2010. június 17., csütörtök

Oly könnyen besurran a szívbe a hiúság!

      Úgy veszem észre, hogy eltértem a tárgyamtól, gyorsan visszakanyarodom hát hozzá. Az első Áldozásomat követő év a lelkem számára csaknem teljesen belső megpróbáltatások nélkül telt el, a második Szentáldozásomat megelőző lelkigyakorlatom alatt azonban megrohant az aggályoskodás szörnyű betegsége. Keresztül kell mennünk ezen a mártíriumon ahhoz, hogy jól megérthessük; hogy én mit szenvedtem másfél éven át, azt kimondani nem lehet... Minden gondolatom és tettem, még a legegyszerűbb is, szorongás tárgya lett; csak úgy nyugodtam meg, ha Máriának elmondtam őket s ez keserves volt a számomra, mert azt hittem, köteles vagyok neki elmondani a róla táplált extravagáns gondolataimat is. Mihelyt terhemet levetettem, egy pillanatra belekóstoltam a békébe, de ez a béke tovacikázott, mint a villám, s gyötrelmem hamarosan megkezdődött újra. Micsoda türelemre volt szüksége az én drága Máriámnak ahhoz, hogy az unalom legkisebb jele nélkül hallgasson végig engem!... Alig hogy hazaértem az apátságból, bodorítani kezdte a hajamat másnapra (mert, hogy a Papa öröme meglegyen, a kis királynőnek mindennap fürtökbe volt fésülve a haja, iskolatársainak, s főleg tanítónőinek nagy csodálkozására, akik ennyire gondozott gyermeket még édes szülőknél sem láttak) s míg keze alatt ültem, egyre csak sírtam, elmesélve minden aggályomat. Az év végével Celine, tanulmányait befejezve, hazajött és a szegény Teréz, hogy egyedül kellett visszamennie, tüstént beteggé lett; az egyetlen vonzerő, amely az intézetben tartotta, az volt, hogy egy fedél alatt élhetett elválhatatlan Céline-jével, nélküle soha meg nem tudott volna ott maradni ,,az ő kis lánya”... Eljöttem tehát az apátságból, 13 éves koromban, s neveltetésem úgy folytatódott tovább, hogy hetente több órát vettem ,,Madame Papinau-tól”. Ez egy igazán jó és nagyon művelt teremtés volt, szokásaiban azonban kissé vénkisasszonyos; anyjával lakott együtt és aranyos volt az a kis otthon, amelyben együtt voltak ők hárman (mert a macska is a családhoz tartozott s el kellett viselnem, hogy ott doromboljon az irkáimon, sőt, csinos mozdulatait is meg kellett csodálnom). Olyan kiváltságos voltam, hogy bekerülhettem a családba; a Cserjés túlságosan messze volt tanítónőm kissé öreg lábai számára, kérte, hogy én jöjjek házhoz a leckeórákra. Mikor megérkeztem, először rendszerint csak az öreg hölggyel, Cochain-néval találkoztam, aki csak nézett ,,nagy, világos szemeivel” s azután nyugodt, kimért hangon kiáltotta: „Madame Pápinau... Te... réz kis... asszony van itt.” Leánya azonnal válaszolt, gyermekes hangon: „Jövök, mama”. S a lecke hamarosan elkezdődött. Ezeknek a leckéknek (a kapott tanításon kívül) még megvolt az az előnyük, hogy megismertettek a világgal... Ki hitte volna!... Ebben az antik bútorokkal berendezett szobában könyvek s füzetek között, gyakran voltam különféle látogatások tanúja: jöttek papok, hölgyek, fiatal lányok stb. Madame Cochain, amennyire ez lehetséges volt, az egész társaságot szóval tartotta, hogy lánya megtarthassa nekem az órát, de ezeken a napokon alig tanultam valamit, a könyvembe temetkezve is hallottam mindent, amit mondtak, még azt is, amit jobb lett volna egyáltalán nem hallanom; oly könnyen besurran a szívbe a hiúság!... Az egyik hölgy azt mondta, hogy szép a hajam... a másik, elmenőben, azt gondolva, hogy nem hallom, megkérdezte, hogy ki ez a szépséges fiatal leány s ezek a szavak, melyek annál is inkább hízelegtek, mivelhogy nem a szemembe mondták őket, örömre hangolták a lelkemet, ami világosan megmutatta, hogy mennyire elölt az önszeretet... Ó, hogy szánom a lelkeket, akik elvesznek!... Oly könnyű eltévedni a világ virágos ösvényein... Kétségtelen, hogy egy kissé emelkedettebb lélek számára a világ kínálta édességbe keserűség vegyül s a vágyak roppant mélységét egy pillanatnyi dicséret nem töltheti be... de ha szívemet nem emelték volna már ébredésekor Isten felé, ha életbelépésemtől fogva mosolygott volna rám a világ, mivé lettem volna?... Ó, drága Anyám, milyen hálával énekelek az Úr irgalmáról!... „Nem ragadott-e ki a világból” - a Bölcsesség szavait idézve - ,,mielőtt gonoszsága megrontotta volna szellememet s mielőtt csalóka látszatai el nem csábították volna a lelkemet”?... (Bölcs 4,11) A Szent Szűz is vigyázott kis virágjára, nem akarta, hogy földi dolgokhoz kapcsolódva beszennyeződjék, felvitte az ő hegyére, még mielőtt kinyílt volna... Erre a boldog pillanatra várva növekedett a kis Teréz Mennyei Édesanyja szeretetében; s hogy bebizonyítsa ezt a szeretetet, tett valamit, ami igen nehezére esett s amit hosszúsága dacára is, pár szóval el fogok mondani...