2009. október 29., csütörtök

Jézus kertje


...Így van ez a lelkek világában is, amely Jézus kertje. Ő akart olyan nagy szenteket teremteni, akiket Liliomokhoz és rózsákhoz lehet hasonlítani, de teremtett kisebbeket is s ezeknek be kell érniük azzal, hogy százszorszépek vagy ibolyák, melyeknek az a rendeltetése, hogy olyankor derítsék fel a jó Isten pillantását, mikor alacsonyra tekint. A tökéletesség abban áll, hogy az ő akaratát tegyük, hogy azzá legyünk, aminek ő akar látni bennünket...

Megértettem még azt is, hogy Urunk szeretete éppen úgy megnyilatkozik a legegyszerűbb lélekben, mint a legfenségesebben, ha az semmiben sem áll ellen kegyelmének. A szeretet sajátossága valóban az, hogy leereszkedjék, s ha minden lélek a Szent doktorokéhoz volna hasonló, akik az Egyházat tanításuk fényével világították meg, úgy hiszem, a jó Isten, szívüket keresve, nem bocsátkoznék elég mélyre; ő azonban megalkotta a gyermeket, aki semmit sem tud és csak gyenge hangon kiáltoz, megalkotta a szegény vadembert, aki csak a természet törvénye szerint tud viselkedni s lehajol, egészen a szívükig; ezek azok a mezei virágok, melyeknek az egyszerűsége elbájolja Őt... Ilyen mélyre szállva mutatja meg a Jó Isten az ő végtelen nagyságát. Mint ahogyan a Nap egyszerre és úgy világítja meg a cédrusokat és minden apró virágot, mintha csak az volna az egyetlen az egész földön, úgy Urunk is külön foglalatoskodik minden egyes lélekkel, mintha nem is volna más hozzá hasonló és mint ahogy a természetben minden évszak úgy van elrendezve, hogy a legszerényebb százszorszépet is virágba boríthassa a maga napján, úgy szolgálja minden mindegyik lélek javát.

Most bizonyára csodálkozva kérdi magától, drága Anyám, hogy mit akarok én mindezzel, mert idáig még semmi olyat nem mondtam, ami rávallana az életem történetére, de ön kért arra, hogy keresetlenül írjam le, amit csak gondolok; nem szorosan vett életrajzomat akarom megírni, hanem gondolataimat azokról a kegyelmekről, melyeket a jó Isten megadott nekem. Életemnek olyan korszakában vagyok, mikor már visszanézhetek a múltba, megérlelődött a lelkem a külső és a belső megpróbáltatások tüzében[1]; most, mint viharban edzett virág, úgy emelem fel a fejemet s látom, hogy megvalósulnak bennem a XXII. Zsoltár szavai. (Az Úr énnékem pásztorom, nincs semmiben hiányom. Kövér gyepeken ad helyet tanyáznom. Csendes vizekre terel engemet; és felüdíti lelkemet... Ha járok is sötétlő völgyeken, nem félek semmi bajtól, mert te ott vagy velem! ... )[2] Az Úr hozzám mindig könyörületes volt és édességgel teljes... Büntetésben lassú, irgalomban gazdag... (CII. Zsolt, 8. v.) Így, Anyám, boldogan énekelem meg az ön oldalán az Úr irgalmát... Egyedül az ön számára írom meg annak az apró virágnak a történetét, melyet Jézus szakított le, éppen ezért fesztelenül fogok beszélni: sem stílusom, sem a tárgyamtól való számos eltérés miatt, amit tenni fogok, nem nyugtalankodom. Az anyai szív mindig megérti gyermekét, még akkor is, ha az csak dadogni tud, ezért hát bizonyos vagyok abban, hogy ön megért és a lelkembe lát, ön, aki formálta és Jézusnak ajánlotta a szívemet!

___________________________
[1] Teréz ezeket a sorokat 1895 januárjában írja, hetedik szerzetesi évének a végén, mikor átélte már édesapjának a halálát (1894. júl. 29.) s mindazt a megpróbáltatást, amely betegségével járt. Utal itt azokra a különböző nehézségekre is, melyek a Kármelbe lépése óta kísérték (fizikai és erkölcsi értelemben vett szenvedések, lelki szárazságok).

[2] Zsolt 23, 1-4.

Nincsenek megjegyzések: