; szerette, mikor körülvettük Céline-nel, gyakran előfordult, hogy ha nem kocsiban voltunk s én messzebb kerültem tőle, hívott, hogy karoljak bele, mint Lisieux-ben... Révérony főtisztelendő úr gondosan figyelte minden mozdulatunkat, sokszor láttam, amint néz bennünket messziről; az asztalnál, ha nem voltam vele szemben, módot talált rá, hogy úgy hajoljon, hogy lásson és hallja, amit mondok. Bizonyára meg akart ismerni, hogy lássa, valóban alkalmas vagyok-e arra, hogy kármelita legyek; azt hiszem, meg volt elégedve vizsgálódásaival, mert az <i>utazás végén </i>nagyon előzékeny volt irányomban, de Rómában korántsem kedvezett nekem, amint később el fogom mondani. - Mielőtt megérkeztünk volna az „örök városba”, zarándokutunk céljához, megadatott nekünk, hogy sok csodálatos dolgot láthassunk. A legelső Svájc volt, felhőkbe vesző hegycsúcsaival, ezer különböző módon szökellő kecses vízeséseivel, mély völgyeivel, melyek tele voltak gigászi páfrányokkal és rózsaszínű erikafákkal. Ó, drága Anyám, milyen jót tettek a lelkemmel a természetnek ezek a bőkezűen ontott szépségei! Mennyire felemelték Ahhoz, akinek tetszett, hogy ilyen remekműveket hintsen a száműzetés földjére, melynek élete egyetlen nap csupán... Nem tudtam betelni látványukkal. Amint ott álltam az ajtóban, csaknem elakadt a lélegzetem, ott szerettem volna lenni a kocsi mindkét oldalán, mert hátrafordulva varázslatos és egészen másféle tájakat pillantottam meg, mint amelyek előttem terültek el.</div><div style="text-align: justify;"> Néha hegy tetején voltunk, lábunk előtt beláthatatlan mélységű szakadékok, melyek mintha elnyeléssel fenyegettek volna bennünket... vagy pedig egy elragadó kis falu kecses faházai és templomtornyai fölött himbálózott lágyan néhány vakítóan fehér felhő... Távolabb hatalmas tavat aranyoztak meg a Nap utolsó sugarai, a nyugodt és tiszta hullámok kölcsönvették az Ég azúr árnyalatát s ez az azúr, a lenyugvó tűz színével elvegyülve, a világ legköltőibb és legelbűvölőbb látványát nyújtotta ámuló szemeinknek... A tág horizont mélyén hegyeket pillantottunk meg, melyeknek határozatlan körvonalai elrejtőztek volna a szemünk elől, ha havas csúcsuk, melyet vakítóvá tett a napfény, nem járult volna még külön varázzsal hozzá a tó szépségéhez, amely elbűvölt minket.</div><div style="text-align: justify;"> Miközben ezeket a szépségeket néztem, lelkemben igen mély gondolatok születtek. Úgy éreztem, hogy értem már Isten nagyságát és a Mennyország csodáit... A szerzetesi élet olyannak tűnt fel a szememben, amilyen <i>a maga valóságában, alárendeltségeivel</i>, észrevétlenül teljesített apró áldozataival. Megértettem, hogy milyen könnyű begubózni önmagunkba, elfelejteni hivatásunk fenséges célját s azt mondtam magamnak: később, a megpróbáltatás órájában, mikor a Kármel rabjaként, a csillagos égnek csak egy kis sarkát nézegethetem, vissza fogok emlékezni arra, amit ma látok; ez a gondolat bátorrá tesz majd, könnyűszerrel elfelejtem az én szegényes kis érdekeimet annak az Istennek a nagyságát és hatalmát látva, akit mint egyetlent akarok szeretni. Nem leszek olyan szerencsétlen, hogy <i>szalmaszálakhoz</i> tapadjak, most, mikor „<i>SZÍVEM MEGÉREZTE, hogy mit tartogat Jézus azok számára, akik szeretik őt.</i>” <b style="color: #0b5394;">[3]</b></div><br />
________________________<br />
<b style="color: #0b5394;">[1] </b>1887. nov. 4-én, pénteken.<br />
<b style="color: #0b5394;">[2] </b>Tit 1,15<br />
<b style="color: #0b5394;">[3]</b> 1Kor 2,9OCDS Karmelhttp://www.blogger.com/profile/13020347374580028325noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-45478920905363810482011-03-15T09:32:00.000-07:002011-03-15T09:46:50.152-07:00Olaszországban értettem meg a hivatásomat<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhe41NEEaywTxwC2OBL5mYBF0Cgv5M4b1bzpN1ltqou1oRaQpynpRE4rkaiVhnXTwEhEm8ziwRWUgtuk0htwkAgamVgz5H-YRwN6es7diEHnWrLTxcn1drxTrFmaitUJWelly0aTCnIwduL/s1600/RomaColosseum.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="160" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhe41NEEaywTxwC2OBL5mYBF0Cgv5M4b1bzpN1ltqou1oRaQpynpRE4rkaiVhnXTwEhEm8ziwRWUgtuk0htwkAgamVgz5H-YRwN6es7diEHnWrLTxcn1drxTrFmaitUJWelly0aTCnIwduL/s200/RomaColosseum.jpg" width="200" /></a></div><div style="text-align: justify;"> (...)Papa többféle felvilágosítást kért tőle a zarándokútra vonatkozóan a Püspök úrtól, többek között azt is, hogyan kell öltözni ahhoz, hogy a Szentatya előtt megjelenhessünk. Még most is látom, amint megfordult Révérony főtisztelendő úr előtt, ezt mondva: „Elég jól vagyok így?...” Azt is mondta a Püspök Atyának, hogy ha nem engedné meg, hogy belépjek a Kármelbe, a Szentatyától fogom kérni ezt a kegyet. Szavaiban és magatartásában nagyon egyszerű volt az én drága Királyom, de olyan szép volt... valami egészen természetes előkelőség volt benne, amely bizonyára nagyon tetszett a Püspök úrnak, aki hozzá volt szokva, hogy olyan személyek vegyék körül, akik ismerik a szalonok összes illemszabályát, de nem ismerik <i>Franciaország és Navarra királyát, személyesen, az ő kis királynőjével...</i></div><div style="text-align: justify;"> Mikor az utcán voltam, újra folyni kezdtek a könnyeim, nem annyira bánatom miatt, hanem, mert láttam, hogy drága kis Apám utazása kárbaveszett... Neki, aki ünnepélyesen készült arra, hogy sürgönyözzön a Kármelbe, tudatva a Püspök úr igenlő válaszát, minden válasz nélkül kellett hazatérnie... Ó, mennyire fájt!... Úgy látszott, hogy a jövőm egyszer s mindenkorra kettétörött, minél inkább közeledem a határidőhöz, annál inkább összekuszálódik. Lelkem elmerült a keserűségben, de a békességben is, hiszen csak Isten akaratát kerestem.</div><div style="text-align: justify;"> Mihelyt megérkeztem Lisieux-be, a Kármelben kerestem vigasztalást s meg is találtam, ön mellett, drága Anyám. Ó, nem! soha nem fogom elfelejteni, hogy mit szenvedett miattam. Ha nem félnék, hogy megszentségtelenítem azzal, ha felhasználom, elmondhatnám azokat a szavakat, melyeket Jézus intézett apostolaihoz Szenvedésének estéjén: „<i>Ti vagytok azok</i>, akik kitartottak mellettem megpróbáltatásaimban.” <b style="color: #0b5394;">[1]</b> <i>Szeretett</i> nővéreim is igen <i>édesen vigasztaltak</i> engem... Három nappal Bayeux-i utazásom után egy sokkal hosszabb utazást kellett tennem, mégpedig az Örök Városba...<b style="color: #0b5394;">[2]</b> Ó, micsoda utazás volt ez!... Ebből egymagából többet tanultam, mint sok hosszú iskolaév alatt, megmutatta nekem minden mulandó dolog hiúságát és azt, hogy <i>minden csak búbánat a nap alatt</i>...<b style="color: #0b5394;">[3]</b> Emellett gyönyörű dolgokat láttam, megcsodáltam a művészet és a vallás minden nagyszerűségét s főleg ugyanazt a földet tapostam, mint a Szent Apostolok, azt a Mártírok vérével öntözött földet s a lelkem megnőtt a szent dolgokkal való érintkezéstől...</div><div style="text-align: justify;"> Boldog vagyok, hogy voltam Rómában, de megértem azokat a világi embereket, akik azt hitték, hogy Papa azért tetette meg velem ezt a nagy utat, hogy megváltoztassa gondolkodásomat a szerzetesi élet felől; valóban volt valami, amivel megrendíthetett volna egy kevésbé szilárd hivatásérzetet. Mi, akik sohasem éltünk a nagyvilágban, Céline és én, a nemesség köreibe kerültünk, csaknem belőlük állt a zarándoklat. Ó, távol állt tőlünk, hogy megszédüljünk, ezek a címek és ezek az <i>előnevek</i> csak levegő voltak a számunkra . . . Messziről mindez egy kevés port hintett ugyan néha a szemembe, de közelről láttam, hogy „nem mind arany, ami fénylik” és megértettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ne kergessétek azt az árnyat, amelyet nagy névnek neveznek, ne kívánjatok sem sok összeköttetést, sem egyetlen ember különleges barátságát”.<b style="color: #0b5394;">[4]</b> </div><div style="text-align: justify;"> Megértettem, hogy az igazi nagyság a <i>lélekben </i>lakik és nem a névben, mint ahogy Izajás mondja: „<i>az Úr MÁS NEVET fog adni választottainak</i>”<b style="color: #0b5394;">[5]</b> és Szent János is mondja: „<i>A győztes egy fehér követ fog kapni, amelyre ÚJ NÉV van írva, amelyet senki sem ismer, csak aki kapja</i>”.<b style="color: #0b5394;">[6]</b> Tehát a Mennyekben fogjuk megtudni, hogy milyenek a mi nemesi előneveink. <i>Akkor mindenki megkapja Istentől a dicséretet, melyet megérdemel</i><b style="color: #0b5394;">[7]</b><i> </i> és az, aki a földön, Jézus iránti szeretetből, a legszegényebb, a legelfelejtettebb akart lenni, az lesz a legelső, a legnemesebb és a leggazdagabb!...</div><div style="text-align: justify;"> A második tapasztalat, amelyre szert tettem, a papokra vonatkozik. Miután soha nem éltem a közelükben, nem tudtam megérteni a kármeli reform főcélját. A bűnösökért imádkozni elragadó volt számomra, de imádkozni a papok lelkéért, amelyet a kristálynál is tisztábbnak hittem, megdöbbentőnek látszott...</div><div style="text-align: justify;"> Ó, <i>Olaszországban</i> megértettem a <i>hivatásomat</i>, nem kellett messzire menni ezért az annyira hasznos megismerésért...</div><div style="text-align: justify;"> Egy hónapon át éltem sok <i>szent pap</i> társaságában és láttam, hogy ha magasztos méltóságuk az angyalok fölé emeli is őket, azzal még nem válnak kevésbé gyenge és gyarló emberekké... Ha a szent papok, akiket Jézus Evangéliumában „<i>a föld sójának</i>” nevez, azt mutatják magatartásukkal, hogy végtelen nagy szükségük van imára, mit mondjunk a langyosakról? Nem mondotta-e Jézus azt is: „<i>Ha a só ízét veszti, mivel fognak sózni?</i>”<b style="color: #0b5394;">[8]</b> </div><div style="text-align: justify;"> Ó, Anyám! milyen szép az a hivatás, amelynek a lelkek számára rendelt <i>só megőrzése</i> a célja! Ez a Kármel hivatása, mivel imáinak és áldozatainak egyetlen szándéka az, hogy <i>az apostolok apostolai</i> legyünk, imádkozva értük, amíg ők evangélizálják a lelkeket szavaikkal és mindenekfelett példaadásukkal... Meg kell állnom, ha még tovább beszélnék erről a tárgyról, sohasem jutnék a végére!<br />
<br />
<b style="color: #0b5394;">_______________________________________________</b><br />
<b style="color: #0b5394;">[1]</b> Lukács 22,28.<br />
<b style="color: #0b5394;">[2]</b> A zarándoklatot a Coutances-i egyházmegye szervezte, XIII. Leó aranymiséje alkalmából.<br />
<b style="color: #0b5394;">[3]</b> Préd 2,11<br />
<b style="color: #0b5394;">[4]</b> III. Könyv, 24. fej. 2.<br />
<b style="color: #0b5394;">[5]</b> Iz 65, 15<br />
<b style="color: #0b5394;">[6]</b> Jel 2,17<br />
<b style="color: #0b5394;">[7]</b> 1Kor 4,5<br />
<b style="color: #0b5394;">[8]</b> Mt 5,13</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-20183553532642019792011-03-07T11:36:00.000-08:002011-03-07T11:36:14.635-08:00Látogatás a Bayeux-i Püspök Úrnál<table cellpadding="0" cellspacing="0" class="tr-caption-container" style="float: left; margin-right: 1em; text-align: left;"><tbody>
<tr><td style="text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjeskC8PQiEITlrDmmO2yfkIuRasO5_1JZ0P_cDqIiYSN9hO3AkAAX-XBfgCNHNrYIcUTJ-8jraQJkGTE35idcTfBEO-3xwJdyw75LMsKoLXPGl-F1YGRfvE4ss8tNzDLHO7fxjJVKK21Pz/s1600/Terez037.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; margin-bottom: 1em; margin-left: auto; margin-right: auto;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjeskC8PQiEITlrDmmO2yfkIuRasO5_1JZ0P_cDqIiYSN9hO3AkAAX-XBfgCNHNrYIcUTJ-8jraQJkGTE35idcTfBEO-3xwJdyw75LMsKoLXPGl-F1YGRfvE4ss8tNzDLHO7fxjJVKK21Pz/s320/Terez037.jpg" width="219" /></a></td></tr>
<tr><td class="tr-caption" style="text-align: center;">Teréz 15 évesen</td></tr>
</tbody></table><div style="text-align: justify;"> Kármelbe-lépésem előtt még jó sok tapasztalatra tettem szert a világ életét és nyomorúságát illetően, de ezek a részletek igen messzire vinnének, folytatom hivatásom történetét. - Október 31-ére volt kitűzve bayeux-i utazásom. Egyedül mentem Papával, a szívem telve volt reménnyel, de nagyon meg is volt hatva arra a gondolatra, hogy a püspökségen fogok bemutatkozni. Életemben először fogok nővéreim kísérete nélkül látogatást tenni s ez a látogatás egy <i>Püspöknek</i> fog szólni!<b style="color: #0b5394;">[1]</b> Soha nem éreztem szükségét annak, hogy beszéljek, csupán a hozzám intézett kérdésekre feleltem, s most nekem magamnak kell megmagyaráznom látogatásom célját, kifejtenem az okokat, melyek Kármelbe-lépésemet sürgetik, egyszóval: meg kell mutatnom, hogy milyen szilárd a hivatásom. Ó, milyen nehezemre esett ez az utazás! A Jó Istennek egészen különös kegyelme kellett ahhoz, hogy nagy félénkségemet le tudjam győzni... Az is igaz, hogy <i>„A szeretet számára semmi sem lehetetlen, mert úgy gondolja, hogy neki minden lehetséges és minden meg van engedve”</i><b style="color: #0b5394;">[2]</b> . Valóban, egyedül Jézus szeretete győzethette le velem ezeket a nehézségeket s azokat, amik meg ezután jöttek, mert úgy tetszett Neki, hogy hivatásomért igen nagy megpróbáltatásokkal fizettessen velem...</div><div style="text-align: justify;"> Ma, mikor a Kármel magányát élvezem (<i>megpihenve annak árnyékában, akit oly forrón kivántam</i><b style="color: #0b5394;">[3]</b>) úgy találom, hogy boldogságomat igen olcsón vettem s kész volnék sokkal nagyobb fájdalmakat is elviselni azért, hogy megszerezzem, ha még nem volna az enyém!</div><div style="text-align: justify;"> Csak úgy szakadt <i>az eső</i>, mikor megérkeztünk Bayeux-be, Papa, nem akarván, hogy kis királynőjének lucskos legyen <i>a szép ruhája</i>, mikor a Püspöki Palotába belép, omnibuszra ültette és úgy vitte el a katedrálisba. Ott kezdődött a nyomorúságom; a Püspök Úr és egész papi kísérete nagy temetésen vett részt. A Templom tele volt gyászruhás hölggyel, mindenki világos ruhámat, fehér kalapomat nézte, ki szerettem volna menni a templomból, de gondolni sem lehetett rá az eső miatt, s hogy még jobban megalázzon, a Jó Isten megengedte, hogy Papa, pátriárkai egyszerűségében, egészen magasra felvigyen a katedrálisban; nem akarván őt megbántani, jó szívvel rászántam magam, s megszereztem ezt a szórakozást a jó bayeuxi lakosoknak, akiket bár soha ne ismertem volna... Végre fellélegezhettem egy kápolnában, amely a főoltár mögött volt és sokáig ottmaradtam, forrón imádkozva s várva, hogy elálljon az eső és mi elmehessünk onnan. Visszafelé menet megcsodáltuk Papával a szépséges épületet, amely jóval nagyobbnak tűnt most, hogy üres volt, de engem egyetlen gondolat töltött el és semminek sem tudtam örülni. Egyenesen Révérony főtisztelendő úrhoz siettünk<b style="color: #0b5394;">[4]</b> , aki tudott érkezésünkről, miután ő maga jelölte ki utazásunk időpontját, de nem találtuk meg; bolyonganunk kellett tehát az utcákon, melyek szememben igen <i>szomorúak</i> voltak; végre visszajöttünk a püspökség mellé és Papa egy szép szállodába vitt, ahol nem váltam az ügyes szakács dicséretére. Apácskám szinte hihetetlenül gyöngéd volt hozzám: hogy ne okozzon fájdalmat, azt mondta, hogy a Püspök Úr egészen biztosan teljesíteni fogja kérésemet. Miután pihentünk egyet, visszamentünk Révérony főtisztelendő úrhoz; ugyanekkor egy úr is jött, de a nagy vikárius udvariasan arra kérte, hogy várjon s minket hívott be elsőnck a szobájába (a szegény ember elunhatta magát, mert a látogatás sokáig tartott). Révérony főtisztelendő úr igen szeretetreméltó volt hozzám, de azt hiszem, hogy utazásunk indítékán nagyon csodálkozott, mosolyogva nézett rám, néhány kérdést tett fel, majd ezt mondta nekünk: „Bemutatom önöket a Püspök Úrnak, szíveskedjenek velem jönni.” Látva, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, hozzáfűzte: „Ó, gyémántokat látok... nem kell a Püspök Úrnak megmutatni őket!...” Átvezetett bennünket több hatalmas szobán, melyeket püspökök portréi díszítettek, úgy festettem ezekben a nagy szalonokban, mint valami szegény kis hangya s azt kérdeztem magamtól, hogy mit is merészelek majd mondani a Püspök Úrnak. Ő ott sétált egy oszlopos csarnokban két pap között, láttam, hogy Révérony főtisztelendő úr valamit mond neki s visszajön vele együtt, mi a szobájában vártunk rá; ott három óriási karosszék állt a kandalló előtt, melyben jókora tűz ropogott. Mikor Őeminenciája belépett, Papa letérdelt mellém s úgy fogadta áldását, azután a Püspök úr leültette Papát az egyik karosszékbe, és szembeült vele. Engem a középső karosszékbe akart ültetni Révérony főtisztelendő úr; udvariasan szabadkoztam, de ő csak erősködött, azt mondva, mutassam meg: tudok-e engedelmeskedni, erre azonnal, szó nélkül leültem, de zavarba jöttem, mert széket hozott magának, mialatt én egy akkora karosszékbe süppedtem, amekkorában négy ember, akkorák mint én, kényelmesen elfért volna (kényelmesebben, mint én, mert én ettől ugyancsak távol voltam!...). Azt reméltem, hogy Papa beszélni fog, de ő azt mondta, magyarázzam meg én magam látogatásunk célját; én ezt a lehető l<i>egékesszólóbban </i>tettem meg; Őeminenciáját, aki hozzá volt szokva <i>az ékesszóláshoz</i>, láthatóan nem nagyon hatották meg az érveim, ezek helyett az Elöljáró Atya egyetlen szava többet tehetett volna értem, sajnos, nem kaptam meg ezt s az ő ellenállása egyáltalán nem kedvezett nekem...</div><div style="text-align: justify;"> - A Püspök Úr azt kérdezte, hogy régóta akarok-e a Kármelbe lépni: - „Ó, igen Püspök Úr, nagyon régóta...” - Nono, mondta nevetve Révérony főtisztelendő úr, még azt sem mondhatja, hogy <i>15 éve</i> vágyódik erre.” - „Az igaz, feleltem mosolyogva én is, de nem sok évet kell levenni, mert értelmem ébredése óta vágytam arra, hogy szerzetes legyek és vágytam a Kármel után is, mihelyt csak megismertem, mert úgy találtam, hogy ebben a rendben megvalósulhat minden, amire a lelkem törekszik.” Nem tudom, Anyám, hogy teljesen ugyanezek voltak-e szavaim, azt hiszem, hogy még rosszabbul fogalmaztam meg őket, de végülis ez volt az értelmük.</div><div style="text-align: justify;"> A Püspök úr, azt híve, hogy Papa kedve szerint beszél, megpróbált rábírni, hogy maradjak még mellette néhány évig; nem kis <i>meglepetésére és épülésére</i> szolgált látnia, hogy ő az én pártomon van, közbenjárva az engedélyért, hogy 15 éves koromban kirepülhessek a szülői házból. De minden hiábavaló volt, azt mondta, hogy mielőtt határozna, feltétlenül beszélnie kell a Kármel Elöljárójával. Nagyobb fájdalmamra semmi sem szolgálhatott volna, hiszen tudtam, hogy Atyánk kimondottan ellenzi a dolgot, így azután nem törődve Révérony főtisztelendő úr figyelmeztetésével, nemcsak, hogy <i>megmutattam a gyémántokat </i>a Püspök úrnak, hanem <i>adtam</i> is neki belőlük!... Láttam, hogy meg van hatva; megfogta a nyakamat és fejemet a vállára hajtotta. Megsimogatott, azt hiszem, így nem tett még senkivel, soha. Azt mondta, hogy semmi nincs veszve, s hogy ő nagyon örül, hogy Rómába fogok utazni, hogy hivatásomban megerősödjek, s hogy sírás helyett örülnöm kellene; hozzátette, hogy a következő héten, mielőtt Lisieux-be megy, beszélni fog rólam a Szent Jakab templom plébánosával s hogy Olaszországban bizonyosan meg fogom kapni a válaszát. Megértettem, hogy céltalan lenne újabb kérésekkel előjönni, egyébként sem tudtam már mit mondani, mert <i>ékesszólásom </i>minden erőforrását kimerítettem.</div><div style="text-align: justify;"> A Püspök úr egészen a kertig kísért ki bennünket. <i>Jót mulatott</i>, mikor Papa megmondta neki, hogy azért fésültem kontyba a hajamat, hogy idősebbnek gondoljanak. (Ez nem ment még feledésbe, mert a Püspök úr ma sem beszél úgy a „kislányáról”, hogy a hajhistóriát el ne mondaná...) Révérony főtisztelendő úr egészen a püspöki kert végéig kísért ki bennünket, azt mondta Papának, hogy sohasem látott még ilyet: „Egy atya, aki ugyanolyan készséggel adja oda gyermekét a Jó Istennek, mint amilyennel az önmagát feláldozza!”</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">_________________________________________________</div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[1]</b> Flavien-Antoine Hugonin 1867-től volt Bayeux és Liseux püspöke. 1898-ban halt meg, röviddel azután, hogy engedélyt adott az „Egy lélek története” kinyomtatására.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[2]</b> Krisztus Követése III. k. V. fej. 4.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[3]</b> Énekek Éneke 2,3.</div><div style="text-align: justify;"><b style="color: #0b5394;">[4]</b> Hugonin püspök generális vikáriusa 1879 óta.</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-88851997981470016422011-03-04T01:21:00.000-08:002011-03-04T01:21:45.817-08:00A gyermekek is megtanulják az erények tudományát<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhf86BwyVMbpjgsJody-XePXYq-S9N4Di1EiQQ2AlzYCJHTjxOZR4PimzvP-H_H2OJsIVcNfZuecFHHmcNC_3sNB8Kutd0cNlUpgJPoP8ZDhYF1xmAxl_dqeI_RpHdhLlTLUwyQYilIwY3K/s1600/Terez040.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhf86BwyVMbpjgsJody-XePXYq-S9N4Di1EiQQ2AlzYCJHTjxOZR4PimzvP-H_H2OJsIVcNfZuecFHHmcNC_3sNB8Kutd0cNlUpgJPoP8ZDhYF1xmAxl_dqeI_RpHdhLlTLUwyQYilIwY3K/s320/Terez040.jpg" width="240" /></a></div><div style="text-align: justify;"> Mielőtt elhagytam volna a világot, a Jó Isten megadta azt az örömöt, hogy közelről figyelhettem meg <i>gyermeklelkeket</i>; szomorú körülmények juttattak ehhez a boldogsághoz, melyben, miután a legkisebb voltam a családban, idáig nem részesülhettem: Egy szegény asszony, a szolgálóleányunk rokona, élete virágjában halt meg, három apró gyermeket hagyva hátra; betegsége alatt magunkhoz vettük a két kisleányt, akik közül az idősebbik még 6 éves sem volt, én naphosszat velük foglalkoztam és nagy öröm volt látnom, hogy milyen gyermeki bizalommal hittek mindabban, amit mondtam nekik. Kell, hogy a szent Keresztség a lelkekben a teológiai erények mélységes csíráját vesse el, mert már a gyermekkortól kezdve mutatkoznak azok s hogy az eljövendő javak reménye már elegendő legyen az áldozatok elfogadtatásához. Mikor azt akartam, hogy az én két kislányom békességben legyen egymással, ahelyett, hogy játékot és bonbont ígértem volna annak, aki enged a testvérének, arról az örök jutalomról beszéltem nekik, amit a kicsi Jézus ad majd az Égben a jó gyermekeknek; az idősebbik, akinek az értelme már bontakozott, örömtől csillogó szemmel nézett rám, ezer kedves kérdést tett fel a kis Jézusról, az ő szép Mennyországáról, lelkesen ígérte, hogy mindig ő fog engedni a húgának, azt mondta, soha életében nem fogja elfelejteni, amit a „nagy kisasszony” mondott, mert így hívott...</div><div style="text-align: justify;"> Közelről látva ezeket az ártatlan lelkeket, megértettem, hogy micsoda szerencsétlenség lenne rosszul formálni őket ilyen zsenge korban, mikor lágy viaszhoz hasonlítanak, melyre rá lehet nyomni az erények bélyegét, de rá a bűnét is ... megértettem azt, amit Jézus az Evangéliumban mond: „Jobb, ha valakit inkább a tengerbe vetnek, mintsem, hogy megbotránkoztasson egyetlen egyet is e kicsinyek közül”. Ó, mennyi lélek jutna életszentségre, ha jól vezetnék őket! ...</div><div style="text-align: justify;"> Tudom, hogy a Jó Istennek nincs senkire szüksége ahhoz, hogy művét megalkossa, de mint ahogy megengedi az ügyes kertésznek, hogy ritka és kényes növényeket neveljen, mint ahogy megadja neki az ehhez szükséges tudományt, fenntartva a Maga részére a megtermékenyítés gondját, úgy akarja Jézus, hogy segítsünk neki az ő Isteni munkájában, mikor a lelkeket műveli.</div><div style="text-align: justify;"> Mi történne, ha az ügyetlen kertész rosszul oltaná be kis cserjéit? ha nem tudná felismerni a természetüket és rózsákat akarna fakasztani egy barackfán? ... Megölné a fát, amely pedig jó volt és képes lett volna gyümölcsöket hozni.</div><div style="text-align: justify;"> Így kell felismerni tudni a gyermek kiskorától kezdve azt, amit a Jó Isten kér a lelkek számára és segíteni az ő kegyelmének a működését anélkül, hogy valaha is elébe vágnánk, vagy lassítanánk azt.</div><div style="text-align: justify;"> Mint ahogy a kis madarak úgy tanulnak <i>énekelni</i>, hogy szüleiket hallgatják, úgy a gyermekek is megtanulják az erények tudományát, az Isteni Szeretet fenséges énekét azok mellett a lelkek mellett, akiknek feladatuk, hogy életre neveljék őket. Emlékszem, hogy a madaraim közt volt egy zöldhátú kanári, amely elragadóan énekelt s volt egy kis kenderice is, amelyet elhalmoztam <i>„anyai”</i> gondoskodásommal, örökbe fogadva őt, mielőtt még a szabadság boldogságát élvezhette volna. Ennek a kis rabnak nem voltak szülei, akiktől énekelni tanulhatott volna, de kanári-társa reggeltől estig tartó vidám trillázását hallva, utánozni akarta őt... Nehéz vállalkozás volt ez egy kenderice számára, halk hangja is nehezen illeszkedett zenemesterének csengő hangjához. Bájosak voltak a szegény kicsike erőfeszítései, melyeket végül is siker koronázott, mert éneke, jóllehet mindig sokkal halkabb volt, ugyanolyan lett, mint a kanárié.</div><div style="text-align: justify;"> Ó, drága Anyám, ön tanított engem énekelni... az ön hangja bűvölt el engem gyermekkorom óta és most, örömömre, ezt mondják: hasonlítok önhöz!!! Tudom, hogy mennyire messze vagyok még tőle, de remélem, hogy gyengeségem dacára is örökké ugyanazt a himnuszt visszhangozhatom, amelyet ön énekel!</div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-59987072221963406912011-02-08T22:36:00.000-08:002011-02-08T22:38:11.022-08:00Semmi sem választhat el az isteni céltól<div style="text-align: justify;"> Nagybátyám, ez az Őskeresztény lelkületű ember immár harmadszor engedte meg, hogy szívének fogadott leánya eltemetkezzék, messze a világtól. Nagynéném is csodálatraméltóan gyöngéd és okos volt, nem emlékszem rá, hogy megpróbáltatásom alatt csak egyetlen nehézséget okozó szót is mondott volna. Láttam, hogy nagyon szánja szegény kis Terézét s ezért, mikor megkaptam kedves Nagybátyám beleegyezését, megadta az övét is, emellett azonban ezer módon kifejezte, hogy távozásom szomorúságot fog okozni neki... Sajnos, drága rokonaink akkor még távolról sem gondolták, hogy kétszer meg kell majd újítaniuk ugyanezt az áldozatot, de mivel kinyújtották a kezüket és mindig csak kértek, a Jó Isten sem nyújtotta üresen az övét, legdrágább barátai bőségesen megkapták onnan azt az erőt és azt a bátorságot, amire olyan nagy szükségük volt... De szívem nagyon messze visz tárgyamtól, szinte sajnálom, hogy vissza kell térnem hozzá. - Megérti, ugye, Anyám, hogy Nagybátyám felelete után milyen örömujjongva mentem hazafelé a Cserjésbe, „<i>a szép Ég alatt</i>, melynek a felhői teljesen szertefoszlottak”!... Lelkem éjszakája is végetért. Jézus felébredt s visszaadta számomra az örömöt, a hullámok zaja elült; a megpróbáltatás szélvihara helyett könnyű szellő hajtotta előre vitorlámat s én úgy hittem, hamarosan megérkeztem az áldott <i>partra</i>, mely már, úgy láttam, egészen közel van hozzám. Valóban jó közel volt az már a sajkámhoz, de még <i>nem egy viharnak </i>kellett kerekednie, hogy eltakarja előle a fényes világítótornyot s azzal ijesztgesse, hogy nincs már visszatérés az oly forrón óhajtott parthoz... </div><div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiSWvHcYAK36NsDyCP_qKLB46TdAQ5KSZziaATUo0hCxkz-JoTVsSLX2ISJstpmsB5v4tpOFMNUGwLP1U5pyefefUnDTXAx-w_VkC_0dPIUmsHkBGuhJ60D_KGrVQA6ujHTE6ZkgNDiKHaz/s1600/Apa+%25C3%25A9s+Terez.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiSWvHcYAK36NsDyCP_qKLB46TdAQ5KSZziaATUo0hCxkz-JoTVsSLX2ISJstpmsB5v4tpOFMNUGwLP1U5pyefefUnDTXAx-w_VkC_0dPIUmsHkBGuhJ60D_KGrVQA6ujHTE6ZkgNDiKHaz/s320/Apa+%25C3%25A9s+Terez.jpg" width="242" /></a></div> Pár nappal azután, hogy nagybátyám beleegyezését megkaptam, elmentem önhöz, drága Anyám, s elmondtam örömömet afelett, hogy minden megpróbáltatásom végetért, de mekkora volt a meglepetésem és a bánatom, mikor ön azt mondta, hogy az Elöljáró Atya nem engedélyezi belépésemet 21 éves korom előtt... Senki nem gondolt erre az ellenállásra, az összesek közt a leglegyőzhetetlenebbre, mindamellett csüggedés nélkül, magam mentem Papával és Céline-el Atyánkhoz , hogy megpróbáljam megindítani őt, megmutatva, hogy igenis, van kármelita hivatásom. Nagyon hidegen fogadott bennünket, az én <i>páratlan </i>kis Apám hiába fűzte nyomatékos kérését az enyémhez, semmi sem tudott a hozzáállásán változtatni. Azt mondta, hogy abban, ha várunk, semmi veszély nincs, hogy otthon is tudok kármelita módjára élni s hogyha nem teszek fogadalmat a szabályzatra, azzal meg nincs minden elveszve... stb... stb... a végén pedig hozzáfűzte, hogy ő csak <i>megbízottja a Püspök Atyának</i> s hogyha az megengedné, hogy a Kármelbe lépjek, ő semmit sem szólhatna ... <i>Könnyek </i>közt jöttem el presbitériumból, szerencsére, eltakart az esernyőm, mert az <i>eső </i>csak úgy szakadt. Papa azt sem tudta, hogy vigasztaljon... Megígérte, hogy mihelyt úgy kívánom, rögtön elvisz Bayeux-be, mert el voltam szánva arra, hogy <i>eljutok célomhoz</i>, még azt is mondtam, hogy <i>a Szentatyáig megyek</i>, ha a Püspök úr nem akarja majd megengedni, hogy 15 éves koromban a Kármelbe lépjek... Sok esemény történt bayeux-i utazásom előtt, életem külsőleg ugyanolyannak látszott, mint azelőtt, tanultam, rajzleckéket vettem Céline-el együtt, s ügyes tanárnőm sok művészi készséget talált bennem. Különösen a Jó Isten szeretetében növekedtem, szívemben eddig ismeretlen lendületet éreztem, néha valósággal elragadtatásba estem. Egyik este, azt sem tudva, hogy mondjam el Jézusnak, hogy szeretem s hogy mennyire vágyódom az után, hogy őt mindenhol szeressék és dicsőítsék, fájdalommal gondoltam arra, hogy a pokolból soha nem fakad a számára szeretet; ekkor azt mondtam a Jó Istennek, hogy azért, hogy neki örömet szerezzek, szívesen elmennék a pokol legmélyére, hogy a káromlásnak ezen a helyén is legyen valaki, aki örökké <i>szereti</i> őt... Tudom, hogy ilyesmi nem szolgálna dicsőségére, miután Ő csak boldogságunkat óhajtja, de hogyha az ember szeret, szükségét érzi, hogy ezer csacsiságot mondjon; ha emígy beszéltem, az nem azért volt, mintha az Ég nem keltene vágyat bennem, de akkor az én Egem maga a szeretet volt s úgy éreztem, mint Szent Pál, hogy semmi sem választhat el ettől az isteni céltól, amely elbűvölt engem...</div>OCDS Karmelhttp://www.blogger.com/profile/13020347374580028325noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-90405928082494706462010-12-16T08:44:00.000-08:002010-12-16T08:44:37.927-08:00Nagybátyámmal megtörtént a csoda!<div style="text-align: justify;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh0z0J5OC4WVjmgBXSpXxKgaEOGZh6egDGTBcSssartN_-h3h5VHjjt-rWxEiFEYSqJINv40cUl4sjbnyz9Le1trk7Zrhqrq6C4-nT8rE6edruo_8NCsYz1zCstW_SqWh3UQa1LpreblUgC/s1600/Vitorlas.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="168" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEh0z0J5OC4WVjmgBXSpXxKgaEOGZh6egDGTBcSssartN_-h3h5VHjjt-rWxEiFEYSqJINv40cUl4sjbnyz9Le1trk7Zrhqrq6C4-nT8rE6edruo_8NCsYz1zCstW_SqWh3UQa1LpreblUgC/s320/Vitorlas.jpg" width="320" /></a></div> Elég hosszú idő telt el,<b style="color: #0b5394;">[1]</b> mielőtt újra mertem volna nagybátyámmal beszélni, rendkívül nehezemre esett, hogy elmenjek hozzá, ő pedig, úgy látszott, nem is gondol már hivatásomra, de később megtudtam, hogy nagy szomorúságom igen kedvezően befolyásolta irányomban. A Jó Isten, mielőtt lelkemet reménysugárral világította volna meg, nagyon fájó szenvedést akart rám bocsátani, ami <i>három napig</i> tartott. Ó, soha ilyen jól meg nem értettem, mint ezalatt a megpróbáltatás alatt, a Szent Szűz és Szent József fájdalmát, amint az isteni Gyermek Jézust keresték... Szomorú sivatagban voltam, vagy még inkább, ahhoz a törékeny csónakhoz hasonlított a lelkem, amely vezető nélkül a viharos hullámok kényének-kedvének van kiszolgáltatva... Tudom, hogy Jézus ott volt, ott aludt a sajkámban, de az éjszaka olyan fekete volt, hogy lehetetlenség volt őt látnom, semmi sem világított nekem, még egy villám sem hasított bele a sötét felhőkbe... Kétségtelen, hogy a villámfény igen szomorú világosság, de ha a vihar nyíltan kitört volna, legalább észrevehettem volna Jézust egy pillanatra... <i>éjszaka</i> volt, a lélek mélységes éjszakája... <i>egyedül</i> éreztem magam, mint Jézus a haláltusa kertjében, vigasztalást sem földön, sem égben nem találva, úgy látszott, hogy a Jó Isten elhagyott engem!!!... Láthatóan a természet is részt kért keserű lehangoltságomból, ezalatt a három nap alatt a Nap egyetlen sugarát sem csillogtatta meg, s az eső csak úgy szakadt. (Megfigyeltem, hogy életem minden komoly helyzetében a természet a lelkem képmása volt. Könnyes napokon az ég velem sírt, az öröm napjaiban a Nap csak úgy ontotta vidám sugarait s az eget egyetlen felhő sem homályosította el...)</div><div style="text-align: justify;"> Végre a negyedik napon, amely szombatra, az édes Égi Királynőnek szentelt napra esett, elmentem nagybátyámhoz. Mennyire meglepett, mikor rámnézett és behívott a dolgozószobájába anélkül, hogy én ilyen kívánságnak tanújelét adtam volna!... Először szelíden a szememre vetette, hogy úgy látszik, félek tőle, s azután azt mondta, hogy nem szükséges csodát kérni, ő csak arra kérte a Jó Istent, hogy „egyszerű szívbéli hajlandóságot” adjon neki s hogy meghallgattatást nyert... Ó, nem jöttem kísértésbe, hogy csodát kérjek, mert számomra <i>a csoda már megtörtént</i>, nagybátyám nem volt már a régi. Nem emlegette „az emberi okosságot”, hanem azt mondta, hogy <i>kicsi virág vagyok, akit a Jó Isten akar leszakítani</i>, s hogy ő ennek többé nem fog ellene szegülni!...</div><div style="text-align: justify;"> - Ez a végleges válasz valóban méltó volt hozzá. </div><div style="text-align: justify;"><br />
</div><div style="text-align: justify;">_______________________</div><b style="color: #0b5394;">[1] </b>Valójában két hét.Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-7379120878624775361.post-19558759507653128702010-12-13T00:18:00.000-08:002010-12-13T00:18:30.266-08:00Nagybátyám tiltakozása<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgZAAx-SRoG0MQlgU0LgqBlx7EK73dbdLE-fL4z0xSaRo_pGGXu6KqYhbqfo7DgWzEnKZkBQWCcy2mj4inXy3wBuegTY6e3j0r00cHpLk6ZZKrgThxbN9KkLPck5cBuxMkggPzwXc9EXr2M/s1600/Cserjes4.jpg" imageanchor="1" style="clear: left; float: left; margin-bottom: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="240" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgZAAx-SRoG0MQlgU0LgqBlx7EK73dbdLE-fL4z0xSaRo_pGGXu6KqYhbqfo7DgWzEnKZkBQWCcy2mj4inXy3wBuegTY6e3j0r00cHpLk6ZZKrgThxbN9KkLPck5cBuxMkggPzwXc9EXr2M/s320/Cserjes4.jpg" width="320" /></a></div><div style="text-align: justify;"> Miután Papa beleegyezését megkaptam, azt hittem, hogy félelem nélkül repülhetek a Kármelbe, de nagyon is fájdalmas megpróbáltatásoknak kellett még hivatásomat próbára tenniük. Csak reszketve tudtam <i>nagybátyámnak</i> elhatározásomat elmondani. A gyengédség minden lehetséges jelével elhalmozott, de távozásomra nem adta meg az engedélyt, ellenkezőleg, megtiltotta, hogy 17 éves korom előtt hivatásomról neki még csak beszéljek is. Ez ellentmond az emberi okosságnak, Kármelbe vinni egy 15 éves gyermeket, miután a kármelita élet a világ szemében filozófus élet, nagyon ártana a vallásnak az, aki megengedné, hogy egy tapasztalatlan gyermek ilyet válasszon... Az egész világ erről beszélne, stb. stb. ... Sőt még azt is mondta, <i>csoda</i> kellene ahhoz, hogy ő elmenetelem mellett döntsön. Jól láttam, hogy minden érvelés felesleges, épp ezért visszavonultam, mélységes keserűségbe merült szívvel; egyetlen vigaszom az ima volt, könyörögtem Jézusnak, hogy tegye meg a kért <i>csodát</i>, mert csak ezen az áron tudok hívásának megfelelni. </div>Kis Szent Terézhttp://www.blogger.com/profile/17891847198005354415noreply@blogger.com0