Ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem

      Nem is tudom, hogy ringathattam magam a Kármelbe-lépés édes gondolatában, hiszen még gyermekcipőkben jártam... Kellett, hogy a jó Isten egy apró csodát tegyen, amitől azután egy pillanat alatt megnövök s ezt a csodát Karácsony felejthetetlen napján tette; azon a fényességes éjszakán, amely megvilágítja a Szentháromság gyönyörűségét, Jézus, az édes, kicsi, egy órás Gyermek, lelkem éjszakáját fényözönné változtatta... Ezen az éjjelen, mikor gyengévé és szenvedővé vált irántam való szeretetből, engem erőssé és bátorrá tett, rám adta fegyverzetét s ezen áldott éjszaka óta nem estem el egyetlen harcban sem, hanem ellenkezőleg: győzelemről-győzelemre lépkedtem, s úgyszólván „az óriás pályafutasát” [1] kezdtem meg! Könnyeim forrása elapadt, ezután már csak ritkán és nehezen fakadt fel s ez igazolta azokat a szavakat, amelyeket mondani szoktak nekem: „Te annyit sírsz gyermekkorodban, hogy később már nem is lesz elsírni való könnyed!...

      1886. dec. 25-én kaptam azt a kegyelmet, hogy kilépjek gyermekkoromból, egy szóban kifejezve, teljes megtérésem kegyelmét. - Az éjféli miséről jöttünk meg, ahol boldogságomra magamhoz vehettem az erős és hatalmas Istent. A Cserjésbe érve örömmel mentem a kandallóban lévő cipőimért, ez az öreg szokás annyi örömet okozott nekünk gyermekkorunkban, hogy Céline továbbra is kisbabaszámba akart venni, miután a legkisebb voltam a családban... Papa szerette boldogságomat látni, örömujjongásomat hallani, amint egyenkint szedegetem ki a meglepetéseket az elvarázsolt cipőkből és az én édes Királyom vidámsága nagyban fokozta boldogságomat, Jézus azonban, meg akarva mutatni, hogy le kell vetkőznöm gyermekkori hibáimat, a gyermekkor ártatlan örömeit is elvette tőlem; megengedte, hogy Papa, fáradtan az éjféli misétől, bosszúsan kifakadjon, mikor cipőimet a kandallóban meglátja, s hogy ezeket a szavakat mondja, melyek szívenszúrtak: „Még szerencse, hogy ez az év az utolsó!”... Éppen a lépcsőn mentem felfelé, hogy levessem a kalapomat, Céline, aki ismerte érzékenységemet s látta, hogy könnyek csillognak a szememben, már-már szintén elpityeredett, mert nagyon szeretett és megértette bánatomat: „Ó, Teréz, mondta, ne menj le, nagyon rosszul esnék most neked a cipőidet megnézni.” De Teréz nem volt már a régi, Jézus megváltoztatta a szívét! Lenyeltem könnyeimet, hirtelen lefutottam a lépcsőn s elnyomva szívem dobogását, vettem a cipőket s Papa elé téve vígan kiszedtem belőle minden ajándéktárgyat, oly boldog arccal, mint valami királynő. Papa nevetett, vidám lett újra ő is és Céline azt hitte, hogy álmodik!... Szerencsére édes valóság volt ez, a kis Teréz újra megtalálta lelkierejét, melyet 4 és fél éves korában elvesztett s most már egyszer s mindenkorra meg kellett azt őriznie!...

      Ezen a fényességes éjjelen kezdődött életem harmadik, s valamennyi közt a legszebb, az Ég kegyelmeivel legjobban telített korszaka. Azt a munkát, melyet én 10 év alatt nem tudtam elvégezni, Jézus, megelégedve jóakaratommal, amely sohasem hiányzott, egyetlen pillanat alatt elvégezte. Mint apostolai, én is elmondhattam: „Uram, egész éjjel halásztam és semmit sem fogtam.” Jézus hozzám még irgalmasabb volt, mint tanítványaihoz, Ő maga vette kézbe a hálót, kívetette s halakkal telten húzta vissza... A lelkek halászát alakította ki bennem, nagy vágyat éreztem, hogy a bűnösök megtérésén dolgozzam, ennyire mélységesen nem töltött még el vágy... Egyszóval: éreztem, hogy szívembe hatol a szeretet, annak a szüksége, hogy elfelejtsem önmagam, azért, hogy örömet szerezzek s ettől fogva boldog voltam!...

____________________
[1] Zsolt 19,6