2010. február 18., csütörtök

„Céline kislánya”

      Semmit sem mondtam még Céline-nel való bensőséges viszonyomról, ó! ha mindent el kellene mesélnem, nem érnék a végére soha...
      Lisieux-ben szerepet cseréltünk, Céline lett a huncut kis kobold, Teréz már csak nagyon szelíd kislány volt, de sírvafakadt úton-útfélen... Ez nem volt akadálya annak, hogy Céline és Teréz egyre jobban és jobban szeressék egymást; előfordult néha, hogy kissé összekaptak, de nem volt ez komoly, alapjában véve mindig egy véleményen voltak. Elmondhatom, hogy az én drága kis nővérem soha fájdalmat nem okozott nekem, hanem olyan volt számomra, mint a napsugár, mindig felderített, mindig megvigasztalt... Ki tudná elmondani, milyen elszántan kelt védelmemre az Apátságban, mikor megvádoltak valamivel? Annyira törődött az egészségemmel, hogy néha már untam is. Azt azonban nem untam, ha nézhettem, amint játszik; sorba ültette összes babáinkat s órát tartott nekik, mint valami ügyes tanítónéni, csakhogy arra is kiterjedt a gondja, hogy az ő leányai mindig jók legyenek, az enyémeket pedig gyakran rakta ajtó elé rossz magaviseletük miatt... Elmondott nekem minden iskolában tanult, új dolgot, ami jó szórakozás volt számomra, én pedig úgy tekintettem rá, mint a tudomány kútfejére. A „Céline kislánya” címet kaptam tőle; ha valamiért megharagudott rám, elégedetlenségének a legnagyobb jele az volt, hogy így szólt: „Nem vagy többé a kislányom, végeztünk, ezt egyszer s mindenkorra megjegyzem magamnak!” Akkor pedig csak sírnom kellett, mint valami Magdolnának, kérve, hogy tekintsen továbbra is a kislányának; rövidesen megcsókolt és megígérte, hogy mindent el fog felejteni!... Hogy megvigasztaljon, fogta az egyik babáját s ezt mondta neki: „Csókold meg, drágám, a nagynénédet.” Egyszer a baba oly buzgón adta gyöngéd csókjait, hogy két kis karja belecsúszott az orromba... Céline, akinek ez nem volt szándékában, megrökönyödve nézett engem az orromon lógó babával; a nagynéni rövidesen lerázta magáról unokahúga túlságosan szerető ölelését és kacagni kezdett, szívéből, ezen a különös kalandon.
      A legmulatságosabb látványt akkor nyújtottuk, mikor együtt vásároltuk újévi ajándékainkat a bazárban, gondosan elrejtőzve egymás elől. 10 sous-t költhettünk és legalább 5 vagy 6 féle különböző tárgyra volt szükségünk; a legszebb dolgokat ilyen áron lehetett megvenni. Bevásárlásainktól elragadtatva, türelmetlenül vártuk az év első napját, hogy átadhassuk egymásnak nagyszerű ajándékainkat. Az, aki előbb ébredt fel, mint a másik, gyorsan boldog új évet kívánt, azután átadtuk egymásnak az újévi meglepetést és mindegyikünk el volt ragadtatva a 10 sous-ért vett kincsektől!...
      Ezek a kis ajándékok majdnem ugyanannyi örömet szereztek nekünk, mint nagybátyám szép újévi ajándéka, egyébként ez csak az örömök kezdete volt. Ezen a napon gyorsan öltöztettek minket és mindnyájan vigyázzban álltunk, hogy Papa nyakába ugorhassunk; amint kilépett a szobájából, örömujjongás hangzott az egész házban és Apácskán látszott: boldog, hogy mi ennyire megelégedettek vagyunk... Azok az újévi ajándékok, amelyeket Mária és Pauline adtak kisleányaiknak, nem voltak nagyon értékesek, de azok is nagy örömet szereztek... Ó! ebben a korban nem voltunk fásultak, a lelkünk egész frisseségében tárult ki, mint a virág, amelyik boldog, hogy befogadhatja a reggeli harmatot. . . Ugyanegy szellő ringatta a kelyheinket s ami örömet vagy fájdalmat okozott az egyiknek, ugyanazt okozta a másiknak is. Igen, közösek voltak az örömeink, ezt drága Céline-em első Szentáldozásának szép napján nagyon éreztem... Még nem jártam az Apátságba, mert csak 7 éves voltam, de szívemben nagyon édes emlékét őriztem meg annak az előkészületnek, melyet ön, drága Anyám, végeztetett Céline-nel; minden este a térdére ültette s arról beszélt neki, hogy milyen nagy tettet fog véghezvinni; sóváran hallgattam, készülni szerettem volna én is, azonban ön igen gyakran elküldött azzal, hogy túl kicsi vagyok még; ilyenkor elnehezült a szívem, s azt gondoltam, hogy nem is olyan nagy idő négy év ahhoz, hogy a Jó Isten fogadására felkészüljünk ...
      Egyik este hallottam, amint mondta, hogy az első Áldozással új életet kell kezdeni; rögtön elhatároztam, hogy én nem fogok addig várni, hanem Céline-nel egyidőben kezdem meg új életemet... Soha úgy nem éreztem, hogy szeretem őt, mint ahogy háromnapos lelkigyakorlata alatt éreztem, életemben először voltam távol tőle, nem feküdtem az ágyában... Az első napon elfeledtem, hogy nem fog hazajönni s őrizgettem, hogy vele együtt egyem majd meg, a kis csomó cseresznyét, melyet Papa vett nekem; látva, hogy nem jön, nagyon szomorú voltam. Papa azzal vigasztalt, hogy holnap majd elvisz az Apátságba, hogy Céline-emet láthassam s hogy majd adok neki egy másik cseresznyecsomót!... Céline első Áldozásának a napja olyan hatással volt rám, mintha csak az enyémé lenne; mikor reggel egymagam ébredtem a nagy ágyban, éreztem, hogy árad bennem az öröm... „Ma van a napja! ... Elérkezett a nagy nap ...” Ezeket a szavakat ismételgettem fáradhatatlanul. Ügy éreztem, mintha én magam járulnék első áldozáshoz. Azt hiszem, nagy kegyelmeket kaptam ezen a napon és úgy gondolok rá, mint életem egyik legszebb napjára...
      Visszakanyarodtam kissé, hogy felelevenítsem ezt a gyönyörű és édes emléket...

Nincsenek megjegyzések: