2012. január 2., hétfő

„Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.”

      Ez a boldogság nem volt tiszavirágéletű, nem kellett elröppennie „az első napok illúzióival”. Illúzióim - a Jó Isten megadta ezt a kegyelmet - EGYÁLTALÁN nem voltak mikor a Kármelbe léptem; olyannak találtam a szerzetesi életet, mint amilyennek elképzeltem, semmiféle áldozaton nem csodálkoztam, és mégis, hiszen tudja, drága Anyám, első lépéseim több tövisre, mint rózsára találtak! . . . Igen, a szenvedés kitárta felém a karját és én szerelmesen vetettem bele magamat... Hogy mit szándékoztam tenni a Kármelen, azt kijelentettem az Eucharisztiás Jézus lábainál, a fogadalomtételemet megelőző vizsgán: „Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.” Ha az ember el akar érni egy célt, igénybe kell vennie annak eszközeit; Jézus megértette velem, hogy a kereszt által akar lelkeket adni nekem s a szenvedés iránti vonzalmam a szenvedéssel egyenes arányban nőtt. Ez volt az utam 5 éven át, külsőleg azonban semmi sem árulta el szenvedésemet, amely éppen azért volt olyan fájdalmas, mert egyedül csak én ismertem. Ó, milyen meglepetésben lesz részünk a világ végén, mikor majd a lelkek történetét olvassuk!... Hányan fognak csodálkozni, látva azt az utat, amelyen az én lelkemet vezették végig!.. 
      Ez annyira igaz, hogy két hónappal belépésem után, Pichon Atya, mikor a Szent Szívről nevezett Mária nővér fogadalomtételére eljött, meglepetve látta, hogy a Jó Isten mit vitt végbe a lelkemben és azt mondta, hogy előző estén, mikor a kórusban látott imádkozni, azt hitte, hogy teljesen gyermeki a buzgalmam és nagyon édes az utam. A jó Atyával való találkozásom igen nagy vigasztalás volt számomra, melyet könnyek fátyoloztak, mert igen nehezemre esett a lelkemet kitárnom előtte. Azonban mégis életgyónást végeztem, olyant, amilyent még életemben soha; a végén az Atya ezeket a szavakat mondta nekem, a legvigasztalóbbakat, melyek csak megcsendültek a lelkemben: „A Jó Isten, a Szent Szűz és minden Szentek jelenlétében KIJELENTEM, HOGY SOHA NEM KÖVETETT EL EGYETLEN HALÁLOS BŰNT SEM.” Azután még hozzáfűzte: köszönje meg a Jó Istennek, amit önért tett, mert, ha elhagyta volna, a kis angyal helyett egy kis démon lett volna önből. Ó, ezt nem volt nehéz elképzelnem, éreztem, hogy milyen gyenge és tökéletlen vagyok, de a szívemet hála töltötte el; annyira féltem attól, hogy beszennyeztem Keresztségem fehér ruháját, hogy ez a biztosíték, egy olyan lelkivezető szájából, aki, mint ahogy a Mi Szent Terézia Anyánk kívánta, egyesíti a tudományt az erénnyel, olyan volt számomra, mintha magának Jézusnak az ajkáról hangzott volna el. .. A jó Atya még ezeket a szavakat is mondta, melyek édesen íródtak a szívembe: „Gyermekem, a Mi Urunk legyen mindig az ön főnöke és újoncmestere.” Valóban az is volt s ezen felül még az „Igazgatóm” is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a lelkem zárva volt Elöljáróim számára, ó, távolról sem, mindig azon voltam, hogy nyitott könyv legyen előttük; de Anyánknak, miután gyakran volt beteg, kevés ideje volt arra, hogy foglalkozzék velem. Tudom, hogy nagyon szeretett engem, s rólam a lehető legjobbakat mondta, emellett azonban megengedte a Jó Isten, hogy akaratlanul is NAGYON SZIGORÚ legyen, nem találkozhattam vele úgy, hogy ne kellett volna megcsókolnom a földet s ugyanilyen volt a ritka eligazítások idején, melyeket nekem tartott... Milyen felbecsülhetetlen kegyelem! . . . Mennyire láthatóan működött a Jó Isten abban, aki helyettese volt!... Mi lett volna belőlem, ha, mint ahogy a világiak gondolták, a közösség „játék babája” lettem volna? Ahelyett talán, hogy a Mi Urunkat láttam volna feletteseimben, csak saját személyüket jelentették volna számomra és szívem, amelyet oly jól megőriztem a világban, emberi kapcsolatokat létesített volna a kolostorban... Szerencsémre megóvtak ettől a csapástól. Kétségtelenül nagyon szerettem Anyánkat, de tiszta szeretettel, mely lelkem Jegyese felé emelt... 
   Mesternőnk igazi szent volt, az ősi kármeliták tökéletes megtestesítője; naphosszat vele voltam, mert ő tanított dolgozni. Határtalan volt a jósága velem szemben, de lelkem mégsem tárult ki előtte... Csak erőfeszítés árán tudtam lelki irányításban részesülni; miután nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a lelkemről beszéljek, nem tudtam hogyan kifejezni, ami végbement bennem... Az egyik jóságos öreg anya egyszer megértette, hogy mit érzek, ezt mondta nevetve rekreáció idején: - „Úgy látszik, kislányom, nincs különös mondanivalója felettesei számára.” - „Miért mondja ezt, anyám?” - „Mert végtelenül egyszerű a lelke, de ha tökéletes lesz, akkor még egyszerűbb lesz; minél közelebb kerülünk a Jó Istenhez, annál egyszerűbbé válunk.” A jó anyának igaza volt; mindezek mellett azonban az, hogy csak nehezen tudtam kitárni a lelkemet, bármennyire is egyszerűségemből fakadt, igazi megpróbáltatás volt, most már tudom, mert most is egyszerű vagyok s mégis igen nagy könnyedséggel fejezem ki gondolataimat.

Nincsenek megjegyzések: