Vasárnap esték

Mit is mondjak a téli estékről, különösen a vasárnapiakról? Ó, milyen édes volt a dáma-játszma után Céline-nel együtt Papa térdére ülni... Énekelt az ő szép hangján, dallamai a lelket mély gondolatokkal töltötték el... vagy csendesen ringatva bennünket, örök igazságokról szóló verseket mondott... Azután felmentünk közös imára s egyedül a kis királynő volt Királya mellett, csak rá kellett néznie, ha tudni akarta: hogy imádkoznak a Szentek ... Végül születési sorrendben jóéjszakát kívántunk Papának, ő megcsókolt bennünket; a királynő természetesen utolsónak jött s a király, hogy megcsókolhassa, felkapta a könyökénél fogva, ő pedig harsányan kiáltotta: „Jó estét, Papa, jó éjszakát, aludj jól”, minden este ugyanez ismétlődött... Azután kismamám vett karjába és Céline ágyába vitt, ekkor ezt mondtam: „Pauline, jó gyerek voltam máma? ... Fognak repkedni kisangyalok körülöttem?” A felelet mindig igen volt, ellenkező esetben átsírtam volna az éjszakát... Megcsókolt, ő is, drága keresztmamám is, azután újra lement Pauline s a szegény kis Teréz egyedül maradt a sötétben; hiába képzelte el, hogy kisangyalok repkednek körülötte, hamarosan hatalmába kerítette a félelem; megijedt a sötéttől, mert ágyából nem látta már a szelíden fénylő csillagokat...

Igazi kegyelemnek tartom, drága Anyám, hogy rászoktatott: legyek úrrá a félelmemen; néha, este, egyedül küldött be valamiért egy távoli szobába; ha nem irányítottak volna ily jól, nagyon félénk maradtam volna, ezzel szemben most valóban nem tudnak egykönnyen megijeszteni... Néha megkérdem magamtól: hogy is tudott engem ennyi szeretettel és gyöngédséggel nevelni anélkül, hogy elkényeztetett volna, mert való igaz, hogy nem nézett el egyetlen hibát sem, soha nem tett szemrehányást ok nélkül, de soha nem vont vissza olyat, amit egyszer már elhatározott; oly jól tudtam ezt, hogy tilalma ellenére egyetlen lépést sem tudtam, de nem is akartam tenni. Papának is alkalmazkodnia kellett az ön akaratához; Pauline beleegyezése nélkül nem mentem sétálni s mikor Papa hívott, ezt feleltem: „Pauline nem akarja”, erre ő az én közbenjárásomat kérte, Pauline néha a kedvéért igent mondott, de a kis Teréz jól látta az arcán, hogy nem szívesen, sírva fakadt s vigasztalhatatlan volt, mindaddig, míg Pauline úgy nem mondott igent, hogy jószívvel csókolta meg őt!

Már nem akartam hitvány földet látni

De visszatérek a Vasárnapokhoz. Ennek a vidám napnak, amely oly gyorsan telt el, megvolt azért a maga cseppnyi szomorúsága is. Emlékszem, hogy boldogságom az esti ájtatosságig zavartalan volt; a zsolozsma alatt viszont azon gondolkodtam, hogy a pihenés napja véget fog érni... Holnap újra kell kezdeni az életet, dolgozni kell, leckét tanulni s a szívem érezte, hogy száműzetés a föld ... Az Ég örök pihenésére a Haza napnyugta nélküli Vasárnapjára vágytam!... A Cserjésbe való visszatérésünk előtti séta is szomorú érzést hagyott a szívemben; olyankor nem volt teljes a család, mert Papa, hogy Nagybátyámnak örömet szerezzen, minden Vasárnap estére náluk hagyta Máriát vagy Pauline-t. Csak akkor voltam boldog, ha én is ott maradhattam. Ezt jobban szerettem, mint mikor egymagamban hívtak meg, mert így kevésbé vetettek ügyet rám. A legnagyobb örömem az volt, ha hallgathattam, amit nagybátyám beszél, de nem szerettem, ha kérdezett s féltem, mikor felültetett, csak az egyik térdére, s borzalmas hangon Kékszakállról énekelt... örültem, mikor Papa értünk jött. Hazafelé néztem a szelíden fénylő csillagokat, elragadó látvány volt... Különösen azt a csoport aranygyöngyöt figyeltem örömmel, amelyről felfedeztem, hogy T formájú (körülbelül ilyen )

mutattam Papának s mondtam, hogy az én nevem fel van írva az égre; ezután már nem akartam hitvány földet látni, kértem, hogy vezessen és akkor, lábam alá ügyet sem vetve, jó magasra emeltem kis fejemet s csak néztem - néztem a csillagos azúrt!...

Vasárnap a Jó Isten ünnepe volt

Az ünnepek!... ó, mennyi emléket idéz fel ez a szó!... Oly nagyon szerettem az ünnepeket!... Ön, drága Anyám, oly jól el tudta magyarázni a bennük rejlő misztériumot, hogy számomra valóban mennyei napok voltak ezek. Különösen a szentséges körmeneteket szerettem, micsoda öröm virágot hinteni a Jó Isten lábai elé! .. . de mielőtt lehullattam volna, amennyire csak tudtam, oly magasra dobtam rózsaszirmaimat és soha oly boldog nem voltam, mint mikor láttam, hogy hozzáérnek a Szentségtartóhoz...
Az ünnepek! ó, ha a nagyok ritkák voltak is, minden hét hozott magával egyet, amely nagyon kedves volt a szívemnek: „A Vasárnap!” Micsoda egy nap volt a Vasárnap! A Jó Isten ünnepe volt, a pihenés ünnepe. Először is tovább szunyókáltam, mint más napokon, azután pedig Pauline mama becézte a kislányát, ágyacskájába hozva reggeli csokoládéját, majd felöltöztette, mint valami kis királynőt... Jött Keresztmama, megfésülte a keresztlányát, aki nem mindig volt barátságos, mikor a haját huzigálták, de akkor már nagyon elégedett volt, mikor mehetett s megfoghatta Királya kezét, aki ezen a napon a szokottnál is gyengédebben csókolta meg, azután az egész család Misére ment. Az egész úton s a templomban is az ő kezét fogta a kicsi „Papa Királynője”, mellette volt a helye s mikor le kellett mennünk, hogy a prédikációt meghallgassuk, akkor is két egymás melletti széket kellett keresni. Nem volt nehéz, láthatóan mindenki annyira kedvesnek találta, hogy egy ilyen szép Öregembert egy ilyen csepp lánnyal lásson együtt, hogy az emberek felkeltek s átadták a helyüket. Nagybátyám, aki az egyházközségi tanácstagok padjában ült, örült, mikor látta, hogy megérkeztünk: azt mondta, én vagyok az ő kis napsugara... Engem egyáltalán nem zavart, hogy néztek, igen figyelmesen hallgattam a prédikációt, amelyből azonban nem valami sokat értettem; az első, amelyet megértettem s amely mélységesen meghatott, Ducellier főtisztelendő úrnak a Passióról mondott szentbeszéde volt, s ettől fogva minden prédikációt megértettem. Ha a prédikátor Szent Teréziáról beszélt, papa hozzám hajolt s odasúgta: „Jól figyelj, kis királynőm, a te védőszentedről van szó.” Odafigyeltem valójában, de azért gyakrabban néztem papára, mint a prédikátorra, szép arca annyit mondott nekem!... Néha megtelt a szeme könnyel, hiába próbálta visszafojtani, úgy tetszett, már nem is ragaszkodik a földhöz, oly nagyon szeretett lelke elmerülni az örök igazságokban... De pályafutása messze volt még a befejezettségtől, hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a szépséges Ég megnyíljon elragadtatott szemei előtt s hogy az Úr letörölje hűséges és jó szolgájának a könnyeit!...

Első gyónásom

Ezek a kalandok mind szerdai napon történtek velem, mikor ön Máriával együtt énekelni volt. Az is szerdán volt, hogy egyszer Ducellier főtisztelendő úr látogatóba jött. Mivel Victoire megmondta neki, hogy senki sincs itthon, csak a kis Teréz, bejött a konyhába, hogy lásson, s megnézze a feladataimat; igen büszke voltam rá, hogy fogadhattam a gyóntatóatyámat, mert röviddel azelőtt gyóntam először életemben. Milyen édes emlékem is ez!...

Ó, drága Anyám! milyen gonddal készített elő ön engem! Mondta, hogy nem egy embernek, hanem a Jó Istennek fogom megvallani a bűneimet; ez igazán meggyőződésemmé vált s így nemcsak, hogy nagy hittel végeztem el a gyónásomat, hanem még azt is megkérdeztem öntől: nem kellene-e megmondani Ducellier főtisztelendő úrnak, hogy én őt tiszta szívemből szeretem, miután az ő személyén keresztül a Jó Istenhez szólhatok...
Jól eligazítva mindenben, amit mondanom és tennem kell, léptem a gyóntatószékbe s térdeltem le ott, de mikor Ducellier főtisztelendő úr kinyitotta a kis ablakot, senkit sem látott, olyan kicsi voltam, hogy a fejem a könyöklőig sem ért fel, erre azt mondta, hogy maradjak állva; engedelmeskedtem, felálltam és pontosan szembe fordulva, hogy jól láthassam őt, úgy végeztem gyónásomat, mint egy nagylány és nagy áhítattal fogadtam áldását, mert ön azt mondta, hogy ebben a pillanatban a kis Jézus könnyei tisztára mossák a lelkemet. Emlékszem, hogy az első gyóntatói beszéd, melyet hozzám intéztek, főleg a Szent Szűz iránti tiszteletre ösztönzött s megfogadtam magamban, hogy megkettőzöm iránta érzett gyöngédségemet. Mikor kiléptem a gyóntatószékből, oly könnyű és boldog voltam, soha nem éreztem még a lelkemben ennyi örömet. Ettől fogva minden nagyobb ünnepen visszatértem a gyóntatószékbe és igazi ünnep volt számomra, valahányszor csak oda beléptem.

Victoire, maga egy kölyök!

Más alkalommal egy másik kalandom volt Victoire-ral, de ezt már nem bántam meg, mert teljesen meg tudtam őrizni a nyugalmamat. Tintatartó kellett volna nekem, az pedig ott volt a konyhai kandallón; mivel kicsi voltam ahhoz, hogy levehessem, illedelmesen megkértem Victoire-t, hogy adja ide, ő azonban visszautasítóan azt mondta, hogy álljak székre. Vettem egy széket, szó nélkül, de úgy gondolva, hogy Victoire nem valami szeretetreméltó s ezt éreztetni akarván vele, az motoszkált az én kis fejemben, hogy mivel is sértett ő meg a legjobban engem, ha bosszús volt miattam; gyakran nevezett „kis kölyöknek”, ami engem igen megalázott. Most tehát, mielőtt leugrottam volna a székemről, méltóságteljesen elfordultam s ezt mondtam neki: „Victoire, maga egy kölyök!” Azután eliszkoltam, hagyván őt elmélkedni a mélységes szózaton, melyet hozzá intéztem ... Az eredmény nem váratott sokáig magára, hamarosan hallottam a kiabálását: „Mari kisasszon... T'réz aszongya, hogy kölök vagyok”. Mária jött s nekem bocsánatot kellett kérnem, de megbánás nélkül tettem, úgy vélekedvén, hogy miután Victoire nem akarta kinyújtani azt a nagy karját arra, hogy egy kis szívességet tegyen, megérdemli a kölyök nevet... De azért nagyon szeretett engem és én is nagyon szerettem őt, egyszer nagy veszedelemből mentett ki, ahová saját hibámból jutottam; Victoire vasalt, egy vederrel maga mellett, melyben víz is volt, én pedig néztem őt, miközben (szokásomhoz híven) hintáztam egy széken, egyszerre csak kicsúszik alólam a szék s én leesem, nem a földre, hanem bele a vederbe!!!... A lábam a fejemet érte s úgy betöltöttem a vedret, mint ahogy a kiscsibe betölti a tojást!... Szegény Victoire végtelen nagy meglepetéssel nézett rám, soha még ilyet nem látott. Nagyon is szerettem volna mielőbb kijönni a vedremből, de lehetetlenség volt; kalodám annyira rám volt szabva, hogy moccanni se tudtam. Egy kis üggyel-bajjal kiszabadított nagy veszedelmemből, de a ruhámat s egyéb holmimat már nem tudta megmenteni, át kellett öltöztetnie, mert csak úgy csurgott rólam a lé.

Máskor pedig a kandallóba estem bele, szerencsére, nem volt begyújtva. Victoire vesződsége annyiból állott, hogy felemelt és lerázta rólam a hamut, amivel teli voltam.

Toporzékoltam...

Nagyon szerettem a Jó Istent és gyakran adtam neki a szívemet azzal a kis imával, melyre mama tanított, azonban a szép Május egyik napján, vagy méginkább: estéjén egy olyan hibát követtem el, melyet érdemes megemlítenem; komoly okot adott arra, hogy megalázkodjam s úgy hiszem, tökéletes is volt a bánatom. - Miután túl kicsi voltam ahhoz, hogy májusi litániára menjek, Victoire-ral[1] maradtam, vele végeztem el májusi ájtatosságomat az én kis Mária-oltárom előtt, melyet a magam módján díszítettem fel; minden olyan pici volt: gyertyatartók, virágvázák, melyeket két viasz-gyufaszál tökéletesen megvilágított; néha Victoire meglepett két kis pincegyertya-véggel, de ez ritkaság volt. Egyik estén, mikor minden készen állott ahhoz, hogy imádkozhassunk, így szóltam: „Victoire, legyen szíves, kezdje el az „Emlékezzél meg”-et, gyújtom a gyertyát”. Ügy tett, mintha elkezdte volna, de nem mondott semmit s nevetve nézett rám; én, látva, hogy értékes viaszgyufáim rohamosan égnek, rimánkodtam, hogy mondja már az imát, ő azonban csak hallgatott. Ekkor azután felkeltem s elkezdtem rá kiabálni, hogy gonosz és szokott szelídségemből kivetkőzve, teljes erőmből toporzékoltam ... Szegény Victoire-nak elment a kedve a nevetéstől, csodálkozva nézett rám s megmutatta a pincegyertyát, amit hozott nekem... a harag könnyei után az őszinte meg bánás könnyeit hullattam, azzal a szilárd elhatározással, hogy soha többé!...

_________________________

[1] Victoire Pasquier, Martinék háztartási alkalmazottja Lisieux-ben.

Én adtam oda az alamizsnát

Sétáinkon, melyeket papával tettem, szerette, ha én adtam oda az alamizsnát a szegényeknek, akikkel találkoztunk; egyszer láttam egyet, aki keservesen vonszolta magát mankóin; közeledtem feléje, hogy egy sous-t adjak neki, ő azonban, úgy érezve, hogy nem eléggé koldus ahhoz, hogy alamizsnát fogadjon el, szomorúan mosolyogva nézett rám és visszautasította, amit feléje nyújtottam. Kimondhatatlan, ami a szívemben végbement, én vigasztalni akartam őt, könnyíteni rajta s e helyett, úgy gondoltam, fájdalmat okoztam neki; a szegény beteg bizonyára kitalálta a gondolatomat, mert láttam, hogy visszafordul és mosolyog rám. Papa az imént vett nekem egy süteményt, úgy vágytam rá, hogy odaadjam, de nem mertem, s mégis akartam neki adni, valami olyat, amit nem utasíthat vissza, mert igen nagy rokonszenvet éreztem iránta. Ekkor eszembe jutott, hogy úgy hallottam: első áldozásunk napján mindent elnyerünk, amit csak kérünk; ez a gondolat megvigasztalt, s jóllehet, nem voltam még hat éves, ezt gondoltam: „Imádkozni fogok a szegényemért első áldozásom napján.” Öt év múlva beváltottam az ígéretemet s remélem, hogy a jó Isten meghallgatta az imát, melyet Ő sugallt nekem, misztikus testének egyik szenvedő tagjáért...

Jobban szerettem egyedül üldögélni a virágos réten

Mihelyt végeztem a leckeórával, felmentem a belvederebe[1] s vittem papának a szalagrendemet és az osztályzatomat. Milyen boldog voltam, ha azt mondhattam neki: ,,Csupa ötösöm van, Pauline magától mondta!” Mert mikor én kérdeztem, hogy csupa ötösöm van-e és ön csak rámhagyta, ez a szememben egy fokkal kevesebbet jelentett; ön jó pontokat is adott nekem s mikor már egy bizonyos mennyiséget szereztem belőlük, jutalmat kaptam és egy napi vakációt. Emlékszem, hogy ezek a napok sokkal hosszabbak voltak a többinél s ez örömet szerzett önnek, mert látta, hogy nem szeretek tétlenül ülni. Minden délután rövid sétára mentem papával; együtt látogattuk meg az Oltáriszentséget, minden nap más és más templomba néztünk be, így léptem be először a Kármel kápolnájába is, papa megmutatta a kórusrácsot, mondván, hogy emögött szerzetesnők vannak. Távolról sem sejtettem, hogy kilenc évvel később én is köztük leszek!...

A séta után (melynek során papa mindig vett nekem valami filléres kis ajándékot) haza mentem; ekkor készítettem el a leckéimet, azután pedig az egész maradék idő alatt ott ugrándoztam a kertben papa körül, mert nem tudtam babázni. Nagy öröm volt számomra, hogy teát főzzek, magocskákból és földön talált fakéregből, melyet azután szép kis csészében odavittem papának; az én apácskám abbahagyta a munkáját és mosolyogva úgy tett, mintha inna. Mielőtt visszaadta volna a csészét (mintha lopva tenné) megkérdezte, hogy el kell-e dobni, ami benne van; néha igent mondtam, gyakran azonban visszavettem értékes teámat, hogy többször is felszolgálhassam...

Szerettem ápolni virágaimat a kiskertben, amelyet Papától kaptam, elszórakoztam azzal, hogy kis oltárokat emeltem a fal közepében lévő mélyedésben, mikor készen voltam, Papához futottam és kértem: hunyja be a szemét s csak akkor nyissa ki, ha mondom; mindent úgy tett, ahogy akartam, hagyta, hogy a kiskertem elé vezessem s ekkor így kiáltottam: „Papa, nyisd ki szemed!” Kinyitotta, s hogy nekem örömet szerezzen, elragadtatva csodálta meg azt, amit én remekműnek hittem!... Soha nem érnék a végére, ha az effajta apróságokat, amilyenek ezrével rajzanak az emlékezetemben, mind el akarnám mesélni... Ó, hogy mondjam el mindazt a gyönyörűséget, amellyel „Papa” kis királynőjét elhalmozta? Vannak dolgok, amelyeket a szív átérez, de nemhogy a szó, a gondolat sem tudja visszaadni őket...

Szép napjaim voltak, mikor „drága királyom” halászni vitt el magával, annyira szerettem a mezőt, a virágokat és a madarakat. Néha megpróbáltam halászni apró horgommal, de jobban szerettem egyedül üldögélni a virágos réten, s olyankor mélyen jártak a gondolataim; anélkül, hogy tudtam volna, mi az elmélkedés, a lelkem valóságos elmélkedő imába merült... Hallgattam a távoli zajokat... A szél suhogása és még az elmosódó katonazene-foszlány is, melynek a hangja eljutott hozzám, édes-bánatos hangulatba ringatta a szívemet... Úgy éreztem, hogy száműzetés helye a föld s az Égről álmodtam... A délután gyorsan elszaladt, máris készülni kellett visszafelé a Cserjésbe, de indulás előtt még megettem az uzsonnát, amit kis kosaramban hoztam magammal; a szép lekváros kenyér, amelyet ön készített nekem, megváltozott: élénk színe helyett már csak halvány rózsaszínét láttam, beivódva, beszáradva... s akkor a föld még szomorúbbnak látszott, megértettem, hogy az öröm csak az Égben lesz felhőtlen ... A felhőkről jut eszembe, hogy a mezők szépséges, kék Ege egyszer beborult s csakhamar elkezdett zúgni a vihar, villámok hasították a sötét felhőket s láttam, amint nem messze egy le is csapott; egy cseppet sem ijedtem meg, el voltam tőle ragadtatva, úgy éreztem, hogy a Jó Isten oly közel van hozzám!... Papa már nem volt annyira elégedett, mint kis királynője, nem mintha félt volna a vihartól, de a fű és a nagy margaréták (melyek magasabbak voltak, mint én) úgy ragyogtak, mint a drágakövek, több réten is át kellett gázolnunk ahhoz, hogy utat leljünk és az én drága kis apám, attól féltében, hogy a gyémántok eláztatják az ő kislányát, fogta, s horgászpoggyásza mellett is a hátára vette.
__________________________________

[1] Manzárdszoba, széles ablakai a Cserjés homlokzatára nyíltak.

A végletekig érzékennyé váltam

Mint már mondtam, ebben az időben léptem életem második szakaszába, amely a három közül a legfájdalmasabb volt, különösen akkor, mikor az, akit második Mamámnak „választottam”, a Kármelbe lépett. Ez a korszak négy és fél éves koromtól tizennégy éves koromig terjed, mikoris visszakaptam gyermekkori természetemet, hogy közben már a komoly életbe is kilépjek.

Meg kell mondanom, Anyám, hogy Mama halálával szerencsés természetem teljesen megváltozott; én, az élénk, a nyíltszívű, félénkké és csendessé lettem s a végletekig érzékennyé. Elég volt egy tekintet ahhoz, hogy ontsam a könnyeimet, csak úgy éreztem jól magam, ha senki sem foglalkozott velem, nem bírtam idegen emberek társaságát elviselni, csak a meghitt családi légkör tudott felvidítani... Eközben szüntelenül a legszeretőbb gyengédség vett körül. Papa annyira gyengéd szíve már meglévő szeretetét igazi anyai szeretettel toldotta meg!... Ön, Anyám és Mária, nem voltak-e számomra a leggyengédebb, legönzetlenebb anyák?... Ó, ha a jó Isten nem ontotta volna jótékony napsugarát apró virágjára, nem tudott volna meghonosodni a földön, túlságosan gyenge volt még ahhoz, hogy a záporokat és a viharokat elviselje, melegre volt szüksége, édes harmatra és tavaszi szellőre, soha nem nélkülözte ezeket a jótéteményeket, Jézus megadta, hogy rájuk bukkanjon, még a megpróbáltatás hótakarója alatt is!

Hogy eljöttünk Alenconból, afelett semmi szomorúságot nem éreztem; a gyermekek szeretik a változatosságot s én örömmel jöttem Lisieux-be. Emlékszem az utazásra, az estére, amikor nagynénémhez[1] megérkeztünk, látom magam előtt Jeanne-t és Máriát[2], amint a kapuban várnak bennünket... Boldog voltam, hogy ilyen helyes kis unokanővéreim vannak, nagyon szerettem őket nagynénémmel s főleg nagybátyámmal együtt, akitől ugyan féltem is és nála nem éreztem magam oly fesztelenül, mint a Cserjésben[3], ott volt azután igazán boldog az életem. Már reggel odajött ön mellém, megkérdezve, hogy a jó Istennek adtam-e a szívemet, ezután felöltöztetett és Róla beszélt nekem s az ön oldalán végeztem el az imámat. Majd az olvasási lecke jött, az első szó, amelyet egyedül el tudtam olvasni, ez volt „Mennyek”. Drága keresztanyám az írásleckéket vállalta, és ön, anyám, az összes egyebet; nem valami könnyen tanultam, de jó emlékezőtehetségem volt. A katekizmus és főleg a bibliai történetek voltak a kedvenceim, ezeket örömmel tanultam, de a nyelvtan gyakran megríkatott... Gondoljon csak vissza a hím- és nőnemre!...

___________________________________

[1] Louis Martin felesége halála után Lisieux-be költözött, hogy sógora, a Lisieux-i gyógyszerész és annak felesége segítségére lehessen leányai nevelesében. Teréz és nővérei 1877. nov. 15-én érkeztek meg Lisieuxbe, nagyatyjuk, Isidore Guérin kíséretében.
[2] Isidore Guérinnek és Céline Fournet-nek két gyermeke volt: a 9 éves Jeanne és a 7 éves Mária.
[3] Les „Buissonnets.” Így nevezték ezt a nagy, bokros-fás kertben álló családi házat, melyet Guérin, a jó üzletember, igen előnyösen szerzett meg sógora számára.

Mama halála

Drága Édesanyánk betegségének minden részlete él még a szívemben, főleg utolsó földi heteire emlékszem: Céline és én olyanok voltunk, mint két szegény kis száműzött, Leriche néni[1] minden reggel értünk jött s egész nap nála voltunk. Egyszer nem volt időnk rá, hogy elindulásunk előtt elvégezzük az imánkat, s útközben Céline halkan odaszólt nekem: „Meg kell mondani, hogy nem imádkoztunk még? ...” - „Ó, igen” feleltem s ő akkor nagy félénken meg is mondta Leriche néninek, az pedig így felelt: „Jól van, kislányaim, majd imádkoztok”, betett kettőnket egy nagy szobába és elment... Akkor Céline csak nézett engem és ezt mondtuk: „Ó, nem olyan, mint Mama ...ő mindig imádkozott velünk!...” Játszottunk a gyerekekkel és közben egyre csak drága Anyánk járt az eszünkben; Céline egy szer kapott egy szép sárgabarackot, hozzám hajolt és odasúgta: „Nem esszük meg, Mamának adom”. Jaj, nagyon beteg volt már ez a szegény kicsi Anya ahhoz, hogy a föld gyümölcséből egyék, ő már csak az Égben telhetett be Isten dicsőségével s ihatta Jézussal azt a titokzatos bort, amelyről Ő utolsó Vacsoráján beszél, mondván, hogy meg fogja azt osztani velünk Atyja országában.[2]

Az utolsó kenet megható szertartása[3] is lelkembe vésődött; ma is látom még a helyemet, ott, Céline mellett, születési rang szerint sorakoztunk mind az öten és szegény Édesapánk is ott volt, zokogott...

Mama halálának a napján vagy másodnapján[4] karjára vett és így szólt: - „Gyere, csókold meg még utoljára szegény kis Anyádat.” S én szó nélkül érintettem meg ajkammal drága Anyám homlokát... Nem emlékszem arra, hogy sokat sírtam volna, senkinek sem beszéltem azokról a mélységes érzésekről, amelyek eltöltöttek ...Csak néztem és figyeltem, csendben ... senkinek sem volt arra ideje, hogy velem foglalkozzék, ezért sok olyan dolgot láttam meg, amit szívesen elrejtettek volna előlem; egyszerre csak ott voltam a koporsófedél előtt... sokáig álldogáltam, nézegettem, soha nem láttam még ilyet, mégis megértettem ...Mama alacsony termetére volt szabva, de én oly kicsi voltam, hogy magasra kellett emelnem a fejem, hogy a tetejét is lássam és nagyon nagynak... nagyon szomorúnak láttam...

Tizenöt évvel később egy másik koporsó, Genovéva anya[5] koporsója előtt álltam; ugyanakkora volt, mint a Mamáé s megelevenedett a gyermekkorom! ...Reám zúdult minden régi emlék, ugyanannak a kis Teréznek nyíltak tágra a szemei, de ő nagy lett és a koporsó kicsivé lett előtte, nem kellett már magasra emelnie a fejét, hogy láthassa; ő most már csak ahhoz emelte magasra, hogy az Eget nézze, amely örömteli a számára, mert minden megpróbáltatása véget ért és lelkének a tele elmúlt, örökre...

Aznap, mikor az Egyház megáldotta a mi égbe-költözött kis Anyánk földi maradványait, a jó Isten itt a földön egy másikat akart adni nekem, és úgy, hogy magam válasszam őt. Együtt voltunk, mind az öten, szomorúan néztünk egymásra, Lujza is ott volt és Céline-re s reám tekintve így szólt: „Szegény kicsikéim, nincs már anyátok!” Akkor Céline Mária karjába vetette magát ezt mondva: - „Akkor hát te leszel Mama.” Én hozzá voltam szokva, hogy mindig őt utánozzam, de most mégis ön felé fordultam, Anyám, s mintha a jövő fátyola már lehullott volna, az ön karjába vetettem magam s így kiáltottam: „Nekem pedig Pauline lesz a Mamám!”...


_________________________________

[1] Louis Martin unokaöccsének a felesége.
[2] Vö. Mt 26,29
[3] 1877. aug. 26-án.
[4] Boldog Zelie Martinné aug. 28-án éjjel 1 órakor halt meg, temetése aug. 29-én volt.
[5] Szent Teréziáról nevezett Genovéva anya, egyike a lisieuxi Kármel alapítónőinek.

Minden a földön csak mosolygott rám

Ó, Anyám! Mennyire boldog voltam ebben az időben! Kezdtem már örülni az életnek, az erénynek vonzóereje volt a számomra, s azt hiszem, ugyanolyan beállítottságú voltam, mint most, mert ura voltam már tetteimnek. - Ó, milyen gyorsan eltűntek pici gyermekkorom napsugaras évei, de milyen édes nyomot hagytak a lelkemben! Boldogan emlékszem vissza azokra a napokra, mikor papa elvitt bennünket a pavillonba,[1] a legapróbb részletek is szívembe vésődtek...

A Vasárnapi sétákra pláne emlékszem, ilyenkor Mama mindig velünk jött... Még élnek bennem a mély költői benyomások, amelyek a búzavirágokkal és mezei virágokkal teleszórt búzamezők láttára születtek meg a lelkemben. Már szerettem a távolt...A tér és a gigászi fenyők, melyeknek ágai a földet verdesték, ugyanolyan benyomást hagytak a szívemben, mint amilyent ma is érzek a szabad természet láttán... Az ilyen hosszú séták alatt gyakran találkoztunk szegényekkel s mindig a kicsi Teréz tiszte volt, hogy odavigye nekik az alamizsnát, ez nagyon boldoggá tette őt; de gyakran esett meg az is, hogy Papa úgy találta: hosszú az út az ő kis királynője számára s hamarabb hazavitte, mint a többit (ez nagyon nem tetszett neki). Ekkor Céline, hogy megvigasztalja, tele szedte szép kis kosarát margarétával, s otthon neki adta, sajnos azonban, nagymama[2] úgy gondolta, hogy sok ez az ő kis unokájának, el is vitte tetemes részét a szent Szűz elé... Ez már nem tetszett a kicsi Teréznek, de vigyázott arra, hogy egy szót se szóljon; elsajátította már azt a jó szokást, hogy soha ne panaszkodjék, még akkor sem, ha elveszik azt, ami az övé, vagy ha igazságtalanul okolják valamiért. Jobban szeretett hallgatni, és nem mentegetőzni; nem volt ez érdeme, csupán természetes erénye... Milyen kár, hogy ez a jó adottság elenyészett!...

Ó, igazán, minden a földön csak mosolygott rám: mindig csak virágra léptem és szerencsés természetem is kellemessé tette az életemet, új korszak vette azonban kezdetét a lelkem számára, tűzpróbán kellett átmennem s gyermekkoromtól fogva szenvednem azért, hogy korábban lehessek Jézusnak-adott. Mint ahogyan a tavasz virágai hó alatt kezdenek csírázni és a Nap első sugaraira nyílnak ki, így annak az apró virágnak is, melynek az emlékeit írom le, át kellett élnie a megpróbáltatások telét...

_________________________

[1] A „pavillon” kis ingatlan volt, melyet Louis Martin még házassága előtt szerzett a rue des Lavoirs-ban (ma rue du Pavillon Sainte-Thérese).
[2] Louis Martin édesanyja vasárnap esténként szokta meglátogatni őket.

Nem hazudna a világ kincséért sem

Itt van még egy részlet mama leveleiből. Érezte már szegény kicsi Anyánk, hogy száműzetése végetér.[1] „A két kicsi miatt nem nyugtalankodom, oly helyes mind a kettő, kiváltságos természetűek, egészen biztosan jók lesznek. Mária és te szépen fel tudjátok majd nevelni őket. Céline szándékkal a legkisebb hibát sem követi el soha. A pici is jó lesz, nem hazudna a világ kincséért sem, olyan a lelkülete, amilyent soha nem láttam, egyikőtöknél sem.”

Egyik nap a fűszeresnél volt Céline-nel és Lujzával, erénygyakorlatairól beszélt s nagyban vitázott Céline-nel; a hölgy ezt mondja Lujzának: „Mikor a kertben játszik, másról sem lehet hallani, mint gyakorlatokról, mi a csodát akar ezzel mondani? Lám, Gaucherinné kidugja a fejét az ablakon s úgy igyekszik megérteni: mit jelent ez a gyakorlatokról való vitatkozás.” Ez a csöppség a boldogságunk, hogy ő jó lesz, annak a csírája már látható; egyre csak a jó Istenről beszél, imádságait a világért el nem mulasztaná. Bár láthatnád, ahogy apró meséket mond, ilyen bájost még soha nem láttam, magától eltalálja a szükséges kifejezést és a hangot, különösen akkor, amikor ezt mondja: - „Szőkefürtű kicsi gyermek, mit gondolsz hol a jó Isten?” Mikor itt tart: - „Oda fenn van a kék Égben”, angyali kifejezéssel néz fölfelé; az ember újra és újra csak mondatná vele, oly szép, van valami a tekintetében, ami annyira égi, hogy el vagyunk ragadtatva tőle!...”

___________________________

[1] Martinnénak már 1865-ben voltak panaszai, de csak 1876 októberében állapította meg az orvos, hogy operálhatatlan rákja van: állapota ettől fogva reménytelen volt.

A gonosz lelkek gyávasága

Meg kell állnom, most még nem ifjúkoromról kell beszélnem, hanem a négyéves kis Huncutról. Emlékszem egy álmomra, amely körülbelül ebből az időből való s amely mélyen megragadta a fantáziámat. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy kijöttem a házból és egyedül akartam sétálni a kertben. Mikor az oda felvezető lépcsők lábához értem, ijedten megálltam. Előttem a lugas mellett egy meszeshordó állt, s ezen a hordón két csúf ördögfióka táncolt a lábukon lévő vasalók dacára is meglepő fürgeséggel; hirtelen rám szegezték lángoló szemüket s még abban a szempillantásban, mialatt láthatóan jobban meg voltak ijedve, mint én, leugrottak a hordó aljára és elbújtak, szemben, a mosókonyhában. Látva, hogy ilyen kevéssé vitézek, tudni akartam, hogy mit csinálnak és az ablakhoz mentem. Az ördögfiókák ott voltak, az asztalokon szaladgáltak s nem tudták, mitévők legyenek, hogyan meneküljenek a tekintetem elől; néha az ablakhoz futottak, nyugtalan arccal lesték: itt vagyok-e még, s látva, hogy igen, újra kétségbeesetten szaladgálni kezdtek. - Bizonyára semmi rendkívüli nincs ebben az álomban, de mégis hiszem, hogy a Jó Isten engedte, hogy emlékezzem rá, bebizonyítva számomra, hogy a kegyelem állapotában levő léleknek nincs mit félnie a gonosz lelkektől, gyávák azok, megfutamodhatnak egy gyermek tekintete elől is...

Én az egészet választom!

Egyszer Léonie, úgy gondolva, hogy nagy ő már a babázáshoz, odahozott nekünk egy kosarat, amely tele volt babaruhával, ruhának való szép anyagdarabokkal, a tetején feküdt a babája. - „Nesztek, testvérkéim, mondta, válasszatok, ezt mind nektek adom. Céline nyújtotta a kezét s elvett egy kedvére való kis csomag pántlikát. Pillanatnyi gondolkodás után én is nyújtottam a kezem s ezt mondva: - „Én az egészet választom!”, teketória nélkül hatalmamba kerítettem a kosarat; a jelenlévők nagyon igazságosnak találták a dolgot s Céline-nek sem jutott eszébe, hogy panaszkodjék, (neki egyébként elég sok játéka volt, a keresztapja elhalmozta ajándékokkal és Louise is megtalálta a módját, hogy mindennel ellássa, amit csak kívánt).
Gyermekkoromnak ez a kis mozzanata egybefoglalja egész életemet; később, mikor már elém rajzolódott a tökéletesség eszménye, megértettem, hogy szentté lennünk nagyon sok szenvedéssel jár, keresnünk kell mindig a legtökéletesebbet, önmagunkat pedig el kell felejtenünk; megértettem, hogy a tökéletesedésnek sok lépcsőfoka van s hogy minden lélek szabadon feleli a mi Urunk közeledésére, hogy keveset vagy sokat tesz-e érte, egyszóval: választ az Általa megkívánt áldozatok között. S akkor, mint kisgyermekkoromban, így kiáltottam fel: „Istenem, „az egészet választom”. Nem akarok félig-szent lenni, nem ijesztő számomra szenvedni érted, csak egyetlen dologtól félek, attól, hogy megtartsam magamnak akaratomat, vedd tőlem, mert „Egészében választom” azt, amit Te akarsz!...

Ez volt az „én misém”

Emlékszem, hogy valóban nem tudtam megmaradni Céline nélkül, elmentem inkább az asztaltól, otthagyva csemegémet is, mintsem hogy ne menjek utána rögtön, mihelyt ő felkelt. Megfordultam magas székemben, kérve, hogy emeljenek le s azután együtt mentünk játszani. Néha elmentünk a kis „prefektus-lányhoz”; ez igen kedvemre való volt ugyan a park és a sok szép játék miatt, amit nekünk mutogatott, de mégis inkább azért mentem oda, hogy Céline-nek örömet szerezzek, mert jobban szerettem ottmaradni a mi kis kertünkben s kaparni a falat; leszedtük ugyanis onnan az összes kis csillogó pikkelylemezt, ami csak volt s mentünk, hogy eladjuk Papának, aki igen komolyan meg is vásárolta tőlünk.

Vasárnap, mivel kicsi voltam ahhoz, hogy istentiszteletre menjek, Mama otthonmaradt s vigyázott rám; jó voltam s csak lábujjhegyen jártam a mise alatt; de mihelyt láttam, - oly kitörő örömmel, melynek párja nincs - hogy nyílik az ajtó, az én szép nővérkém elé futottam, aki ilyenkor „fel volt ékesítve, mint egy kápolna”[1] . .. s azt mondtam: „Ó, kis Céline-em, gyorsan adj szentelt kenyeret!” Néha nem volt neki, mert későn érkezett...Mit tegyünk most? Erről lehetetlen lemondanom, ez volt az „én misém” ... Hamarosan segítettünk magunkon. - „Nincs szentelt kenyered, hát csinálj magadnak!” A szót tett követte, Céline hoz egy széket, kinyitja a faliszekrényt, kiveszi a kenyeret, levág egy falatot belőle, és igen komolyan elmond felette egy Ave Máriát, azután odanyújtja nekem, én pedig leírom vele a kereszt jelét s nagy áhítattal megeszem, úgy érezve, hogy teljesen olyan az íze, mint a szentelt kenyérnek...Gyakran tartottunk lelki megbeszéléseket, íme egy példa, Mama leveleiből veszem: - „A mi édes két kicsink, Céline és Teréz áldott kis angyal, angyali természet. Teréz Mária öröme, boldogsága és dicsősége, hihetetlenül büszke rá. Igaz, hogy olyan feleletei vannak, ami ritkaság az ő korában, fölényben van Céline-nel szemben, aki kétszer annyi idős, mint ő. Céline ezt mondta egyik nap: „Hogy lehet az, hogy a jó Isten jelen tud lenni egy olyan pici ostyában?” A kicsi ezt mondta: „Ez nem olyan bámulatos, miután a jó Isten mindenható.” - Mit jelent az, hogy mindenható?” - „Hát azt, hogy mindent megtesz, amit csak akar!”...

________________________________

[1] Louis Martin tréfás szólásmondása.

Olyan természettel, mint amilyen az enyém

Olyan természettel, mint amilyen az enyém is, nagyon elromlottam s talán el is kallódtam volna, ha erkölcstelen szülők nevelnek, vagy akár csak Louise[1] is úgy kényeztet, mint Céline-t... De Jézus vigyázott kis jegyesére, úgy akarta, hogy minden a javára váljék, még hibái is, amelyek, miután idejében nyesegették őket, arra szolgáltak, hogy gyarapítsák a tökéletesedésben ...Miután volt önszeretetem és szerettem a jót is, mihelyt komolyan kezdtem gondolkozni (s ezt már egész kiskoromban megtettem) elég volt, hogy valamire azt mondják nekem, hogy nem jó s elment a kedvem attól, hogy ezt kétszer mondassam magamnak... Örömmel látom Mama leveleiből, hogy mikor nagyobb lettem, már több öröme telt bennem. Miután csupa jó példát láttam magam körül, természetesen követni akartam azokat. 1876-ban ezt írta: „Meg Teréz is próbálkozik néha „gyakorlatokkal.”[2] Édes egy gyermek, szemfüles, nagyon élénk, de a szíve érzékeny. Céline-nel nagyon szeretik egymást, ők elegek egymásnak, elszórakoznak ketten; amint megebédelnek, Céline veszi a kis kakasát, egyetlen fogással elkapja Teréz tyúkját, nekem nem sikerülne, de ő annyira eleven, hogy az első ugrásra megvan neki. Végül azután mind a ketten ott ülhetnek állataikkal a kandalló sarkánál és jó sokáig elszórakoznak így. (A kis Rose hozta nekem ajándékba a tyúkot és a kakast, a kakast Céline-nek adtam.) A minap Céline mellém feküdt, Teréz pedig Céline ágyába; rimánkodott Lujzának, hogy vigye le és öltöztesse fel. Lujza felmegy érte s üresen találja az ágyát. Teréz figyelte Céline-t s vele együtt jött le. Lujza ezt mondja neki: „Hát te nem jössz öltözködni?” - „Ó, nem, édes Lujzám, mi olyanok vagyunk, mint a két tyúkocska, nem tudunk elválni egymástól!” Erre mind a ketten átölelték és megcsókolták egymást... Este azután Lujza, Céline és Léonie elment a katolikus körbe s otthon hagyta szegény Terézt, aki megértve, hogy túl kicsi ahhoz, hogy ő is elmenjen, ezt mondta: „Ha legalább Céline ágyába akarnának lefektetni!...” De nem, nem akarták... nem szólt semmit, s egyedül maradt kis lámpájával, egy negyedóra múlva már mélyen aludt...”

Mama ezt írja egy más alkalommal: „Céline és Teréz elválaszthatatlanok, jobban már nem szeretheti két gyerek egymást; ha Mária Céline-ért jön, hogy órát adjon neki, szegény Teréz csupa könny. Jaj, mi lesz vele, elmegy a kis pajtása!... Mária megsajnálja, magával viszi őt is és a szegény kicsike két-három óra hosszat is ott ül egy széken; felfűzni való gyöngyöt adunk neki, vagy vászondarabot, hogy varrjon, moccanni sem mer és gyakran sóhajt hatalmasakat. Ha a tűjéből kifűződik a cérna, megpróbálja újra befűzni, érdekes, mikor azzal sem boldogul, de Máriát sem meri zavarni; hamarosan két kövér könnycsepp gördül le az arcán... Mária gyorsan megcsókolja, befűzi a tűt és a szegény kicsi angyal könnyein keresztül is mosolyog...”

_________________________________

[1] Martinék háztartási alkalmazottja.
[2] Kisebb önmegtagadások.

Mama leveleiből, amelyekben Céline-ről és rólam beszél

Most visszatérek azokra a levelekre, melyekben Mama Céline-ről és rólam beszél, ez a lehető legjobb eszköz arra, hogy jól megismertessem Önnel a karakteremet; itt van egy olyan rész, melyben a hibáim élénken tündökölnek: „Céline a picivel együtt kockákkal játszik, időnkint összekoccannak, Céline enged, hogy érdemeket gyűjtsön. Kénytelen vagyok ráncba szedni szegény babát, olyan tomboló méreg van benne, ha nem az ő elképzelése szerint mennek a dolgok, a földön hempereg, mint valami kétségbeesett, aki azt hiszi, hogy már mindennek vége; van, mikor felindulása erősebb, mint ő, csak úgy fojtogatja. Nagyon ideges ez a gyermek, de azért nagyon aranyos és igen értelmes, mindenre vissza tud emlékezni.” Látja Anyám, milyen távol álltam attól, hogy hiba nélküli kislány legyek! Még azt sem lehetett rólam mondani, hogy „akkor voltam jó, mikor aludtam”, mert éjjel még többet fészkelődtem, mint nappal, pokolba küldtem az összes takarókat s azután (alva) odavertem magam a kis ágyam fájához; a fájdalomra felébredtem, s ilyenkor azt mondtam: „Mama, odakoppantam!...” Szegény kis Mamának fel kellett kelnie; megállapította, hogy valóban púpok vannak a homlokomon, s hogy odakoppantam; jól betakart, aztán visszafeküdt, de egy perc múlva már újra kezdtem, hogy odakoppanjak, oly sikerrel, hogy kénytelenek voltak az ágyamhoz kötözni. Esténként a kis Céline kötözgette össze a sok övet, melyek arra szolgáltak, hogy megakadályozzák a kis huncutot abban, hogy odakoppanjon és felköltse Mamát; miután ez a módszer bevált, azontúl jó voltam, mikor aludtam... Volt még egy másik hibám, (de ébrenlétben) amelyről Mama nem beszél leveleiben, s ez a nagy önszeretet volt. Csak két példát fogok felhozni erre, hogy ne legyen túl hosszú a mondókám. Mama egyszer igy szól hozzám: „Kis Terézem, ha megcsókolod a földet, kapsz egy sous-t!” Egy sous kész vagyon volt a számomra, s hogy megszerezzem, nem kellett nagyságomnak leereszkednie, mert pici termetem számára nem volt nagy a távolság köztem és az anyaföld között, büszkeségem azonban fellázadt a gondolatra: „földet csókolni” s kihúzva magam azt mondtam Mamának: - „Ó, nem, Anyácskám, inkább ne legyen sous-m!”...

Egy más alkalommal Grognyba kellett mennünk Mme Monnierhez. Mama azt mondta Máriának, hogy adja rám szép, csipkével díszített égszínkék ruhámat, de ne hagyja csupaszon a karjaimat, nehogy a Nap megbarnítsa őket. Én oly közömbösen hagytam, hogy öltöztessenek, mint bármilyen más korombeli gyerek, de magamban azt gondoltam, hogy kis meztelen karjaimmal sokkal csinosabb lettem volna.

Először vonaton a Mamával

• Most már csak az van hátra, hogy gyermekkorom kis pajtásáról, drága Céline-emről beszéljek, de úgy rajzanak az emlékeim, hogy nem is tudom, melyiket válasszam. Néhány részletet kivonatolok azokból a levelekből, melyeket mama a Vizitációba írt Önnek, de nem másolok le mindent, túlságosan hosszú lenne...

1873. júl. 10-én (születésem évében) ezt mondta: „A dajka[1] csütörtökön elhozta a kis Terézt. Mindig csak nevet, különösen a kis Céline tetszik neki, hangosan kacagott vele; azt mondaná az ember, hogy játszani akar már, - meg is lesz az hamar, oly mereven tartja magát kis lábain, mint egy kis cölöp. Azt hiszem, korán fog járni, jó természete lesz, nagyon értelmesnek látszik és az embernek az a benyomása, hogy született valamire...”

De főleg a dajkaságból való hazatérésem után tanúsítottam szeretetet drága kis Céline-em iránt. Nagyon jól megértettük egymást, csakhogy én sokkal élénkebb voltam s jóval kevésbé gyermekded, mint ő; három és fél évvel fiatalabb voltam nála és úgy éreztem, mintha egyidősek lennénk.

Most következik Mama levelének egy részlete, amely meg fogja mutatni, hogy Céline milyen szelíd volt s én milyen haszontalan. - „Az én kis Céline-em egész lényével hajlik a jóra, ez létének legbensőbb érzése, tiszta a lelke és borzad a rossztól. Ami a kis szemfülest illeti, az ember nem tudhatja, mire fogja vinni, amilyen pici, olyan szeleburdi! Értelmesebb mint Céline, de távolról sem oly szelíd, makacssága szinte megtörhetetlen, ha egyszer „nem”-et mond, abból nem enged, akár az egész napra pincébe zárhatná az ember, inkább ott feküdne le, mintsem hogy „igen”-t mondjon”...

„Emellett arany szíve van, nagyon gyöngéd és nagyon őszinte; érdekes, amint fut utánam, hogy bevallja: - Mama, egyszer meglöktem Célinet, egyszer megütöttem, de többet nem csinálom. - (Ez így van mindennel, amit tesz.) Csütörtökön este az állomás oldalán sétáltunk, mindenáron be akart menni a váróterembe, hogy elmenjen Pauline-ért, előre futott, olyan örömmel, hogy jó volt reánézni, de mikor látta, hogy vissza kell fordulni, s nem ülünk vonatra, nincs Pauline, az egész úton sírt.”

A levélnek ez az utolsó része azt a boldogságot idézi, melyet akkor éreztem, mikor hazajött a Vizitációból; ön, anyám, engem vett karjára és Mária Célinet; nem győztem önt simoggatni és hátrahajoltam, hogy megbámuljam nagy hajfonatát...- ezután egy táblácska csokoládét adott, amit három hónapon át nekem tartogatott. Képzelheti, micsoda ereklye volt ez számomra! Mansba tett utazásomra is emlékszem, ekkor ültem először vonaton. Micsoda öröm volt kettesben utazni Mamával!... De nem tudom már, hogy miért, sírni kezdtem és szegény kis Mamám Mansban[2] nagynénémnek csak egy hitvány kis csúfságot tudott bemutatni, aki útközben vörösre sírta magát... A társalgóban tett látogatásból semmi más emlékem nem maradt, csak az az egyetlen pillanat, mikor nagynéném odaadott egy kis fehér egeret és egy kartonpapír-kosárkát, tele bonbonnal, a tetejében éppen az én ujjamra való két szép cukorgyűrű díszelgett, rögtön ezt kiáltottam: — „Micsoda boldogság! Lesz gyűrű Céline-nek.” De ó, fájdalom! megfogom kosaram fülét, a másik kezemet Mamának adom s elindulunk; néhány lépés múlva megnézem kosaramat s látom, hogy csaknem minden cukrom elszóródott az utcán, mint Hüvelyk Matyi kavicsai...Közelebbről is megnézem s látom, hogy az értékes gyűrűk egyikét is utolérte a bonbonok végzetes sorsa... Nem volt mit adnom Céline-nek! ...Erre már kitör a fájdalmam, s kérem, hogy menjünk visszafelé, mama szemmelláthatóan ügyet sem vet rám. Ez már több volt a soknál, a könnyeket bőgés követte. Nem tudtam megérteni, hogy miért nem osztozott keserveimben s ez nagyban növelte fájdalmamat...

___________________________

[1] Teréz kéthónapos korában megbetegedett, ezért egy Alencon környéki faluba adták ki dajkaságba.

[2] Mária-Dosithea nővér Martinné nővére volt. 29 éves korában lépett a mansi Vizitációba 1858 -ban; 1877. febr. 24-én halt meg. A két testvér bensőségesen szerette egymást.

Legelső emlékeim...

Nagyon szerettem drága keresztanyámat.[1] Anélkül, hogy ez meglátszott volna rajtam, igen figyeltem mindenre, ami körülöttem történt és elhangzott s azt hiszem, ugyanúgy ítéltem meg a dolgokat, mint most. Figyelmesen hallgattam, amint Mária Céline-t tanította, hogy ugyanazt tehessem, amit ő. A Vizitációból való hazatérése után, azért hogy kiváltságos módon bent lehessek a szobájában a Céline-nek adott leckéken, nagyon jó voltam s mindent akarata szerint tettem; ezért azután elhalmozott ajándékokkal, melyek csekélyke értékük dacára is sok örömet szereztek nekem.

Mind a két nagylány nővéremre igen büszke voltam, de gyermek ideálom Pauline volt. Mikor beszélni kezdtem és Mama azt kérdezte: - „Mire gondolsz?” a felelet mindig ugyanaz volt: - „Pauline-ra!” Más alkalommal pici ujjamat az ablaküvegen húzogattam és azt mondtam: - „Azt írom: Pauline!...” Gyakran hallottam, amint mondták, hogy Pauline biztosan szerzetes lesz; így tehát, anélkül, hogy túlságosan tudtam volna, hogy miben áll ez, azt gondoltam: „Én is szerzetes leszek.” Ez legelső emlékeim közül való és azóta soha nem változtattam szándékomon! ... Drága Anyám, Önt választotta ki Jézus, hogy eljegyezzen engem Vele, nem volt akkor mellettem, mégis kötelék jött már létre a lelkünk között... ideálom volt, hasonlítani szerettem volna Önhöz, példája vonzott két éves korom óta a szüzek Jegyeséhez... Ó, mennyi édes gondolatot szeretnék bizalmasan elmondani Önnek! - De folytatnom kell az apró kis virág történetét, teljes és áttekintett történetét, mert ha részleteiben beszélnék „Pauline”-hoz fűződő kapcsolataimról, el kellene hagynom minden egyebet! ...

Az én drága kis Léonie-m is nagyon a szívemhez nőtt. Nagyon szeretett engem, esténként ő vigyázott rám, mikor sétálni ment az egész család ... Mintha még most is hallanám azokat a kedves kis nótákat, melyeket énekelt, hogy elaltasson, - mindenben arra törekedett, hogy örömet szerezzen nekem, éppen ezért igen bántott, ha fájdalmat okoztam neki.

Nagyon jól emlékszem első áldozására,[2] különösen arra, mikor karjára vett, hogy magával vigyen a plébániára; annyira tetszett nekem, hogy egy nagylány-testvérem visz engem, aki tetőtől-talpig fehérben van, akárcsak én!... Este korán lefektettek, mert túl kicsi voltam ahhoz, hogy ott maradjak a nagy vacsorán, de még most is látom Papát, ahogy az utolsó fogásnál jön és darabkákat hoz kis királynőjének az emeletes tortából...

Másnap, vagy pár nap múlva, mamával Léonie kis társához mentünk; azt hiszem, ezen a napon vitt bennünket jóságos kis Anyánk egy fal mögé, hogy bort adjon innunk az ebéd után (melyet a szegény Dagorauné tálalt nekünk)[3], mert nem akarta megbántani a jó asszonyt, de azt sem akarta, hogy valamiben is hiányt szenvedjünk... Ó! milyen finom az anyai szív, mennyire kifejezi gyengédségét abban az ezer előrelátó gondoskodásban, amely senkinek sem jutna eszébe!

__________________________________

[1] Teréz keresztanyja legidősebb nővére, Mária volt.

[2] 1875. máj. 25. Teréz ekkor két és fél éves volt.

[3] Dagorauné volt „Léonie kis társának” az édesanyja. Alenconi szokás szerint Martin és Martinné viselték ennek a szegénysorsú kislánynak első szentáldozásával kapcsolatos költségeit.

Boldog Louis és Zélie Martin

Nagyon szerettem Papát és Mamát

A lelkem történetében, egészen Kármelbe-lépésemig három elhatároló korszakot különböztetek meg; az első, ha rövid is, emlékekben gazdag s értelmem nyiladozásától a mi drága Édesanyánk égbe-költözéséig terjed.

A jó Isten kegyelme igen korán nyitotta meg értelmemet s oly mélyen emlékezetembe véste gyermekkori emlékeimet, hogy úgy érzem, mintha csak tegnap történtek volna azok a dolgok, amelyeket el fogok mondani. Kétségtelen, hogy Jézus, szeretetében, meg akarta ismertetni velem azt a páratlan Édesanyát, akit nekem adott, s akit azután Isteni keze oly hamar megkoronázott az Égben!...

A jó Istennek tetszett, hogy szeretettel vegyen körül, gyengéd mosolyok és becézgetések nyomait őrzik legelső emlékeim! ...de ha sok szeretetet adott mellém, telt abból az én kicsi szívembe is, mert szeretőnek és fogékonynak teremtette, így nagyon szerettem Papát és Mamát és ezer módon fejeztem ki gyöngédségemet, mert igen közlékeny voltam. Csak az eszközeim voltak néha különösek, amint ezt Mamának egy levele is bizonyítja:

• „Nincs még egy ilyen huncut, mint ez a baba, megsimogat s közben a halálomat kívánja: Ó, milyen jó volna ha meghalnál, kis Anyám!” ... erre megpirongatják, s így felel: „Csak azért, hogy az Égbe menj, hiszen azt mondtad, hogy meg kell halni ahhoz, hogy oda jussunk”. Túláradó szeretetében ugyanígy kívánja apja halálát is.”

1874. jún. 25-én, mikor alig 18 hónapos voltam, ezt mondta rólam mama:

• „Édesapátok hintát szerelt fel, Céline nem tud hová lenni az örömtől, de ahogy a pici hintázik, azt látni kell, kacagtató, ahogy nagylány módjára tartja magát, el nem eresztené a kötelet, s ha nem száll eléggé, sírni kezd. Elölről megkötjük egy másik kötéllel, de még így sem vagyok nyugodt, mikor olyan magasan repül!”

• „Legutóbb furcsa kalandom volt a kicsikével. A fél 6-os misére szoktam menni, az első napokban nem mertem otthagyni, de látva, hogy sohasem ébred fel, végül is elhatároztam, hogy elmegyek. Az ágyamba fektetem s úgy odahúzom melléje a bölcsőt, hogy lehetetlenség leesnie. Egyszer elfelejtettem odahúzni a bölcsőt. Hazaérkezem s a kicsi nincs az ágyamban; kiáltást hallok, látom, hogy ott ül egy széken, szemben az ágyam fejével, kis feje a támlán feküdt, ott aludt s kényelmetlen helyzetében rosszat álmodott. El nem tudtam képzelni, hogy kerülhetett ülőhelyzetben arra a székre, hiszen feküdt azelőtt. Megköszöntem a jó Istennek, hogy semmi baja sem történt, igazán gondviselésszerű volt, hiszen a földre kellett volna esnie, jó Angyala őrködött felette és a tisztítótűzben szenvedő lelkek, akikhez naponta imádkozom a kicsiért, vigyáztak rá; én így magyarázom... ti magyarázzátok, ahogy akarjátok!...”

A levél végén mama hozzáfűzi:

• „A kisbaba most arcomra tette a kezét és megcsókolt. Ez a csepp jószág el nem maradna mellőlem, mindig a sarkamban van; nagyon szeret a kertben lenni, de ha nem vagyok ott, ő sem marad, s addig sír, amíg csak vissza nem hozzák hozzám...” (Íme egy másik levélrészlet): „A kis Teréz egyik nap azt kérdezte tőlem, hogy az Égbe fog-e menni. Azt mondtam, hogy ha jó lesz: igen, erre ezt felelte: „Igen, de ha nem leszek jó kislány, a pokolba megyek ...tudom ám, hogy mit csinálok akkor... Te az Égben leszel, veled repülök... hogy is tudna a Jó Isten megfogni engem? ... ugye jó erősen tartanál a karodban?” A szeméből láttam, hogy meg van győződve róla, a jó Isten is tehetetlen vele szemben, ha az anyja karjában van...

• Mária nagyon szereti a kis húgát, aranyosnak mondja, de nehezen tudná kezelni, mert ez a csöppség borzasztóan fél attól, hogy megbántja őt. Tegnap egy szál rózsát akartam adni neki, mert tudtam, hogy boldoggá teszem vele, ő azonban könyörögni kezdett, hogy ne tépjem le, Mária megtiltotta; izgalmában egészen kipirult; mégis adtam neki, kettőt, erre azután már nem mert szem elé kerülni a házban. Hiába mondtam neki, hogy a rózsák az enyémek, „de nem, Máriáéi”. Ez a gyermek igen könnyen felindul. Ha valami kis kárt csinál, arról mindenkinek tudnia kell. Tegnap, hogy véletlenül letépett egy darabot a tapétából, szánalmas lelkiállapotban volt, azután gyorsan meg kellett az egészet az édesapjának mondani, aki négy órával ezután érkezett haza; mi már el is felejtettük az egészet, ő azonban nagy sietve szólt Máriának: „Gyorsan mondd: meg Papának, hogy eltéptem a papirost”. Úgy állt ott, mint az ítéletére váró bűnös, de az motoszkált a kis fejében, hogy jobban megbocsátanak neki, ha vádolja magát.”

Kis Szent Teréz exhumálása

Fehér Liliom

(Céline és Teréz sárga liliomnak nevezték maguk között a házasságot, fehér liliomnak pedig a szűzi, szerzetesi állapotot. 1888 április 9-én megkérték Céline kezét, ami elbizonytalanította szerzetesi hivatását illetően, de továbbra is édesapjával marad. Martin úr zavarodott állapotában június 23-án eltűnik otthonról, Le Havre-ban találják meg Guérin úrral, négy nappal később. Teréznek Céline rendszeresen beszámol, Teréz válaszában a liliomokhoz hasonlítja a tisztaságot.)

1888.július23.
J.M.J.T.

Egyedül Jézus †
Drága Nővérem,

A te Thérése-ed egészen megértette lelkedet, többet is kiolvasott belőle, mint amit leírtál. Megértettem a vasárnapi szomorúságot, éreztem mindent... Ahogy olvastam, úgy tűnt föl előttem, hogy egyazon lélek éltet bennünket. A te lelked s az enyém annyira hasonló, van valami nagyon érezhető kapocs közöttük. Mindig együtt voltunk; örömök, fájdalmak, minden közös volt. Ó, érzem, hogy a Kármelben is folytatódik ez, sohasem választanak el bennünket. Tudod, csak a sárga liliom növelhette volna egy kissé a távolságot köztünk, most már mondhatom ezt, mert biztos vagyok benne, hogy a fehér Liliom lesz az osztályrészed, mivel Őt választottad, de Ő előbb választott téged... Ugye, érted a liliomokat...

Többször elgondolkodtam azon, vajon miért engem hívott előbb Jézus; most megértettem... Tudod, a te lelked halhatatlan liliom, Jézus tehet vele bármit, amit akar, nem számít, hogy az egyik helyen vagy a másikon, mindenképpen halhatatlan; a vihar sem szennyezheti be illatos fehér kelyhét a porzók sárga porával. Jézus alkotta ilyennek, szabad elhatározásából, és senkinek nincs joga kérdőre vonni őt, hogy miért adja kegyelmeit az egyik léleknek, s nem a másiknak. E mellé a Liliom mellé Jézus egy másikat is ültetett hűséges társul. Együtt nőttek, de az egyik halhatatlan volt, a másik nem. Jézusnak el kellett vinnie liliomát, még mielőtt kinyílt volna, hogy mindkettő az övé legyen... Az egyik gyönge volt, a másik erős, Jézus elvitte a gyöngét, a másikat viszont ott hagyta, hogy még egy árnyalatnyit szépüljön... Jézus azt kívánja, hogy két lilioma MINDENT neki adjon, semmit sem akar meghagyni nekik fehér ruhájukon kívül. MINDENT, a halhatatlan liliom, ugye, megérti húgát?...

Az élet gyakran nyomasztó, keserű... mégis milyen édes! Igen, az élet gyötrelmes, nehezen fogunk neki egy-egy fáradságos napnak – a gyönge bimbó éppúgy tudja ezt, mint a szép liliom. Ha legalább éreznénk Jézust! Ó, mindent szívesen megtennénk érte. De nem, mintha ezer mérföldre volna, egyedül maradunk magunkkal, ó, de unalmas társaság Jézus híján! De hát mit tesz közben ez az édes barát, nem látja gyötrődésünket, a ránk nehezedő súlyt? Hol van, miért nem vigasztal meg, hiszen ő az egyetlen barátunk? Nincs messze, egészen közel van, ránk néz, koldulja szomorúságunkat, vergődésünket, szüksége van rá a lelkek, a lelkünk megmentéséhez. Csodálatos jutalmat készít nekünk, nagy tervei vannak velünk! De hogyan mondhatja: „most rajtam a sor”, ha mi nem tettük meg a magunkét, nem adtunk neki semmit? Nehezére esik, hogy a szomorúság kelyhéből itasson minket, de csak így készíthet fel, hogy „úgy ismerjük, amint Ő magát ismeri, és magunk is Istenekké váljunk” (1Kor 13,12) Ó, milyen nagyszerű sors, milyen hatalmas a lelkünk!...

Emelkedjünk fölül azon, ami mulandó, maradjunk távol a földtől, odafent tiszta a levegő. Jézus rejtőzködik, de sejtjük, hogy itt van. Amikor könnyeket hullatunk, az övéit letöröljük, a Szent Szűz pedig mosolyog. Szegény Édesanyánk, sok fájdalmat okoztunk neki, illő, hogy vigasztaljuk egy kicsit azzal, hogy vele együtt sírunk és szenvedünk...

Ma reggel azt a részt olvastam az Evangéliumból, ahol ez áll: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem hogy kardot” (Mt 10,34). Nincs más hátra: harcolnunk kell; amikor nincs hozzá erőnk, akkor harcol Jézus helyettünk... Tegyük együtt a fejszét a fa gyökerére (Lk3,9)...

Szegény irka-firka ez Thérése-től, micsoda levél, milyen összevisszaság... Ó, ha el tudtam volna mondani mindazt, ami a fejemben jár, sok olvasnivalója lenne Céline-nek...

Jó hozzánk Jézus, hogy olyan anyát adott nekünk, amilyen a mostani. Mekkora kincs, nővérkém! Ha láttad volna ma reggel hat órakor, ahogy leveledet hozta nekem, meghatódtam tőle...

Jézus MINDENT, MINDENT, MINDENT kér tőled, annyit, amennyit a legnagyobb szentektől kérhet.

Szegény húgod,

Thérése de l'Enfant Jésus

m.k.j.

Egy kis Virág éneke

Úgy hiszem, ha egy kis virág beszélni tudna, egyszerűen elmondaná, hogy mit tett érte a Jó Isten s nem próbálná jótéteményeit eltitkolni. Nem mondaná hamis alázat ürügyén, hogy esetlen és illat nélkül való, hogy kiszívta pompáját a Nap s megtörték szárát a viharok, mikor ő önmagán éppen ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Az élettörténetét mesélő virág boldog, hogy kimondhatja: Jézus ajándékul és elébe jött, elismeri, hogy benne semmi olyan nincs, ami isteni figyelmét magára vonhatta volna, s hogy ami jó van benne, azt egyedül az ő irgalma tette... Ő fakasztotta szent és valósággal szűzi illattal átitatott talajból. Ő adott eléje nyolc tündöklően fehér Liliomot. Úgy szerette apró virágját, hogy meg akarta őrizni a világ mérgezett leheletétől; éppen csak, hogy nyiladozni kezdett a kelyhe, mikor ez az isteni Szabadító Kármel hegyére ültette át,[1] ahol az a két Liliom, amely életének tavaszán is körülvette és lágyan ringatta őt, ott ontotta már édes illatát...Hét év telt el azóta, hogy az apró virág gyökeret eresztett a Szüzek Jegyese kertjében, és most három Liliom ringatja mellette illatos kelyhét, kissé távolabb egy másik Liliom nyiladozik Jézus tekintetétől és a két áldott tő, amelyen ezek a virágok fakadtak, egy örökkévalóságra egyesült már az Égi Hazában... Ott viszontlátták azt a négy Liliomot, melyek nem nyílhattak ki itt a földön... Ó, bár ne hagyná sokáig Jézus idegen partokon a száműzetésben maradt virágokat; bár válnék már teljessé az a liliombokor az Égben!...[2]

Így foglaltam össze, Anyám, kevés szóban azt, amit a jó Isten értem tett, most pedig apróra el fogom mondani gyermekéletemet; tudom, hogy az, ami más számára unalmas elbeszélés, le fogja bilincselni az ön anyai szívét.

És azután azok az emlékek, melyeket idézni fogok, az ön emlékei is, hiszen Ön mellett töltöttem gyermekkoromat s boldogságomra olyan szülőkhöz tartozom, akiknek párja nincsen, akik mindkettőnket egyforma gondoskodással és gyengédséggel vettek körül. Ó, bár áldanák meg legkisebb gyermeküket és segítenék, hogy megénekelhesse Isten irgalmát!

___________________________

[1] Teréz tizenöt éves korában lépett a Kármelbe.

[2] Teréz ebben az allegóriában megidézi egész családját. A nyolc liliom, amely megelőzte őt, fivérei és nővérei:

• Marie-Louise, szül. 1870. febr. 22. A Szent Szívről nevezett Mária nővér, megh. 1940. jan. 19;

• Marie-Pauline, szül. 1861. szept. 7. Jézusról nevezett Ágnes anya, megh. 1951. júl. 28-án;

• Marie-Léonie, szül. 1865. jún. 3. Francoise-Thérése nővér, megh. 1941. jún. 16-án;

• Marie-Hélene, szül. 1864, okt. 13., megh. 1870. febr. 22;

• Marie-Joseph-Louis, szül. 1866. szept. 2., megh. 1867. febr. 14;

• Marie-Joseph-Jean-Baptiste, szül. 1867. dec. 19., megh. 1868. aug. 24;

• Marie-Céline, szül. 1869. ápr. 28. A Szent Arcról és Szent Teréziáról nevezett Genovéva nővér, megh. 1959. febr. 25-én;

• Marie-Melanie-Thérese, szül. 1870. aug. 16-án, megh. 1870. okt. 8-án;

• A „kis virág”, Marie-Francoise-Thérese Martin 1873. jan. 2-án éjjel fél 12-kor született Alenconban a Saint-Blaise utcában és jan. 4-én, a Notre-Dame templomban keresztelték meg.

• Mikor Szent Teréz ezeket a sorokat írja: „három Liliom” van mellette a Kármelben: Mária, Pauline és Céline, egy másik egy kissé messzebb, a caeni Vizitációban virágzik: Léonie.

• A két tő, amely most már egy örökkévalóságra egyesült, a szülőket jelenti: Martinné 1877. aug. 28-án, Martin 1894. júl. 29-én halt meg. Szent Teréz szüleit 2008 október 19-én, a missziók világnapján a lisieux-i bazilikában boldoggá avatták.

Louis Martin és Zélie Guérin. 1858. júl. 13-án kötöttek házasságot.Louis-Joseph-Aloys Stanislas Martin 1825. aug. 22-én Bordeauxban született, mint Pierre-Francois Martin kapitány fia; az öt gyermek között ő volt a harmadik. Gondos nevelésben részesült, majd Alenconban, ahol a kapitány nyugdíjával letelepedett, az órásmesterséget tanulta ki. 1850-ben, miután egészségi okokból le kellett mondania a szerzetesi életről, amely egy ideig vonzotta, véglegesen letelepszik Alenconban, a Pont-Neuf utcában. Zélie-Marie Guérin 1831. dec. 23-án Saint-Denys-sur Sarthonban született ugyancsak katonatiszti családból. 1844-ben szülei három gyermekükkel Alenconba költöznek. Zélie-Marie is szerzetesi életre vágyott, de miután erről le kellett mondania és kenyeret kellett keresnie, kitanulta az alenconi csipkegyártást, tökélyre vitte s a Saint-Blaise-u. 36. sz. Alatt (jelenleg 42. sz.) önállósította magát. Férjhezmenetele után a Pont-Neuf utcában rendezkedett be. 187l-ben Martin felhagyott órásmesterségével s a csipkeüzlet fejlesztéséhez fogott, amelyet újra a Saint-Blaise utcába helyeztek át. Ebben az otthonban lakik ezután a Martin család, itt születik Teréz is két év múlva.

Jézus kertje

...Így van ez a lelkek világában is, amely Jézus kertje. Ő akart olyan nagy szenteket teremteni, akiket Liliomokhoz és rózsákhoz lehet hasonlítani, de teremtett kisebbeket is s ezeknek be kell érniük azzal, hogy százszorszépek vagy ibolyák, melyeknek az a rendeltetése, hogy olyankor derítsék fel a jó Isten pillantását, mikor alacsonyra tekint. A tökéletesség abban áll, hogy az ő akaratát tegyük, hogy azzá legyünk, aminek ő akar látni bennünket...

Megértettem még azt is, hogy Urunk szeretete éppen úgy megnyilatkozik a legegyszerűbb lélekben, mint a legfenségesebben, ha az semmiben sem áll ellen kegyelmének. A szeretet sajátossága valóban az, hogy leereszkedjék, s ha minden lélek a Szent doktorokéhoz volna hasonló, akik az Egyházat tanításuk fényével világították meg, úgy hiszem, a jó Isten, szívüket keresve, nem bocsátkoznék elég mélyre; ő azonban megalkotta a gyermeket, aki semmit sem tud és csak gyenge hangon kiáltoz, megalkotta a szegény vadembert, aki csak a természet törvénye szerint tud viselkedni s lehajol, egészen a szívükig; ezek azok a mezei virágok, melyeknek az egyszerűsége elbájolja Őt... Ilyen mélyre szállva mutatja meg a Jó Isten az ő végtelen nagyságát. Mint ahogyan a Nap egyszerre és úgy világítja meg a cédrusokat és minden apró virágot, mintha csak az volna az egyetlen az egész földön, úgy Urunk is külön foglalatoskodik minden egyes lélekkel, mintha nem is volna más hozzá hasonló és mint ahogy a természetben minden évszak úgy van elrendezve, hogy a legszerényebb százszorszépet is virágba boríthassa a maga napján, úgy szolgálja minden mindegyik lélek javát.

Most bizonyára csodálkozva kérdi magától, drága Anyám, hogy mit akarok én mindezzel, mert idáig még semmi olyat nem mondtam, ami rávallana az életem történetére, de ön kért arra, hogy keresetlenül írjam le, amit csak gondolok; nem szorosan vett életrajzomat akarom megírni, hanem gondolataimat azokról a kegyelmekről, melyeket a jó Isten megadott nekem. Életemnek olyan korszakában vagyok, mikor már visszanézhetek a múltba, megérlelődött a lelkem a külső és a belső megpróbáltatások tüzében[1]; most, mint viharban edzett virág, úgy emelem fel a fejemet s látom, hogy megvalósulnak bennem a XXII. Zsoltár szavai. (Az Úr énnékem pásztorom, nincs semmiben hiányom. Kövér gyepeken ad helyet tanyáznom. Csendes vizekre terel engemet; és felüdíti lelkemet... Ha járok is sötétlő völgyeken, nem félek semmi bajtól, mert te ott vagy velem! ... )[2] Az Úr hozzám mindig könyörületes volt és édességgel teljes... Büntetésben lassú, irgalomban gazdag... (CII. Zsolt, 8. v.) Így, Anyám, boldogan énekelem meg az ön oldalán az Úr irgalmát... Egyedül az ön számára írom meg annak az apró virágnak a történetét, melyet Jézus szakított le, éppen ezért fesztelenül fogok beszélni: sem stílusom, sem a tárgyamtól való számos eltérés miatt, amit tenni fogok, nem nyugtalankodom. Az anyai szív mindig megérti gyermekét, még akkor is, ha az csak dadogni tud, ezért hát bizonyos vagyok abban, hogy ön megért és a lelkembe lát, ön, aki formálta és Jézusnak ajánlotta a szívemet!

___________________________
[1] Teréz ezeket a sorokat 1895 januárjában írja, hetedik szerzetesi évének a végén, mikor átélte már édesapjának a halálát (1894. júl. 29.) s mindazt a megpróbáltatást, amely betegségével járt. Utal itt azokra a különböző nehézségekre is, melyek a Kármelbe lépése óta kísérték (fizikai és erkölcsi értelemben vett szenvedések, lelki szárazságok).

[2] Zsolt 23, 1-4.

Tavaszi történet...

TAVASZI TÖRTÉNET MELYET EGY APRÓ FEHÉR VIRÁG ÖNMAGARÓL ÍRT ÉS FŐTISZTELENDŐ ÁGNES ANYÁNAK AJÁNLOTT

Drága Anyám, kétszeresen is Anyám, önnek mondom el most lelkem történetét [1] Mikor megkért erre, úgy hittem, szétszórttá fogja tenni szívemet, ha önmagával foglalatoskodik, de Jézus azóta megérttette velem, hogy csak úgy leszek kedves előtte, ha egyszerűen engedelmeskedem; egyébként is, csak azt kezdem meg, amit majd folytatnom kell egy örökkévalóságon át, - énekemet ,,az Úr irgalmáról!!!”

Mielőtt kézbevettem volna a tollat, letérdeltem a Mária-szobor előtt[3], (amelyik annyiszor tanúskodott már az Egek Királynőjének családunk iránt tanúsított anyai szeretetéről) s könyörögtem: vezesse kezem, hogy egyetlen olyan vonást se tegyek, amely ne volna kedves előtte. Aztán felütöttem a Szent Evangéliumot és pillantásom ezekre a szavakra esett: - „Jézus ezután felment a hegyre és magához hívta, akiket kiválasztott. A választottak csatlakoztak hozzá”.[4] (Mk 3,5-13) Íme a hivatásom, az egész életem misztériuma s főként Jézus lelkem feletti előjogainak a misztériuma ... Nem azokat hívja, akik arra méltóak, hanem akiket kiválasztott, vagy ahogy Szent Pát mondja: „Isten ..... megmondta Mózesnek: »Azon könyörülök, akin akarok és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik.« Eszerint nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen.” (Róm. 9, 15-16.)

Sokáig kérdezgettem magamban; hogy is lehetnek a jó Istennek kiváltságosai, miért nem kapja minden lélek egyenlő fokban a kegyelmet. Megdöbbentem annak láttán, hogy pazarolta rendkívüli jótéteményeit olyan szentekre, akik ellene fordultak, mint Szent Pál, Szent Ágoston is, Ő pedig jóformán rájuk kényszerítette kegyelmeit. Mikor meg olyan szentek életét olvastam, akiket a bölcsőtől a sírig dédelgetett Urunk tetszése, nem hagyva útjukban semmi akadályt, ami meggátolta volna, hogy Feléje emelkedjenek és már előre annyi jóban részesítette ezeket a lelkeket, hogy ők nem is tudták beszennyezni keresztségi ruhájuk makulátlan ragyogását, akkor azt kérdeztem magamban: hát például a szegény vademberék miért halnak meg annyian, anélkül, hogy Isten nevét még csak kimondani is hallották volna . . . Jézus kegyes volt, és felfedte előttem ezt a titkot. A természet könyvét nyitotta fel szemem előtt s én megértettem, hogy minden virág szép, amelyet Ő teremtett, hogy a rózsa ragyogása és a liliom fehérsége nem nyomja el a pici ibolya illatát vagy a százszorszép elragadó egyszerűségét. . . Megértettem, hogy ha minden kis virág rózsa szeretne lenni, a természet elveszítené tavaszi díszeit, a mezőket nem tarkítanák többé apró virágok...

___________________________

[1] A Gyermek-Jézusról nevezett Szent Teréz élettörténetét nővérének, Pauline-nak, Louis Martin másodszülött leányának írja. Pauline, mint Jézustól nevezett Ágnes anya, a lisieuxi Kármel perjelnője, tehát lélekben anyja Teréznek. Húga egyszer már gyermekkorában is, „kisanyjának” választotta őt édesanyjuk halálakor.

[2] Vö. Zsolt 48,5

[3] A „Mosolygó Szent Szűz” szobráról van szó, amely jelenleg Szent Teréz ereklyetartója fölött áll a lisieuxi Kármel kápolnájában. Eredetileg Louis Martin tulajdona volt, még legénykorában, s mindig a Martin-család életének középpontjában állott; Céline vitte magával zárdába lépésekor a lisieuxi Kármelbe.