Már nem akartam hitvány földet látni

De visszatérek a Vasárnapokhoz. Ennek a vidám napnak, amely oly gyorsan telt el, megvolt azért a maga cseppnyi szomorúsága is. Emlékszem, hogy boldogságom az esti ájtatosságig zavartalan volt; a zsolozsma alatt viszont azon gondolkodtam, hogy a pihenés napja véget fog érni... Holnap újra kell kezdeni az életet, dolgozni kell, leckét tanulni s a szívem érezte, hogy száműzetés a föld ... Az Ég örök pihenésére a Haza napnyugta nélküli Vasárnapjára vágytam!... A Cserjésbe való visszatérésünk előtti séta is szomorú érzést hagyott a szívemben; olyankor nem volt teljes a család, mert Papa, hogy Nagybátyámnak örömet szerezzen, minden Vasárnap estére náluk hagyta Máriát vagy Pauline-t. Csak akkor voltam boldog, ha én is ott maradhattam. Ezt jobban szerettem, mint mikor egymagamban hívtak meg, mert így kevésbé vetettek ügyet rám. A legnagyobb örömem az volt, ha hallgathattam, amit nagybátyám beszél, de nem szerettem, ha kérdezett s féltem, mikor felültetett, csak az egyik térdére, s borzalmas hangon Kékszakállról énekelt... örültem, mikor Papa értünk jött. Hazafelé néztem a szelíden fénylő csillagokat, elragadó látvány volt... Különösen azt a csoport aranygyöngyöt figyeltem örömmel, amelyről felfedeztem, hogy T formájú (körülbelül ilyen )

mutattam Papának s mondtam, hogy az én nevem fel van írva az égre; ezután már nem akartam hitvány földet látni, kértem, hogy vezessen és akkor, lábam alá ügyet sem vetve, jó magasra emeltem kis fejemet s csak néztem - néztem a csillagos azúrt!...