2009. november 29., vasárnap

Mama halála

Drága Édesanyánk betegségének minden részlete él még a szívemben, főleg utolsó földi heteire emlékszem: Céline és én olyanok voltunk, mint két szegény kis száműzött, Leriche néni[1] minden reggel értünk jött s egész nap nála voltunk. Egyszer nem volt időnk rá, hogy elindulásunk előtt elvégezzük az imánkat, s útközben Céline halkan odaszólt nekem: „Meg kell mondani, hogy nem imádkoztunk még? ...” - „Ó, igen” feleltem s ő akkor nagy félénken meg is mondta Leriche néninek, az pedig így felelt: „Jól van, kislányaim, majd imádkoztok”, betett kettőnket egy nagy szobába és elment... Akkor Céline csak nézett engem és ezt mondtuk: „Ó, nem olyan, mint Mama ...ő mindig imádkozott velünk!...” Játszottunk a gyerekekkel és közben egyre csak drága Anyánk járt az eszünkben; Céline egy szer kapott egy szép sárgabarackot, hozzám hajolt és odasúgta: „Nem esszük meg, Mamának adom”. Jaj, nagyon beteg volt már ez a szegény kicsi Anya ahhoz, hogy a föld gyümölcséből egyék, ő már csak az Égben telhetett be Isten dicsőségével s ihatta Jézussal azt a titokzatos bort, amelyről Ő utolsó Vacsoráján beszél, mondván, hogy meg fogja azt osztani velünk Atyja országában.[2]

Az utolsó kenet megható szertartása[3] is lelkembe vésődött; ma is látom még a helyemet, ott, Céline mellett, születési rang szerint sorakoztunk mind az öten és szegény Édesapánk is ott volt, zokogott...

Mama halálának a napján vagy másodnapján[4] karjára vett és így szólt: - „Gyere, csókold meg még utoljára szegény kis Anyádat.” S én szó nélkül érintettem meg ajkammal drága Anyám homlokát... Nem emlékszem arra, hogy sokat sírtam volna, senkinek sem beszéltem azokról a mélységes érzésekről, amelyek eltöltöttek ...Csak néztem és figyeltem, csendben ... senkinek sem volt arra ideje, hogy velem foglalkozzék, ezért sok olyan dolgot láttam meg, amit szívesen elrejtettek volna előlem; egyszerre csak ott voltam a koporsófedél előtt... sokáig álldogáltam, nézegettem, soha nem láttam még ilyet, mégis megértettem ...Mama alacsony termetére volt szabva, de én oly kicsi voltam, hogy magasra kellett emelnem a fejem, hogy a tetejét is lássam és nagyon nagynak... nagyon szomorúnak láttam...

Tizenöt évvel később egy másik koporsó, Genovéva anya[5] koporsója előtt álltam; ugyanakkora volt, mint a Mamáé s megelevenedett a gyermekkorom! ...Reám zúdult minden régi emlék, ugyanannak a kis Teréznek nyíltak tágra a szemei, de ő nagy lett és a koporsó kicsivé lett előtte, nem kellett már magasra emelnie a fejét, hogy láthassa; ő most már csak ahhoz emelte magasra, hogy az Eget nézze, amely örömteli a számára, mert minden megpróbáltatása véget ért és lelkének a tele elmúlt, örökre...

Aznap, mikor az Egyház megáldotta a mi égbe-költözött kis Anyánk földi maradványait, a jó Isten itt a földön egy másikat akart adni nekem, és úgy, hogy magam válasszam őt. Együtt voltunk, mind az öten, szomorúan néztünk egymásra, Lujza is ott volt és Céline-re s reám tekintve így szólt: „Szegény kicsikéim, nincs már anyátok!” Akkor Céline Mária karjába vetette magát ezt mondva: - „Akkor hát te leszel Mama.” Én hozzá voltam szokva, hogy mindig őt utánozzam, de most mégis ön felé fordultam, Anyám, s mintha a jövő fátyola már lehullott volna, az ön karjába vetettem magam s így kiáltottam: „Nekem pedig Pauline lesz a Mamám!”...


_________________________________

[1] Louis Martin unokaöccsének a felesége.
[2] Vö. Mt 26,29
[3] 1877. aug. 26-án.
[4] Boldog Zelie Martinné aug. 28-án éjjel 1 órakor halt meg, temetése aug. 29-én volt.
[5] Szent Teréziáról nevezett Genovéva anya, egyike a lisieuxi Kármel alapítónőinek.


Nincsenek megjegyzések: