A gonosz lelkek gyávasága

Meg kell állnom, most még nem ifjúkoromról kell beszélnem, hanem a négyéves kis Huncutról. Emlékszem egy álmomra, amely körülbelül ebből az időből való s amely mélyen megragadta a fantáziámat. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy kijöttem a házból és egyedül akartam sétálni a kertben. Mikor az oda felvezető lépcsők lábához értem, ijedten megálltam. Előttem a lugas mellett egy meszeshordó állt, s ezen a hordón két csúf ördögfióka táncolt a lábukon lévő vasalók dacára is meglepő fürgeséggel; hirtelen rám szegezték lángoló szemüket s még abban a szempillantásban, mialatt láthatóan jobban meg voltak ijedve, mint én, leugrottak a hordó aljára és elbújtak, szemben, a mosókonyhában. Látva, hogy ilyen kevéssé vitézek, tudni akartam, hogy mit csinálnak és az ablakhoz mentem. Az ördögfiókák ott voltak, az asztalokon szaladgáltak s nem tudták, mitévők legyenek, hogyan meneküljenek a tekintetem elől; néha az ablakhoz futottak, nyugtalan arccal lesték: itt vagyok-e még, s látva, hogy igen, újra kétségbeesetten szaladgálni kezdtek. - Bizonyára semmi rendkívüli nincs ebben az álomban, de mégis hiszem, hogy a Jó Isten engedte, hogy emlékezzem rá, bebizonyítva számomra, hogy a kegyelem állapotában levő léleknek nincs mit félnie a gonosz lelkektől, gyávák azok, megfutamodhatnak egy gyermek tekintete elől is...