A gonosz lélek külsőleg hatalmat kapott felettem

      Nem meglepő, hogy féltem: betegnek látszom, és igazában nem vagyok az, mert olyan dolgokat mondtam és tettem, amilyeneket nem gondoltam; csaknem mindig úgy látszott, mintha delíriumban lennék, értelmetlen szavakat mondva, de bizonyos vagyok abban, hogy eszem használatától egy pillanatra sem voltam megfosztva. Gyakran látszottam ájultnak, teljesen mozdulatlan voltam; ilyenkor tehették volna velem, amit akartak, akár meg is ölhettek volna, és mégis mindent hallottam amit körülöttem mondtak, még emlékszem is mindenre...

      Egyszer megtörtént velem, hogy sokáig nem tudtam kinyitni a szemem, s mikor egyedül voltam, egy pillanatra kinyitottam...

      Azt hiszem, hogy a gonosz lélek külsőleg hatalmat kapott felettem, de lelkemhez vagy szellememhez nem tudott közel férkőzni, legfeljebb annyiban, hogy igen nagy félelmet sugallt bizonyos dolgokkal, például azokkal az igen egyszerű gyógyszerekkel szemben, melyeket azután hiába akartak nekem beadni. De ha a jó Isten meg is engedte a gonosz léleknek, hogy közel férkőzzék hozzám, küldött számomra látható angyalokat is... Mária mindig az ágyam mellett volt, egy édesanya gyöngédségével gondozott és vigasztalt, soha nem lehetett rajta a legkisebb bosszúságot sem észrevenni, pedig sokat bajlódott velem, mert nem tűrtem, hogy elmenjen mellőlem. Azonban mégis asztalhoz kellett ülnie Papával, én meg egész távolléte alatt szüntelenül hívtam. A rám vigyázó Victoire néha kénytelen volt elmenni drága „Mamámért”, ahogy én hívtam... Ha Mária el akart menni hazulról, úgy kellett tennie, mintha misére menne, vagy Pauline-t látogatná meg, ilyenkor egy szót sem szóltam...

      Nagybátyám és Nagynéném is igen jók voltak hozzám; drága kis Nagynéném naponta látogatott s ezerféle édességet hozott. Mások is látogattak, családunk barátai, én azonban könyörögtem Máriának, mondja meg nekik, hogy nekem nem kell látogató, nem látom szívesen ,,az ágyam körül az embereket, akik olyan SORBAN ülnek ott, mint a HAGYMAFEJEK s úgy néznek engem, mint valami érdekes állatot”. Az egyetlen látogatás, amelynek örültem, a Nagybátyámé és a Nagynénémé volt.

      Ki se tudnám mondani, hogy ezen betegségem óta mekkorát nőtt irántuk érzett szeretetem, megértettem, jobban, mint valaha, hogy ők nem akármilyen rokonok voltak számunkra. Ó, Apácskának nagyon is igaza volt, hogy gyakran mondogatta nekünk azt, amit most leírtam. Később tapasztalhatta is, hogy nem tévedett[1] s most bizonyára védelmezi és megáldja azokat, akik odaadó gondoskodásukkal úgy elhalmozták őt. Én még száműzött vagyok s nem tudom kimutatni a hálámat, csak egyetlen eszközöm van arra, hogy szívemen könnyítsek: imádkozni rokonaimért, akiket szeretek, akik oly jók voltak s még most is oly jók hozzám!

      Léonie is nagyon-nagyon jó volt hozzám, legjobb igyekezete szerint próbált szórakoztatni, én viszont néha keserűséget okoztam neki azzal, hogy láthatta: Máriát nem tudja pótolni mellettem.

És az én drága Céline-em, mit meg nem tett az ő Terézéért!... Vasárnap, ahelyett, hogy sétálni ment volna, órákra bezárta magát egy szegény kis lánnyal, aki hasonló volt egy idiótához; igazán szeretet kellett hozzá, hogy ne meneküljön tőlem... Ó, drága Nővérkéim, mennyit szenvedtetek miattam!... Senki nem okozott nektek annyi fájdalmat, mint én és senki nem kapott tőletek annyi szeretetet, mint amennyit ti pazaroltatok rám... Szerencsére lesz nekem Egem, hogy megbosszuljam magam, nagyon gazdag az én Jegyesem s én meríthetek majd szeretetének kincseiből, hogy százszorosan adjam vissza azt, amit miattam szenvedtetek...