Egy Szent utolsó könnye

      És most, drága Anyám, mit mondjak még? Ó, azt hittem, befejeztem s még semmit sem mondtam arról, hogy milyen boldogság volt a mi Szent Genovéva Anyánkat ismernem … Felbecsülhetetlen kegyelem ez; nos, a Jó Isten, aki már annyi kegyelmet adott, azt is akarta, hogy egy olyan Szenttel éljek együtt, aki nem utánozhatatlan, akit rejtett és mindennapi erények szentelnek meg … Nem egyszer kaptam tőle nagy vigasztalásokat, az egyik vasárnapon különösen. – Bementem hozzá, mint rendesen, hogy meglátogassam egy kicsit és két Nővért találtam Genovéva Anya mellett; mosolyogva néztem rá s kifelé indultam, mert hárman nem lehetnek egy beteg mellett, de ő, átszellemült arccal nézve rám, ezt mondta: „Várjon, kislányom, csak egy pár szót fogok mondani. Ahányszor csak jön, mindig lelki virágcsokrot kér tőlem, ma tehát ezt adom: békével és Örömmel szolgálja az Istent, emlékezzen rá, gyermekem, hogy a mi Istenünk a béke Istene”[1]. Egyszerűen megköszöntem és a könnyekig meghatva jöttem el tőle, meg voltam győződve arról, hogy a Jó Isten kinyilatkoztatta neki lelkiállapotomat; ezen a napon a végsőkig próbára voltam téve, csaknem a búskomorságig, egy olyan éjszakában, hogy már azt sem tudtam: szeret e még a Jó Isten, s ezért, kitalálhatja, drága Anyám, hogy milyen örömet és vigasztalást éreztem én ekkor! … 

      A rákövetkező Vasárnapon meg akartam tudni, hogy milyen kinyilatkoztatásban részesült Genovéva Anya; biztosított arról, hogy semmilyenben sem, s akkor még jobban megnőtt a csodálatom, látva, hogy mennyire él benne Jézus, mennyire cselekszik és beszél általa. Ó, énelőttem ez az életszentség a legigazibb, a legszentebb, ez után vágyom, mert ebben azután nincs öncsalás … 

      Fogadalomtételem napján is nagyon vigasztaló volt Genovéva Anya szájából hallanom, hogy mielőtt szent fogadalmát letette volna, ugyanazon a megpróbáltatáson ment át, mint én … Ugye emlékszik rá, drága Anyám, hogy gyötrelmeink idején micsoda vigasztalást találtunk nála? Egyszóval: balzsamos az az emlék, amelyet Genovéva Anya a szívemben hagyott. Azon a napon, mikor az Égbe ment,[2] különösen meg voltam hatva, első eset volt, hogy végignéztem valakinek a halálát s valóban magával ragadott ez a látvány … Pontosan a szent haldokló ágya lábánál voltam, a legkisebb mozdulatát is tökéletesen láttam. Azt hittem, az alatt a két óra alatt, amelyet ott töltöttem, hogy a lelkem bizonyára telve lesz forró áhítattal s ellenkezőleg, egyfajta érzéketlenség vett rajtam erőt, de abban a pillanatban, mikor a mi Szent Genovéva Anyánk lelke megszületett az Ég számára, megváltozott a lelkiállapotom, egy szempillantás alatt úgy éreztem, hogy kimondhatatlan öröm és odaadás hatalmasodik el rajtam, mintha Genovéva Anya nekem adta volna annak a boldogságnak egy részét, amelyet élvezett, mert mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy egyenesen az Égbe ment … Életében egyszer ezt mondtam neki: „Ó, Anyám! ön nem fog tisztítótűzbe kerülni! …” – „Remélem”, felelte szelíden … Ó, egészen bizonyosan nem engedte a Jó Isten, hogy egy ennyire alázattal teli reménység meghiúsuljon, bizonysága ennek az a sok kegyelem, amit általa kaptunk … Mindegyik nővér azon igyekezett, hogy valamilyen ereklyéje legyen tőle, ön tudja, drága Anyám, hogy – boldogságomra – mi jutott nekem … Genovéva Anya haldoklása alatt észrevettem, hogy egy könnycsepp csillog a szempilláján, mint valami gyémánt; ez a könny, elsírt könnyeinek legeslegutolsó cseppje nem hullt el, ott láttam fényleni még a kórusban is, senki sem gondolt rá, hogy fölfogja. S akkor vettem egy kis finom vászondarabot; este, mikor nem vették észre, titokban odamerészkedtem s ereklyéül elvittem egy Szent utolsó könnyét … Azóta is mindig magamnál hordom abban a kis táskában, amelyben fogadalmamat őrzöm. 

______________________________

[1] Vö. 1Kor 14,33.

[2] 1895. december 5.-én.

Meghívólevél a menyegzőre

      24-én volt fátyolfelvételem szertartása, melyet egészen elfátyoloztak a könnyek … Papa nem volt itt, hogy megáldja Királynőjét. Az Atya Kanadában volt … A Püspök úr, akinek itt kellett volna lennie s Nagybátyámhoz is hivatalos volt ebédre, megbetegedett és szintén nem jött el, így csupa szomorúság és keserűség volt minden … Emellett béke, mindig csupa béke volt a kehely mélyén … Ezen a napon Jézus megengedte, hogy ne tudjam visszafojtani könnyeimet és könnyeim nem találtak megértésre … valóban elviseltem sírás nélkül jóval nagyobb megpróbáltatásokat is, de akkor nagy kegyelem segített; ezzel szemben 24-én Jézus saját erőimre hagyott s én megmutattam, hogy azok milyen kicsinyek.

      Nyolc nappal fátyolfelvételem után volt Jeanne esküvője[1] . El nem tudom mondani, drága Anyám, hogy az ő példája mennyire megtanított azokra a gyöngédségekre, melyekkel egy jegyesnek el kell halmoznia Jegyesét; mohón hallgattam mindent, amiből csak okulhattam, mert én sem akartam kevesebbet tenni édes Jézusomért, mint amennyit Jeanne tett Francisért, aki kétségkívül tökéletes teremtmény, de végre is teremtmény! 

      Egyenesen azzal szórakoztam, hogy meghívót szerkesztettem az övének a mintájára, íme, így fogalmaztam meg:

Meghívólevél a Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővér menyegzőjére 

• A Mindenható Isten, az Ég s a föld Teremtője, a Világ Korlátlan Ura és a Boldogságos Szűz Mária, az égi Udvar Királynője, tudatják, hogy Felséges Fiuk, Jézus, a Királyok Királya és az uralkodók Ura Frigyre lépett Teréz Martin kisasszonnyal, aki, miután nemesi címe Jézus Gyermeksége és Szent Arca, ezzel úrnője és Hercegnője lett az Isteni Jegyesétől nászajándékba kapott két birodalomnak: Jézus Gyermekségének és Szenvedésének. 
• Louis Martin úr, a Szenvedés és a Megaláztatás Uradalmainak a Birtokosa és Martinné úrasszony, az Égi Udvar Hercegnője és Nagyasszonya tudatják, hogy Leányuk, Teréz, Frigyre Lépett Jézussal, Isten Igéjével, az Imádandó Szentháromság második Személyével, aki a Szentlélek közreműködése által Emberré, s Máriának, az Egek Királynőjének Fiává lett. 
• Nem tudván önöket meghívni az esküvői szertartásra, mely a Kármel hegyén, 1890. szeptember 8-án folyt le (csak az égi udvar volt hivatalos) kérjük, jelenjenek meg a Második menyegzőn, amely Holnap lesz, az Örökkévalóság Napján, amely napon Jézus, az Isten Fia, eljön az Ég Felhőiben, fenséges ragyogásában, hogy megítéljen Eleveneket és Holtakat. 
• Miután ennek órája bizonytalan, kérjük, legyenek készenlétben és virrasszanak. 

______________________________

[1] Jeanne Guérin, Teréz unokatestvére, 1890. okt. 1-én férjhezment dr. Francis La Néele-hez, aki jónevű fiatal orvos volt Lisieuxben; Terézt is kezelte betegsége utolsó napjaiban.

Fogadalomtétel

      Végre elérkezett menyegzőm szép napja;[1] felhőtlen volt, de előestéjén olyan vihar tombolt a lelkemben, amilyent soha nem éltem még meg... Idáig semmi kétség nem merült fel bennem hivatásomat illetően, kellett, hogy megismerjem ezt a megpróbáltatást is. Este, keresztutamat végezve a matitunum után, a hivatásom olybá tűnt előttem, mint valami álom... mint egy lázálom ... A Kármel életét nagyon szépnek találtam, de a gonosz lélek azt a bizonyosságot sugallta, hogy nem nekem való, hogy be fogom csapni elöljáróimat, ha olyan úton akarok haladni, amelyre nem vagyok hivatva... A sötétség, amely körülfogott oly nagy volt, hogy csak egyetlen dolgot láttam és értettem: Nincs hivatásom!... Ó, hogy fessem le lelkem halálos szorongását? . .. Úgy éreztem (abszurd dolog, s mutatja, hogy ez a kísértés a gonosz lélektől eredt), hogy ha elmondanám a félelmemet a Mesternőnek, megakadályozná, hogy letegyem a Szent Fogadalmat; azonban inkább akartam a Jó Isten akaratából a világba visszatérni, mint a magaméból a Kármelben maradni; így azután kihívattam Mesternőmet és teljes zűrzavarban elmondtam neki lelkiállapotomat... Szerencsére ő tisztábban látott, mint én, és tökéletesen megnyugtatott: egyébként ez az alázatos tettem menekülésre késztette a gonosz lelket, aki talán azt hitte, hogy nem merem majd bevallani kísértésemet. Alighogy befejeztem mondanivalómat, kétségeim szétfoszlottak, de hogy teljesebbé tegyem megalázkodásomat, Anyánknak is el akartam mondani különös kísértésemet, ő azonban csak nevetett rajtam.

      Szeptember 8-ának reggelén elárasztott a béke s ebben a ,,minden érzést felülmúló”[2] békében tettem le Szent Fogadalmamat... Nem mennydörgés és villámlás, vagyis különleges kegyelmek közepette egyesültem Jézussal, hanem valami finom szélfúvásban, mely hasonló volt ahhoz, amit Szent Illés atyánk hallott a hegyen... Mennyi kegyelmet kértem ezen a napon!... Valóban KIRÁLYNÉNAK éreztem magam, éppen azért éltem kiváltságommal, hogy foglyokat szabadítsak ki, hogy elnyerjem a Király kegyét hálátlan teremtések számára, egyszóval minden lelket ki akartam szabadítani a tisztítótűzből s meg akartam téríteni a bűnösöket... Sokat imádkoztam Anyámért, drága Nővéreimért... az egész családért, de főleg az én annyira megpróbált, annyira szent kis Apámért.. . Felajánlottam magam Jézusnak, hogy tökéletesen vigye végbe bennem akaratát s hogy ez elé a teremtmények soha ne gördíthessenek akadályt...[3]

      Ez a szép nap úgy távozott el, mint a legszomorúbbak; tudniillik a ragyogó napoknak „másnapjuk” van, én azonban szomorúság nélkül tettem le koszorúmat a Szent Szűz lábaihoz, éreztem, hogy az idő nem fogja elmosni boldogságomat... Milyen szépséges ünnep Mária születésnapján válni Jézus jegyesévé! Az egynapos kis Szent Szűz mutatta be a kis Jézusnak kis virágát... ezen a napon minden kicsi volt, kivéve a kegyelmeket és a békét, amelyet kaptam, azt a szelíd örömet, amelyet este éreztem, mikor a mennybolton pislákoló csillagokat néztem, s arra gondoltam, hogy a szépséges Ég hamarosan megnyílik majd elragadtatott szemeim előtt, s egyesülhetek Jegyesemmel az örök boldogságban...

_____________________
[1]     1890. szeptember 8.

[2]     Fil 4,7

[3] Szerzetesi fogadalomtételem napján leírtam egy paírra, és a szívem felett hordtam kéréseimet...

1890. szeptember 8.

      Ó, Jézus, én isteni jegyesem! ne veszítsem el soha Keresztségem második ruháját! Végy magadhoz, mielőtt a legcsekélyebb szándékos bűnt is elkövethetném. Soha ne keressek mást, mint egyedül téged, soha ne találjak másra, mint egyedül tereád, a teremtmények legyenek a számomra egyenlők a semmivel, és én is legyek a számukra egyenlő a semmivel, de te Jézus, a mindenem legyél!... Soha ne háborgathassák földi dolgok a lelkemet, ne háborgassa semmi a békémet, Jézus, csak békét kérek tőled, meg szeretetet is, végtelen szeretetet, melynek a netovábbja te vagy, szeretetet, amely már nem én vagyok, hanem te vagy, én Jézusom. Jézus, haljak mártírhalált érted, a szív vagy a test mártírhalálával, vagy még inkább mind a kettőével... Add, hogy fogadalmamat a maga tökéletességében válthassam be, tedd megértenem, hogy a te jegyesednek milyennek kell lennie. Tedd, hogy soha ne legyek teher a közösség számára, hanem inkább, hogy ne törődjön velem senki, hogy megfeledkezzenek rólam s lábukkal tapossanak, mint a te kis homokszemedet, Jézus. Menjen végbe bennem teljesen a te akaratod, érkezzem meg arra a helyre, amelyet énelőttem készítettél nekem...

      Jézus, tedd, hogy sok lelket megmentsek, hogy a mai napon egyetlen kárhozott ne legyen, hogy minden lélek megszabaduljon a tisztítótűztől... Jézus, bocsáss meg, ha olyan dolgokat mondok, amilyeneket nem illik mondani, én csak örömödre és vigasztalásodra akarok lenni.

Készen állt menyegzői ruhám

      A Szent Szűz mégis segített lelkem ruhája készítésében; mihelyt készen lett, az akadályok maguktól elhárultak. A Püspök Úr megküldte kérelmemre az engedélyt, a közösség szívesen befogadott s fogadalomtételemet kitűzték szeptember 8-ára...

      Mindannak, amit itt kevés szóval leírtam, még sok részletező lapra lenne szüksége, de ezeket a lapokat soha nem fogják olvasni a földön; ezekről a dolgokról, drága Anyám, nemsokára a mi atyai házunkban fogok beszélni önnel, abban a szépséges Mennyországban, amely felé szívünk sóhajai szállnak!...

      Készen állt menyegzői ruhám; fel volt ékesítve a Jegyesemtől kapott régi drágakövekkel, de ez az ő bőkezűségét még nem elégítette ki... Egy új, csupa tűz gyémántot akart adni nekem. Papa megpróbáltatása a maga fájdalmas körülményeivel voltak a régi ékszerek s az új egy látszólag igen kis megpróbáltatás, melyet azonban nagyon megszenvedtem. – Egy idő óta a mi szegény kis Apánkat, miután valamivel jobban lett, ki-kikocsiztatták, sőt szó esett arról is, hogy vasútra ültetik és meglátogathat bennünket. Céline természetesen rögtön arra gondolt, hogy azt a napot kellene választanunk, amelyen a fátylat felveszem. „Hogy ne fárasszuk ki, mondta, nem viszem el az egész szertartásra, csak a végére, érte megyek s nagyon óvatosan egészen a rácsig vezetem, hogy Teréz meg kaphassa áldását.” Ó, itt azután ráismerek az én drága Céline-m szívére... való igaz, hogy ,,a szeretet sohasem mentegeti magát lehetetlenséggel, mert úgy gondolja, hogy számára minden lehetséges és megengedett ”[1]... Az emberi okoskodás ezzel szemben minden lépésnél megremeg s - mondhatnók - nem meri megvetni a lábát. A jó Isten ezt az emberi okosságot mint engedelmes szerszámot használta most arra, hogy megpróbáljon engem s így menyegzőm napján valóban árva voltam, nem volt már Apám a földön, de bizalommal nézhettem az Égre és valóban elmondhattam: ,,Miatyánk, ki vagy a Mennyekben.”

      Mielőtt erről a megpróbáltatásról beszéltem, szólanom kellett volna, drága Anyám, arról a lelkigyakorlatról, amely fogadalomtételemet megelőzte[2]; távolról sem hozott vigasztalást számomra, a legteljesebb szárazság lett osztályrészem, egészen az elhagyatottságig. Jézus, mint mindig, aludt kis sajkámban, ó, jól látom én, hogy a lelkek ritkán hagyják, hogy Ő nyugodtan aludjon bennük. Jézus úgy belefáradt már a sok figyelmességbe és előzékenységbe, hogy készséggel kihasználja azt a nyugalmat, melyet felajánlok Neki. Kétségtelen, hogy nem fog felébredni az ón nagy, örökkévaló lelkigyakorlatom előtt, de ahelyett, hogy fájna ez nekem, végtelen örömömre szolgál...

      Valóban távol állok attól, hogy szent legyek; ha semmi más, ez azután bizonyítja: ahelyett, hogy örülnék lelki szárazságomnak, buzgóságom és hűségem csekély voltát kellene okolnom érte, s mélyen el kellene szomorodnom, amiért (7 éve) elalszom elmélkedéseim és hálaadásaim alatt; hát én nem szomorodom el... én úgy gondolom, hogy a kisgyermekek éppen oly kedvesek szüleik előtt, mikor alusznak, mint amikor ébren vannak, s úgy gondolom, hogy az orvosok, mikor operálnak, elaltatják betegeiket. Úgy gondolom végül, hogy „az Úr látja törékenységünket, s hogy emlékszik arra, hogy csak porból vagyunk”.[3]

      Fogadalmi lelkigyakorlatom eszerint épp úgy, mint az utána következő is, a nagy szárazság lelkigyakorlata volt; a Jó Isten azonban tisztán megmutatta, anélkül, hogy észrevettem volna: hogy lehetnék kedves előtte, s hogy gyakorolhatnám a legfelségesebb erényeket.

      Jó egypárszor észrevettem már, hogy Jézus nem akar tartalékokat adni számomra, minden pillanatban egészen új táplálékkal táplál engem, ott találom magamban, anélkül, hogy tudnám: hogyan van ott... egészen egyszerűen azt hiszem, hogy maga az én szegény kis szívemben rejtőző Jézus kegyes annyira, hogy cselekszik bennem s adja mindannak a gondolatát, amit a jelen pillanatban kíván tőlem.

      Néhány nappal fogadalomtételem előtt, boldogságomra, megkaptam az Első Pőpap áldását; Papa és a magam részére kértem ezt a jó Simeon testvértől s nagy örömömre szolgált, hogy viszonozhattam drága kis Apámnak azt a kegyelmet, melyet ő szerzett meg számomra, mikor Rómába vitt.

_____________________________

[1] Krisztus Követése III k. V. Fej. 4.
[2] A lelkigyakorlat kezdete 1890. aug. 29.-e volt.
[3] Zsolt 103,14

„Igazgatóm” leckéi

      Így telt el az én jegyességem ideje... Jó hosszú volt a szegény kis Teréz számára! Az évem végén Anyánk azt mondta, hogy ne is álmodjam fogadalomtételről, az elöljáró Atya úgyis vissza fogja utasítani a kérésemet; még 8 hónapot kellett várnom...

      Az első pillanatban igen nehezemre esett a magamévá tennem ezt a nagy áldozatot, de hamarosan kigyúlt a fény a lelkemben; akkor éppen Surin Atya könyvét, „A lelki élet alapjai”-t olvastam elmélkedve; egyszer, ima alatt, megértettem, hogy az én fogadalomtétel utáni vágyamba nagy önszeretet vegyül; miután Jézusnak adtam magam, hogy neki örömet szerezzek, hogy vigasztaljam, nem kívánhatom tőle, hogy az én akaratomat tegye az övé helyett; megértettem azt is, hogy egy jegyesnek fel kell ékesítenie magát menyegzője napjára s én ennek érdekében semmit sem tettem még... Ekkor ezt mondtam Jézusnak: ,,Ó, én Istenem! nem kérem tőled, hogy szent fogadalmamat letehessem, addig fogok várni, amíg csak akarod, csak azt nem akarom, hogy az én hibám késleltesse a veled való egyesülésemet, éppen ezért minden gondom az lesz, hogy drágakövekkel ékesített, szépséges ruhát készítsek magamnak; bizonyos vagyok benne, hogy ha díszeit elég gazdagnak találod, az összes teremtmény együttvéve sem akadályozhat meg abban, hogy leszállj hozzám és én örökre egyesüljek veled ó, én Édesem!...

      Beöltözésem óta már sok megvilágosítást kaptam a szerzetesi tökéletesség, főleg a Szegénység fogadalma felől. Újoncidőm alatt örültem, ha csinos holmik álltak szolgálatomra s ha a kezemügyében volt minden, amire csak szükségem volt. „Igazgatóm”[1] türelmesen elviselte ezt, mert Ő nem szeret a lelkeknek egyszerre mindent megmutatni. Rendszerint kicsinyenként adja az ő világosságát. (Spirituális életem kezdetén, 13 vagy 14 éves koromban azt kérdeztem magamtól: mivel is gyarapodhatnék még; azt hittem, hogy jobban megértenem a tökéletességet: már lehetetlen. Nagyon hamar rájöttem azután, hogy minél inkább megy valaki előre ezen az úton, annál távolabb tudja magát a végétől; éppen ezért most már belenyugszom abba, hogy mindig tökéletlennek lássam magam s ebben találom örömömet...) Visszatérek a leckékhez, melyeket „Igazgatóm” adott nekem. Egyik estén, kompletorium után, hiába kerestem kis lámpásunkat a polcán; nagy szilencium volt, lehetetlenség volt visszakérnem... Megértettem, hogy egy nővér, abban a hitben, hogy saját lámpását viszi, vette el a miénket, melyre igen nagy szükségem volt; ahelyett, hogy bántott volna, hogy hiányzik, igen boldog voltam, átérezve, hogy a szegénység abban áll, hogy nemcsak kellemes, hanem ezen túl, nélkülözhetetlen dolgoktól is meg legyünk fosztva, így a külső sötétség közepette megvilágosodott a belsőm... Ebben az időben valósággal beleszerettem a legcsúnyább és legkényelmetlenebb dolgokba, így örömmel vettem észre azt is, hogy elvitték cellánkból a szép kis korsót s helyére egy vaskos, teljesen csorba korsót tettek... Sok erőfeszítést tettem azért is, hogy ne mentegessem magam, ez azután igen nehezemre esett, különösen Mesternőnkkel szemben, aki előtt semmit sem akartam rejtegetni; íme első győzelmem, nem nagy, de igen keservesen ment. - Egy ablak mögé tett kis váza eltörött, Mesternőnk, azt gondolva, hogy miattam esett le, megmutatta nekem, azzal, hogy máskor jobban vigyázzak. Szó nélkül megcsókoltam a földet, s megígértem, hogy a jövőben rendesebb leszek. - Nem voltam elég erényes s ezért az ilyen kis erénygyakorlatok nagyon nehezemre estek, szükségem volt rá, hogy az utolsó ítéletre gondoljak, mikor majd minden kiderül, mert ezt figyeltem meg: ha az ember teljesíti kötelességét és soha nem mentegetőzik, arról senki sem tud, ezzel szemben a tökéletlenségek azonnal feltűnnek...

      Miután nagy erények gyakorlására nem volt bennem tehetség, főleg a kicsinyekét tartottam szem előtt; szerettem például összehajtogatni a nővérek ottfelejtett köpenyét s annyi apró szolgalatot tenni nekik, amennyit csak tudok. Megadatott nekem az önsanyargatás szeretete is, ami már csak azért is nagy volt, mert semmit meg nem engedtek, amivel kielégíthettem volna.... Az egyetlen pici önsanyargatás, melyet a világban végeztcm, az volt, hogy nem támasztottam meg a hátamat, amikor ültem s még ezt is megtiltották, görbe testtartásra való hajlamom miatt. Jaj, bizonyára nem lett volna hosszúéletű a lelkesedésem, ha sok vezeklést engedtek volna meg... Azt viszont, hogy önszeretetemet megsanyargassam, kérés nélkül megengedték s ez sokkal több jót tett nekem, mint a testi vezeklés...

      Az ebédlő, ahol mindjárt beöltözésem után szolgálatot teljesítettem, szintén nem egy alkalmat kínált arra, hogy önszeretetemet a helyére: vagyis a lábam alá tegyem... Igaz: nagy örömet szerzett az, hogy ön mellé voltam beosztva, drága Anyám s hogy közelről szemlélhettem az ön erényeit, de ez a közelség szenvedést okozott, nem éreztem, mint valamikor, hogy szabadon mondhatok mindent önnek, ott volt a szabályzat, amelyet be kellett tartani, nem tudtam kitárni a lelkemet, végre is a Kármelen voltam s nem a Cserjésben, az atyai házban!... 

_________________________________

[1]      Amint Teréz már megmondta, az ő „Igazgatója” nem más, mint Jézus.

Papa hároméves mártíriuma...

      Amint az imént mondtam, január l0-ének a napja volt az én Királyom diadala, Jézus virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulásához hasonlítom; mint ahogy a Mi Isteni Mesterünk egynapos dicsőségét fájdalmas szenvedés követte s ez a szenvedés nem volt egyedül az övé, mint ahogy Jézus fájdalmai karddal döfték át Isteni Anyjának szívét, így a mi szívünk is átérezte annak a szenvedését, akit a földön a leggyengédebben szerettünk... Emlékszem, hogy 1888 júniusában, első megpróbáltatásunk idején ezt mondtam: „Sokat szenvedek, de érzem, hogy még nagyobb megpróbáltatásokat is el tudnék viselni.” Nem gondoltam ekkor, hogy mi vár még rám... Nem tudtam, hogy február 12-én, egy hónappal beöltözésem után, drága Atyánk a minden kelyhek legkeserűbbikét, legmegalázóbbját fogja kiinni...[1]

      Ó, ezen a napon nem mondtam, hogy még többet is tudnék szenvedni!!!... Gyötrelmeinket nem tudják kifejezni a szavak, meg sem próbálom leírni őket. Egy napon majd az Égben szívesen fogunk beszélgetni dicsőséges megpróbáltatásainkról, vagy nem vagyunk máris boldogok, hogy elszenvedtük azokat?... Igen, Papa hároméves mártíriuma úgy áll előttem, mint egész életünk legszeretetreméltóbb, leggyümölcsözőbb ideje, oda nem adnám a Szentek összes elragadtatásáért és kinyilatkoztatásáért, szívemből kicsordul a hála erre a felbecsülhetetlen kincsre gondolva, amely szent irigységgel töltheti el az Égi udvar Angyalait...

      Vágyam a szenvedés után beteljesült, de vonzalmam nem csökkent iránta, részt is kért hamarosan a lelkem a szívem szenvedéseiből. A lelki szárazság mindennapi kenyeremmé lett s bár minden vigasztalástól meg voltam fosztva, a teremtett lények legboldogabbja voltam, mert minden vágyam beteljesedett...

      Ó, drága Anyám! Milyen édes is volt a mi nagy megpróbáltatásunk, hiszen mindegyikünk szívét csak a szeretet és a hála sóhajai hagyták el!... Nem mentünk már a tökéletesedés ösvényén, hanem repültünk, mind az öten. A két szegény kis caeni száműzött,[2] dacára annak, hogy még a világban volt, nem volt már a világból való... Ó, milyen csodákat vitt végbe a megpróbáltatás az én drága Céline-em lelkében!... Minden levele, amelyet ebben az időben írt, csupa megnyugvás és szeretet... S ki tudná elmondani közös beszélgetéseinket?... Ó, a Kármel rácsai nem választottak szét bennünket, inkább még jobban egyesítették a lelkünket, ugyanazok voltak a gondolataink, ugyanazok a vágyaink, ugyanaz a szeretetünk Jézus és a lelkek iránt... Mikor Céline és Teréz együtt volt, földi dolgokról soha, egyetlen szó sem vegyült beszélgetésükbe, ott folyt az már az Égben. Mint valamikor a Belvederében, örökkévaló dolgokról álmodtak s hogy hamarosan érezhessék azt a végtelen boldogságot, itt lenn egyetlen osztályrészükül „a szenvedést és a megvetést” választották.[3]

______________________________

[1]      1889. febr. 12-én Boldog Louis Martint Lisieux-ből egy caeni gyógyintézetbe szállították.

[2]      Leonie és Céline a Saint-Vincent-de-Paul árvaházba költözött, hogy édesapjuk közelében lehessenek.

[3]      Utalás Keresztes Szent János híres szavaira: „Szenvedni és megvettetni érted”.

Beöltözésem napján havazott...

      Úgy mondtam, hogy Jézus volt az „Igazgatóm”. - A Kármelbe lépve megismerkedtem azzal, akinek igazgatómmá kellett volna lennie, de alighogy gyermekei közé fogadott, száműzetésbe kellett mennie[1]... Így éppen csak hogy megismertem s máris megfosztottak tőle... Miután be kellett érnem azzal, hogy évente egy levelet kapjak tőle a 12-ért, melyet én írtam neki, szívem igen gyorsan fordult az igazgatók Igazgatója felé; Ő azután megtanított engem arra a tudományra, amely el van rejtve a tudósok és a bölcsek elől, s melyet Ő a legkisebbeknek nyilatkoztat ki.[2]

      A Kármel hegyére átültetett apró virágnak ki kellett nyílnia a Kereszt árnyékában; Jézus könnyei és vére lettek harmatcseppjeivé, Napjává pedig könnyfátyolos, Imádandó Arca... Idáig még nem mértem fel a Szent Arc rejtett kincseinek a mélységét, ön tanított megismerésükre, drága Anyám. Mint ahogy mindnyájunkat megelőzött a Kármelen, úgy hatolt be elsőnek a szeretetnek abba a misztériumába, melyet Jegyesünk Arca rejt magában. Ön hívott engem s én megértettem... Megértettem, hogy mi az igazi dicsőség. Az, akinek országa nem ebből a világból való,[3] megmutatta nekem, hogy az igazi bölcsesség abban áll, hogy „ismeretlenek legyünk és semmibe vegyenek bennünket[4]” - hogy „önmagunk megvetésében leljük örömünket[5]”... Ó, azt akartam, hogy mint Jézus Arca: „Az én arcom valóban el legyen rejtve, hogy a földön senki se ismerjen fel [6]”. Szomjaztam arra, hogy szenvedjek s hogy megfeledkezzenek rólam... 

      Mennyire az irgalom útján vezetett mindig a Jó Isten, soha nem adott kívánnom olyan dolgot, amit ne kaptam volna meg tőle; gyönyörűséges is volt számomra az ő keserű kelyhe...

      Május havának sugárzó ünnepein, a mi drága Máriánk fogadalomtételének és fátyolfelvételének ünnepein: menyegzőjének napján boldogan koszorúzta meg a család legifjabbja az elsőszülöttet.[7] De ezután már megpróbáltatásnak kellett következnie... Az előző év májusában Papa lábait hűdéses bénulás érte, akkor igen nyugtalanok voltunk, de az én drága Királyom erős természete hamarosan legyőzte a bajt s félelmünk eloszlott; azonban a római utazás alatt nemegyszer észrevettük, hogy fáradékony, hogy nem olyan vidám, mint máskor... Mindenekfelett azt vettem észre, hogy mennyit haladt a tökéletesség terén; Szalézi Szent Ferenc példájára elérkezett oda, hogy természetes hevességén is úrrá legyen, odáig, hogy a világ legszelídebb természetű emberének látszott... A földi dolgok láthatóan alig érintették, könnyen felülemelkedett az élet bosszúságain, a Jó Isten végül elárasztotta vigasztalással; napi szentséglátogatásai alatt szeme gyakran könnyekkel telt meg s arcáról égi boldogság sugárzott... Mikor Léonie eljött a Vizitációból, nem bánkódott; nem tett szemrehányást a Jó Istennek, amiért nem hallgatta meg imáit, melyekkel hivatást kért drága leánya számára, még valamiféle örömmel is ment érte, hogy hazahozza... 

      Milyen hittel is fogadta el Papa, hogy el kell szakadnia kis királynőjétől! Ilyen szavakkal értesítette alenconi barátait: - „Drága Barátaim, Teréz, az én kis királynőm, tegnap belépett a Kármelbe!... Egyedül Isten kívánhat ekkora áldozatot... Ne sajnáljatok, mert szívem örömtől árad...”

A főoltár a Lisieux-i Szent Péter templomban

      Ideje volt, hogy egy ilyen hűséges szolga megkapja bérét, s igazságos volt, hogy ez a bér hasonlítson ahhoz, amelyet Isten az Egek Királyának, egyszülött Fiának adott... Papa nemrég ajánlott fel Istennek egy oltárt,[8] az volt a számára kiszemelt áldozat, hogy ott a szeplőtlen Báránnyal együtt feláldoztassék ő is... Ismeri, drága Anyám, júniusi keserűségeinket s főleg a 24.-eit 1888-ban,[9] ezek az emlékek éppen elég mélyen vannak a szívünkbe vésve, szükségtelen leírnom őket... Ó, Anyám! mit szenvedtünk!... S ez még csak kezdete volt a megpróbáltatásainknak... Közben pedig elérkezett beöltözésem ideje; a kapitulum elfogadott, de hogy is gondolhattunk volna arra, hogy ünnepséget rendezzünk? Már arról is beszéltek, hogy megkapom a szent habitust anélkül, hogy kimennék a kolostorból,[10] de azután úgy határoztak, hogy még várunk.[11] Minden remény ellenére drága Atyánk felépült második rohama után[12] és a Püspök Úr január 10.-re tűzte ki a szertartást. Hosszú volt a várakozás, de utána milyen szépséges volt az ünnep... semmi sem hiányzott belőle, semmi, még a hó sem... Nem tudom, beszéltem-e már arról, hogy mennyire szeretem a havat? Már egészen kiskoromban is elbűvölt a fehérsége; legnagyobb örömeim közé tartozott, ha hóesésben sétálhattam... Vajon miért volt ilyen az ízlésem?... Talán, mert téli kis virág voltam s a legelső, amit gyermekszemeim láttak, a megszépült természet fehér köntöse volt... Egyszóval, mindig vágytam arra, hogy beöltözésem idején a természet, hozzám hasonlóan, fehér díszben legyen. A szép nap előestéjén szomorúan néztem a szürke égre; időnként szitált az eső s az időjárás oly enyhe volt, hogy már nem remélhettem havat. Másnap reggel az Ég nem változott, azonban az ünnep ragyogó volt s a legszebb, legragyogóbb virág az én drága Királyom volt, soha szebb, soha méltóságteljesebb nem volt... Mindenki csak csodálta, ez a nap volt az ő győzelme s utolsó ünnepe itt lent a földön. Összes gyermekét odaadta a Jó Istennek, mert mikor Céline bevallotta neki, hogy hivatást érez, sírt örömében s elment vele, hogy köszönetet mondjon Annak, aki „abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy kiválasztotta magának mindegyik gyermekét.”

      A szertartás végén a Püspök Úr a Te Deumot intonálta, valamelyik pap megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy ezt a himnuszt csak fogadalomtétel alkalmával szokás énekelni, de az ének már szárnyalt s a hálaadó himnusz elhangzott végig. Nem kellett-e, hogy ez az ünnep teljes legyen, mikor az összes többit is magába foglalta?... Még egyszer utoljára megcsókoltam drága Királyomat, visszamentem a klauzurába és az első, amit észrevettem a keresztfolyosón, az „én kis rózsaszínű Jézusom” volt, aki virágok és égő gyertyák közül mosolygott rám, de azután rögtön a hópelyheket pillantottam meg... A kolostor udvara fehérben volt, akárcsak én... Micsoda gyöngédség volt ez Jézustól! Elébe jött kis jegyesének, havat adott neki... havat, hol van hát az a halandó, legyen bármilyen hatalmas is, aki havat tud hullatni az égből, hogy elbűvölje kedvesét?... A világiak talán tettek is fel maguknak ilyen kérdést, mert bizonyos, hogy a beöltözésnapi hó kisebb csodaszámba ment előttük s hogy az egész város álmélkodott rajta. Szerintük furcsa ízlésem van, hogy szeretem a havat... Annál jobb! ez még nyilvánvalóbbá teszi a szüzek Jegyesének felfoghatatlan leereszkedését... azét, aki gyöngéden szereti a HÓfehér Liliomokat!... A Püspök Úr bejött a szertartás után, jósága irányomban igazán atyai volt. El is hiszem, hogy büszkén látta: boldogultam itt, mindenkinek azt mondta, hogy „az ő kislánya” vagyok. Valahányszor csak visszatért ezután a szép ünnep után, mindig jóságos volt irányomban, főleg Keresztes Szent János Atyánk centenáriuma alkalmából tett látogatása emlékezetes a számomra. Két kezébe fogta a fejemet, ezerfajta módon becézett, soha engem még ilyen megtiszteltetés nem ért! Ugyanakkor a Jó Isten gondolatomat arra a gyöngédségre irányította, melyet Ő fog majd rám pazarolni az angyalok és a Szentek jelenlétében s melynek halovány mását nyújtotta nekem ebben a világban; éppen ezért örömöm igen nagy volt.

____________________________

[1]      Pichon atyát az elöljárói missziósnak küldték el Kanadába 1888. november 5-án.
[2]      Vö. Mt 11,25
[3]      Vö. Jn 18,36
[4]      Krisztus Követése I./2
[5]      Krisztus Követése III./49
[6]      Iz 53,3
[7]      A kármelitákat virággal koszorúzták meg fogadalomtételük napján.
[8]      A Lisieux-i Szent Péter templom főoltára.

[9]     Louis Martin, aki ekkor már súlyos agyérelmeszesedésben szenvedett, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, 1888. jún. 23-án eltávozott hazulról. Le Havre-ban találták meg jún. 27-én.

[10]     Az akkori szokás szerint a jelölt beöltözése napján menyasszonyi ruhában kimegy a kolostorból és otthon is családi ünnepségen vesz részt.

[11]      A jelöltidő rendes körülmények között 6 hónap volt, Teréznek 1888 októberében kellett volna beöltöznie.

[12]      1888. november 3-án volt ez a második roham.

„Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.”

      Ez a boldogság nem volt tiszavirágéletű, nem kellett elröppennie „az első napok illúzióival”. Illúzióim - a Jó Isten megadta ezt a kegyelmet - EGYÁLTALÁN nem voltak mikor a Kármelbe léptem; olyannak találtam a szerzetesi életet, mint amilyennek elképzeltem, semmiféle áldozaton nem csodálkoztam, és mégis, hiszen tudja, drága Anyám, első lépéseim több tövisre, mint rózsára találtak! . . . Igen, a szenvedés kitárta felém a karját és én szerelmesen vetettem bele magamat... Hogy mit szándékoztam tenni a Kármelen, azt kijelentettem az Eucharisztiás Jézus lábainál, a fogadalomtételemet megelőző vizsgán: „Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.” Ha az ember el akar érni egy célt, igénybe kell vennie annak eszközeit; Jézus megértette velem, hogy a kereszt által akar lelkeket adni nekem s a szenvedés iránti vonzalmam a szenvedéssel egyenes arányban nőtt. Ez volt az utam 5 éven át, külsőleg azonban semmi sem árulta el szenvedésemet, amely éppen azért volt olyan fájdalmas, mert egyedül csak én ismertem. Ó, milyen meglepetésben lesz részünk a világ végén, mikor majd a lelkek történetét olvassuk!... Hányan fognak csodálkozni, látva azt az utat, amelyen az én lelkemet vezették végig!.. 

      Ez annyira igaz, hogy két hónappal belépésem után, Pichon Atya, mikor a Szent Szívről nevezett Mária nővér fogadalomtételére eljött, meglepetve látta, hogy a Jó Isten mit vitt végbe a lelkemben és azt mondta, hogy előző estén, mikor a kórusban látott imádkozni, azt hitte, hogy teljesen gyermeki a buzgalmam és nagyon édes az utam. A jó Atyával való találkozásom igen nagy vigasztalás volt számomra, melyet könnyek fátyoloztak, mert igen nehezemre esett a lelkemet kitárnom előtte. Azonban mégis életgyónást végeztem, olyant, amilyent még életemben soha; a végén az Atya ezeket a szavakat mondta nekem, a legvigasztalóbbakat, melyek csak megcsendültek a lelkemben: „A Jó Isten, a Szent Szűz és minden Szentek jelenlétében KIJELENTEM, HOGY SOHA NEM KÖVETETT EL EGYETLEN HALÁLOS BŰNT SEM.” Azután még hozzáfűzte: köszönje meg a Jó Istennek, amit önért tett, mert, ha elhagyta volna, a kis angyal helyett egy kis démon lett volna önből. Ó, ezt nem volt nehéz elképzelnem, éreztem, hogy milyen gyenge és tökéletlen vagyok, de a szívemet hála töltötte el; annyira féltem attól, hogy beszennyeztem Keresztségem fehér ruháját, hogy ez a biztosíték, egy olyan lelkivezető szájából, aki, mint ahogy a Mi Szent Terézia Anyánk kívánta, egyesíti a tudományt az erénnyel, olyan volt számomra, mintha magának Jézusnak az ajkáról hangzott volna el. .. A jó Atya még ezeket a szavakat is mondta, melyek édesen íródtak a szívembe: „Gyermekem, a Mi Urunk legyen mindig az ön főnöke és újoncmestere.” Valóban az is volt s ezen felül még az „Igazgatóm” is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a lelkem zárva volt Elöljáróim számára, ó, távolról sem, mindig azon voltam, hogy nyitott könyv legyen előttük; de Anyánknak, miután gyakran volt beteg, kevés ideje volt arra, hogy foglalkozzék velem. Tudom, hogy nagyon szeretett engem, s rólam a lehető legjobbakat mondta, emellett azonban megengedte a Jó Isten, hogy akaratlanul is NAGYON SZIGORÚ legyen, nem találkozhattam vele úgy, hogy ne kellett volna megcsókolnom a földet s ugyanilyen volt a ritka eligazítások idején, melyeket nekem tartott... Milyen felbecsülhetetlen kegyelem! . . . Mennyire láthatóan működött a Jó Isten abban, aki helyettese volt!... Mi lett volna belőlem, ha, mint ahogy a világiak gondolták, a közösség „játék babája” lettem volna? Ahelyett talán, hogy a Mi Urunkat láttam volna feletteseimben, csak saját személyüket jelentették volna számomra és szívem, amelyet oly jól megőriztem a világban, emberi kapcsolatokat létesített volna a kolostorban... Szerencsémre megóvtak ettől a csapástól. Kétségtelenül nagyon szerettem Anyánkat, de tiszta szeretettel, mely lelkem Jegyese felé emelt... 

   Mesternőnk igazi szent volt, az ősi kármeliták tökéletes megtestesítője; naphosszat vele voltam, mert ő tanított dolgozni. Határtalan volt a jósága velem szemben, de lelkem mégsem tárult ki előtte... Csak erőfeszítés árán tudtam lelki irányításban részesülni; miután nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a lelkemről beszéljek, nem tudtam hogyan kifejezni, ami végbement bennem... Az egyik jóságos öreg anya egyszer megértette, hogy mit érzek, ezt mondta nevetve rekreáció idején: - „Úgy látszik, kislányom, nincs különös mondanivalója felettesei számára.” - „Miért mondja ezt, anyám?” - „Mert végtelenül egyszerű a lelke, de ha tökéletes lesz, akkor még egyszerűbb lesz; minél közelebb kerülünk a Jó Istenhez, annál egyszerűbbé válunk.” A jó anyának igaza volt; mindezek mellett azonban az, hogy csak nehezen tudtam kitárni a lelkemet, bármennyire is egyszerűségemből fakadt, igazi megpróbáltatás volt, most már tudom, mert most is egyszerű vagyok s mégis igen nagy könnyedséggel fejezem ki gondolataimat.

Belépésem a Kármelbe

      Belépésem napja április 9-ére, hétfőre esett, arra a napra, amelyen a Kármel - a Nagyböjt miatt késve - a Szeplőtelen Fogantatást ünnepelte. Az előestén az egész család összegyűlt az asztal körül, amelynél én utoljára ültem. Ó, milyen szívettépőek ezek a bensőséges együttlétek!.. Akkor, mikor az ember azt szeretné, hogy megfeledkezzenek róla, elhalmozzák simogatással s a leggyengédebb szavakkal és éreztetik az elválás áldozatát... Papa szinte semmit sem mondott, de tekintete szeretettel pihent rajtam . . . Nagynéném időnként sírt és Nagybátyám ezer szerető bókot mondott. Jeanne és Mária is csupa gyengédség volt, különösen Mária, aki félrevont és bocsánatot kért a fájdalmakért, melyeket okozni vélt nekem. Drága kis Léonie-m, aki néhány hónapja jött vissza a Vizitációból[1], még inkább elhalmozott csókokkal és simogatásokkal. Csak Céline-ről nem beszéltem, de kitalálhatja, drága Anyám, hogyan telt el az utolsó éjszaka, mikor együtt aludtunk... A nagy nap reggelén még egy utolsó pillantást vetettem a Cserjésre, gyermekkoromnak erre a kedves kis fészkére, melyet már nem láthatok többé és elindultam drága Királyom karján, hogy felmenjek Kármel hegyére... Mint az előző napon is, az egész család együtt hallgatott Szentmisét és együtt áldozott. Amikor Jézus leszállt az én drága rokonaim szívébe, csupa zokogást hallottam magam körül, csak én nem könnyeztem. A szívem azonban oly hevesen vert, hogy mikor intettek nekünk, hogy menjünk a konventajtóhoz, úgy éreztem, lépni sem tudok; előrementem, azt kérdezve magamtól, vajon nem halok-e bele ebbe az erős szívdobogásba... Ó, micsoda pillanat! Csak, ha átéltük, tudhatjuk meg, hogy mit jelent...

      Megindultságomnak nem volt külső jele: miután megcsókoltam drága családom minden tagját, az én páratlan Atyám elé térdeltem, áldását kérve; erre ő maga is letérdelt és sírva áldott meg... Amint az aggastyán még élete tavaszában lévő gyermekét az Úrnak ajándékozza: ez olyan látvány volt, amely bizonyára mosolyra fakasztotta az angyalokat... Pár pillanattal később becsukódtak mögöttem a szent hajlék kapui s itt azoknak a drága nővéreknek a csókja várt, akik anyáim voltak s akik ezentúl példaképeim lesznek... Végre teljesültek vágyaim; a lelkem olyan édes és mély BÉKÉT érzett, amelyet kifejeznem lehetetlenség s ez a bensőséges béke immár 7 és fél év óta osztályrészem, a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem hagyott el.

      Mint minden jelöltet, engem is a kórusba vittek fel belépésem után azonnal; sötét volt a kitett Oltáriszentség miatt[2] és az, ami a legelőször megkapott, a mi szent Genovéva anyánk[3] szeme volt. Engem nézett; egy percre letérdeltem a lábaihoz, megköszönve a Jó Istennek azt a kegyelmet, hogy ismerhetek egy szentet s azután követtem Gonzagáról nevezett Mária Anyát a közösség különböző helyiségeibe. Mindent nagyszerűnek találtam, úgy éreztem, mintha valami pusztaságba kerültem volna, kis cellánktól különösen el voltam ragadtatva, de az öröm, amit éreztem, békés volt, a legkisebb szellő sem vert hullámot azokon a nyugalmas vizeken, melyeken a hajócskám ringatózott, egyetlen felhő sem homályosította el az én egem kékjét... ó, teljes kárpótlást kaptam minden megpróbáltatásért... Milyen mélységes örömmel mondogattam ezeket a szavakat: „Örökre, örökre itt vagyok!...”

____________________________

[1]      Léonie 1887 július 16-án belépett caeni Vizitációba, de egészségi okokból 1888. január 6-án visszatért a szülői házba.

[2]      A kórusban szokás szerint félhomály volt ilyenkor, hogy a kármelitákat ne lehessen látni a kápolnából.

[3]      Szent Teréziáról nevezett Genoveva anya a lisieuxi Kármel alapítója volt (1858). Többször is volt perjelnő. 1884-ben megbetegedett s szent halállal halt meg 1891. dec. 5-én.

Várakozás a belépésre...

      A részemről könnyekben töltött ragyogó ünnep délutánján meglátogattam a kármelitákat; nagy volt a meglepetésem, midőn a rács kinyitásakor egy elragadó kis Jézust pillantottam meg, aki labdát tartott a kezében, melyre az én nevem volt írva. A kármeliták, Jézus helyett, aki túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy beszéljen, himnuszt énekeltek, amelyet az én drága Anyám szerzett; minden szavára édes vigasztalás áradt el a szívemben, soha nem fogom elfelejteni annak az anyai szívnek a finomságát, amely engem mindig elárasztott a gyöngédségével... Miután édes könnyek között köszöntem ezt meg, elmeséltem a meglepetést, amelyet az én drága Céline-em készített nekem az éjféli miséről hazajövet. A szobámban, szép, mély tál közepén egy kicsi hajót találtam az alvó kis Jézussal, aki mellett egy kis labda volt, a fehér vitorlára Céline ezeket a szavakat írta: „Én alszom, de a szívem virraszt,”[1] és a hajón csak ennyi: „Istenre hagyatkozás!” Ó, ha Jézus nem is beszélt még az ő kis jegyeséhez, ha lehunyva tartotta is még isteni szemét, legalább kinyilatkoztatta magát neki, olyan lelkeket véve eszközül, akik megértik szívének minden gyöngédségét és szeretetét...

      Az 1888-ik év első napján Jézus megint keresztjével ajándékozott meg, de ezúttal egyedül voltam arra, hogy hordozzam, mert fájdalmasságát az tetézte, hogy érthetetlen volt mások számára... Gonzagáról nevezett Mária Anyának egy levele arról értesített, hogy a Püspök Úr válasza megérkezett 28-án, az Aprószentek ünnepén, de nem tudatta azt velem, miután úgy határozott, hogy csak nagyböjt után léphetek be. Nem tudtam könnyeimet visszatartani ekkora késedelem gondolatára. Ennek a megpróbáltatásnak egészen különleges jellege volt, a világ bilincsei szét voltak törve a számomra, s ez alkalommal Noé bárkája nem akarta még befogadni a szegény kis galambot... Én elhiszem, hogy oktalannak látszottam, mikor nem fogadtam örömmel száműzetésem három hónapját, de hiszem azt is, hogy a nélkül, hogy meglátszott volna rajtam, ez a megpróbáltatás igen nagy volt és nagyon növelte bennem az Istenre hagyatkozást és a többi erényeket.

      Hogyan telt el ez a három hónap, amely kegyelmekben oly gazdag volt a lelkem számára? Először arra gondoltam, hogy nem fogom zavartatni magam s ugyanazt a szabályszerű életet élem, mint ami szokásomban volt, de hamarosan megértettem a rendelkezésemre álló idő értékét és elhatároztam, hogy most inkább, mint valaha, komoly és önsanyargató életre adom magam. Mikor azt mondom, hogy önsanyargató, nem akarom elhitetni magamról, hogy vezekeltem, sajnos, ilyet soha-soha nem tettem, nagyon távol állva azoktól a szép lelkektől, akik gyermekkoruk óta gyakorolták az önsanyargatások különböző fajtáit. Én soha nem éreztem semmiféle hajlamot ilyesmire; ez kétségtelenül gyávaságomból eredt, mert megtehettem volna, mint Céline is, hogy ezer apró leleménnyel szenvedéseket okozzak magamnak, ezek helyett mindig hagytam, hogy vattában dédelgessenek, és jól tartsanak, mint egy kis madarat, amelynek nincs szüksége arra, hogy vezekeljen... Az én önsanyargatásaim abból álltak, hogy megtörjem érvényesülésre mindig készen álló akaratomat, hogy elfojtsak magamban egy visszavágó szót, hogy apró szolgálatokat tegyek a nélkül, hogy a magam részére gyümölcsöztetném azokat, hogy ülés közben egyáltalán ne támaszkodjam a hátammal a székhez stb., stb. ... Ezeknek a semmiknek a gyakorlásával készültem arra, hogy Jézus jegyese legyek és ki se tudom mondani, hogy ez a várakozás a számomra mennyi édes emléket hagyott hátra... Három hónap gyorsan eltelik s végre elérkezett az oly forrón áhított pillanat.

__________________________

[1]      Én 5,2

Visszatérés Franciaországba

      Miután még meglátogattuk Pisát és Genovát, visszatértünk Franciaországba. Az útvonalon nagyszerű volt a kilátás, hol a tenger mentén haladtunk, s a vonat oly közel volt hozzá, hogy úgy tetszett: a hullámok elérnek bennünket (ezt a látványosságot a vihar okozta, este volt, ami a jelenetet még impozánsabbá tette), hol érett gyümölcsű narancsfákkal, könnyűlevelű zöld olajfákkal, kecses pálmákkal borított síkságot láttunk... láttuk, amint napnyugtakor a sok kis tengeri kikötőben kigyullad a lámpák raja, mialatt az Égen az első csillagok ragyognak... Ó, mennyi költészet töltötte be a lelkemet annak láttán, amit most életemben először és utoljára néztem!... Sajnálkozás nélkül láttam tovatűnni, a szívem más nagyszerűségekre törekedett; eleget szemlélte már a föld szépségeit, az Ég szépsége volt vágyainak a célja, s hogy ezt odaadhassam a lelkeknek, fogoly akartam lenni!... Mielőtt megnyílnának előttem annak az áldott börtönnek a kapui, amely után sóhajtozom, még harcolnom és szenvednem kell; ezt éreztem Franciaországba visszatérve, s mégis oly nagy volt a bizakodásom, hogy szüntelenül reméltem: meg fogják engedni, hogy december 25-én belépjek... Alighogy megérkeztünk Lisieuxbe, első látogatásunk a Kármelnek szólt... Micsoda találkozás volt!... Annyi, de annyi mondanivalónk volt egymás számára egy hónapi távollét után, egy olyan hónap után, amely hosszabbnak rémlett, mint amilyen volt s amely alatt többet tanultam, mint jó néhány év alatt...

      Ó, drága Anyám! Milyen édes volt viszontlátnom önt: s kitárnom ön előtt az én szegény, megsebzett kis lelkemet. Ön előtt, aki oly jól meg tud érteni engem, akinek elég egy szó, egy tekintet, hogy mindent kitaláljon! Én teljesen ráhagyatkoztam Istenre, megtettem minden, minden tőlem telhetőt, egészen odáig elmentem, hogy a Szentatyával is beszéltem, de most már azután nem tudtam, mit tegyek még. Ön azt mondta, hogy írjak a Püspök Úrnak és emlékeztessem ígéretére; azonnal meg is tettem, a legjobban, ahogy tőlem telt, de olyan kifejezésekkel, amelyeket Nagybátyám kissé túlságosan egyszerűnek talált. Átírta levelemet; éppen abban a pillanatban, mikor fel akartam adni, kaptam öntől egy levelet, amelyben azt mondja, hogy ne írjak, várjak egy pár napig; engedelmeskedtem, mert bizonyos voltam benne: ez a legjobb eszköz arra, hogy ne tévedjek. Végre karácsony előtt 10 nappal elment a levelem. Abban a mély meggyőződésben, hogy a válasz nem fog váratni magára, minden reggel, mise után, bementem Papával a postára, azt hívén, hogy ott találom az engedélyt arra, hogy elrepüljek, de mindegyik reggel újabb csalódást hozott magával, amely azonban nem rendítette meg hitemet... Kértem Jézust, hogy törje szét bilincseimet, szét is törte, de egészen más módon, mint ahogyan én vártam... Elérkezett Karácsony szép ünnepe, de Jézus nem ébredt fel... A földön hagyta kis labdáját, még egy pillantást sem vetett rá... A szívem össze volt törve, mikor éjféli misére mentem, annyira számítottam rá, hogy ezen már a Kármel rácsai mögött fogok részt venni!... Ez a megpróbáltatás igen nagy volt a hitem számára, de Ő, akinek a szíve még álmában is virraszt,[1] megértette velem, hogy azoknak, akiknek a hite egyenlő nagyságú egy mustármaggal, megadja a csodát és áthelyezi a hegyeket, hogy az annyira kicsiny hitet megerősítse, de bizalmasai, Édesanyja számára nem tesz csodákat addig, amíg hitüket próbára nem tette. Nem hagyta-e meghalni Lázárt, jóllehet Márta és Mária megüzenték neki, hogy beteg?... A kánai menyegzőn, mikor a Szent Szűz kérte Jézust, hogy segítsen a ház urán, nem azt felelte-e neki, hogy még nem jött el az ő órája?... De a megpróbáltatás után, micsoda jutalom! a víz borrá változik!... Lázár feltámad ... Így tesz Jézus az ő kis Terézével: miután hosszasan próbára tette, kielégítette szívének összes kívánságait...

__________________________

[1]  Én 5,2

Váratlan kiváltság...

      A nevezetes nap másnapján már reggel el kellett indulnunk Nápolyba és Pompeibe. A Vezúv egész nap dörgött a tiszteletünkre, ágyúlövéseivel keskeny füstoszlopot eresztett ki magából. Azok a nyomok, melyeket Pompei romjain hagyott, ijesztők, Isten hatalmát mutatják, „Aki nézi a földet és megremegteti azt, aki megérinti a hegyeket és füstté változtatja azokat...”[1]

      Szerettem volna egyedül sétálni a romok között s eltűnődni az emberi dolgok mulandóságán, de az utasok nagy száma sokat elvett a romba dőlt város mélabús bájából... Nápolyban, éppen ellenkezőleg, a kétlovas kocsik nagy száma tette nagyszerűvé sétánkat a San Martino monostorba, amely az egész város fölé nyúló, magas dombon áll; a lovak, amelyek vittek bennünket, sajnos, minden pillanatban megbokrosodtak és nem egyszer azt hittem, ütött az utolsó órám. A kocsis hiába mondogatta állhatatosan az olasz vezetők varázsigéjét: „Appipó, appipó...”, a szegény lovak fel akarták borítani a kocsit, végül is, hála őrangyalaink segítségének, megérkeztünk nagyszerű szállodánkba. Egész utazásunk alatt elsőosztályú szállodákban szállásoltak el bennünket, soha nem vett körül ekkora fényűzés, most igazán ideillik, hogy nem a gazdagság teszi a boldogságot, mert sokkal boldogabb lettem volna egy zsúpfedél alatt a Kármel reményében, mint az aranyozott falborítások, a fehér márványlépcsők, a selyemszőnyegek közelében, keserűséggel a szívemben... Ó, jól éreztem azt, hogy az öröm nem a bennünket környező tárgyakban, hanem a szív legbelsejében van, ugyanúgy birtokosai lehetünk a börtönben, mint a palotában; bizonysága ennek, hogy boldogabb vagyok a Kármelen, még külső és belső megpróbáltatások közt is, mint a világban, az élet kényelmeivel és főleg az atyai tűzhely gyöngédségeitől körülvéve!...

      A lelkem elmerült a szomorúságban, de látszatra a régi maradtam, mert úgy hittem, hogy kérésem, mellyel a Szentatyához fordultam, titok; hamarosan az ellenkezőjéről győződhettem meg, Céline-nel egyedül maradva a vasúti kocsiban (a többi zarándok leszállt a párpercnyi állomásozás alatt s a büfébe ment); Legoux főtisztelendő úr, a coutancesi általános helytartó ránknyitotta az ajtót és miközben mosolyogva nézett rám, így szólt: „Nos, hogy van a mi kis kármelitánk?” Ekkor megértettem, hogy az egész zarándoktársaság tudja a titkomat; szerencsére senki sem beszélt nekem róla, de a rokonszenvből, amellyel rám néztek, láttam, hogy kérésem nem keltett rossz benyomást, ellenkezőleg... Assisi kis városában[2] alkalmam nyílt arra, hogy felszálljak Révérony főtisztelendő úr kocsijába, ez a kegy az egész utazás alatt egyetlen nőnek sem jutott osztályrészül. A következő módon részesültem ebben a kiváltságban. Miután sorra látogattuk a Szent Ferenc és Szent Klára erényeitől illatozó helyeket, Szent Ágnesnek, Szent Klára testvérének a monostoránál állapodtunk meg. Kedvemre nézegettem a Szent fejét s mikor az utolsók közt elmentem onnan, észrevettem, hogy elvesztettem az övemet. Kerestem ott a tömegben, egy pap megszánt és segített nekem, de mikor megtalálta, elment s én egyedül maradtam, és újra csak kerestem, mert az övem ugyan megvolt, de nem lehetett felvenni, hiányzott a gombja... végre megláttam, ott fénylett egy sarokban, nem került sok időbe felkapni és visszaerősíteni a szalagra, de annál több időt vett igénybe az, ami mindezt megelőzte; egyszerre csak, nagy csodálkozásomra, egyedül találtam magam a templomnál, az a sok kocsi mind eltűnt, kivéve a Révérony főtisztelendő úrét. Most mitévő legyek? Fussak a kocsik után, jóllehet nem is látom már őket s kitegyem magam annak, hogy lekésem a vonatról és nyugtalanságba taszítom drága Papámat, vagy pedig kérjek helyet Révérony főtisztelendő úr hintójában?... Az utóbbira határoztam el magam. Annak ellenére, hogy rendkívül nagy zavarban voltam, legszívélyesebb és legkevésbé zavart arckifejezésemmel tártam fel előtte kritikus helyzetemet s ezzel őt magát is zavarbaejtettem, mert kocsija tömve volt a zarándoklat legelőkelőbb tagjaival, lehetetlen volt még eggyel több helyet szorítani, de egy igen gáláns úr sietve leszállt, felsegített a helyére és szerényen a kocsis mellé ült. Én egy kelepcébe esett mókushoz hasonlítottam és távoltól sem éreztem kellemesen magam csupa ilyen nagy kiválósággal körülvéve s mi több, a legfélelmesebb közülük éppen szemben ült velem... Ő azonban igen szeretetreméltó volt, időről időre abbahagyta a társalgást a férfiakkal, hogy a Kármelről beszéljen nekem. Mielőtt a pályaudvarra értünk volna, ezek a nagy személyiségek mind előhúzták nagy pénztárcájukat, hogy pénzt adjanak a (már kifizetett) kocsisnak, én is úgy tettem, mint ők s elővettem az én csepp pénztárcámat, de Révérony főtisztelendő úr nem egyezett bele, hogy szép apró darabokat szedjek ki onnan, inkább egy nagyot adott mindkettőnk nevében.

      Egy más alkalommal mellette voltam az omnibuszon, még kedvesebb volt és megígérte, hogy mindent megtesz, ami csak tőle telik, hogy beléphessek a Kármelbe... Ezek a kis találkozások hintettek ugyan egy kevés balzsamot az én sebeimre, de azért nem tudtak változtatni azon, hogy a visszatérés sokkal kevésbé legyen kellemes, mint az odautazás volt, mert már nem reménykedhettem „a Szentatyában”, semmiféle segítségem nem volt a földön, amely sivár és vizetlen pusztaság volt a szememben,[3] egyedül a Jó Istenbe vetettem minden reménységemet... ekkor szereztem azt a tapasztalatot, hogy többet ér Hozzá folyamodnunk, mint a szentjeihez...

_________________________________

[1]      Zsolt 103,32

[1]      November 24.-én, csütörtökön.

[1]      Zsolt 62,2

Gyermek Jézus kis labdája

      Az én drága Papámnak sok fáradságába került, amíg a kihallgatásról eljövet megtalált engem, minden tőle telhetőt megtett, hogy megvigasztaljon engem, de hiába... A szívem mélyén nagy békét éreztem, mert tökéletesen mindent megtettem, ami csak módomban volt, hogy megfeleljek annak, amit a Jó Isten tőlem kívánt, de ez a béke a mélyben volt s a lelkemet keserűség töltötte el, mert Jézus hallgatott... Úgy látszott, hogy messze van tőlem, semmi jelét nem éreztem a jelenlétének... Ezen a napon még a Nap sem mert kisütni és Itália szép kék ege, sötét felhőktől terhesen, szakadatlanul együtt sírt velem... Ó, mindennek vége volt, az utazásomnak nem volt már varázsa, hiszen a célja hiányzott. Ezzel szemben a Szentatya utolsó szavai mintha vigasztalók lennének: s valóban, nem voltak valósággal prófétaiak? Minden akadály ellenére, az, amit a Jó Isten akart, beteljesedett. Nem engedte meg a teremtményeknek, hogy azt tegyenek, amit akarnak, hanem az Ő és csakis az Ő akaratát... Egy idő óta felajánlottam magam a Gyermek Jézus kis játékszerének, azt mondtam Neki, hogy ne úgy bánjék velem, mint valami drága játékkal, melynek a nézésével is beérik a gyerekek, hozzányúlni pedig nem mernek, hanem úgy, mint egy teljesen értéktelen kis labdával, melyet ledobhat a földre, a lábával rúghat, felhasíthat, otthagyhat egy sarokban vagy a szívére szoríthat, ha ebben örömét találja; egyszóval, szórakoztatni akartam a kicsi Jézust, kiszolgáltatni magam gyermeki szeszélyeinek... Meghallgatta imádságomat.

      Rómában Jézus felhasította kicsi játékszerét, látni akarta, hogy mi van benne, s mikor meglátta, a felfedezésével elégedetten leejtette kis labdáját és elaludt... Mit tesz Ő, amíg édesen alszik és mivé lesz az elhagyott kicsi labda?... Jézus azt álmodta, hogy még mindig játékával szórakozik, hol elereszti, hol felveszi és azután, mikor egyszer már jó messzire gurította, a szívére szorítja s nem engedi el többé az ő kis keze ügyéből...

      Bizonyára megérti, drága Anyám, hogy mennyire szomorú volt a kis labda, mikor a földön találta magát... Mindezek mellett tovább reméltem, minden remény ellenére[1]. Pár nappal a Szentatya audenciája után Papa meglátogatta a jó Simeon testvért[2] s ott találta nála Révérony főtisztelendő urat, aki igen kedves volt. Papa tréfásan zsörtölődött vele, hogy nem segített nekem nehéz vállalkozásomban, majd elmesélte Királynője történetét Simeon testvérnek. A tiszteletreméltó aggastyán nagy érdeklődéssel hallgatta szavait, még jegyzeteket is készített és megindultan mondta: „Ilyesmit nem lehet látni Olaszországban!” Úgy hiszem, ez a találkozás igen jó hatást gyakorolt Révérony főtisztelendő úrra, a későbbiek folyamán állandóan bizonygatta, hogy végre meg van győződve a hivatásom felől.

______________________________

[1]      Róm 4,18
[2]      Keresztény iskolatestvér, a Szent József kollégium igazgatója volt, aki igen nagy megbecsülésnek örvendett a római körökben.

Kihallgatáson XIII. Leónál

      Hat napot töltöttünk el azzal, hogy sorra tátogattuk Róma főbb csodáit, s a hetediken láttam közülük a legnagyobbat: „XIII. LEÓT”... Óhajtottam is ezt a napot és ugyanakkor féltem is tőle, mert tőle függött a hivatásom, miután a válasz, amelyet a Püspök Úrtól kellett volna kapnom, nem érkezett meg s önnek egyik leveléből tudtam meg, Anyám, hogy már nem nagyon készséges irányomban, így egyetlen mentődeszkám a Szentatya volt... de ahhoz, hogy azt elnyerjem, kérni is kellett, s az egész világ előtt merni kellett beszélni: „a Pápával”, ettól a gondolattól megremegtem; hogy mit szenvedtem a kihallgatás előtt, azt egyedül csak a Jó Isten tudja, meg az én drága Céline-em. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire részt kért minden megpróbáltatásomból, mintha csak az én hivatásom az övé lett volna. (Kölcsönös szeretetünket a zarándoklat papjai is észrevették; egyik este, miután annyian voltunk egy társaságban, hogy kevés volt az ülőhely, Céline az ölébe vett engem s oly kedvesen néztünk egymásra, hogy egy pap felkiáltott: „Hogy szeretik egymást! Ó, ez a két nővér sohasem fog tudni elválni egymástól!” Igen, szerettük egymást, de szeretetünk oly tiszta és erős volt, hogy az elválás gondolata nem zavart meg bennünket, mert éreztük, hogy semmi de semmi, még az óceán sem tudna elszakítani bennünket egymástól... Céline nyugalommal nézte, amint az én kis sajkám a Kármel partjához közeledik, belenyugodott abba, hogy olyan sokáig marad e világ viharos tengerén, ameddig csak a Jó Isten akarja, biztos lévén afelől, hogy ha rákerül a sor, ő is eléri majd vágyainak célját, a partot...)

November 20-án, vasárnap, miután felöltöztünk a Vatikán szertartásrendjének megfelelően (vagyis feketébe, a fejünkön vállra hulló csipkekendővel) s miután egy nagy, kék- fehér szalagon függő XIII. Leó- medalionnal ékesítettük fel magunkat, beléptünk a Vatikánba, az Első Főpap kápolnájába. 8-kor mély megindulás vett erőt rajtunk, látva, amint belép, hogy elmondja a Szentmisét... Miután megáldotta a köréje gyűlt sok zarándokot, felment a Szent Oltár lépcsőin és Krisztus Helytartójához méltó pietásával mutatta meg nekünk, hogy valóban „Szent Atya”. A szívem erősen vert és az imáim forróak voltak, mialatt Jézus leszállott Főpapjának a kezébe; e mellett telve voltam bizakodással, az enapi Evangélium ezeket az elragadó szavakat foglalta magában: „Ne félj, te kisded nyáj, mert az én Atyámnak tetszett, hogy neked adja a királyságát”.[1] Nem, nem féltem, reméltem, hogy hamarosan enyém lesz Kármel királysága, nem gondoltam akkor Jézusnak ezekre a másfajta szavaira: „Úgy készítem el nektek királyságomat, ahogyan Atyám nekem készítette el azt”.[2] Vagyis keresztet és megpróbáltatást tartogatok a számodra, - így leszel méltó arra, hogy birtokba vedd ezt a királyságot, amely után áhítozol; miután szükséges volt, hogy a Krisztus szenvedjen s ezáltal menjen be az ő dicsőségébe,[3] ha az ő oldalán akarsz helyet foglalni, idd ki a kelyhet, amit Ő maga is kiivott...[4] Ezt a kelyhet a Szentatya nyújtotta nekem és könnyeim összevegyültek a keserű itallal, amellyel megkínáltak. A hálaadó mise után, amely Őszentségéét követte, kezdődött a kihallgatás. XIII. Leó nagy karosszékben ült, egyszerű fehér reverendába s egy ugyanolyan színű camagliába öltözve és a fején csak egy kis pileolus volt. Körülötte voltak a kardinálisok, az érsekek és a püspökök, de csak úgy nagyjában láttam őket, mert a Szentatyával voltam elfoglalva; sorban elmentünk előtte, mindegyik zarándok letérdelt, mikor rákerült a sor, megcsókolta XIII. Leó lábát és kezét, áldást kapott tőle és két nemes testőr megérintette őt a szertartáshoz tartozóan, tudtára adva ezáltal, hogy felkelhet (mármint a zarándok, oly rosszul fejezem ki magam, hogy úgy hihetné valaki: a Pápáról mondtam ezt.) Mielőtt a főpásztori szobába léptem volna, feltett szándékom volt, hogy beszélek, de meglátva „Révérony főtisztelendő urat” a Szentatya jobbján, éreztem, hogy alábbhagy a bátorságom... Csaknem ugyanabban a pillanatban adták át nekünk az üzenetét, melyben megtiltja, hogy beszéljünk XIII. Leóhoz, mert már amúgy is túlságosan elhúzódik a kihallgatás... Drága Céline-emhez fordultam, hogy megtudjam véleményét: „Beszélj!”, mondta ő nekem. A következő pillanatban a Szentatya lábainál voltam; miután megcsókoltam a papucsát, a kezét nyújtotta nekem, de a helyett, hogy megcsókoltam volna, összekulcsoltam az enyémet és arcára emelve könnyben úszó szememet, így szóltam: „Szentatyám, nagy kegyet szeretnék kérni öntől!...”

      - Ekkor az Első Főpap fölém hajtotta fejét, olymódon, hogy az arcom csaknem arcához ért, s láttam, hogy fekete és mély szemei rám szegeződnek s mintha egészen a lelkem mélyéig hatolnának. - „Szentatyám, mondtam, jubileuma örömére engedje meg, hogy 15 éves koromba a Kármelbe lépjek!...”

      A hangom kétségtelenül remegett a felindulástól, a Szentatya pedig Révérony főtisztelendő úr felé fordulva, aki csodálkozással vegyes bosszúsággal nézett rám, ezt mondta: „Nem egészen értem.” - Ha a jó Isten megengedte volna, Révérony főtisztelendő úr könnyen elérhctte volna számomra, amire vágytam, de Ő keresztet és nem vigasztalást akart adni nekem. - „Szentatyám, mondta a Nagy Vikárius, egy gyermek akar a Kármelbe lépni 15 éves korában, az elöljárók éppen most vizsgálják meg a kérdést.” - „Nos, gyermekem, felelte jóságos pillantással a Szentatya, tedd azt, amit az elöljárók mondani fognak neked.” Kezeimet a térdére téve, erőm utolsó megfeszítésével, esdeklő hangon mondtam: „Ó, Szentatyám, ha ön igent mondana, mindenki úgy akarná!” Merően nézett rám, s minden szótagot külön hangsúlyozva, ezeket a szavakat mondta: „Ugyan... ugyan... Akkor fogsz belépni, ha a jó Isten is úgy akarja!...” (Hangjában volt valami magával ragadó és meggyőző, szinte még most is hallom.) Mivel a Szentatya jósága felbátorított, szerettem volna még beszélni, de a két nemes testőr udvariasan megérintett, hogy keljek fel; látva, hogy ez nem volt elég, karonragadtak és Révérony abbé segített nekik felemelni engem, mert én úgy maradtam, XIII. Leó térdére tett, összekulcsolt kézzel és erővel vittek el a lábaitól... Mikor a Szentatya látta, hogy elvisznek, kezét az ajkamhoz emelte, majd felemelte, hogy megáldjon, a szemem akkor megtelt könnyel és Révérony abbé legalább annyi gyémántot láthatott benne, mint akkor, Bayeux-ben... A két nemes testőr a szó szoros értelmében vitt az ajtóig, és ott egy harmadik közülük XIII. Leó-érmet adott nekem. Céline, aki utánam jött, tanúja volt az imént lejátszódott jelenetnek, majdnem annyira megindult volt, mint én, e mellett azonban volt bátorsága ahhoz, hogy a Szentatya áldását kérje a Kármel számára. Révérony főtisztelendő úr bosszús hangon mondta: „Hiszen már meg van áldva a Kármel.” A jó Szentatya szelíden felelte: „Ó, igen! meg van már áldva.” Mielőttünk a Papa járult XIII. Leó lábaihoz (a férfiakkal). Révérony főtisztelendő úr őhozzá kedves volt, úgy mutatta be, mint két kármelita édesapját.[5] Az Első Főpap különös jóindulata jeléül az én drága Királyom tisztes fejére tette a kezét, mintha valami misztikus jeggyel jelölné meg így, Annak a nevében, akinek valóban a helytartója... Ó, most, hogy a Mennyben van ez a négy Kármelita édesapja, már nem a Főpap keze nyugszik a homlokán, vértanúságot jósolva a számára... A Szüzek Jegyesének, a Dicsőség Királyának a keze vonja ragyogásba az ő hűséges szolgájának a fejét, és ez az imádott kéz most már mindig ott fog nyugodni azon a homlokon, amelyet megdicsőített!...

________________________

[1]      Lk 12,32
[2]      Lk 22,29
[3]      Lk 24,26
[4]      Mt 22,21-23

[5]      Teréz két legidősebb nővére, a Szent Szívről nevezett Mária nővér, (akihez a Szent a B kéziratot írta) és Jézusról nevezett Ágnes anya, (akihez ez az A kézirat szól) ekkor már beöltözött kármelita volt.

Róma, Róma...

Colosseum

      Most már csak Rómáról van mondanivalóm, Rómáról, utazásunk céljáról, ahol vigasztalást reméltem és keresztet találtam!... Éjjel érkeztünk meg, aludtunk, s a pályaudvar alkalmazottainak kiáltásai ébresztettek fel: „Roma, Roma.” Nem volt álom, Rómában voltam!...

     Az első napot a falakon kívül töltöttük s ez volt talán a leggyönyörűségesebb, mert a műemlékek mind megőrizték antikvitásuk bélyegét, ezzel szemben Róma központjában az ember Párizsban képzelhette magát, a szállodák és áruházak nagyszerűségét látva. Ez a rómakörnyéki séta nagyon édes emléket hagyott bennem. Nem beszélek azokról a helyekről, amelyeket végiglátogattunk, van elég könyv, amely széltében-hosszában leírja őket, csupán csak a fő benyomásokról, amelyek ott értek. Az egyik legédesebb érzés az volt, amely a Colosseum megpillantásakor remegtetett meg. Végre láthattam azt az arénát, ahol annyi mártír ontotta vérét Jézusért; már készültem, hogy megcsókoljam azt a földet, amelyet ők megszenteltek, de mekkora csalódás! a közép csupa romhalmaz, s a zarándokoknak meg kell elégedniük azzal, hogy ennyit látnak, mert korlát zárja el a bejáratot, de nincs is kedve senkinek ahhoz, hogy a romok közé behatolni próbáljon... Lehet Rómába jönni és nem lemenni a Colosseumba? ... Ez képtelenség volt számomra, nem hallgattam már az idegenvezető magyarázatait, egyetlen gondolat foglalkoztatott: leszállni az arénába... Láttam egy munkást, aki létrával ment arra s már azon a ponton voltam, hogy elkérem tőle a létrát, szerencsére, nem valósítottam meg a szándékomat, mert bolondnak tarthatott volna... Az Evangéliumban az áll, hogy Magdolna, aki állandóan a sír mellett marad és többször fölébe hajol, hogy megnézhesse a belsejét, végül is két angyalt lát.[1] Hozzá hasonlóan, annak ellenére, hogy beláttam: vágyaim nem teljesülhetnek, lehetetlenség -továbbra is a romok fölé hajoltam, oda, ahová le szerettem volna menni, a végén nem angyalt láttam, hanem azt, amit kerestem: felkiáltottam örömömben és mondtam Céline-nek: „Gyere gyorsan, oda tudunk menni!...” Gyorsan átbújtunk a korláton egy olyan helyen, ahol az a romokkal érintkezett és már másztunk is lefelé a romtörmelékeken, amelyek omladoztak a lábunk alatt.

      Papa nézett minket, megdöbbenve merészségünkön és hamarosan szólt, hogy jöjjünk vissza, de a két szökevény már se látott, se hallott; mint ahogy a katonák növekedni érzik bátorságukat a veszély közepette, úgy a mi örömünk is arányosan nőtt a vesződséggel, amellyel vágyaink teljesülését elérhettük. Céline, aki szemfülesebb volt, mint én, hallgatta az idegenvezetőt, s emlékezett rá, hogy az beszélt egy bizonyos kis kereszt alakú kövezetről, amelyen a mártírok küzdöttek, keresni kezdte, hamarosan rá is talált, és letérdelve erre a megszentelt földre, lelkünk ugyanabban az imában egyesült... A szívem igen erősen vert, mikor az ajkam az első keresztények vérétől bíboros porhoz közeledett; kértem a kegyelmet, hogy én is mártír lehessek Jézusért és a szívem mélyén éreztem, hogy meghallgatták az imámat!... Mindez igen kis idő alatt ment végbe, egypár kődarabot magunkhoz véve visszatértünk a romfalakhoz, hogy újrakezdjük veszélyes vállalkozásunkat.[2] Papa, boldogságunkat látva, nem tudott megszidni bennünket s jól láttam, hogy büszke volt bátorságunkra... A jó Isten szemmel láthatóan vigyázott ránk, mert a zarándokok nem vették észre távollétünket, miután messzebb voltak, mint mi, minden bizonnyal a remek árkádok nézegetésével voltak elfoglalva, ahol az idegenvezető felhívta figyelmüket „a kis PÁRKÁNYOKRA és a rájuk helyezett CUPIDÓKRA”,[3] így sem ő, sem az „abbé urak” nem ismerték meg azt az örömet, amely a mi szívünket eltöltötte...

Trastevere - templom

      A katakombák is nagyon édes emléket hagytak bennem: olyanok, mint amilyeneknek elképzeltem őket, amikor olvastam leírásukat a mártírok életrajzában. A délután egy részét ott töltöttük, úgy rémlett, mégis, hogy csak pár pillanatig voltunk ott, az atmoszféra, amelyet magunkba szívtunk, annyira jó illatú volt a számomra... Kellett, hogy vigyünk magunkkal valamilyen emléket a katakombákból, ezért, hagyva, hogy a csoport eltávolodjék egy kissé, Céline és Teréz együtt osontak Szent Cecília egykori sírjához és magukhoz vettek valamit az ő jelenléte által megszentelt földből. Római utazásom előtt nem viseltettem e szent iránt különös tisztelettel, de mikor meglátogattam az ő templommá vált házát, mártíromságának színhelyét,[4] s megtudtam, hogy a harmónia királynőjének nyilvánították, nem szép hangjáért, sem zenei talentumáért, hanem arra a szűzi énekre emlékezve, amelyet a szíve mélyen rejtőző Mennyei Jegyesének zengett, tiszteletnél többet éreztem iránta: igazi baráti gyöngédséget... Legkedvesebb szentemmé lett, legbensőbb bizalmasommá... Minden tulajdonságától el voltam ragadtatva, főkent Istenre-hagyatkozásától, határtalan bizalmától, amely képessé tette őt arra, hogy olyan lelkeket tegyen szűziessé, akik a jelen élet örömein kívül soha nem vágytak még más örömökre...

Szent Cecília - kripta

      Szent Cecília hasonlatos az Énekek Énekének jegyeséhez, benne látom „A fegyverben álló tábor kórusát!...”[5] Élete egyetlen dallamos ének volt, még a legnagyobb megpróbáltatások közepette is és ezen nem is csodálkozom, hiszen „a szent Evangélium pihent a szívén!” A szívében pedig a Szüzek Jegyese pihent!...

      A Szent Ágnes templom[6] meglátogatása is nagyon kedves volt a számomra, gyermekkori barátomat látogattam meg benne, sokáig beszéltem neki arról a valakiről, aki oly méltóan viseli a nevét s minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valamilyen ereklyét szerezzek s hazavigyem az én drága Anyámnak Angyali pártfogójától, de nem sikerült semmi egyebet kapnom, mint egy kis piros követ, amely egy kis Szent Ágnes idejéből való gazdag mozaikból hullt ki, s amelyet ő minden bizonnyal gyakran nézegetett. Nem volt-e elragadó, hogy a kedves Szent maga adta oda, amit kerestünk, s amit elvennünk tilos lett volna?... Mindig úgy tekintettem ezt, mint valami gyöngédséget és annak a szeretetnek a bizonyságát, amellyel az édes Szent Ágnes tekint az én drága Anyámra, s amellyel pártfogolja őt.

_________________________________

[1]     Jn 22, 11-12

[2]    Nyolc méter mélységben voltak.

[3]    „Les petits cornichons et les cupides posés dessus.” Szószerint: „a fiatal uborkákra és a rájuk helyezett mohó emberekre”. Az idegenvezető, úgy látszik, nem tudott jól franciául és összetévesztette a corniche = párkány és a cornichon = fiatal uborka, valamint a Cupidon = Cupido, Ámor és a cupide = mohó szavakat. Helyesen így mondta volna: ,.les petites corniches et les Cupidons posés dessus”. Teréz humorára és utánzó kedvére vall, hogy szó szerint idézi az idegenvezető nyelvbotlásait.

[4]    A trasteverei Szent Cecilia templom.

[5]    Én 7,1

[6]   A Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika.

Fuori-le-mure Szent Ágnes bazilika belseje

Loretto

      Velence után Páduába mentünk, tisztelettel adóztunk Szent Antal nyelvének, majd Bolognába, ahol Szent Katalint láttuk, aki a Gyermek Jézus csókjának a nyomát őrzi. Sok érdekes részletet tudnék még elmondani minden városról és utazásunknak ezer jellegzetes kis körülményéről, de sohasem érnék a végére, így csak a legfontosabb részleteket írom le.

      Örömmel hagytam el Bolognát, ezt a várost kibírhatatlanná tette számomra a benne nyüzsgő sok diák, aki sorfalat állt, mikor szerencsétlenségünkre gyalog mentünk és főleg a kis kaland[1], amelyben egyikük miatt részem volt, boldog voltam, mikor Loretto felé vettük utunkat. Nem lep meg, hogy a Szent Szűz ezt a helyet választotta ki arra, hogy átvigye oda áldott hajlékát, a béke, az öröm, a szegénység uralkodik ott mindenek felett. Minden egyszerű és primitív, az asszonyok megtartották kedves olasz viseletüket, és nem honosították meg, mint a többi városbeliek is, a párizsi divatot, egyszóval Loretto elbájolt engem! Mit mondjak a szent hajlékról?... Ó, mélységes megindulás vett erőt rajtam, hogy ugyanazon fedél alatt vagyok, mint a Szent Család volt, azokat a falakat nézem, amelyekre Jézus emelte isteni tekintetét, azt a földet taposom, amelyet Szent József öntözött a verítékével, ott, ahol Mária hordozta a karjaiban Jézust, miután szűz méhében hordta... Láttam a kicsi szobát, ahol az angyal leszállott a Szent Szűz mellé... Beletettem a rózsafüzéremet a Gyermek Jézus lapos kis csészéjébe... Milyen elragadóak ezek az emlékek!...

      De legnagyobb örömünk az volt, hogy Jézust Magát vehettük magunkhoz az ő hajlékában és élő templomai lehettünk ugyanazon a helyen, amelyet ő a jelenlétével tüntetett ki. Olaszországi szokás szerint minden templomban csak egyetlen oltáron őriznek Szent cibóriumot és csak annál az egynél lehet szentáldozáshoz járulni, ez az oltár magában a bazilikában volt, ott, ahol a Szent Hajlék áll, úgy, mint egy értékes gyémánt, fehér márvány ékszerdobozba foglalva. Ez nem volt elég a boldogságunkhoz! Mi magában a gyémántban és nem az ékszerdobozban akartunk szentáldozáshoz járulni... Papa szokásos szelídségével úgy tett, mint a többiek, de Céline és én nekiindultunk és találtunk egy papot, aki mindenhová elkísért bennünket és kivételes előjog folytán éppen szentmiséhez készült a Santa Casa-ban. Kért két kis ostyát, ezeket az ő nagy ostyájával együtt tette a paténára, és megérti, ugye, drága Anyám, mekkora volt az elragadtatásunk, hogy mind a ketten áldozhattunk ebben az áldott hajlékban!... Ez egészen mennyei boldogság volt, amelyet képtelenség szavakkal kifejezni! Milyen lesz az, mikor majd az Ég Urának örök hajlékában járulunk szentáldozáshoz? Akkor majd nem lesz vége az örömünknek, nem lesz szomorú eltávozás és nem lesz szükségünk arra, hogy titokban emléket kaparjunk le magunknak az Isteni jelenlét által megszentelt falakról, mert az ő hajléka a miénk lesz, egy örökkévalóságon át... Nem ezt a földit szánta nekünk, ezt megmutatja csupán, hogy megszerettesse velünk a szegénységet és az elrejtett életet; ő dicsőségének a Palotáját tartogatja a számunkra, ahol többé már nem elrejtőzve, gyermek vagy fehér ostya színe alatt látjuk, hanem úgy, amilyen a valóságban, véghetetlen ragyogásának a fényében!!!

________________________

[1]     A bolognai vasútállomáson egész raj diák volt. Egyikük a kavarodásban s mielőtt az útitársak észrevehették volna, hirtelen a karjaiba kapta Terézt. Ő Szűz Mária segítségét kérve olyan pillantással nézett támadójára, hogy azt elfogta a félelem és azonnal szabadon eresztette.