Velencében

      Velencében teljesen megváltozott a színpad; a nagyvárosok zaja helyett, csend közepette, csak a gondolások kiáltásait és az evezőkverte hullámok morajlását hallja az ember... Velencének megvan a maga varázsa, én azonban szomorúnak találom ezt a várost. A Doge-palota ragyogó, de mégis, szomorú, roppant lakosztályaival, ahol az arany, a fa, a legértékesebb márványok és a legnagyobb mesterek festményei pompáznak. Visszhangzó bolthajtásai már régóta nem hallgatják azoknak az uralkodóknak a hangját, akik vagy életre, vagy halálra ítéltek embereket azokban a termekben, amelyeken áthaladtunk... Már nem szenvednek a szerencsétlen foglyok, akiket a dogék sötét zárkákba és földalatti börtönökbe zárattak... Ezeket a szörnyű fogházakat nézegetve úgy éreztem, mintha a mártírok idejében élnék és szinte szerettem volna ott maradni, hogy követhessem őket!... De sietni kellett kifelé, átmenni a „sóhajok hídján”, melyet így neveztek el azokról a megkönnyebbült sóhajokról, amelyekkel az elítéltek fogadták a halált, megszabadulva a földalatti börtönök borzalmaitól...