Oldalak

2010. május 26., szerda

A Jó Isten szerető szívet adott nekem

      Érzékeny és szerető szívem könnyen odaadta volna magát, ha olyan szívre talál, amely meg tudja érteni. . . Próbáltam korombeli kislányokkal barátkozni, kettővel különösen; szerettem őket és ők is, amennyire tőlük telt, szerettek engem, de jaj! milyen szűk és állhatatlan a teremtmények szíve!!! Csakhamar azt láttam, hogy nem értik meg a szeretetemet. Barátnőim egyikének haza kellett utaznia, pár hónap múlva jött vissza újra; én gondoltam rá távolléte alatt s becsben tartottam azt a kis gyűrűt, melyet tőle kaptam. Nagy volt az örömem, mikor pajtásomat viszontláttam, de ő, fájdalmamra, csak egy közömbös pillantást juttatott nekem... Nem talált megértésre a szeretetem, jól éreztem én s nem is koldultam ragaszkodást attól, aki az enyémet visszautasította, de a Jó Isten adott olyan hűséges szívet nekem, hogy az, ha egyszer már tisztán szeretett valakit, örökre szeretni fogja: továbbra is imádkoztam hát pajtásomért és szeretem őt még most is... Látva, hogy Céline szereti egyik tanítónőnket, utánozni akartam, de miután nem értettem ahhoz, hogy teremtmények kegyeibe férkőzzem, semmire sem mentem. Ó boldog tudatlanság! milyen nagy bajokat kerültem ki általa! Mennyire köszönöm Jézusnak, hogy ,,csak keserűséget találtatott velem a földi barátságokban”! Olyan szívvel, mint amilyen az enyém is, engedtem volna, hogy kézrekerítsenek s a szárnyamat szegjék, s akkor hogyan tudtam volna „elszállni és nyugalmat lelni?” Hogyan tudhat az olyan szív Istennel bensőségesen egyesülni, amely teremtmények szeretetének szolgáltatja ki magát?... Érzem, hogy lehetetlen. Pedig nem ittam a túl forró teremtmény-szeretet mérgezett poharából s mégis érzem, hogy nem tévedhetek; annyi ilyen hamis fénytől elcsábult lelket láttam, amint szegény pillangók módjára repkedtek s leperzselték a szárnyukat, s amint azután visszatértek a szeretet igazi, édes fényéhez, amely új, ragyogóbb és könnyedebb szárnyat adott nekik, hogy repülhessenek Jézus, az Isteni Tűz felé, „amely éget, anélkül, hogy elhamvasztana”. Ó, érzem én, Jézus túlságosan gyengének ismer engem ahhoz, hogy kísértésnek tegyen ki, teljesen összeégettem volna magam a csalóka fénynél, ha az szemem előtt csillogott volna... Nem így történt, én csak keserűséggel találkoztam ott, ahol az erős lelkek örömre találnak, hogy azután hűségből elszakadjanak tőle. Nem érdemem tehát, hogy nem szolgáltattam ki magam a teremtmények szeretetének, mert csak a Jó Isten nagy irgalma óvott meg attól! Beismerem, hogy Nélküle ugyanúgy lezuhantam volna, mint Mária Magdolna és Urunk Simon farizeushoz intézett mélységes szavai nagyon édesen visszhangzanak a lelkemben... Tudom: „akinek kevés bocsáttatik meg, kevéssé SZERET”, de azt is tudom, hogy Jézus nekem többet bocsátott meg, mint Szent Magdolnának, mert már előre megbocsátott, megakadályozva abban, hogy elessem. Ó, mennyire szeretném, ha meg tudnám magyarázni, amit érzek!... Íme egy példa, amely némileg ki fogja fejezni a gondolatomat. - Felteszem, hogy egy ügyes orvosnak a fia kőbe botlik az úton, elesik, s zuhanás közben kezét-lábát töri. Apja rögtön odamegy hozzá, szeretettel felemeli, minden művészetét latbavetve gyógyítja sebeit s a fiú tökéletesen meggyógyul; hamarosan már hálálkodik neki. Ennek a gyermeknek kétségtelenül van oka arra, hogy szeresse apját! De most valami mást tételezek fel. Az apa, tudva, hogy kő van a fia útjában, előresiet s észrevétlenül elviszi onnan. Ez a fiú, apja előrelátó gyengédségének a tárgya, nem TUDVA, hogy az milyen szerencsétlenségtől mentette meg, bizonyára nem fog hálálkodni neki és kevésbé fogja szeretni, mintha meggyógyította volna... de ha tudomást szerez róla, hogy micsoda veszélytől szabadult meg, vajon nem fogja-e sokkal jobban szeretni? Nos tehát, én vagyok ez a gyermek, egy olyan Atya előrelátó szeretetének a tárgya, aki nem az igazak, hanem a bűnösök megváltására küldte el Igéjét. Akarja, hogy szeressem, azért, mert megbocsátott nekem, nem sokat, hanem MINDENT. Nem várta meg, hogy nagyon szeressem, mint Mária Magdolna, hanem azt akarta, hogy TUDJAM, mennyire szeretett ő engem, kimondhatatlanul előrelátó szeretettel, avégből, hogy én most eszeveszetten szeressem őt!... Úgy hallottam, hogy nem volt még olyan tiszta lélek, aki tudna úgy szeretni, mint a bűnbánó, ó, mennyire szeretném meghazudtolni ezeket a szavakat!...

2010. május 14., péntek

A koromhoz illő játékoknak nem tudtam átadni magam

      Ezek után a gyönyörűséges és felejthetetlen ünnepek után életem visszatért rendes kerékvágásába, vagyis folytatnom kellett intézeti életemet, amely oly keserves volt a számomra. Elsőáldozásom idején szerettem ezt az életmódot, velem egykorú gyerekek közt, akik mindnyájan el voltak telve jóakarattal, mert éppen úgy, mint én, elhatározták, hogy komolyan gyakorolják az erényeket, de most újra egészen más, szétszórt, szabályhoz alkalmazkodni nem akaró növendékekkel kerültem kapcsolatba s ez igen boldogtalanná tett. Vidám természetű voltam, de a koromhoz illő játékoknak nem tudtam átadni magam; tízpercek alatt gyakran támaszkodtam egy fának s szemlélődtem a pillanat fölött, komoly reflexióknak adva át magam! Kitaláltam egy játékot, amely kedvemre való volt, eltemettük a szegény kis madarakat, melyeket holtan találtunk a fák alatt; sok gyerek jött segíteni nekem, úgy hogy a temetőnk nagyon szép lett; kis tollasaink nagyságának megfelelő fákkal és virágokkal volt beültetve. Szerettem még mesélni, olyan történeteket, melyeket csak úgy rögtönözve, én találtam ki, ilyenkor körülrajzottak a társaim s néha nagylányok is csatlakoztak a hallgatóság csoportjához. Ugyanaz a történet több napig is tartott, mert kedvemet leltem abban, hogy egyre érdekesebbé és érdekesebbé tegyem, aszerint, hogy milyen hatást láttam tükröződni a társaim arcán, de tanítónőnk csakhamar megtiltotta, hogy szónoki mesterségemet folytassam, mert azt akarta, hogy diskurálás helyett inkább játsszunk és ugráljunk.
      Könnyen megjegyeztem a tanult dolgok értelmét, de keservesen tanultam szóról-szóra, éppen ezért az első Szentáldozásom előtti évben csaknem naponta kértem engedélyt arra, hogy tízperc alatt katekizmust tanulhassak; erőfeszítésemet siker koronázta s mindig a legelső voltam. Ha véletlenül, egyetlen elfelejtett szó miatt, elveszítettem a rangomat, fájdalmam keserű könnyekben tört utat; Domin főtisztelendő úr azt sem tudta, hogy nyugtasson meg. Nagyon meg volt elégedve velem (nem akkor, amikor sírtam) és kis doktorának hívott Teréz nevem miatt. Egyszer az utánam következő tanuló nem tudta társának feltenni a katekizmusi kérdést. A főtisztelendő úr hiába kérdezte sorra az összes növendékeket, visszaérkezett hozzám s azt mondta, hogy most majd meglátja, megérdemlem-e első helyemet. Mélységes alázatomban csak erre vártam; nagy biztosan álltam fel s egyetlen hiba nélkül mondtam meg, amit kérdeztek, mindnyájuk nagy csodálkozására ... Buzgalmam a katekizmus terén első áldozásom után is, egészen az intézetből való távozásomig kitartott. Nagyon jól tanultam, csaknem mindig az első voltam, a legnagyobb sikereket a történelem és a fogalmazás terén arattam. Minden tanítónőm nagyon értelmes tanulónak tartott, nem így Nagybátyám, akinek a szemében kis tudatlan voltam, jó és szelíd, helyesen gondolkodó, de munkaképtelen és ügyetlen...
      Nem meglepetés számomra az a vélemény, amelyet Nagybátyám és Nagynéném táplált s kétségkívül még ma is táplál rólam. Jóformán nem is beszéltem, oly félénk voltam; ha írtam, macskakaparásom, pallérozatlan helyesírásom nem hódíthatott... Kis kézimunkáim, a hímzések s egyebek jól sikerültek, az igaz, tetszettek is tanítónőimnek, de az a balkezesség és ügyetlenség, amellyel munkámat tartottam, igazolta a rólam kialakult kedvezőtlen véleményt. Kegyelemnek tartom ezt, a Jó Isten azt akarta, hogy szívem egyedül az Övé legyen, meghallgatta már imámat, „Keserűséggé változtatva a földi vigasztalásokat”. Erre annál is inkább szükségem volt, merthogy nem voltam érzékeden a dicséretekkel szemben. Gyakran dicsérték előttem mások intelligenciáját, de az enyémet soha, ebből azt következtettem, hogy én nem vagyok értelmes és ebbe bele is törődtem...