Az ünnepek!... ó, mennyi emléket idéz fel ez a szó!... Oly nagyon szerettem az ünnepeket!... Ön, drága Anyám, oly jól el tudta magyarázni a bennük rejlő misztériumot, hogy számomra valóban mennyei napok voltak ezek. Különösen a szentséges körmeneteket szerettem, micsoda öröm virágot hinteni a Jó Isten lábai elé! .. . de mielőtt lehullattam volna, amennyire csak tudtam, oly magasra dobtam rózsaszirmaimat és soha oly boldog nem voltam, mint mikor láttam, hogy hozzáérnek a Szentségtartóhoz...
Az ünnepek! ó, ha a nagyok ritkák voltak is, minden hét hozott magával egyet, amely nagyon kedves volt a szívemnek: „A Vasárnap!” Micsoda egy nap volt a Vasárnap! A Jó Isten ünnepe volt, a pihenés ünnepe. Először is tovább szunyókáltam, mint más napokon, azután pedig Pauline mama becézte a kislányát, ágyacskájába hozva reggeli csokoládéját, majd felöltöztette, mint valami kis királynőt... Jött Keresztmama, megfésülte a keresztlányát, aki nem mindig volt barátságos, mikor a haját huzigálták, de akkor már nagyon elégedett volt, mikor mehetett s megfoghatta Királya kezét, aki ezen a napon a szokottnál is gyengédebben csókolta meg, azután az egész család Misére ment. Az egész úton s a templomban is az ő kezét fogta a kicsi „Papa Királynője”, mellette volt a helye s mikor le kellett mennünk, hogy a prédikációt meghallgassuk, akkor is két egymás melletti széket kellett keresni. Nem volt nehéz, láthatóan mindenki annyira kedvesnek találta, hogy egy ilyen szép Öregembert egy ilyen csepp lánnyal lásson együtt, hogy az emberek felkeltek s átadták a helyüket. Nagybátyám, aki az egyházközségi tanácstagok padjában ült, örült, mikor látta, hogy megérkeztünk: azt mondta, én vagyok az ő kis napsugara... Engem egyáltalán nem zavart, hogy néztek, igen figyelmesen hallgattam a prédikációt, amelyből azonban nem valami sokat értettem; az első, amelyet megértettem s amely mélységesen meghatott, Ducellier főtisztelendő úrnak a Passióról mondott szentbeszéde volt, s ettől fogva minden prédikációt megértettem. Ha a prédikátor Szent Teréziáról beszélt, papa hozzám hajolt s odasúgta: „Jól figyelj, kis királynőm, a te védőszentedről van szó.” Odafigyeltem valójában, de azért gyakrabban néztem papára, mint a prédikátorra, szép arca annyit mondott nekem!... Néha megtelt a szeme könnyel, hiába próbálta visszafojtani, úgy tetszett, már nem is ragaszkodik a földhöz, oly nagyon szeretett lelke elmerülni az örök igazságokban... De pályafutása messze volt még a befejezettségtől, hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a szépséges Ég megnyíljon elragadtatott szemei előtt s hogy az Úr letörölje hűséges és jó szolgájának a könnyeit!...
Az ünnepek! ó, ha a nagyok ritkák voltak is, minden hét hozott magával egyet, amely nagyon kedves volt a szívemnek: „A Vasárnap!” Micsoda egy nap volt a Vasárnap! A Jó Isten ünnepe volt, a pihenés ünnepe. Először is tovább szunyókáltam, mint más napokon, azután pedig Pauline mama becézte a kislányát, ágyacskájába hozva reggeli csokoládéját, majd felöltöztette, mint valami kis királynőt... Jött Keresztmama, megfésülte a keresztlányát, aki nem mindig volt barátságos, mikor a haját huzigálták, de akkor már nagyon elégedett volt, mikor mehetett s megfoghatta Királya kezét, aki ezen a napon a szokottnál is gyengédebben csókolta meg, azután az egész család Misére ment. Az egész úton s a templomban is az ő kezét fogta a kicsi „Papa Királynője”, mellette volt a helye s mikor le kellett mennünk, hogy a prédikációt meghallgassuk, akkor is két egymás melletti széket kellett keresni. Nem volt nehéz, láthatóan mindenki annyira kedvesnek találta, hogy egy ilyen szép Öregembert egy ilyen csepp lánnyal lásson együtt, hogy az emberek felkeltek s átadták a helyüket. Nagybátyám, aki az egyházközségi tanácstagok padjában ült, örült, mikor látta, hogy megérkeztünk: azt mondta, én vagyok az ő kis napsugara... Engem egyáltalán nem zavart, hogy néztek, igen figyelmesen hallgattam a prédikációt, amelyből azonban nem valami sokat értettem; az első, amelyet megértettem s amely mélységesen meghatott, Ducellier főtisztelendő úrnak a Passióról mondott szentbeszéde volt, s ettől fogva minden prédikációt megértettem. Ha a prédikátor Szent Teréziáról beszélt, papa hozzám hajolt s odasúgta: „Jól figyelj, kis királynőm, a te védőszentedről van szó.” Odafigyeltem valójában, de azért gyakrabban néztem papára, mint a prédikátorra, szép arca annyit mondott nekem!... Néha megtelt a szeme könnyel, hiába próbálta visszafojtani, úgy tetszett, már nem is ragaszkodik a földhöz, oly nagyon szeretett lelke elmerülni az örök igazságokban... De pályafutása messze volt még a befejezettségtől, hosszú éveknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a szépséges Ég megnyíljon elragadtatott szemei előtt s hogy az Úr letörölje hűséges és jó szolgájának a könnyeit!...
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése