2010. február 18., csütörtök

Elveszítettem második Anyámat!...

      Most azonban arról a fájdalmas próbatételről kell beszélnem, amely akkor törte meg a kis Teréz szívét, mikor Jézus elragadta tőle drága mamáját, oly gyöngéden szeretett Pauline-ját...
      Egyszer azt mondtam Pauline-nak, hogy szeretnék remete lenni, elmenni vele valami távoli pusztaságba, és ő azt felelte, hogy az én vágyam az övé is, és várni fog, míg én elég nagy leszek ahhoz, hogy elinduljunk. Kétségtelen, hogy nem mondta ezt komolyan, de a kis Teréz komolyan vette; mekkora volt a fájdalma, mikor egyszer csak hallja, hogy Pauline Máriával közeli Kármelba-lépéséről beszél... Nem tudtam, hogy mi a Kármel, de megértettem: Pauline itt fog hagyni, hogy zárdába lépjen, megértettem, hogy nem fog várni rám s hogy elvesztem második Anyámat!...Ó, hogy tudnám szívem gyötrelmét kimondani?... Egy pillanat alatt átértettem, hogy mi az élet, eddig nem láttam, hogy ennyire szomorú, de most teljes realitásában mutatkozott meg előttem; láttam, hogy egyetlen szenvedés és egyetlen, szakadatlan elválás az egész... Csak úgy omlottak keserű könnyeim, mert nem értettem még az áldozat örömét, gyenge, olyan gyenge voltam, hogy nagy kegyelemnek tartom, hogy egyáltalán el tudtam viselni egy olyan megpróbáltatást, amely láthatóan meghaladta az erőimet!... Ha én csak lassacskán tudtam volna meg, hogy drága Pauline-om elmegy, talán nem szenvedtem volna ennyire, de az, hogy rajtaütésszerűen jutott tudomásomra, olyan volt, mintha kard járta volna át a szívemet...
      Mindig emlékezni fogok rá, drága Anyám, hogy micsoda gyöngédséggel vigasztalt engem... Azután elmagyarázta a Kármel életét, amely, úgy láttam, nagyon-nagyon szép! Mikor gondolatban újra végigmentem azon, amit nekem elmondott, éreztem, hogy a Kármel az a pusztaság, ahol a Jó Isten akarata szerint nekem is el kell rejtőznöm ... Akkora erővel éreztem, hogy a legkisebb kétség sem volt a szívemben: ez nem gyermekálom, melyet magával ragadó hatás kelt, hanem egy Isteni hívás bizonyossága; a Kármelbe akartam menni, nem Pauline-ért, hanem Jézusért egymagáért... Sok gondolatom volt, ezeket szavakkal visszaadni nem lehet, de nagy békét hagytak hátra a lelkemben.
      Másnap elmondtam titkomat Pauline-nak, aki vágyamban az Ég akaratát látva azt mondta, hogy nemsokára elmegyek vele a Kármelbe a Perjelnő Anyához s hogy el kellene mondanom neki mindazt, amit a Jó Isten éreznem adott... Egy Vasárnapot választottunk ki erre az ünnepélyes látogatásra; nagy zavarba jöttem, mikor megtudtam, hogy G. Máriának[1] velem kell maradnia, miután elég kicsi még ahhoz, hogy láthassa a kármelitákat. Módot kellett azonban találnom arra, hogy egyedül maradjak, s ez jutott eszembe: azt mondtam Máriának, hogy miután abban a kiváltságban lesz részünk, hogy a Perjelnő Anyát láthatjuk, nagyon kedvesnek és udvariasnak kell lennünk, ezért el kell neki mondanunk még a titkainkat is, tehát menjünk ki egymás után egy-egy pillanatra s hagyjuk egyedül a másikat. Mária hitelt adott a szavamnak s dacára annak, hogy egy csepp kedve sem volt nemlétező titkainak a bevallásához, egyedül maradtunk, egyikünk a másik után, Anyánk mellett.[2] Mikor Gonzagáról nevezett Mária anya végighallgatta nagy vallomásomat, hitt a hivatásomban, de azt mondta, hogy 9 évesen nem vesznek fel újoncnak s hogy meg kell várni, amíg 16 éves leszek... Belenyugodtam, annak ellenére, hogy nagyon vágytam rá, hogy mielőbb belépjek s hogy első Áldozásom Pauline beöltözése napján legyen... Ezen a napon bókoltak nekem másodszor. Szent Ágostonról nevezett Teréz nővér odajött, hogy lásson s nem győzte mondani, hogy milyen helyes vagyok... nem úgy képzelem, hogy dicséretekért jövök a Kármelbe, éppen ezért a társalgóból eljövet egyre csak mondtam a Jó Istennek, hogy egyesegyedül Érette akarok kármelita lenni.
      Igyekeztem jól kihasználni azt a pár hetet, amíg drága Pauline-om még a világban van, Céline és én minden nap süteményt és bonbont vettünk neki, azt gondolva, hogy úgysem fog ilyesmit enni ezután, mindig a sarkában voltunk, egy percnyi nyugtot nem hagytunk neki. Végül elérkezett az Október 2-a, a könnyek s az áldások napja, melyen Jézus leszakította virágai közül a legelsőt, aki majd anyjává lesz azoknak, akik pár évvel később a nyomdokába lépnek.
      Még látom magam előtt, hogy hol álltam, mikor Pauline utoljára megcsókolt, azután Nagynéném mindnyájunkat elvitt a misére, mialatt Papa Kármel hegyére ment, hogy felajánlja első áldozatát... Az egész család könnyezett, úgy hogy az emberek, kik templomba lépésünkkor láttak bennünket, csodálkozva néztek, de mindegy volt ez nekem s nem gátolt a sírásban; azt hiszem, arra sem vetettem volna ügyet, ha minden összeomlik körülöttem, a szép kék Eget néztem és csodálkoztam, hogy a Nap ilyen fényesen tud ragyogni, mikor az én lelkemet elárasztja a bánat!... Talán úgy találja, drága Anyám, hogy eltúlzom a fájdalmat, ami bennem élt?... Én tisztában vagyok vele: nem lett volna szabad ekkorának lennie, hiszen megvolt-rá a reményem, hogy megtalálom majd Önt újra a Kármelen; de az én lelkem még TÁVOL állott attól, hogy érett legyen, még sok tűzpróbán kellett átmennie, míg annyira áhított állomására el nem jutott...

_________________________
[1]      Marie Guérin. Ö maga is a Kármelbe lépett 1895. aug. 15-én és az Eucharisztiáról nevezett Mária nővér nevet vette fel.
[2]      A szerzetesi kolostorban így nevezik a perjelnőt.

Nincsenek megjegyzések: