2010. február 24., szerda

Betegség támadott meg

      Október 2-ára volt kitűzve visszatérésem az Apátságba, hiszen járnom kellett oda, minden szomorúságom mellett is. Délután Nagynéném értünk jött, hogy elvigyen minket a Kármelbe s láttam drága Pauline-omat a rácsok mögött... Ó, mit szenvedtem én ebben a kármeli társalgóban! Miután a lelkem történetét írom, mindent el kell mondanom drága Anyámnak s bevallom, hogy azok a szenvedések, amelyek belépését megelőzték, semmiségek voltak az elkövetkezőkhöz képest... Minden Csütörtökön együtt ment a Kármelbe a család s nekem, aki ahhoz voltam szokva, hogy együttléteinkben összeforrjak Pauline-nal, nagy nehezen jutott két vagy három perc a látogatás végén, melyet természetesen sírással töltöttem s megtépett szívvel mentem el onnan... Nem értettem meg, hogy Nagynéném iránti figyelemből beszél elsősorban Jeanne-hoz és Máriához, ahelyett, hogy kisleányaihoz szólna... nem értettem s ezt mondtam a szívem mélyén: „Elvesztettem Pauline-t!!!” Meglepő, hogy szellemileg mekkorát fejlődtem ennek a szenvedésnek a súlya alatt, olyannyira, hogy csakhamar leestem a lábamról.
      Az a betegség, amely megtámadott, egészen bizonyosan a gonosz lélektől származott, aki az ön Kármelbe-lépése felett dühöngve, rajtam akarta kitölteni a bosszúját a kár miatt, amit családunk fog majd a jövőben okozni neki, de nem tudta, hogy az Ég édes Királynője virraszt a törékeny kis virág felett, mosolyog rá trónja magasából, készen áll arra, hogy végét vesse a viharnak abban a pillanatban, melyben az ő virága menthetetlenül összetört volna...
      Az esztendő vége felé szakadatlanul fájt a fejem, de alig szenvedtem, tudtam tanulmányaimat folytatni és senki sem nyugtalankodott miattam; ez 1883 Húsvétjáig tartott. Ekkor Papa Párizsba utazott Máriával és Léonie-val; Nagynéném magához vett Céline-nel együtt. Egyik estén Nagybátyám elvitt magával s Mamáról beszélt, régi emlékeiről, oly jósággal, amely mélyen meghatott és könnyekre fakasztott; ekkor azt mondta, hogy túlságosan érzékeny vagyok, sok vidámságra volna szükségem s nagynénémmel együtt elhatározta, hogy a Húsvéti vakációban majd gondoskodik szórakoztatásunkról. Ezen az estén a katolikus körbe kellett volna mennünk, de látva, hogy nagyon fáradt vagyok, Nagynéném lefektetett; ahogy vetkőztem, valami különös reszketés fogott el, Nagynéném azt hitte, hogy fázom. Takarókba burkolt, meleg palackokat tett mellém, de semmi sem tudta lecsillapítani nyughatatlanságomat, amely csaknem egész éjszaka tartott. Mikor Nagybátyám unokatestvéreimmel és Céline-nel hazajött a katolikus körből, igen meg volt lepve, hogy ilyen állapotban talál, melyet nagyon súlyosnak ítélt, de nem szót róla, nehogy Nagynénémet megijessze. Másnap elment Notta doktorért[1] , akinek ugyanaz volt a véleménye, mint Nagybátyámnak, hogy állapotom nagyon súlyos s hogy ilyen fiatal gyerek soha nem kapta még meg ezt a betegséget. Mindenki meg volt döbbenve, Nagynéném kénytelen volt magánál tartani s valóban anyai gondossággal ápolt. Mikor Papa megjött Párizsból nagylány-nővéreimmel, Aimée[2] olyan bánatos arccal fogadta őket, hogy Mária azt hitte, meghaltam... De ez a betegség nem arra szolgált, hogy meghaljak, sokkal inkább, mint Lázáré is, Isten dicsőségére... Valóban arra szolgált az én szegény kis Apám csodálatos Istenre-hagyatkozása folytán, aki azt hitte, hogy ,,kislánya vagy megörül, vagy meghal”. Arra szolgált Mária Istenre-hagyatkozása folytán is!... Ó, mit szenvedett miattam... milyen hálás vagyok neki gondoskodásáért, melyet annyi önzetlenséggel pazarolt reám... a szíve diktálta, hogy mire van szükségem, s valóban, az Anyai szív nagyobb tudós, mint az orvos szíve, mert ki tudja találni, hogy mit követel meg gyermekének a betegsége...
      Szegény Máriának át kellett költöznie Nagybátyámhoz: akkor engem a Cserjésbe átszállítani lehetetlenség volt. Pauline beöltözésének időpontja pedig közeledett; vigyáztak, hogy előttem ne beszéljenek róla, tudva, mennyire fáj, hogy nem mehetek el, én azonban gyakran beszéltem róla s mondogattam: elég jól leszek ahhoz, hogy drága Pauline-omat meglátogathassam. A Jó Isten valóban nem akarta megtagadni tőlem ezt a vigasztalást, vagy méginkább: az ő drága Jegyesét akarta megvigasztalni, aki annyit szenvedett kislánya betegsége miatt. Észrevettem, hogy Jézus nem akarja megpróbálni gyermekeit eljegyzésük napján, ennek az ünnepnek felhőtlennek kell lennie, ízelítőnek a Paradicsom boldogságából; ugye, hogy már öt ízben megmutatta ezt? És így átölelhettem drága Anyámat, ölébe ülhettem, simogathattam, kifogyhatatlanul... Láthattam, hogy fehér Menyasszonyi díszében milyen elragadó... Ó, szép volt ez a nap, amely megszakította sötét megpróbáltatásomat, de el is telt gyorsan... Rövidesen fel kellett szállni a kocsira, ami elvitt, messze Pauline-tól... messze drága Kármelemtől. A Cserjésbe érve, lefektettek, akaratom ellenére; bizonygattam, hogy tökéletesen meggyógyultam s nincs már ápolásra szükségem. Sajnos, megpróbáltatásomnak még csak az elején voltam!... Másnap visszaestem, ugyanoda, ahol voltam. s betegségem oly súlyossá vált, hogy emberi számítás szerint nem gyógyulhattam volna meg ... Nem is tudom, hogy írjak le egy ilyen különös betegséget, most már meg vagyok győződve róla, hogy a gonosz lélek munkája volt, de gyógyulásom után sokáig hittem úgy, hogy szántszándékkal voltam beteg, ami lelkem számára valóságos mártíromság volt...
      Megmondtam ezt Máriának, aki szokott jóságával, tőle telhetően megnyugtatott, meg is gyóntam, s akkor meg gyóntatóatyám igyekezett biztosítani arról, hogy azon a ponton, ahol én voltam, lehetetlenség betegséget színlelni. A jó Isten, bizonyára azért, hogy megtisztítson, s főleg, hogy megalázzon, meghagyta számomra ezt a belső mártíromságot, egészen a Kármelbe való belépésemig, ahol azután lelkünk Atyja[3] úgyszólván egyetlen kézmozdulattal elseperte minden kétségemet és azóta tökéletesen nyugodt vagyok.

___________________________

[1] Sebész, akit Martinné is felkeresett rákos panaszaival 1876-ban.

[2] Aimée Roger, a Guérin család szakácsnője.

[3] Almire Pichon jezsuita atyáról van itt szó (1843-1919), aki korának híres lelkigyakorlatos prédikátora volt s a szentség hírében halt meg. Mint tanú szerepelt Teréz boldoggá avatásakor.

Nincsenek megjegyzések: