Szeretni akartam Jézust, szenvedélyesen

      Igen, Jézus mindezt értem tette, sorra vehetnék újra minden szót, melyet eddig leírtam s bebizonyíthatnám, hogy ez mind megtörtént az én javamra, de a kegyelmek, melyeket az előbb említettem, elégséges bizonyítékok; én csupán a táplálékokról akarok írni, melyeket „nagy bőségben” ontott a számomra. Már régóta táplálkoztam Krisztus követésének a „tiszta lisztjével”, ez volt az egyetlen könyv, amely jót tett nekem, mert nem találtam még rá az Evangéliumban elrejtett kincsekre. Az én kedves Imitatio-m csaknem mindegyik fejezetét könyv nélkül tudtam, ez a kis könyv mindig velem volt, nyáron a zsebemben, télen a muffomban hordtam, hagyományossá is vált már; Nagynénémnél sokat mulattak ezen és fel-felütve a könyvet, elmondatták velem azt a fejezetet, amelynél kinyílt. Tizennégy éves koromban a Jó Isten úgy találta, hogy nagy tudásszomjam miatt „a tiszta liszthez” hozzá kell még adnia „mézet és olajat nagy bőségben”. Ezt a mézet és ezt az olajat ott találtatta meg velem Arminjon abbé konferenciabeszédeiben[1] az evilág végéről és a jövő élet misztériumairól. Ezt a könyvet az én kedvees kármelitáim kölcsönözték Papának; szokásommal ellentétben (mert nem szoktam Papa könyveit olvasni) elkértem tőle.

      Ez az olvasmány egyike volt életem legnagyobb kegyelmeinek, tanulószobám ablakában mentem rajta végig s a hatás, melyet rám gyakorolt, túlságosan mély és túlságosan édes ahhoz, hogy ki tudjam fejezni...

      A vallás nagy igazságai, az örökkévalóság misztériumai lelkemet olyan boldogságba merítették, amely nem volt a földről való... Már éreztem előre, hogy mit tartogat Isten azok számára, akik szeretik őt (nem emberi szemmel, hanem a szív szemével nézve[2]) s látva, hogy az örök jutalom mennyire nincs arányban az élet kis áldozataival[3], szeretni akartam, szeretni Jézust, szenvedélyesen, szeretetem ezer jelével halmozni el őt, addig, amíg lehet... Több lapot lemásoltam a tökéletes szeretetről s arról a fogadtatásról, melyet a Jó Isten tartogat választottainak, melynek pillanatában Ő maga lesz nagy és örök jutalmuk, s szünet nélkül újra és újra mondogattam a szeretet szavait, melyek lángra lobbantották a szívemet. Céline lett gondolataim titkos letéteményese, karácsony óta meg tudtuk érteni egymást, a korkülönbség megszűnt közöttünk, mert nagyra nőttem testben, de különösen kegyelemben... Ezt a korszakot megelőzően gyakran panaszkodtam, hogy Céline-nek egyetlen titkát sem tudom, azt mondta nekem, hogy túl kicsi vagyok, legalább „még egy zsámolynyival” kellene nagyobbnak lennem ahhoz, hogy bizalommal legyen hozzám... Előszeretettel álltam fel erre a becses zsámolyra, mikor mellette voltam, mondva, hogy most azután beszéljen őszintén hozzám, de hasztalan iparkodtam, még mindig távolság választott el bennünket egymástól!...

      Jézus, aki azt akarta, hogy együtt haladjunk, szívünkben a vérnél is erősebb kötelékeket teremtett. Lélek szerinti testvérekké tett bennünket, bennünk megvalósultak Keresztes Szent János Himnuszának a szavai (a Jegyesről szólva, a menyasszony így kiált): „Az ifjú leányok nyomaidat követve könnyű léptekkel futnak előre az úton, a tüzes szikra érintése, a fűszeres bors isteni illatú vágyakra gerjeszti őket.”[4] Igen, nagyon könnyű léptekkel követtük Jézus nyomdokait; a szeretet tüzes szikrája, melyet teli kézzel vetett el a lelkünkben, a gyönyörűséges és erős bor, melyet innunk adott, szétfoszlatták szemünk előtt a múló dolgokat és az ajkunkról szerető vágyakozás röppent el, melyet Ő sugallt nekünk. Milyen édesek voltak beszélgetéseink minden este a Belvedere-ben! Távolba merülő tekintettel figyeltük a fehér holdat, amint szelíden szállt felfelé a nagy fák mögött... az ezüst visszfényt, melyet az elalvó természetre hintett... a ragyogó csillagokat, melyek a mély azúrban pislákoltak, az esti szellő könnyű leheletét, amely a hófehér felhőket úsztatja, mindez az Ég felé emelte a lelkünket, a szép Ég felé, melynek még csak az „átlátszó fonákját” ismerjük...[5]

      Lehet, hogy tévedek, de úgy tűnik, lelkünk kiáradása hasonló volt Szent Monikáéhoz és fiáéhoz, mikor Ostia kikötőjében extázisba merültek a Teremtő csodáinak a láttán!... Ügy tűnik, hogy kaptunk mi is olyan magasrendű kegyelmeket, mint amilyeneket a nagy szentek szoktak kapni. Mint ahogy Krisztus Követése mondja, a Jó Isten néha eleven fény közepette közli magát, néha pedig „szelíden elfátyolozva, árnyak és jelképek alatt”[6] ezen a módon nyilvánult meg a lelkünk számára is, de milyen átlátszó és könnyű volt az a fátyol, amely Jézust tekintetünk elől elrejtette! A kételkedés lehetetlenségszámba ment, Hitre s Reményre nem volt már szükség; a szeretet megtaláltatta velünk itt a földön Azt, akit kerestünk. „Egyedül talált és nekünk adta csókját azért, hogy ezután senki se vethessen meg bennnünket”.[7]

___________________________________________

[1] „A jelen világ vége és az eljövendő élet misztériuma.” A chambéry-i katedrálisban elhangzott konferenciabeszédek. (Imprimeries-Libraires de l'Oeuvre Saint-Paul, 1882.)

[2] 1Kor 2,9

[3] Vö. Róm 8,18

[4] Keresztes Szent János, Szellemi páros ének, XXV. strófa.

[5] Utalás Alfred Besse De Larze (1848-1904) költeményére: Az ég fonákja.

[6] Krisztus követése III. k. XLIII. fej. 4.

[7] Én 8,1