Aranybarázda

6 vagy 7 éves voltam, mikor Papa Trouvilleba vitt el bennünket. Soha nem felejtem el, milyen hatással volt rám a tenger, nem tudtam levenni róla a szemem; fenséges hullámainak morajlása, minden, csak a Jó Isten Nagyságáról és Hatalmáról beszélt lelkemnek. Emlékszem, mikor partmenti sétánkon egy úr és egy hölgy nézte, ahogy jókedvűen ugrándoztam Papa körül; odajőve megkérdezték, hogy az övé vagyok-e s azt mondták, hogy nagyon szép kislány vagyok. Papa igennel felelt, de észrevettem, hogy intett nekik: ne mondjanak bókokat nekem.. Most, első ízben hallottam azt, hogy szép volnék, örültem ennek, mert nem hittem; annyira nem tűrt meg, drága Anyám, a közelemben semmi olyat, ami ártatlanságomat bemocskolhatná s főleg azt nem tűrte, hogy egyetlen olyan szót is halljak, mely hiúságot lophatna a szívembe. Miután előttem csak az ön és Mária szavainak volt súlya (s önök sohasem mondtak egyetlen bókot sem) nem sok jelentőséget tulajdonítottam a hölgy hízelgő szavainak és pillantásainak. Este, mikor úgy látszott, mintha a Nap fürdene a hullámok végtelenjében, fénybarázdát ejtve maga elé, leültem egy sziklára Pauline-nal, egyedül... Ekkor eszembe jutott az „Aranybarázda” megható története! Sokáig elnéztem azt a fénylő barázdát, amely a kegyelmet jelképezte, amint megvilágítja azt az utat, melyet a kecses, fehérvitorlás kis hajónak be kell futnia ... Ott, Pauline mellett határoztam el, hogy soha nem vonom el Jézus tekintetétől a lelkem, csakhogy békében hajózhasson az Égi Haza felé!