Papa hároméves mártíriuma...

      Amint az imént mondtam, január l0-ének a napja volt az én Királyom diadala, Jézus virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulásához hasonlítom; mint ahogy a Mi Isteni Mesterünk egynapos dicsőségét fájdalmas szenvedés követte s ez a szenvedés nem volt egyedül az övé, mint ahogy Jézus fájdalmai karddal döfték át Isteni Anyjának szívét, így a mi szívünk is átérezte annak a szenvedését, akit a földön a leggyengédebben szerettünk... Emlékszem, hogy 1888 júniusában, első megpróbáltatásunk idején ezt mondtam: „Sokat szenvedek, de érzem, hogy még nagyobb megpróbáltatásokat is el tudnék viselni.” Nem gondoltam ekkor, hogy mi vár még rám... Nem tudtam, hogy február 12-én, egy hónappal beöltözésem után, drága Atyánk a minden kelyhek legkeserűbbikét, legmegalázóbbját fogja kiinni...[1]

      Ó, ezen a napon nem mondtam, hogy még többet is tudnék szenvedni!!!... Gyötrelmeinket nem tudják kifejezni a szavak, meg sem próbálom leírni őket. Egy napon majd az Égben szívesen fogunk beszélgetni dicsőséges megpróbáltatásainkról, vagy nem vagyunk máris boldogok, hogy elszenvedtük azokat?... Igen, Papa hároméves mártíriuma úgy áll előttem, mint egész életünk legszeretetreméltóbb, leggyümölcsözőbb ideje, oda nem adnám a Szentek összes elragadtatásáért és kinyilatkoztatásáért, szívemből kicsordul a hála erre a felbecsülhetetlen kincsre gondolva, amely szent irigységgel töltheti el az Égi udvar Angyalait...

      Vágyam a szenvedés után beteljesült, de vonzalmam nem csökkent iránta, részt is kért hamarosan a lelkem a szívem szenvedéseiből. A lelki szárazság mindennapi kenyeremmé lett s bár minden vigasztalástól meg voltam fosztva, a teremtett lények legboldogabbja voltam, mert minden vágyam beteljesedett...

      Ó, drága Anyám! Milyen édes is volt a mi nagy megpróbáltatásunk, hiszen mindegyikünk szívét csak a szeretet és a hála sóhajai hagyták el!... Nem mentünk már a tökéletesedés ösvényén, hanem repültünk, mind az öten. A két szegény kis caeni száműzött,[2] dacára annak, hogy még a világban volt, nem volt már a világból való... Ó, milyen csodákat vitt végbe a megpróbáltatás az én drága Céline-em lelkében!... Minden levele, amelyet ebben az időben írt, csupa megnyugvás és szeretet... S ki tudná elmondani közös beszélgetéseinket?... Ó, a Kármel rácsai nem választottak szét bennünket, inkább még jobban egyesítették a lelkünket, ugyanazok voltak a gondolataink, ugyanazok a vágyaink, ugyanaz a szeretetünk Jézus és a lelkek iránt... Mikor Céline és Teréz együtt volt, földi dolgokról soha, egyetlen szó sem vegyült beszélgetésükbe, ott folyt az már az Égben. Mint valamikor a Belvederében, örökkévaló dolgokról álmodtak s hogy hamarosan érezhessék azt a végtelen boldogságot, itt lenn egyetlen osztályrészükül „a szenvedést és a megvetést” választották.[3]

______________________________

[1]      1889. febr. 12-én Boldog Louis Martint Lisieux-ből egy caeni gyógyintézetbe szállították.

[2]      Leonie és Céline a Saint-Vincent-de-Paul árvaházba költözött, hogy édesapjuk közelében lehessenek.

[3]      Utalás Keresztes Szent János híres szavaira: „Szenvedni és megvettetni érted”.