2010. január 14., csütörtök

Prófétai látomás

Milyen örömmel vártam minden évben a jutalomosztást!... Mint minden, ez is igazságosan történt és csak megérdemelt jutalmat kaptam; egymagam álltam a nemes gyülekezet kellős közepén s hallgattam a rólam szóló határozatot, melyet ,,Franciaország és Navarra Királya” olvasott fel; szívem erősen vert, mikor a jutalmakat és a kitüntetést kaptam... Számomra ez az utolsó Ítélet előképe volt!... A jutalomosztás után a kis Királynő azonnal levetette fehér ruháját, azután gyorsan átöltöztették, hogy részt vegyen a nagy előadáson!

Ó, milyen vidámak voltak ezek a családi ünnepek... Mikor drága Királyomat olyan sugárzónak láttam, milyen távol állott tőlem még a sejtelme is azoknak a megpróbáltatásoknak, melyeket el kellett szenvednie!...

Egyszer azonban a Jó Isten egy valóban különleges látomásban mutatta meg nekem annak a megpróbáltatásnak az élő képmását, amelyet tetszése előre elkészített számunkra.

Papa napok óta úton volt s csak két nap múlva vártuk haza. Két vagy három óra lehetett, délután, a nap ragyogóan sütött s mintha az egész természet ünnepelt volna. Egyedül álltam az egyik manzárdablakban, amely a nagy kertre nyílt; derűs gondolatokkal eltelten néztem magam elé, mikoris egyszerre az éppen szemben lévő mosókonyha előtt egy férfit láttam, teljesen úgy volt öltözve, mint Papa, a termete és a járása ugyanaz volt, mint az övé, csak jóval hajlottabb volt... A feje valami elmosódó színű kötényfélével volt letakarva, úgy hogy az arcát nem láthattam. Olyan kalapot viselt, mint amilyen Papának is volt. Láttam, amint szabályos léptekkel közeledik, a kiskertem mentén... Valami természetfeletti félelem öntötte el a lelkemet, egy pillanatra arra gondoltam, hogy Papa bizonyára hazaérkezett s elbújt, hogy meglepjen; hangosan, a felindulástól remegő hangon kiáltottam: - „Papa, Papa!” De úgy látszott, hogy a titokzatos személy nem hallja, amit mondok, nem fordult hátra, szabályos léptekkel ment tovább, ahogy szememmel követtem, láttam, hogy a nagy sétautat kettészelő facsoport felé tart, vártam, hogy újra felbukkanjon a nagy fák másik oldalán, de eltűnt a prófétai látomás!... Mindez csupán egy pillanatig tartott, de oly mélyen vésődött a szívembe, hogy ma, - 15 év múlva is... oly eleven az emléke, mintha a látomás itt volna még a szemem előtt...

Mária önnel együtt a szomszéd szobában volt; mikor hallotta, hogy Papát szólítom, valami rossz érzése támadt, amint azóta elmondta, megérezte, hogy valami rendkívülinek kellett történnie. Anélkül, hogy felindulását elárulta volna, átszaladt hozzám, azt kérdezve, mi ütött belém, hogy Papát hívom, hiszen Alenconban van; s akkor elmondtam, amit az imént láttam. Hogy megnyugtasson, Mária azt mondta, hogy nyilván Victoire tette a kötényét a fejére, hogy engem megijesszen, de mikor megkérdeztük, Victoire erősködött, hogy ki se tette a lábát a konyhájából, egyébként, bizonyos is voltam abban, hogy férfit láttam s hogy ez a férfi szakasztott Papa volt; akkor azután mind a hárman a facsoport mögé mentünk, de mivel semmiféle jelét nem láttuk annak, hogy valaki is járt volna arra, ön azt mondta, ne gondoljak rá többé...

Nem tudtam megtenni, hogy ne gondoljak rá többé, képzeletem sokszor elém vetítette a titokzatos jelenetet, amit láttam... gyakran próbálkoztam azzal, hogy fellebbentsem a fátylat, amely az értelmét elrejtette előlem, mert élt a szívem mélyén egy olyan belső meggyőződés, hogy van jelentése ennek a látomásnak s ez egy napon majd feltárul előttem... Sokáig váratott magára ez a nap, de 14 év múltán maga a Jó Isten tépte szét a titokzatos fátylat.

Társalgási engedélyünk volt a Szent Szívről nevezett Mária nővérrel, s mint mindig, a túlvilági életről és gyermekkori emlékeinkről beszélgettünk, mikor én eszébe juttattam ezt a látomást, melyben 6 vagy 7 éves koromban volt részem, s hirtelen, ennek a különös jelenetnek a részleteit emlegetve, egyidőben értettük meg, hogy mit is jelentett... Valóban Papát láttam, amint ment, öregen és meghajlottan... Valóban ő volt, s tiszteletreméltó arcán, megőszült fején ott viselte dicsőséges megpróbáltatásának a jelét.[1] Mint ahogy Jézus Imádandó Arca el volt fátyolozva Szenvedése alatt, úgy kellett hű Szolgájának arcát is fátyolnak fednie szenvedésének napjaiban, hogy az Égi Hazában, Ura, az Örökkévaló Ige mellett ragyoghasson!... Mondhatatlan dicsőségében, mikor már az Égben uralkodott, nyerte el számunkra drága Atyánk azt a kegyelmet, hogy megértsük a látomást, amelyben kis királynőjének olyan életkorban volt része, mikor még nem kell önámítástól tartani. Megdicsőülten eszközölte ki nekünk azt az édes vigasztalást, hogy megértsük: nagy próbatételünket már 10 évvel előre megmutatta nekünk a Jó Isten, úgy, ahogy egy Atya látni engedi gyermekeinek a dicsőséges jövőt, amit nekik készít s már előre felbecsülniük engedi azt a mérhetetlen gazdagságot, amely majd osztályrészük lesz...

Ó, miért éppen nekem adta meg a Jó Isten ezt a világosságot? Miért mutatott meg egy ilyen kicsi gyermeknek egy olyan dolgot, melyet az megérteni nem tudott s melyet, ha megértett volna, meghalt volna a fájdalomtól, miért?... Ez is egy olyan titok, amelyet bizonyára megértünk majd az Égben és csodálni fogunk mindörökké!...

Milyen jó is a Jó Isten!... mennyire erőnkhöz szabja a megpróbáltatásokat, melyeket ránk bocsát. Mint ahogy mondtam, soha-soha nem tudtam volna elviselni még a gondolatát sem azoknak a keserű fájdalmaknak, amelyeket a jövő tartogatott a számomra... Még arra sem tudtam remegés nélkül gondolni, hogy Papa meghalhat... Egyszer felmászott egy létra tetejére s miután én éppen alatta álltam, rámkiáltott: „Menj arrébb, fiacskám, ha leesem, agyonütlek”. Ilyet hallva, valami felágaskodott a bensőmben s ahelyett, hogy odébb mentem volna, a létrába csimpaszkodtam, ezt gondolva: „Így legalább, ha Papa leesik, nem lesz részem abban a fájdalomban, hogy meghalni lássam, hanem vele együtt halok meg!” El nem tudom mondani, hogy szerettem Papát, mindenben csak csodálni tudtam, mikor a gondolatait feltárta előttem (mintha csak nagylány lennék) naivul azt mondtam, hogy ha ezt mind elmondaná a kormányon lévő nagy embereknek, egészen biztosan fognák és Királlyá koronáznák s akkor Franciaország oly boldog lenne, amilyen soha nem volt még. De alapjában véve örültem (s ezért, mint önző gondolatért szemrehányást is tettem magamnak) hogy csak én ismertem Papát ilyen igazán, mert ha Franciaország és Navarra Királya volna, tudom, boldogtalan lenne, hiszen minden uralkodónak ez a sorsa, s főként nem volna többé egyes-egyedül csak az én Királyom!...

__________________________

[1] Louis Martint élete végén agyvérzés érte; pszichés zavarokat is okozó agyérelmeszesedésben szenvedett.

Nincsenek megjegyzések: