Oldalak

2010. december 16., csütörtök

Nagybátyámmal megtörtént a csoda!

      Elég hosszú idő telt el,[1] mielőtt újra mertem volna nagybátyámmal beszélni, rendkívül nehezemre esett, hogy elmenjek hozzá, ő pedig, úgy látszott, nem is gondol már hivatásomra, de később megtudtam, hogy nagy szomorúságom igen kedvezően befolyásolta irányomban. A Jó Isten, mielőtt lelkemet reménysugárral világította volna meg, nagyon fájó szenvedést akart rám bocsátani, ami három napig tartott. Ó, soha ilyen jól meg nem értettem, mint ezalatt a megpróbáltatás alatt, a Szent Szűz és Szent József fájdalmát, amint az isteni Gyermek Jézust keresték... Szomorú sivatagban voltam, vagy még inkább, ahhoz a törékeny csónakhoz hasonlított a lelkem, amely vezető nélkül a viharos hullámok kényének-kedvének van kiszolgáltatva... Tudom, hogy Jézus ott volt, ott aludt a sajkámban, de az éjszaka olyan fekete volt, hogy lehetetlenség volt őt látnom, semmi sem világított nekem, még egy villám sem hasított bele a sötét felhőkbe... Kétségtelen, hogy a villámfény igen szomorú világosság, de ha a vihar nyíltan kitört volna, legalább észrevehettem volna Jézust egy pillanatra... éjszaka volt, a lélek mélységes éjszakája... egyedül éreztem magam, mint Jézus a haláltusa kertjében, vigasztalást sem földön, sem égben nem találva, úgy látszott, hogy a Jó Isten elhagyott engem!!!... Láthatóan a természet is részt kért keserű lehangoltságomból, ezalatt a három nap alatt a Nap egyetlen sugarát sem csillogtatta meg, s az eső csak úgy szakadt. (Megfigyeltem, hogy életem minden komoly helyzetében a természet a lelkem képmása volt. Könnyes napokon az ég velem sírt, az öröm napjaiban a Nap csak úgy ontotta vidám sugarait s az eget egyetlen felhő sem homályosította el...)
      Végre a negyedik napon, amely szombatra, az édes Égi Királynőnek szentelt napra esett, elmentem nagybátyámhoz. Mennyire meglepett, mikor rámnézett és behívott a dolgozószobájába anélkül, hogy én ilyen kívánságnak tanújelét adtam volna!... Először szelíden a szememre vetette, hogy úgy látszik, félek tőle, s azután azt mondta, hogy nem szükséges csodát kérni, ő csak arra kérte a Jó Istent, hogy „egyszerű szívbéli hajlandóságot” adjon neki s hogy meghallgattatást nyert... Ó, nem jöttem kísértésbe, hogy csodát kérjek, mert számomra a csoda már megtörtént, nagybátyám nem volt már a régi. Nem emlegette „az emberi okosságot”, hanem azt mondta, hogy kicsi virág vagyok, akit a Jó Isten akar leszakítani, s hogy ő ennek többé nem fog ellene szegülni!...
      - Ez a végleges válasz valóban méltó volt hozzá. 

_______________________
[1]      Valójában két hét.

2010. december 13., hétfő

Nagybátyám tiltakozása

      Miután Papa beleegyezését megkaptam, azt hittem, hogy félelem nélkül repülhetek a Kármelbe, de nagyon is fájdalmas megpróbáltatásoknak kellett még hivatásomat próbára tenniük. Csak reszketve tudtam nagybátyámnak elhatározásomat elmondani. A gyengédség minden lehetséges jelével elhalmozott, de távozásomra nem adta meg az engedélyt, ellenkezőleg, megtiltotta, hogy 17 éves korom előtt hivatásomról neki még csak beszéljek is. Ez ellentmond az emberi okosságnak, Kármelbe vinni egy 15 éves gyermeket, miután a kármelita élet a világ szemében filozófus élet, nagyon ártana a vallásnak az, aki megengedné, hogy egy tapasztalatlan gyermek ilyet válasszon... Az egész világ erről beszélne, stb. stb. ... Sőt még azt is mondta, csoda kellene ahhoz, hogy ő elmenetelem mellett döntsön. Jól láttam, hogy minden érvelés felesleges, épp ezért visszavonultam, mélységes keserűségbe merült szívvel; egyetlen vigaszom az ima volt, könyörögtem Jézusnak, hogy tegye meg a kért csodát, mert csak ezen az áron tudok hívásának megfelelni.

2010. december 11., szombat

A Papa beleegyezése

      Céline lett tehát küzdelmeim és szenvedéseim bizalmas letéteményese; olyan részt kért belőlük, mintha csak saját hivatásáról lett volna szó. Az ő részéről nem kellett ellenkezéstől tartani, de nem tudtam, mi módon mondjak el mindent Papának ... hogyan beszéljek neki arról, hogy váljék meg királynőjétől, ő, aki csak most áldozta fel három idősebb gyermekét? ... Ó, mennyi belső küzdelmen vergődtem át, mielőtt szólásra bátorságot éreztem volna!... Határozni kellett mégis, tizennégy és féléves elmúltam, már csak hat hónap választott el Karácsony szépséges Éjszakájától; úgy döntöttem, hogy akkor fogok belépni, még abban az, órában is, amelyben egy évvel azelőtt „az én kegyelmemet” kaptam. Pünkösd napját választottam nagy vallomásom megtételére, egész nap a Szent Apostolokhoz könyörögtem, hogy imádkozzanak értem, hogy ők adják majd számba a szavakat, amelyeket mondanom kell... Valóban, vajon nem ők gyámolíthatták a félénk gyermeket, akit Isten arra szánt, hogy imádságban és áldozatban az apostolok apostolává legyen? Csak délután, a vecsernyéről hazajőve kínálkozott alkalom arra, hogy drága kis Apámmal beszéljek; az esőmedence szélére ült le s ott egymásba kulcsolt kézzel figyelte a természet csodáit; a Nap, melynek ragyogása elvesztette már a tüzét, megaranyozta a nagy fák csúcsát, ahol a kis madarak vidáman énekelték esti imájukat. Papa szép arcának égi kifejezése volt, éreztem, hogy elönti szívét a béke; anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna, leültem melléje, s már könnybe is lábadt a szemem. Gyengéden nézett rám s fejemet keze közé véve, a szívére hajtotta, így szólva: „Mi van veled, kis királynőm?... Mondd el nekem ...” Azután felkelt s mintha csak saját meghatottságát akarta volna leplezni, sétálni kezdett lassan, fejemet még mindig szíve fölött tartva. Könnyek közt vallottam be neki, hogy be szeretnék lepni a Kármelbe s akkor könnyei elvegyültek az enyémmel, de egyetlen szót sem szólt azért, hogy hivatásomtól eltérítsen, beérte azzal az egyszerű megjegyzéssel, hogy nagyon fiatal vagyok még ilyen súlyos elhatározáshoz. De oly jól védtem ügyemet, hogy Papa az ő egyszerű és egyenes természetével csakhamar meg volt győződve arról, hogy az én óhajom egyúttal magáé a Jó Istené is és mélységes hitében felkiáltott: mennyire kitünteti őt a Jó Isten, hogy így kéri el gyermekeit. Sokáig sétáltunk és szívem megkönnyebbült attól a jóságtól, amellyel bizalmát fogadta az én páratlan Apám és szelíden kitárult az övé előtt. Papát láthatóan az a csendes öröm töltötte el, melyet az áldozat megvalósítása von maga után, úgy beszélt hozzám, mint egy szent s én szeretném megidézni szavait, hogy ide írhassam őket, de csak egy balzsamos emléket őrzök, melyet kifejezni lehetetlen. Az, amire tökéletesen emlékszem, az a szimbolikus cselekedet volt, melyet az én Királyom úgy vitt végbe, hogy nem is tudott róla. Egy alacsony fa közelében apró fehér virágokat mutatott nekem, melyek miniatűr liliomokhoz hasonlítottak. Kivett a földből egy ilyen virágot s odaadta nekem, elmagyarázva, hogy a Jó Isten milyen gonddal fakasztotta s őrizte meg mind a mai napig; ahogy szavait hallgattam, azt hittem, saját történetemet hallom, olyan nagy volt a hasonlóság a között, amit Jézus a kis virágért és a kis Terézért tett... Én úgy vettem ezt a virágocskát, mint egy ereklyét s láttam, hogy Papa, amint le akarta szakítani, az egész gyökerét is kihúzta, anélkül, hogy eltépte volna, úgy látszott, mintha arra való volna, hogy éljen még, egy más földben, ami termékenyebb, mint az a lágy moha, amelyben első hajnalait töltötte... Ugyanezt tette értem Papa pár perccel előbb, megengedve, hogy feljöhessek Kármel hegyére s elhagyhassam az édes völgyet, életem első lépéseinek tanúját.

2010. december 10., péntek

Megízleltük az ideális boldogságot

      Mikor a kertész úgy gondoz egy gyümölcsöt, hogy az már idénye előtt megérjen, nem azért teszi, hogy a fán hagyja, hanem, hogy fényesen terített asztalon kínálhassa. Hasonló szándékkal pazarolta Jézus kegyelmeit apró kis virágjára... Ő, aki halandó életében örömujjongva így kiáltott: „Légy áldott Atyám, hogy elrejtetted ezeket a dolgokat a bölcsek és okosak elől és kinyilatkoztattad a legkisebbeknek”[1] , akarta, hogy irgalma nyilvánvalóvá legyen bennem; mivel kicsi és gyenge voltam, lehajolt hozzám és titkon megtanított arra, hogy mi az ő szeretete. Ő, ha a tudósok, akik tanulással töltik el életüket, eljöttek volna hozzám és kérdezgettek volna, bizonyára csodálkoztak volna azon, hogy egy tizennégyéves gyermek megérti a tökéletesség titkait, olyan titkokat, amilyeneket az ő tudományuk nem tud felfedezni, mert: ahhoz, hogy birtokukban legyünk, lélek szerinti szegénnyé kell lennünk!...
      Mint ahogyan Keresztes Szent János mondja himnuszában: „Nem volt sem kalauzom, sem világosságom, kivéve azt, amelyik a szívemben fénylett, ez a világosság biztosabban vezérelt engem, mint a déli napfény, arra a helyre, ahol Az várt rám, aki tökéletesen ismer.”[2] Ez a hely a Kármel volt; azonban, mielőtt „megpihentem volna Annak árnyékában, akit kívántam,”[3] sok megpróbáltatáson kellett keresztülmennem, de az Isteni hívás annyira sürgetett, hogy ha lángokon kellett volna átmennem, azt is megtettem volna, csakhogy Jézushoz hű legyek... Hivatásomban egyetlen lélek támogatott, ez az én drága Anyám lelke volt... szívem hű visszhangra talált az övében, nélküle bizonyosan nem érkeztem volna meg az áldott partra, amely őt már 5 éve befogadta mennyei harmattal behintett talajára. Igen, 5 éve voltam öntől távol drága Anyám, azt hittem, hogy elvesztettem önt, de a megpróbáltatás idején az ön keze mutatta meg az utat, amelyen járnom kell... Szükségem volt erre a könnyítésre, a kármeli fogadóórák egyre kínosabbakká váltak számomra, nem tudtam beszélni belépésem vágyáról úgy, hogy visszautasítást ne éreztem volna. Mária túl fiatalnak tartott s minden tőle telhetőt megtett, hogy belépésemet megakadályozza; s még ön is, Anyám, hogy próbára tegyen, néha azon igyekezett, hogy a lelkesedésemet lelohassza; nos, ha nem lett volna valóban hivatásom, már kezdetben megtorpantam volna, mert mihelyt Jézus hívására felelni kezdtem, azonnal akadályokba ütköztem. Vágyamat, hogy ilyen fiatalon a Kármelbe lépjek, nem akartam Céline-nek elmondani s ez különösen sok szenvedésembe került, mert igen nehezemre esett bármit is rejtegetnem előtte... Ez a szenvedés nem tartott sokáig, drága Nővérkém hamarosan megtudta elhatározásomat s távolról sem akarván attól eltántorítani, csodálatos bátorsággal fogadta el az áldozatot, melyet a Jó Isten kért tőle; annak megértéséhez, hogy mekkora volt ez, tudni kell, hogy mennyire egyek voltunk mi ketten... Úgyszólván ugyanaz a lélek éltetett minket, pár hónapja a legédesebb életet élveztük ketten, amelyről fiatal leányok csak álmodhatnak is; körülöttünk minden ízlésünk szerinti való volt, a legnagyobb szabadságot kaptuk, mondhatom, ideálisan boldog volt földi életünk... alig volt időnk rá, hogy megízleljük ezt az ideális boldogságot, szabad elhatározásunkból máris el kellett fordulni tőle s az én drága Céline-em egy pillanatra sem lázadt fel ezért. Emellett még nem is őt hívta Jézus elsőnek és ezért panaszkodhatott volna.... Miután ugyanaz volt a hivatása, mint nekem, neki kellett volna mennie!... De mint ahogy a mártírok idejében azok, akik a börtönben maradtak, örömmel adták a békecsókot testvéreiknek, akik elsőknek mentek harcolni az arénába, s azzal a gondolattal vigasztalták magukat, hogy őket talán még nagyobb harcokra tartogatják, így hagyta Céline, hogy csak menjen el Teréze s egyedül maradt a dicsőséges és véres küzdelemre,[4] melyre Jézus szánta őt, mint szeretetének kiváltságosát!...

___________________________________
[1]      Mt 11,25
[2]      Keresztes Szent János, A lélek sötét éjszakája, III.-IV. strófa.
[3]      Én 2,3
[4]      Utalás arra, hogy édesapjukat, Boldog Louis Martint életének utolsó nehéz esztendeiben Céline ápolta.

2010. december 9., csütörtök

Gyakori Szentáldozás kegyelme

      Ilyen nagy kegyelmek nem maradhattak gyümölcsök nélkül s volt is bőven belőlük, az erény gyakorlása édes és természetes lett a számunkra; kezdetben az arcom gyakran elárulta a vívódásomat, de kicsinyenként eltűntek ezek a vonások és a lemondás könnyű lett a számomra még az első pillanatban is. Jézus ezt mondta: „Akinek van, annak adni fognak és bővelkedni fog”[1]. Egy kegyelem hűséges elfogadásáért újabbaknak egész özönét adta meg... s adta önmagát is, a Szentáldozásban gyakrabban, mint remélni mertem... Életszabályommá tettem, hogy annyiszor áldozom, ahányszor csak gyóntatóm megengedi, egyetlen alkalmat sem mulasztva el, de a szentáldozások számát rábízom és engedélyt soha nem kérek. Ebben az életszakaszomban még nem voltam oly merész, mint most, mert akkor másként tettem volna, bizonyos vagyok benne, hogy egy léleknek el kell mondania a gyóntatószékben, ha vonzást érez arra, hogy Istenét magához vegye; Ő nem azért száll le mindennap az Égből, hogy az arany cibóriumban maradjon, hanem azért, hogy egy másik Eget találjon magának, amely sokkal, de sokkal kedvesebb számára, mint az első volt: az Ő képére teremtett lelkünk Egét, az imádandó Szentháromság élő templomát!...


      Jézus, aki látta vágyamat s a szívem őszinteségét, megengedte, hogy május hónapjában gyóntatóm egy héten négyszeri Szentáldozást engedélyezzen, s ennek a szép hónapnak az elteltével egy ötödiket is jóváhagyott minden alkalomra, mikor ünnep van. Édes könnyek csordultak ki a szememből, mikor a gyóntatószékből kiléptem; úgy éreztem, hogy Maga Jézus az, aki nekem akarja adni magát, mert csak rövid időt töltöttem a gyóntatószékben, soha nem szóltam belső érzéseimről egyetlen szót sem, az út, amelyen haladtam, oly egyenes, oly tündöklő volt, hogy Jézus irányításán kívül másra nem volt szükségem... A lelki vezetőket hű tükrökhöz hasonlítottam, akik a lelkekbe vetítik Jézust és én azt mondtam, hogy számomra nem használ a jó Isten közvetítőt, hanem közvetlenül cselekszik!...

________________
[1]      Mt 13,12

2010. december 7., kedd

Szeretni akartam Jézust, szenvedélyesen

      Igen, Jézus mindezt értem tette, sorra vehetnék újra minden szót, melyet eddig leírtam s bebizonyíthatnám, hogy ez mind megtörtént az én javamra, de a kegyelmek, melyeket az előbb említettem, elégséges bizonyítékok; én csupán a táplálékokról akarok írni, melyeket „nagy bőségben” ontott a számomra. Már régóta táplálkoztam Krisztus követésének a „tiszta lisztjével”, ez volt az egyetlen könyv, amely jót tett nekem, mert nem találtam még rá az Evangéliumban elrejtett kincsekre. Az én kedves Imitatio-m csaknem mindegyik fejezetét könyv nélkül tudtam, ez a kis könyv mindig velem volt, nyáron a zsebemben, télen a muffomban hordtam, hagyományossá is vált már; Nagynénémnél sokat mulattak ezen és fel-felütve a könyvet, elmondatták velem azt a fejezetet, amelynél kinyílt. Tizennégy éves koromban a Jó Isten úgy találta, hogy nagy tudásszomjam miatt „a tiszta liszthez” hozzá kell még adnia „mézet és olajat nagy bőségben”. Ezt a mézet és ezt az olajat ott találtatta meg velem Arminjon abbé konferenciabeszédeiben[1] az evilág végéről és a jövő élet misztériumairól. Ezt a könyvet az én kedvees kármelitáim kölcsönözték Papának; szokásommal ellentétben (mert nem szoktam Papa könyveit olvasni) elkértem tőle.
      Ez az olvasmány egyike volt életem legnagyobb kegyelmeinek, tanulószobám ablakában mentem rajta végig s a hatás, melyet rám gyakorolt, túlságosan mély és túlságosan édes ahhoz, hogy ki tudjam fejezni...
      A vallás nagy igazságai, az örökkévalóság misztériumai lelkemet olyan boldogságba merítették, amely nem volt a földről való... Már éreztem előre, hogy mit tartogat Isten azok számára, akik szeretik őt (nem emberi szemmel, hanem a szív szemével nézve[2]) s látva, hogy az örök jutalom mennyire nincs arányban az élet kis áldozataival[3], szeretni akartam, szeretni Jézust, szenvedélyesen, szeretetem ezer jelével halmozni el őt, addig, amíg lehet... Több lapot lemásoltam a tökéletes szeretetről s arról a fogadtatásról, melyet a Jó Isten tartogat választottainak, melynek pillanatában Ő maga lesz nagy és örök jutalmuk, s szünet nélkül újra és újra mondogattam a szeretet szavait, melyek lángra lobbantották a szívemet. Céline lett gondolataim titkos letéteményese, karácsony óta meg tudtuk érteni egymást, a korkülönbség megszűnt közöttünk, mert nagyra nőttem testben, de különösen kegyelemben... Ezt a korszakot megelőzően gyakran panaszkodtam, hogy Céline-nek egyetlen titkát sem tudom, azt mondta nekem, hogy túl kicsi vagyok, legalább „még egy zsámolynyival” kellene nagyobbnak lennem ahhoz, hogy bizalommal legyen hozzám... Előszeretettel álltam fel erre a becses zsámolyra, mikor mellette voltam, mondva, hogy most azután beszéljen őszintén hozzám, de hasztalan iparkodtam, még mindig távolság választott el bennünket egymástól!...
      Jézus, aki azt akarta, hogy együtt haladjunk, szívünkben a vérnél is erősebb kötelékeket teremtett. Lélek szerinti testvérekké tett bennünket, bennünk megvalósultak Keresztes Szent János Himnuszának a szavai (a Jegyesről szólva, a menyasszony így kiált): „Az ifjú leányok nyomaidat követve könnyű léptekkel futnak előre az úton, a tüzes szikra érintése, a fűszeres bors isteni illatú vágyakra gerjeszti őket.”[4] Igen, nagyon könnyű léptekkel követtük Jézus nyomdokait; a szeretet tüzes szikrája, melyet teli kézzel vetett el a lelkünkben, a gyönyörűséges és erős bor, melyet innunk adott, szétfoszlatták szemünk előtt a múló dolgokat és az ajkunkról szerető vágyakozás röppent el, melyet Ő sugallt nekünk. Milyen édesek voltak beszélgetéseink minden este a Belvedere-ben! Távolba merülő tekintettel figyeltük a fehér holdat, amint szelíden szállt felfelé a nagy fák mögött... az ezüst visszfényt, melyet az elalvó természetre hintett... a ragyogó csillagokat, melyek a mély azúrban pislákoltak, az esti szellő könnyű leheletét, amely a hófehér felhőket úsztatja, mindez az Ég felé emelte a lelkünket, a szép Ég felé, melynek még csak az „átlátszó fonákját” ismerjük...[5]
      Lehet, hogy tévedek, de úgy tűnik, lelkünk kiáradása hasonló volt Szent Monikáéhoz és fiáéhoz, mikor Ostia kikötőjében extázisba merültek a Teremtő csodáinak a láttán!... Ügy tűnik, hogy kaptunk mi is olyan magasrendű kegyelmeket, mint amilyeneket a nagy szentek szoktak kapni. Mint ahogy Krisztus Követése mondja, a Jó Isten néha eleven fény közepette közli magát, néha pedig „szelíden elfátyolozva, árnyak és jelképek alatt”[6] ezen a módon nyilvánult meg a lelkünk számára is, de milyen átlátszó és könnyű volt az a fátyol, amely Jézust tekintetünk elől elrejtette! A kételkedés lehetetlenségszámba ment, Hitre s Reményre nem volt már szükség; a szeretet megtaláltatta velünk itt a földön Azt, akit kerestünk. „Egyedül talált és nekünk adta csókját azért, hogy ezután senki se vethessen meg bennnünket”.[7]

___________________________________________
[1] „A jelen világ vége és az eljövendő élet misztériuma.” A chambéry-i katedrálisban elhangzott konferenciabeszédek. (Imprimeries-Libraires de l'Oeuvre Saint-Paul, 1882.)
[2] 1Kor 2,9
[3] Vö. Róm 8,18
[4] Keresztes Szent János, Szellemi páros ének, XXV. strófa.
[5] Utalás Alfred Besse De Larze (1848-1904) költeményére: Az ég fonákja.
[6] Krisztus követése III. k. XLIII. fej. 4.
[7] Én 8,1