Kihallgatáson XIII. Leónál

      Hat napot töltöttünk el azzal, hogy sorra tátogattuk Róma főbb csodáit, s a hetediken láttam közülük a legnagyobbat: „XIII. LEÓT”... Óhajtottam is ezt a napot és ugyanakkor féltem is tőle, mert tőle függött a hivatásom, miután a válasz, amelyet a Püspök Úrtól kellett volna kapnom, nem érkezett meg s önnek egyik leveléből tudtam meg, Anyám, hogy már nem nagyon készséges irányomban, így egyetlen mentődeszkám a Szentatya volt... de ahhoz, hogy azt elnyerjem, kérni is kellett, s az egész világ előtt merni kellett beszélni: „a Pápával”, ettól a gondolattól megremegtem; hogy mit szenvedtem a kihallgatás előtt, azt egyedül csak a Jó Isten tudja, meg az én drága Céline-em. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire részt kért minden megpróbáltatásomból, mintha csak az én hivatásom az övé lett volna. (Kölcsönös szeretetünket a zarándoklat papjai is észrevették; egyik este, miután annyian voltunk egy társaságban, hogy kevés volt az ülőhely, Céline az ölébe vett engem s oly kedvesen néztünk egymásra, hogy egy pap felkiáltott: „Hogy szeretik egymást! Ó, ez a két nővér sohasem fog tudni elválni egymástól!” Igen, szerettük egymást, de szeretetünk oly tiszta és erős volt, hogy az elválás gondolata nem zavart meg bennünket, mert éreztük, hogy semmi de semmi, még az óceán sem tudna elszakítani bennünket egymástól... Céline nyugalommal nézte, amint az én kis sajkám a Kármel partjához közeledik, belenyugodott abba, hogy olyan sokáig marad e világ viharos tengerén, ameddig csak a Jó Isten akarja, biztos lévén afelől, hogy ha rákerül a sor, ő is eléri majd vágyainak célját, a partot...)

November 20-án, vasárnap, miután felöltöztünk a Vatikán szertartásrendjének megfelelően (vagyis feketébe, a fejünkön vállra hulló csipkekendővel) s miután egy nagy, kék- fehér szalagon függő XIII. Leó- medalionnal ékesítettük fel magunkat, beléptünk a Vatikánba, az Első Főpap kápolnájába. 8-kor mély megindulás vett erőt rajtunk, látva, amint belép, hogy elmondja a Szentmisét... Miután megáldotta a köréje gyűlt sok zarándokot, felment a Szent Oltár lépcsőin és Krisztus Helytartójához méltó pietásával mutatta meg nekünk, hogy valóban „Szent Atya”. A szívem erősen vert és az imáim forróak voltak, mialatt Jézus leszállott Főpapjának a kezébe; e mellett telve voltam bizakodással, az enapi Evangélium ezeket az elragadó szavakat foglalta magában: „Ne félj, te kisded nyáj, mert az én Atyámnak tetszett, hogy neked adja a királyságát”.[1] Nem, nem féltem, reméltem, hogy hamarosan enyém lesz Kármel királysága, nem gondoltam akkor Jézusnak ezekre a másfajta szavaira: „Úgy készítem el nektek királyságomat, ahogyan Atyám nekem készítette el azt”.[2] Vagyis keresztet és megpróbáltatást tartogatok a számodra, - így leszel méltó arra, hogy birtokba vedd ezt a királyságot, amely után áhítozol; miután szükséges volt, hogy a Krisztus szenvedjen s ezáltal menjen be az ő dicsőségébe,[3] ha az ő oldalán akarsz helyet foglalni, idd ki a kelyhet, amit Ő maga is kiivott...[4] Ezt a kelyhet a Szentatya nyújtotta nekem és könnyeim összevegyültek a keserű itallal, amellyel megkínáltak. A hálaadó mise után, amely Őszentségéét követte, kezdődött a kihallgatás. XIII. Leó nagy karosszékben ült, egyszerű fehér reverendába s egy ugyanolyan színű camagliába öltözve és a fején csak egy kis pileolus volt. Körülötte voltak a kardinálisok, az érsekek és a püspökök, de csak úgy nagyjában láttam őket, mert a Szentatyával voltam elfoglalva; sorban elmentünk előtte, mindegyik zarándok letérdelt, mikor rákerült a sor, megcsókolta XIII. Leó lábát és kezét, áldást kapott tőle és két nemes testőr megérintette őt a szertartáshoz tartozóan, tudtára adva ezáltal, hogy felkelhet (mármint a zarándok, oly rosszul fejezem ki magam, hogy úgy hihetné valaki: a Pápáról mondtam ezt.) Mielőtt a főpásztori szobába léptem volna, feltett szándékom volt, hogy beszélek, de meglátva „Révérony főtisztelendő urat” a Szentatya jobbján, éreztem, hogy alábbhagy a bátorságom... Csaknem ugyanabban a pillanatban adták át nekünk az üzenetét, melyben megtiltja, hogy beszéljünk XIII. Leóhoz, mert már amúgy is túlságosan elhúzódik a kihallgatás... Drága Céline-emhez fordultam, hogy megtudjam véleményét: „Beszélj!”, mondta ő nekem. A következő pillanatban a Szentatya lábainál voltam; miután megcsókoltam a papucsát, a kezét nyújtotta nekem, de a helyett, hogy megcsókoltam volna, összekulcsoltam az enyémet és arcára emelve könnyben úszó szememet, így szóltam: „Szentatyám, nagy kegyet szeretnék kérni öntől!...”

      - Ekkor az Első Főpap fölém hajtotta fejét, olymódon, hogy az arcom csaknem arcához ért, s láttam, hogy fekete és mély szemei rám szegeződnek s mintha egészen a lelkem mélyéig hatolnának. - „Szentatyám, mondtam, jubileuma örömére engedje meg, hogy 15 éves koromba a Kármelbe lépjek!...”

      A hangom kétségtelenül remegett a felindulástól, a Szentatya pedig Révérony főtisztelendő úr felé fordulva, aki csodálkozással vegyes bosszúsággal nézett rám, ezt mondta: „Nem egészen értem.” - Ha a jó Isten megengedte volna, Révérony főtisztelendő úr könnyen elérhctte volna számomra, amire vágytam, de Ő keresztet és nem vigasztalást akart adni nekem. - „Szentatyám, mondta a Nagy Vikárius, egy gyermek akar a Kármelbe lépni 15 éves korában, az elöljárók éppen most vizsgálják meg a kérdést.” - „Nos, gyermekem, felelte jóságos pillantással a Szentatya, tedd azt, amit az elöljárók mondani fognak neked.” Kezeimet a térdére téve, erőm utolsó megfeszítésével, esdeklő hangon mondtam: „Ó, Szentatyám, ha ön igent mondana, mindenki úgy akarná!” Merően nézett rám, s minden szótagot külön hangsúlyozva, ezeket a szavakat mondta: „Ugyan... ugyan... Akkor fogsz belépni, ha a jó Isten is úgy akarja!...” (Hangjában volt valami magával ragadó és meggyőző, szinte még most is hallom.) Mivel a Szentatya jósága felbátorított, szerettem volna még beszélni, de a két nemes testőr udvariasan megérintett, hogy keljek fel; látva, hogy ez nem volt elég, karonragadtak és Révérony abbé segített nekik felemelni engem, mert én úgy maradtam, XIII. Leó térdére tett, összekulcsolt kézzel és erővel vittek el a lábaitól... Mikor a Szentatya látta, hogy elvisznek, kezét az ajkamhoz emelte, majd felemelte, hogy megáldjon, a szemem akkor megtelt könnyel és Révérony abbé legalább annyi gyémántot láthatott benne, mint akkor, Bayeux-ben... A két nemes testőr a szó szoros értelmében vitt az ajtóig, és ott egy harmadik közülük XIII. Leó-érmet adott nekem. Céline, aki utánam jött, tanúja volt az imént lejátszódott jelenetnek, majdnem annyira megindult volt, mint én, e mellett azonban volt bátorsága ahhoz, hogy a Szentatya áldását kérje a Kármel számára. Révérony főtisztelendő úr bosszús hangon mondta: „Hiszen már meg van áldva a Kármel.” A jó Szentatya szelíden felelte: „Ó, igen! meg van már áldva.” Mielőttünk a Papa járult XIII. Leó lábaihoz (a férfiakkal). Révérony főtisztelendő úr őhozzá kedves volt, úgy mutatta be, mint két kármelita édesapját.[5] Az Első Főpap különös jóindulata jeléül az én drága Királyom tisztes fejére tette a kezét, mintha valami misztikus jeggyel jelölné meg így, Annak a nevében, akinek valóban a helytartója... Ó, most, hogy a Mennyben van ez a négy Kármelita édesapja, már nem a Főpap keze nyugszik a homlokán, vértanúságot jósolva a számára... A Szüzek Jegyesének, a Dicsőség Királyának a keze vonja ragyogásba az ő hűséges szolgájának a fejét, és ez az imádott kéz most már mindig ott fog nyugodni azon a homlokon, amelyet megdicsőített!...

________________________

[1]      Lk 12,32
[2]      Lk 22,29
[3]      Lk 24,26
[4]      Mt 22,21-23

[5]      Teréz két legidősebb nővére, a Szent Szívről nevezett Mária nővér, (akihez a Szent a B kéziratot írta) és Jézusról nevezett Ágnes anya, (akihez ez az A kézirat szól) ekkor már beöltözött kármelita volt.