2009. november 4., szerda

Nagyon szerettem Papát és Mamát

A lelkem történetében, egészen Kármelbe-lépésemig három elhatároló korszakot különböztetek meg; az első, ha rövid is, emlékekben gazdag s értelmem nyiladozásától a mi drága Édesanyánk égbe-költözéséig terjed.
A jó Isten kegyelme igen korán nyitotta meg értelmemet s oly mélyen emlékezetembe véste gyermekkori emlékeimet, hogy úgy érzem, mintha csak tegnap történtek volna azok a dolgok, amelyeket el fogok mondani. Kétségtelen, hogy Jézus, szeretetében, meg akarta ismertetni velem azt a páratlan Édesanyát, akit nekem adott, s akit azután Isteni keze oly hamar megkoronázott az Égben!...
A jó Istennek tetszett, hogy szeretettel vegyen körül, gyengéd mosolyok és becézgetések nyomait őrzik legelső emlékeim! ...de ha sok szeretetet adott mellém, telt abból az én kicsi szívembe is, mert szeretőnek és fogékonynak teremtette, így nagyon szerettem Papát és Mamát és ezer módon fejeztem ki gyöngédségemet, mert igen közlékeny voltam. Csak az eszközeim voltak néha különösek, amint ezt Mamának egy levele is bizonyítja:
  • „Nincs még egy ilyen huncut, mint ez a baba, megsimogat s közben a halálomat kívánja: Ó, milyen jó volna ha meghalnál, kis Anyám!” ... erre megpirongatják, s így felel: „Csak azért, hogy az Égbe menj, hiszen azt mondtad, hogy meg kell halni ahhoz, hogy oda jussunk”. Túláradó szeretetében ugyanígy kívánja apja halálát is.”

1874. jún. 25-én, mikor alig 18 hónapos voltam, ezt mondta rólam mama:
  • „Édesapátok hintát szerelt fel, Céline nem tud hová lenni az örömtől, de ahogy a pici hintázik, azt látni kell, kacagtató, ahogy nagylány módjára tartja magát, el nem eresztené a kötelet, s ha nem száll eléggé, sírni kezd. Elölről megkötjük egy másik kötéllel, de még így sem vagyok nyugodt, mikor olyan magasan repül!”
  • „Legutóbb furcsa kalandom volt a kicsikével. A fél 6-os misére szoktam menni, az első napokban nem mertem otthagyni, de látva, hogy sohasem ébred fel, végül is elhatároztam, hogy elmegyek. Az ágyamba fektetem s úgy odahúzom melléje a bölcsőt, hogy lehetetlenség leesnie. Egyszer elfelejtettem odahúzni a bölcsőt. Hazaérkezem s a kicsi nincs az ágyamban; kiáltást hallok, látom, hogy ott ül egy széken, szemben az ágyam fejével, kis feje a támlán feküdt, ott aludt s kényelmetlen helyzetében rosszat álmodott. El nem tudtam képzelni, hogy kerülhetett ülőhelyzetben arra a székre, hiszen feküdt azelőtt. Megköszöntem a jó Istennek, hogy semmi baja sem történt, igazán gondviselésszerű volt, hiszen a földre kellett volna esnie, jó Angyala őrködött felette és a tisztítótűzben szenvedő lelkek, akikhez naponta imádkozom a kicsiért, vigyáztak rá; én így magyarázom... ti magyarázzátok, ahogy akarjátok!...”
A levél végén mama hozzáfűzi:
  • „A kisbaba most arcomra tette a kezét és megcsókolt. Ez a csepp jószág el nem maradna mellőlem, mindig a sarkamban van; nagyon szeret a kertben lenni, de ha nem vagyok ott, ő sem marad, s addig sír, amíg csak vissza nem hozzák hozzám...” (Íme egy másik levélrészlet): „A kis Teréz egyik nap azt kérdezte tőlem, hogy az Égbe fog-e menni. Azt mondtam, hogy ha jó lesz: igen, erre ezt felelte: „Igen, de ha nem leszek jó kislány, a pokolba megyek ...tudom ám, hogy mit csinálok akkor... Te az Égben leszel, veled repülök... hogy is tudna a Jó Isten megfogni engem? ... ugye jó erősen tartanál a karodban?” A szeméből láttam, hogy meg van győződve róla, a jó Isten is tehetetlen vele szemben, ha az anyja karjában van...
  • Mária nagyon szereti a kis húgát, aranyosnak mondja, de nehezen tudná kezelni, mert ez a csöppség borzasztóan fél attól, hogy megbántja őt. Tegnap egy szál rózsát akartam adni neki, mert tudtam, hogy boldoggá teszem vele, ő azonban könyörögni kezdett, hogy ne tépjem le, Mária megtiltotta; izgalmában egészen kipirult; mégis adtam neki, kettőt, erre azután már nem mert szem elé kerülni a házban. Hiába mondtam neki, hogy a rózsák az enyémek, „de nem, Máriáéi”. Ez a gyermek igen könnyen felindul. Ha valami kis kárt csinál, arról mindenkinek tudnia kell. Tegnap, hogy véletlenül letépett egy darabot a tapétából, szánalmas lelkiállapotban volt, azután gyorsan meg kellett az egészet az édesapjának mondani, aki négy órával ezután érkezett haza; mi már el is felejtettük az egészet, ő azonban nagy sietve szólt Máriának: „Gyorsan mondd: meg Papának, hogy eltéptem a papirost”. Úgy állt ott, mint az ítéletére váró bűnös, de az motoszkált a kis fejében, hogy jobban megbocsátanak neki, ha vádolja magát.”

Nincsenek megjegyzések: