A Szent Szűz elragadó mosolya...

      Betegségem alatt a legnagyobb vigasztalásom az volt, ha levelet kaptam Pauline-tól. Elolvastam újra meg újra, míg csak kívülről nem tudtam... Drága anyám, ön egyszer egy homokórát küldött nekem, s az egyik babámat kármelitának öltöztette, örömöm kimondhatatlan volt... Nagybátyámnak ez nem tetszett, azt mondta; ne juttassák eszembe a Kármelt, inkább verjék ki a fejemből. Én ellenben úgy éreztem: az a remény tartja bennem a lelket, hogy egyszer kármelita leszek. Az volt az örömöm, ha Pauline-nak dolgozhattam, kis kartonpapír-munkákat készítettem a számára s legfőbb foglalatosságom az volt, hogy margarétából és nefelejcsből koszorút fontam a Szent Szűznek; május szép hónapjában voltunk, az egész természet virágjában pompázott és csak úgy árasztotta a vidámságot, egyedül az „apró virág” volt lankadt s úgy látszott, hogy el is hervad, örökre... De azért volt mellette Nap is, s ez a Nap a Szent Szűz Csodás Szobra volt, amely kétszer beszélt Mamához és az apró virág sokszor, igen sokszor fordította kelyhét az áldott Égitest felé... Láttam egyszer, amint Papa benyitott Mária szobájába, ahol feküdtem, néhány aranyat adott át neki, nagyon szomorúan, s azt mondta, írjon Párizsba s mondasson miséket a Győzelmes Nagyboldogasszony tiszteletére, hogy ez meggyógyítsa az ő szegény kis lányát. Ó, hogy meghatott az én drága Királyom Hite és Szeretete! Olyan jó lett volna, ha azt mondhattam volna neki, hogy meggyógyultam, de már éppen elég csalódást okoztam, a vágyaim nem tehettek csodát, a gyógyulásomhoz kellett a csoda... Csoda kellett s a Győzelmek Nagyboldogasszonya vitte azt végbe. Egy Vasárnapon (a szentmise-kilenced alatt)[1] Mária kiment a kertbe s Léonie-ra hagyott, aki olvasott az ablak mellett; néhány perc múlva hívogatni kezdtem, csaknem egészen halkan: „Mama... Mama”. Léonie, miután hozzá volt szokva ahhoz, hogy minduntalan ezt a szólongatást hallja, nem vetett rám ügyet. Egy idő múlva már hangosan hívtam s végre visszajött Mária; tisztán láttam, hogy bejött, de nem tudtam mondani, hogy megismerem és továbbra is, egyre hangosabban hívtam: „Mama...” Nagyon szenvedtem ebben az erőltetett és megmagyarázhatatlan küzdelemben és Mária talán még jobban szenvedett, mint én; miután hiába erőlködött, hogy bizonyítsa: itt van mellettem, Léonie-val és Céline-nel térdreesett az ágyam előtt, majd a Szent Szűz felé fordulva, a gyermeke életéért könyörgő Anya forró imájával elnyerte azt, amire vágyott...

      S mert nem talált semmilyen segítséget a földön, a szegény kis Teréz is Égi Édesanyja felé fordult, s tiszta szívéből imádkozott, hogy könyörüljön meg rajta végre... A Szent Szüzet hirtelen szépnek láttam, olyan szépnek, amilyen szépet életemben nem láttam még, arcáról jóság és kimondhatatlan gyöngédség sugárzott, de az, ami a lelkem mélyére hatolt, a „Szent Szűz elragadó mosolya” volt. S ekkor minden fájdalmam elcsitult, szememből két nagy könnycsepp fakadt s gördült le az arcomon csendesen, de ezek a legtisztább öröm könnyei voltak... Ó, gondoltam, a Szent Szűz rámmosolygott, milyen boldog vagyok... de soha nem fogom elmondani, senkinek, mert akkor szétfoszlik a boldogságom. Önkéntelenül lefelé pillantottam s megláttam Máriát, aki szeretettel nézett rám; látszott, hogy meg van hatva, s hogy észrevette: kegyelmet kaptam a Szent Szűztől... Ó, igazán neki, az ő megindító imáinak köszönhettem az Égi Királynő mosolyát... Mikor látta, hogy nem veszem le a szememet a Szent Szűzről, ezt gondolta magában: „Teréz meggyógyult!” Igen, az apró virág új életre kelt, az a ragyogó Napsugár, amely felmelegítette, nem hagyott fel jótéteményeivel; nem egyszerre cselekedett, hanem lassan és szelíden, úgy növelte és erősítette őt, hogy öt év múlva nyílt ki a Kármel termékeny hegyén.

__________________________________________

[1]      Pünkösd vasárnapján, 1885. máj. 13-án.