2011. augusztus 7., vasárnap

Milánóban

      Miután megcsodáltam a jó Isten hatalmát, megcsodálhattam azt a hatalmat is, melyet a teremtményeinek adott. Az első olaszországi város, melyet meglátogattunk, Milánó volt. A legapróbb részleteiben is megnéztük tiszta fehér márványból épített katedrálisát szépszámú szobrával, mely olyan volt, mint egy csaknem megszámlálhatatlan néptömeg. Céline és én rettenthetetlenek voltunk, mindig elsők és szorosan követtük az Érsek Urat, hogy mindent láthassunk a szentek ereklyéi-ből és jól halljuk a magyarázatokat; így, mialatt ő bemutatta a Szentáldozatot Szent Károly sírján, papával az oltár mögött voltunk, fejünket az ereklyetartóra hajtva, amely a főpapi ruháiba öltöztetett szent testet őrizte. Ez így volt mindenütt... (Kivéve, mikor olyan helyre kellett felmászni, ahová egy püspöki méltóság nem mehetett, mert akkor igen jól ott tudtuk hagyni Őnagyságát)... Hagytuk, hogy a félénk dámák kezükbe temessék az arcukat, miután felmentek a katedrálist koszorúzó első kis harangtornyokba, mi a legmerészebb zarándokokat követtük és feljutottunk az utolsó márványtorony csúcsáig, ahonnan örömünkre lábaink előtt láttuk Milánó városát, amelynek nagyszámú lakossága kis hangyabolyhoz hasonlított... Leszállva piedesztálunkról, megkezdtük sétakocsikázásainkat, melyek körülbelül egy hónapig tartottak s melyek egyszer s mindenkorra kielégítették a fáradság nélküli barangolás utáni vágyamat! A campo santótól még jobban el voltunk ragadtatva, mint a katedrálistól, minden fehér márványszobra, amelybe egy lángész vésője mintha csak lelket lehelt volna, egyfajta természetes hanyagsággal volt elhelyezve a halottak roppant mezején, ami számomra még növelte varázsát... Szinte kísértésbe esik az ember, hogy vigasztalja azokat az eszményi alakokat, akik körülveszik. Kifejezésük annyira természethű, a fájdalmuk oly csendes és megnyugodott, hogy az ember kénytelen felismerni rajtuk azokat a halhatatlan gondolatokat, amelyek eltöltötték a remekműveket létrehozó művészek szívét. Itt egy gyermek, amint virágot hint szülei sírjára, a márvány olyan, mintha súlytalanná vált volna és a finom szirmok szinte kihullanak a gyermek ujjai közül, a szél már mintha fújná is széjjel őket, mintha lebegtetné is az özvegyek könnyű fátyolát és a fiatal lányok haját díszítő szalagokat. Papa éppúgy el volt ragadtatva, mint mi, Svájcban fáradt volt, de most, hogy jókedve visszatért, gyönyörködött a szép látnivalóban; művészlelke a hitnek és a csodálatnak azokban a kifejezéseiben nyilatkozott meg, amelyek szép arcán tükröződtek. Egy öregúr (francia), aki bizonyára nem volt ilyen költői lelkületű, a szeme sarkából figyelt minket és miközben úgy látszott, sajnálja, hogy nem tud osztozni csodálatunkban, rosszkedvűen mondta: „Ó, ezek a franciák, de könnyen lelkesednek!” Azt hiszem, hogy ez a szegény öregúr jobban tette volna, ha otthon marad, mert szemmel láthatólag nem volt megelégedve utazásával, gyakran volt a közelünkben és egyre csak panasz hagyta el az ajkát, elégedetlen volt a kocsikkal, a szállodával, a személyekkel, a városokkal, egyszóval mindennel... Papa az ő szokott lelki nagyságával vigasztalni próbálta, felajánlotta neki a helyét, stb... egyszóval, ő mindenhol jól érezte magát, miután éppen ellentétes lelkületű volt, mint barátságtalan szomszédja... Ó, mennyire különböző egyéniségeket ismertünk meg, milyen érdekes tanulmány a világ, amikor elhagyni készülünk azt!...

Nincsenek megjegyzések: