Olaszországban értettem meg a hivatásomat

      (...)Papa többféle felvilágosítást kért tőle a zarándokútra vonatkozóan a Püspök úrtól, többek között azt is, hogyan kell öltözni ahhoz, hogy a Szentatya előtt megjelenhessünk. Még most is látom, amint megfordult Révérony főtisztelendő úr előtt, ezt mondva: „Elég jól vagyok így?...” Azt is mondta a Püspök Atyának, hogy ha nem engedné meg, hogy belépjek a Kármelbe, a Szentatyától fogom kérni ezt a kegyet. Szavaiban és magatartásában nagyon egyszerű volt az én drága Királyom, de olyan szép volt... valami egészen természetes előkelőség volt benne, amely bizonyára nagyon tetszett a Püspök úrnak, aki hozzá volt szokva, hogy olyan személyek vegyék körül, akik ismerik a szalonok összes illemszabályát, de nem ismerik Franciaország és Navarra királyát, személyesen, az ő kis királynőjével...

      Mikor az utcán voltam, újra folyni kezdtek a könnyeim, nem annyira bánatom miatt, hanem, mert láttam, hogy drága kis Apám utazása kárbaveszett... Neki, aki ünnepélyesen készült arra, hogy sürgönyözzön a Kármelbe, tudatva a Püspök úr igenlő válaszát, minden válasz nélkül kellett hazatérnie... Ó, mennyire fájt!... Úgy látszott, hogy a jövőm egyszer s mindenkorra kettétörött, minél inkább közeledem a határidőhöz, annál inkább összekuszálódik. Lelkem elmerült a keserűségben, de a békességben is, hiszen csak Isten akaratát kerestem.

      Mihelyt megérkeztem Lisieux-be, a Kármelben kerestem vigasztalást s meg is találtam, ön mellett, drága Anyám. Ó, nem! soha nem fogom elfelejteni, hogy mit szenvedett miattam. Ha nem félnék, hogy megszentségtelenítem azzal, ha felhasználom, elmondhatnám azokat a szavakat, melyeket Jézus intézett apostolaihoz Szenvedésének estéjén: „Ti vagytok azok, akik kitartottak mellettem megpróbáltatásaimban.” [1] Szeretett nővéreim is igen édesen vigasztaltak engem... Három nappal Bayeux-i utazásom után egy sokkal hosszabb utazást kellett tennem, mégpedig az Örök Városba...[2] Ó, micsoda utazás volt ez!... Ebből egymagából többet tanultam, mint sok hosszú iskolaév alatt, megmutatta nekem minden mulandó dolog hiúságát és azt, hogy minden csak búbánat a nap alatt...[3] Emellett gyönyörű dolgokat láttam, megcsodáltam a művészet és a vallás minden nagyszerűségét s főleg ugyanazt a földet tapostam, mint a Szent Apostolok, azt a Mártírok vérével öntözött földet s a lelkem megnőtt a szent dolgokkal való érintkezéstől...

      Boldog vagyok, hogy voltam Rómában, de megértem azokat a világi embereket, akik azt hitték, hogy Papa azért tetette meg velem ezt a nagy utat, hogy megváltoztassa gondolkodásomat a szerzetesi élet felől; valóban volt valami, amivel megrendíthetett volna egy kevésbé szilárd hivatásérzetet. Mi, akik sohasem éltünk a nagyvilágban, Céline és én, a nemesség köreibe kerültünk, csaknem belőlük állt a zarándoklat. Ó, távol állt tőlünk, hogy megszédüljünk, ezek a címek és ezek az előnevek csak levegő voltak a számunkra . . . Messziről mindez egy kevés port hintett ugyan néha a szemembe, de közelről láttam, hogy „nem mind arany, ami fénylik” és megértettem Krisztus Követésének ezeket a szavait: „Ne kergessétek azt az árnyat, amelyet nagy névnek neveznek, ne kívánjatok sem sok összeköttetést, sem egyetlen ember különleges barátságát”.[4]

      Megértettem, hogy az igazi nagyság a lélekben lakik és nem a névben, mint ahogy Izajás mondja: „az Úr MÁS NEVET fog adni választottainak”[5] és Szent János is mondja: „A győztes egy fehér követ fog kapni, amelyre ÚJ NÉV van írva, amelyet senki sem ismer, csak aki kapja”.[6] Tehát a Mennyekben fogjuk megtudni, hogy milyenek a mi nemesi előneveink. Akkor mindenki megkapja Istentől a dicséretet, melyet megérdemel[7] és az, aki a földön, Jézus iránti szeretetből, a legszegényebb, a legelfelejtettebb akart lenni, az lesz a legelső, a legnemesebb és a leggazdagabb!...

      A második tapasztalat, amelyre szert tettem, a papokra vonatkozik. Miután soha nem éltem a közelükben, nem tudtam megérteni a kármeli reform főcélját. A bűnösökért imádkozni elragadó volt számomra, de imádkozni a papok lelkéért, amelyet a kristálynál is tisztábbnak hittem, megdöbbentőnek látszott...

      Ó, Olaszországban megértettem a hivatásomat, nem kellett messzire menni ezért az annyira hasznos megismerésért...

      Egy hónapon át éltem sok szent pap társaságában és láttam, hogy ha magasztos méltóságuk az angyalok fölé emeli is őket, azzal még nem válnak kevésbé gyenge és gyarló emberekké... Ha a szent papok, akiket Jézus Evangéliumában „a föld sójának” nevez, azt mutatják magatartásukkal, hogy végtelen nagy szükségük van imára, mit mondjunk a langyosakról? Nem mondotta-e Jézus azt is: „Ha a só ízét veszti, mivel fognak sózni?”[8]

      Ó, Anyám! milyen szép az a hivatás, amelynek a lelkek számára rendelt só megőrzése a célja! Ez a Kármel hivatása, mivel imáinak és áldozatainak egyetlen szándéka az, hogy az apostolok apostolai legyünk, imádkozva értük, amíg ők evangélizálják a lelkeket szavaikkal és mindenekfelett példaadásukkal... Meg kell állnom, ha még tovább beszélnék erről a tárgyról, sohasem jutnék a végére!

_______________________________________________
[1]      Lukács 22,28.
[2]      A zarándoklatot a Coutances-i egyházmegye szervezte, XIII. Leó aranymiséje alkalmából.
[3]      Préd 2,11
[4]      III. Könyv, 24. fej. 2.
[5]      Iz 65, 15
[6]      Jel 2,17
[7]      1Kor 4,5
[8]      Mt 5,13